Görgey
1916 május 16.
Görgey Arturról nem játékszó, hogy meghalt 1849-ben. Valóban akkor halt meg, mint ahogy a szinész akkor hal meg, mikor utólszor lép le a deszkáról, s az asszony akkor, mikor utólszor halnak meg mosolyáért. Amit Görgey Artur 1849 után mindmostanig, testi haláláig, hatvanhét esztendőn át megért: annyira sem tartozik életéhez, mint Napoleonéhoz tartozott a Waterloo után még eltelt hat esztendő. Sőt ha elgondolnátok, milyen lett volna, ha Szent Ilona nyomban Campo Formio vagy, hogy nagyot mondjunk, brumaire 18-ika után következik vala el: ez is tökéletesebb sors lett volna a Görgey sorsánál. Mert Campo Formio és brumaire 18-ika nemcsak magában sikerült, nemcsak magában volt bizonyitványa a Napoleon katonai és emberi és államférfiui rendkivüliségének és annak, hogy ezt felebarátai elismerik s alájahajtják fejüket igájának. Hanem általában siker volt, – nemcsak Napoleonnak, de a világnak, de Franciaországnak is haladása a Napoleon személyes törekvésein belül kialakult politikai és világalakitó szándék irányában. Görgeynek ilyen elégtétel nem jutott részeül. Isaszeg, Vác, Nagysarló, Budavárának megvétele s augusztus 11-én a diktatura: mind nem az, amit sikernek lehet nevezni. Mind: minél fényesebb vagy teljesebb, annál keservesebb irónia a kilátástalansághoz képest, melynek állomása volt – körülbelül mint ha csodaszépen ragyog a tavasz, mikor halottunkat temetünk. Sem az ügynek, melynek szolgálatába állt volt, sem az iránynak, melybe, mint hite szerint megváltóba, ez ügyet terelni akarta, haszna nem volt: sem a Görgey rendkivüliségéből, sem abból, hogy e rendkivüliség kitünt, elismertetett, alkotáshoz jutott s a legfőbb katonai és polgári polcot érte el. Képzeljétek el Talmát vagy Garrickot, ha meghalt volna nyomban az első… de mit hajszolom a képet? Nincs erre kép, nincs erre hasonlat. A Görgey szerencsétlensége páratlan az egész világtörténelemben.
Ami aztán ezek után következett, 1849 után? A cserépitélet s a kései megenyhülés? Görgey Artur kemény ember volt, s lenézte az embereket. Bizonyos, hogy magával szemben éppugy nem volt érzelgő, mint mások iránt, s önnön szenvedését éppugy nem vette szivére, mint a másokét. Bizonyos az is – ilyenfajta emberről látatlanban bizonyos – hogy sokkal teljesebben lenézte azt, aki őt vagy tartotta árulónak, vagy komédiázta, hogy annak tartja, semhogy hajszájuk egy körömhegynyit is áthatott volna a lelke bőrén, s önérzetét egy rezzenettel is megrenditette volna. Viszont a kései elismerés – éppen, mert az embereket lenézte – nem pótolhatta azt az igazi elismerést, azt az igazi – hogy a pontos szót ismételjem – bizonyitványt, mit csak a siker adhatott volna. Ez különben általában áll, minden emberi elismerésre. De még valahogy, ha a kortársak, ha ugyanazok, kik elébb árulónak vélték, tértek volna rövidesen és bünbánóan jobb véleményre: az talán még lett volna elégtétel, még gerjesztett volna némi meleget a hideg katonasziv köré. De az utókor? A fiak, az unokák? Heine mondta halálos ágyán: Dieu me pardonnera, c’est donc son mètier! Az utókornak mestersége, hogy megértsen, hogy jóvátegyen, s jóvátétele éppen ezért nem jóvátétel. Mit tehet jóvá egy 1870-ben vagy 1880-ban született ember azon a véleményen, mit nagyapja 1849 felől vitt a sirba? Az utókor e gépies elismerésében a történelemismerő Görgey amugy is biztos lehetett, bizonyára volt is, és lett volna, ha nem 1916-ban, hanem 1850-ben hal vala meg. Ezért nem volt érdemes még hatvanhét esztendőt elvegetálnia. Igen: ha e hosszu élettel, mint Radetzky vagy Moltke vagy Hindenburg, megérte volna a maga Novaráját, Sedánját vagy Tannenbergjét: az elégtétel lett volna. De hogy a miért ő 1849-ben hiába küzdött, az diadalra jutott 1867-ben s akkor is mások által: az lehetett elégtétel a hazafinak, de nem volt ir az ember, a nagy ember sebére. Görgey Artur könyörtelenül történelmi férfiu volt, kin a történelem könyörtelen gázolt át.
Hogy miben állt a Görgey szerencsétlensége, arra közvetetten Kossuth világitott rá, mikor maga, mint emigráns buzgóan vetette magát katonai tanulásra, hogy ha uj forradalom hiná haza, annak mint hadvezér is élére állhasson. Valóban, ha valami mozgalom, ugy a forradalmi kivánja meg az egységes vezetést. Forradalmat nemcsak hogy rózsavizzel nem csinálnak, de alkotmányossággal sem. A forradalom valamennyire mindig anarkia – anarkiát pedig csak diktatura tud együtt-tartani, nem pedig a hatásköröknek holmi montesquieui, szép, pontos és szimmetriás megosztása. Még ama fegyelem, olyan monarhikus és legitimista rend s akkora siker és szerencse közepett is (nincs jobb harmóniaszerző a sikernél), aminő 1866-ban, majd 1870–71-ben kedvezett a poroszoknak: még ezek közepett is egyre le-lecsapódóban volt a konfliktus mennyköve a polgári és katonai két lángelme: Bismarck és Moltke között – s csak az öreg Vilmos király nagy tekintélye és okossága tudta felhőjébe fojtani. Kossuth és Görgey fölött nem állott volt tekintély, nem vette körül őket hagyományos rend, mert hiszen éppen annak megbuktatására keltek föl, s nem enyhitette őket össze a törekvés egyformasága sem, mert nemcsak egyéniségben külömböztek, mint Bismarck és Moltke is, de még jobban világnézetben, még jobban politikai meggyőződésben. Kossuth valóban forradalmi egyéniség volt, Görgey alapjában konszervativ, s nincs kilátástalanabb, mint a kegyes óhajtás, hogy: értsük meg egymást, ha még oly ellentétes utakon keressük is a jót, mert a haza élete és érdeke mindenek felett áll. Ez az összeegyeztetés, ez a türelem és megértés, egymás jóhiszemének ez elismerése talán lehetséges bizonyos fokig, de éppen csak addig, amig az egész politika tulajdonképp plátói, vagyis mikor gyakorlatban és objektive majdnem egyre megy, melyik politika győz. Ám lehetetlen és elképzelhetetlen éppen akkor, mikor leginkább szükség volna rá: mikor a politikának éppen a nemzet életéről kell döntenie, s lehetetlen ugy hinnünk a magunk politikájának helyességében, vagyis a nemzet életét megtartani alkalmas voltában, hogy egyuttal nemzetgyilkos, tehát igenis rosszhiszemü, tehát igenis áruló politikának ne tartsuk az ellenkezőt. Kossuth és Görgey közt ugyanaz volt a meggyőződésbeli ellentét, mint most például a német szociáldemokrácián belül a Bernsteinék s a Wolfgang Heineék közt való. Vagyis olyan ellentét, mit éppen a haza életérdekére való hivatkozással lehet legkevésbbé összeegyeztetni. Mindenben ismerhet az ember tréfát, a meggyőződés türelmet, csak a haza élete dolgában nem.
Megoldás persze lehetett, ha lehetett volna: az, hogy a katona, Görgey, gondolkodás nélkül alárendelje magát a polgári vezér: a Kossuth meggyőződésének. Ám éppen ez az, ami nem lehetett – ami általában és mindig nehéz, forradalomban azonban lehetetlen. Mindig és mindenütt ugy van, hogy el lehet képzelni nagy államférfit is, ki nem ért stratégiához s ezt maga is tudja, s ezért nem beszél bele és hagyja a katonát, hogy cselekedjék legjobb tudása és hite szerint. Ellenben nem lehet elképzelni katonát, még oly kicsinyet sem, hogy valamennyire ne gondolkozzék, valami politikai itélete, nézete, meggyőződése ne legyen – már pedig a meggyőződésnek az a természete, hogy annál kevésbbé tud közömbös, terméketlen és türelmes maradni, minél aktuálisabb. S ha már legitimista és monarhikus és szerencsés állapotok közt is elképzelhetetlen, hogy hadvezér teljes erővel és tehetséggel harcoljon olyasmiért, amit nem tart jónak: forradalomban, egy nemzet szabadságharcában, egy nép, egy ország életének vagy halálának döntő pillanataiban ez meg éppen elképzelhetetlen, s elképzelhetetlen az a katonai fővezér, ki mikor azt érzi, hogy a polgári fővezér rossz felé tereli őt és az országot: meg ne fogja, még akaratlanul is, ezt a terelő kart. Napoleonnak s vele együtt Franciaországnak szerencséje ott kezdődött, ahol Napoleonnak, a katonának, nem parancsolt más, mint Napoleon az államférfi.
Hogy nálunk nem igy volt: az volt, a forradalom általában való kilátástalanságán fölül szerencsétlensége a hazának, s Kossuthnak ugy, mint Görgeynek. Még monarhikus hazánkban is természetes, hogy a győzelmes hadvezér megkapja a polgári vezetést, – a semmiképp nem militáris Angliában is később miniszterelnök lett a waterlooi győző, s ma is nem tartanák-e mindenütt természetesnek (nem mondom, hogy szükségesnek), ha Bethmann ur például a Hindenburg óriás tekintélyét tenné javaslatba a békekötés emberfeletti jelentőségü munkájának elvégzésére? Kossuthban nem is volt hiba, – ő végre kezébe is adta Görgeynek a mindenhatóságot. Ám a kétfelől megtámadt nemzet ekkor már ugy sarokba volt szoritva, hogy a mennybéli Mindenható sem segithetett volna rajta. Ha ilyenkor lehetne vigasztalódni, vagy mikor tizennyolc év multán a haza jobb sorsa megengedte a vigasztalódást: ugy Kossuth, mint Görgey megvigasztalódhatott azzal, hogy csak az ő személyes sorsuk lett volna valamivel más, de a hazáé nem, akár ha a forradalomnak mindjárt az elején lett volna Görgey diktátor, vagy Kossuth igenis tudott volna a saját hadvezére lenni. A forradalom, Európa akkori erőviszonyai közepett, igy is, ugy is kilátástalan volt, – viszont vállalóinak s meginditóinak nem kellett önvádat érezniök, mert nem a nemzet kelt föl, hanem a nemzetet kényszeritették bele, kivülről és ellenálhatatlanul, a szabadságharcba, melyet aztán vállalniok kellett a konszervativ Deákoknak, Batthyányaknak, Mészárosoknak és Görgeyeknek éppugy, mint a forradalmi Kossuthoknak, Szemeréknek, Petőfiknek és, hogy minden regiszteren végigmenjünk: Madarászoknak.
… Félig-meddig gyerekember voltam, a Görgey-mentő tisztes mozgalmak leghevesebbje közepett, mikor azt hittem, megtalálom a nemzeti titok (és fájdalom) nyitját, mikor abban keresem, hogy mint akkor néhai Tóth Béla társunknak megirtam: „Görgey nem azért volt áruló, mintha igazán elárulta volna a hazát vagy mert realista létére nem hitt a forradalom jó végében, hanem mert nem ugy harcolt, mintha hinne benne.“ Most, a nagy katona és tiszta hazafi ravatalánál ugy érzem, hogy ez a kulcs sem nyit ki semmit, mert nem is áll, hogy Görgey, ahol harcolt, ne ugy harcolt volna, mint aki nem hisz a forradalom jó végében. Valójában nincs is itt titok vagy érthetetlenség, s Görgeynek volt igaza, aki s amikor a maga esetét igen egyszerünek, világosnak, minden érthetetlenség, titokzatosság és rendkivüliség hiján valónak látta, mondván, hogy a szerencsétlen emberek s a szerencsétlen nemzetek kénytelenek volnának megölni magukat, ha szerencsétlenségükért mást okolni nem tudnának. Görgey minden szolgálatot megtett hazájának, mikor elébb, a forradalomban, megmentett, amennyit lehetett, a haza életéből, majd hosszu évtizedeken át, megmentett, amennyit kellett, a haza önérzetéből. Szerencsétlensége az volt, hogy csak ilyen szolgálatokat tehetett, holott tehetsége és jelleme szerencsésebb szolgálatokra lett volna hivatott, – s hogy a második szolgálatot még eleven testében adatott és kelletett megtennie, holott megtehette volna egy csendes domb alól, egy hallgatag kriptából is, meghalván, szerencsésen a szerencsétlenségben, aznap, mikor a nemzet azon korszakbeli végzete az ő minden további hátralévő napjainak személyi végzetévé dermedt.