Üvegház
1914 junius 25.
„Mi fehérlik ott a zöld mezőkön? Hó talán, vagy éppenséggel hattyu? Hó ha volna, rég elolvadt volna; hattyu volna, rég elszállott volna… Nem is hó, nem is hattyu, hanem az öreg Petrovics Miklós fehér feje, amire hej de kivánkozik a Dusán cár koronája!…“
Emlékszem, csak nem tudom, hány esztendeje, hogy igy kezdtem, s épp igy nyáridőkben, egy heti krónikát. Az öreg Petrovics Nyegus Nikola akkor még csak fejedelem volt Cetinjében, a belgrádi királyt meg Obrenovics Sándornak hitták, felesége pedig Masin Draga asszony volt, elébb mérnökné, majd Natália anyakirálynő udvari dámája s Milán apakirálynak belső barátnője. Azóta sok viz lefolyt a Száván s a Dunán s folyt vele bőven vér is. Belgrádban Karagyorgyevicsék az urak, Nikita fejedelemből is Nikola király lett, feje még fehérebb lett, s Dusán cár koronája pedig…
Nemrégiben egy nevezetes magyar ur volt látogatóban Nikola királynál, ki a Párisban nevelkedett világfi elragadó kedvességével mulattatta vendégét. Egyebek közt azzal, hogy a legkisebb fiáról beszélt, – hogy, ugymond – ennek a fiának szivesen keresne feleséget valamely magyar nagyuri házban. Persze, tette hozzá mosolygó komolyan: azok a büszke magyar urak, ki tudja szóba állnának-e a pauvre montagnardral, a szegény hegylakóval?… Kedves ez a szerénység valakinél, kinek egyik násza muszka császár volt, másik veje olasz király. S tudni kell, hogy mint minden patriárkának, Miklós királynak is a legkisebb fia a legkedvesebb, – ez az a fiu, az a gondolom Péter herceg, ki a balkáni háboru első ágyuját elsütötte, s ez az, kinek fejére álmodja, a magáé helyett, Miklós király a Dusán cár koronáját, az egyesült szerb-montenegroi birodalom császárságát… Tréfa-e vagy komolyság a magyar kombináció: bizonyos, hogy nem két, de tiz vasa is van a tüzben, s mindig, Nikola királynak. S valamelyik nagyot nagyon megforgathatott közülök, hogy az öreg Péter király nem birja tovább, s ő is, Belgrádban, a kisebbik fiát már egyenesen kiskirálynak teszi meg, ugy gyűrüzi el előre a leendő nagy-szerb császári hatalommal. Ki lesz az új Dusán cár: Petrovics Péter-e vagy Karagyorgyevics Sándor? Nem lehet tudni, s nem lehet tudni, nem tombol-e majd s nem ekörül egy harmadik balkáni háboru?
Egy házmester-lakásban hallgatóztam minap, ahogy az öreg asszony felolvasta urának a matróz-fiuk levelét, mit a legény most irt Triestből, őfelsége nem tudom melyik hajójáról. Hogy, azt irja, várjuk ám a főherceget, – olyan sikálás folyik itt már két hete, mintha minden sarokba betenné a lábát, – megette a fene, hogy hazamehessünk, itt maradunk, az hallik: vizi háboru lesz az olaszokkal… Ime, egy egyszerű magyar matrózi agyvelőben igy tükrözik előre a nagy bosnyák manöver, melyet most Ferenc Ferdinand főherceg ur van vezetendőben. A „Reichspost“, melybe nem egyszerü matrózok irnak s kivált nem magyarok: az is ugy ir a manöverről, hogy jó lesz belőle tanulnia mindenkinek, akit illet, mert nemcsak a magunk okulására folyik, hanem a szomszédokéra is… Ez a bosnyák manöver, mely mint a Reichspost magyarázza, a harcászati komolyság minden lehetséges föltétele között ugyanakkor megy végbe, mikor olasz szövetségesünk nyiltan komiszkodik velünk Albániában, a Petrovicsok s a Karagyorgyevicsok pedig nem tudják, hogy elébb végezzenek egymással s aztán velünk, vagy elébb fogjanak össze ellenünk s aztán számoljanak le egymással: ez az osztrák-magyar manöver igen-igen hasonlit ahhoz az orosz manöverhez, mely véletlenül épp akkor folyt volt s éppen a galiciai határon, mikor a balkáni háboru kitörésekor a mi monarchiánknak némi figyelni valója akadt dél-délnyugati határain…
Mindez átkozottul ugy fest, mint mondom, egy harmadik balkáni háboru, mely pótolni volna hivatva, amit az első kettő elmulasztott: azt tudniillik, hogy végre a mélyen tisztelt nagyhatalmak is belekeveredjenek. A Balkán most már a balkáni népeké – ezzel a formulával tehát nem lehet kibujni semmi alól. Nem nevezetesen az igazi balkáni problémák alól, melyek nem a kis királyságok problémái, hanem a nagy birodalmaké: Olaszországé, Oroszországé, Ausztria-Magyarországé. Eddig ugy volt, hogy a kis királyságokon keresztül a nagyhatalmak számoltak le egymással. Most a kis királyságok kezdik megforditani a dolgot, s a nagyhatalmak leszámolásában keresik, hogy végre az ő számadásuk is fussa. Egészen világos, hogy Szerbia sokért nem adná, ha egy olasz-osztrák-magyar háboru oldaná meg a szerb egyesülésnek azt a nagy problémáját, mely két véres háboruban is megoldatlan maradt, csakis azért, mert a nagyhatalmak maguk nem rántottak kardot, csupán a kicsinyeket hagyták vérezni. Csakugy, mint ahogy Romániának sem volna kellemetlen, ha az ő háboruját Oroszország vivná meg a mi monarchiánkkal. Legyünk vele tisztában, hogy ma, mikor a Balkánon már nincs török, kinek a bőrén osztozkodni lehetne s nincs gazdátlan zsákmány, amelyen való ideiglenes osztozkodással el lehessen halasztani az igazi és jogos nagy éhségeket: ma a mi monarchiánk közelebb áll a háboruhoz, mint állt volt az első balkáni háborukor, mikor még féltek tőle, s állt a másodikban, mikor még legalább törődtek vele. Most egyenesen célba veszik – most ő a Törökország. Ami nagy balkáni probléma: abban életre-halálra érdekelve van. S meg kell mondani, hogy oly nyomorultul, szinte erkölcstelenül, hogy maga ez érdek az, mely legerősebben ellene fordul.
Hiába, ha a politika mégoly cinikus dolog s a történelem mégoly ocsmány történet is: az erkölcs nagy lenditő, az erkölcstelenség nagy hátráltató benne. Amily groteszk, oly nagyszerü és szerencsés dolog Oroszországra nézve, hogy a Balkánon hagyományosan, nemzedékek óta, a szabadságot, a haladást, a természetes igazságot képviseli az ő saját érdekeivel. Ami neki ott jót tenne, az jól is esnék az odavaló népeknek, – mig a mi boldogtalan monarchiánk, éppen megforditva, olyan érdekeit kénytelen odalenn halálig őrizni, melyek fellázitják a vért nemcsak a kecskepásztorokban, de a kecskékben, a birkákban is. Oroszországnak legnagyobb balkáni érdeke most a szabad kijárás a Dardanellákon. Ez jelenthet veszedelmet némely balkáni népre, de még ezeknek is meg kell adniok, hogy Oroszországnak isten és ember előtt joga van e kijáráshoz, hogy természetellenes dolog, hogy egy rengeteg birodalmat északon a jég, délen a diplomácia papirosa elzárjon a szabad közlekedéstől, s hogy ha Oroszország hozzájutna e szabadsághoz, abból neki óriási haszna volna. Ez tehát erkölcsös követelés – ellenben a mi követeléseink? Nekünk semmi pozitiv követelésünk nincs, nekünk semmi egyenes hasznunk nincs, aminek utána járnánk, mi csak azon jajgatunk, hogy más mit ne kapjon, anélkül, hogy magunk tudnánk mihez fogni azzal, amit más elől elállunk. Ez erkölcstelenség, ez az impotens férfi dühe, ki, mert maga kénytelen megelégedni a szemlélődéssel, legjobb szeretné az egész férfinemet ily igénytelenné operáltatni. Mi nem engedhetjük, hogy Oroszország kijárhasson a Dardenellákon. Mi nem engedhetjük, hogy Szerbia egyesüljön Montenegróval. Mi nem engedhetjük, hogy Nagy-Szerbia kijusson az Adriára. Ugyan: hasznát semmit sem vesszük annak, hogy Oroszország nem jár ki a Dardanellára, hogy Szerbia és Montenegro nem egy ország s hogy a szerbség el van zárva a tengertől. Mert mi tulajdonképp nem élünk, csak éppen még nem haltunk meg. S ez élőhalálunknak valóban élet-halálérdeke, hogy körülöttünk az egész világ ily terméketlen dermedtségben éljen. Csakhogy a világ erre nem hajlandó, s a dolgok ugy fordulnak, hogy vagy belekényszerülünk az életbe, vagy kilöketünk az életből.
Az osztrák-magyar monarchia ugy van a Balkánnal, mint a nagy dominiumok vannak a földdel. Az élet azt mondja nekik: nem tűröm, hogy akkora darab értékek terméketlen heverjenek vagy csak egy percentet hozzanak. Vagy tudtok magatok dolgozni rajtuk s kihozni belőlük minden kihozhatót, vagy engedjétek át másnak. De ülni rajt nem engedünk… Ha ez a monarchia lement volna Szalonikiig, ha a Szandzsákon át hátbakerülve elvette volna Albániát s Isztriától a görög határig egy sávban volna ura a keletadriai partnak: még tán háboruba sem keveredett volna vele, annyira természetesnek találta volna mindenki s annyira erkölcsös volna, hogy él, dolgozik és terjeszkedik. Ám azt nem türi a világ, hogy monarchiánk maga nem kér az életből, de másokat sem akar élnihagyni. A történelemben nincs még egy példa arra, amit mi cselekszünk például Szerbiával. Elzárjuk a tengertől, hova kivihetné, amit termel, de a magunk határait is elzárjuk előle. Azt akarjuk, hogy fulladjon meg, – az osztrák-magyar-szerb ellentétnek csak egy teljes megoldása van: ha a szerbek egy szálig meghalnának. Hol az a halálos gyülölet, mely sok volna ily erkölcstelenül természetellenes, ily vérszomjasan tehetetlen igénnyel szemben? Minden karrikatura, ami a kezünk alól kikerül, még az is, hogy függetlenséget és önállóságot küzdöttünk ki egy nép számára, s erre éppen azt a népet kerestük ki, az albánt, az egyetlen európai fajtát, mely erre nem való, ezt nem birja, ezzel élni nem tud, ettől boldogtalan és elpusztul.
A mai világ azoké, akik élni akarnak és tudnak. A mi monarchiánk pedig ugy van összeragasztva, hogy nem szabad lélegzenie, – ez az, amit a természetes fejlődés kiizzad magából, mint valami betegséget. Az osztrák-magyar üvegház ablakait a nap, a szél, az égiháboru rázza. Vagy birja a friss levegőt, vagy összeesik magában.