Arany s a politika
1917 január 20.
A keddi Világ-ban gondolkodóba ejtő kis tárca jelent meg Arany Jánosról, mint a nép emberéről, ki a politikában sem tagadta meg e származását s költészetében sem a politikáját.
Ez nagyon igaz, jólesően igaz s ennek nem mond ellene a megállapitás, hogy Arany János bizonyára nem az a fajta politikus, kit radikálisnak lehetne nevezni, s bár egész életén s költészetén végigvonul a betegesen gyötrődő elégedetlenség: nem az a természet, kit lázadónak vagy forradalminak lehetne mondani.
A két igazság annál jobban megállhat egymás mellett, mert a nép – értve ezen, mint nálunk nagyjában még ma is lehet, a földmives népet, tehát a parasztot – maga a nép is: se nem radikális, se nem lázadó. Nyilván azért nem, mert nincs rá szüksége, – legalább is foglalkozásában nincs, melyet igen jól s teste, lelke s becsvágya minden szükségei szerint mivelhet, mihelyt jogi s társadalmi helyzete fölülemelkedik a rabszolgaságon. A jobbágyság az: rabszolgaság – de mihelyt ez eltöröltetett, nincs a parasztnak olyan lélekző szüksége, melyre egy tisztes konszervatizmus közállapotainak levegője ne futná. A paraszt egyáltalában nem idegenkedik a patriarkalizmustól, ha az csak némiképpen, legalább is a termelés és az értékesités érdekének fokáig, emberséges, – s nem az ellen van kifogása, hogy van uraság, legfeljebb az ellen, ha az ur neki rossz ura. Ami politikai szabadságok s jogi intézmények tulmennek saját boldogulhatásának, a neki kellő szabad forgalomnak mindösszevéve szerény szükségein, azoknak talán melléje áll, ha a politikai élet, ha a történelem folytadódó sora ugy hozza. De lendületet e csatlakozás nem jelent az ügy számára. A választójogról is kitapasztaltuk, hogy nem bánja, ha megvan, de azt sem bánja, ha nincs meg. A paraszt, mint Tiborc: lázadó jobbágy, de hü cseléd. Ez nem változik a rövid uton Katona Józseftől Arany Jánosig. Arany Jánosnak is majd szive szakad, mikor látja a széles országuton andalogni a jobbágyot, amint végzi keservesen vármegye robotját. De alapjában csak e gonosz rend ellen van benne lázadás, nem a világrend ellen, melyben kinek-kinek elrendeltetett a maga tisztes helye ugy fent, mint alant. A nép emberének az észszel, de erőltetten irt liberális Elveszett Alkotmány után igazi s szivbeli első jelentkezése az elragadóan meleg és egyszerü Toldi, s ebben bizonyára az ő népének legszivéből van kiformálva Miklós urfi, ki szelid óriás gyanánt viseli a cselédi sort, melybe bátyjának gonoszsága szoritotta, de keserüségének pohara tulcsordul, mikor nézik is parasztnak. „Én, paraszt, én? emigy zsörtölög magában. – Hát ki volna ur más széles e határban…“ – nincs paraszt, ki szive szerint vele ne érezné, micsoda sértés, mikor az urat parasztnak mondják! A jó öreg Bence, ki atyai meghittséggel szolgálja az ő drága urfiját: ez több a figuránál, ez világnézet. Ha valaki nem volt hiján a büszkeségnek s a magaérzésnek, ugy bizonyára e dicső müvész – de amily kikezdhetetlen ez önérzet a méltatlanságtól vagy a tolakodástól, olyan szerény igényeiben. A nép embere gyönyörüséggel legelteti és elégiti ki nemzeti büszkeségét a régi uri világon, melyhez a jelen nyomoruságából menekülnie kell – de nem mivel az urak urak, csak mert nem elég nemzetiek s a néppel: nem társadalmian vagy életvitelben, mert ez nem volna baj és természetes, de szeretetben, nemzeti hüségben nem elég együttérzők. „Óh“, kezdi a Toldi Szerelme seregszemléjét, „ha ecsetem most méltó volna rátok, Lajoshoz sereglő régi nagy családok! Összefoglalnálak egy bübájos körben. Hol magát az utód lássa, mint tükörben. De… a versirót siker nem biztatja…“ S a szemle után meg is mondja, hogy miért nem, s mi fáj neki a jelenben, ami elől a multba kell menekülnie: „… ti, kiknek ősét a dal édes gondja. Nem hizelgő szóval koszoruba fogja: Felhat-e hozzátok az egyszerű ének. Egyszerü kebléből a nép emberének? Vagy hazai lantra fületek már gyönge. Föl sem veszitek bár neveteket zöngje?… Sir bennem a lélek, és e mai kortul Vigaszképen a mult dicsőséghez fordul.“ Nincs uri magyar, kinek ezen fajta neheztelés ellen igazsággal s politikai érdeke s meggyőződése szerint kifogása lehetne, s nincs paraszti magyar, kinek ne lelkéből szólna.
Nem mintha a megcsinálásnak e genieje különben is gondolkozó és érző ember ne lett volna. Söt inkább nagyon okos, ritka józan s mély és biztos itéletü elme volt, s olyan erős tudományos érzékkel, mely természeti, kivált lélektani dolgokban ugyancsak közeljár az intuicióhoz, tehát a genialitáshoz. Ezenfelül gondos és megalapozott müveltségü – igaz, hogy főképp irodalmi s nyelvészeti téren, de éppen ezek a terek azok, melyekbe majd minden többinek a talajvizei átszivárognak. Nem kisebbitése hát ez elmének, csak mivoltának meghatározása, ha megmondjuk, hogy az a jó magyar parasztész volt, melyet magát sem kicsinylésből nevezünk ilyennek, hanem hü megfigyelésével a valóságnak, hogy a magyarnál ugy, mint az orosznál, a töröknél s általában a keleti népeknél: a gondolkodás módja végig a társadalmi rétegeken rokon, s kiindulása, a népi, már maga is oly bölcs és fejlett, hogy nem kell lényegében megváltoznia a magas rétegekben. E parasztész, mint magánál a parasztnál is, Arany Jánosban a tisztes, nyugodt, konszervativ liberálizmus felé huzott, s ha a jobbágyság ügye s az akkori Ausztria ostobasága nem bonyolitja a társadalmi szabadság ügyét a nemzetiével, Arany János nyilván annyira sem lett volna kossuthista, mint a forradalom alatt volt, hanem lett volna csakis az a szent és tudatos széchenyiánus, kinek az Elveszett Alkotmányból s a Széchenyi Emlékezetéből ismerjük. Az a széchenyiánus s az a deákista. A népnek tudásba emelkedett embere nagyjában egészen ugy érzett, mint érzett az ősi középrend egyszerünek maradt bölcse, Deák, s mint a mágnások közül a megvilágosodott elmejüek, a Széchenyi Istvánok, Eötvös Józsefek, Kemény Zsigmondok, kiket világismerésük s világmüveltségük a szabadsági törekvések vallóivá avatott. Amennyire a Magyarország 1514-ben s a Falu Jegyzője regényeknek nemeslelkü irója a paraszttal együttérzett: annál több megértést és együttérzést nem kivánt maga a falusi jegyző, Arany János sem, sőt nem kivánt a falusi nép sem. Hogy Kossuth annyira meg tudta ragadni a magyar népet, az azért volt, mert anyagi érdekeinél s magyar érzésénél fogva tudta, s ezenfelül személye elragadó hatalmával, megigézni. De még igy is csoda s érthetetlenség volna az ő óriás hatalma a magyar nép felett, ha olyasmi is nem volna a nyitja, amire Kemény Zsigmond mutat rá, mikor a Forradalom Után cimü fejtegetéseiben azt mondja a dinasztikus köröknek: hát nem látjátok, hogy a magyar nép alapjában mennyire lojális s mennyire nem forradalmi? hogy magát a forradalmat is tulajdonképp lojalitással csinálta, mindenesetre az ő szokott hü engedelmességével, – azelőtt a császárnak adott pénzt és katonát, mikor az kérte, a forradalomban Kossuthnak adott pénzt és katonát, mert az kérte?!… Nem szólva arról, hogy magának Kossuthnak radikálizmusa is inkább közjogi természetü volt, mint társadalmi vagy gazdasági – hiszen tudjuk, hogy az emigráció alatt Marxék mily gunyos haraggal támadták: reakciójáért. A hatvanhét után saját életére ébredt Magyarország vezérlő emberei épp ezért nem is annyira politikai ellentétben állónak érezték magukat Kossuthtal, mint erkölcsiben, – nem demokráciáját ellenezték, hanem demagógiájától tartottak, s a nehezen kialakuló uj rendet s általában a rendet féltették az ő hatásának anarchiájától. A nép embere ebben is szent meggyőződéssel s személyes hajlandósággal érzett együtt az uj rend nemesi s főnemesi pilléreivel: Deákkal s Andrássyval, s a negyvennyolcasságban, aminő például az alapjában szintén igen jámbor hajlandóságu Tóth Kálmáné volt, nem a radikálizmust szerette vagy nem szerette, hanem az anarchiát nézte le. „Deák Ferenc! megélünk mi Kend nélkül, Kiványjuk a szabadságot Rend nélkül!“ csiklándozza a demokratákat egy kis verses szösszenésében, a minőkben átfutó hangulatait szokta volt papirszeletekre ráfelejteni – körülbelül ugy, mint ahogy az ember gondolkozás vagy beszélgetés közben figurákkal rajzolta tele az itatópapirost, s ez öntudatlan firkák néha többet árulnak el igazi belsejéből, mint tudatos gondolatai. Egy helyütt pedig tudatos haraggal fakadt ki: „A hazáról egy merész szót Én is ejték hajdanában, mikor ennyit is nehéz vót: Most közömbös lettem s gyáva. Most!… mikor szabadsajtó van És üvölt a pajkos gyermek (ezek nyilván az egyetemi ifjak, kik közt akkor kezdődött a kormányellenes tüntetések divata) S vénasszony az utc’ajtóban Nagy bátran fülébe ordit A királynak, miniszternek…“ S egy harmadik helyen: „Ti vagytok-é, kik most szavaztok, Szatócsok és részeg parasztok S megvesztek általa!?…“ Ez, nyilvánvaló: a konszervativ lojalista világnézete, s Arany Jánosnál annál tiszteletreméltóbb, mert nem elszakadás a népi gondolkodástól, vagy megtagadása a népi származásnak, de mert inkább hü tolmácsolása. A parasztész nyugodt, józan, mérsékelt, igénytelen, konszervativ és öreges, s amily véletlen, olyan törvényszerünek tetsző, hogy ez a halhatatlan s a művészet legmagasába emelkedett paraszt sohasem volt fiatal, – öreg szüléknek volt gyermeke, kit testvérnénjének kellett szoptatnia, mert anyja már nem birta, s költészete is a harminchoz közel bugygyant ki belőle, mint meglett emberből, ki már leszámolt az ifjui bolondságokkal. Arany János éppoly kevéssé radikális, mint ahogy nem az a paraszt sem, ki ha megszerezte vagy kiküzdték számára a némiképp emberi megélhetést s a bárminő csekély földszerzés lehetőségét: erőltetés és komédia nélkül fér meg ugy törekvéseivel, mint világnézetével egy omgéban a legnagyobb birtokosokkal.
Ez – legyünk vele tisztában s egyben az egész helyzettel – hazánknak mezőgazdálkodó természetével függ össze. A föld mindenütt konszervativ, nálunk is, s költőink a politikában – nem becstelenségből, hanem mert becsületesek, tehát őszinték – kevés és derék uri emberek, kik legmesszebb, ha a toryliberalizmusig jutnak el balfelé. Már Gyulai Pál jól meglátta, hogy a mi forradalmunk inkább politikai természetü volt, mint szociális, s épp ezért természetes, hogy ő is, meg Arany János is, meg Jókai Mór is, kik annyira mindenestül résztvettek a forradalomban, hatvanhét után természetes helyükön érezték magukat nemcsak Deák mellett, ki legalább igazán tisztán s minden következtetést levonóan liberális volt, de Tisza Kálmán mellett is, kinek liberalizmusa olyan volt, mint akinek a fogát huzzák. Ez a kép még sokkal kimondottabb volna, ha nem bonyolitotta volna, mondom, Ausztria azzal, hogy a konszervatizmust s a klerikalizmust bolond ésszel a magyar nemzetet elnyomó s a magyarság egy részének szivéhez nőtt protestantizmust piszkáló eszközökké prostituálta. Ez bizonyos radikalizmusba kényszeritette, hajlandósága és természete ellen is, a magyar nemzeti érzést s a magyar protestantizmust. De még igy is megfigyelni való, hogy a magyar liberalizmus legtisztább gondolkodójában, Eötvösben, s legegészebb belpolitikusában, Deák Ferencben, megmaradt a szocializmustól való ideges félelemben, s legnagyobb magasságában valójában nem ment tul a lamennaisi s a montalemberti neo-katholicizmuson, s a radikalizmus csak egy téren tudja lábát megvetni: az egyházpolitikában, melyben a protestantizmus egy erős poziciót átadott az államnak, csakhogy a katholikus klerikalizmust kiszoritsa onnan.
A népet radikalizmus formájában nálunk egy költő képviselte: Petőfi. Oka ennek nyilvánvaló: ez a dicső ifju, ha százszor a pusztához nőtt is hamar lett városi ember, s katonáskodása alatt és Pesten megfürdött a proletársor minden szennyvizében. Vállalkozók dolgoztatták és sanyargatták idefenn s otthon apjának-anyjának már nem volt földecskéje, hogy a fiu hozzájuk visszavágyhatott volna. Azok tönkrementek, ő küzködött, s debreceni nyomoruságában egészen más szemmel olvashatta a városi költőket: Bérangert és Heinet, mint annakidején Csokonay Bürgert és Metastasiót. A párisi csatornákból kicsapott nagy francia forradalom másképp kaphatta meg a padlásszobák lakóját, mint annakidején vidéki kuriáján a nemes urat, Berzsenyi Dánielt. Az Apostol valóban lázadó költemény, melynek hangulatáért nálunk vissza kell menni két emberöltővel Martinovicsékig s Bacsányiig, kik szintén a Linzből s Bécsből Budára s Pestre áthatott városiasság enclavéját képviselik a szántott-vetett magyar föld közepett. Arany János a ragyogó Budapesten s az Akadémia fényes palotájában (az ő szavai) is megmaradt falusinak, ki az életet gyalog járja, s ha egy uri lócsiszár beveri sárral: nem pöröl, hanem félreáll s letörli, s rajongó képzelete egyszerű kunyhót rak ott keleten, hova fáradt teteme sóvárog. Petőfi, maga sem veszi észre, Pestre feljöttében elhagyja a parasztot, s akivé itt válik, az már nemcsak nép, de proletár. A forradalomban is idegenkedett Kossuthtól, – hiszen valójában ugy is volt, hogy ez a forradalom alig volt forradalom, sőt, Görgey személyében, már maga az előlegbe adott ellenforradalom vezette. Petőfi ahhoz huzott, aki igazán forradalmat képviselt, igazán a forradalmat, a nagy, világkavaró általános, a reakciót minden fészkében felkereső forradalmat képviselte: Bemhez. S megint és itt is: amily véletlen, olyan törvényszerü, hogy ez a forradalmi, ez a lázadó, az ő polgári (a városi népben mindig benneszunnyadó polgári) erkölcsével a feudálisan s parasztian földmives világban el nem férő költő fiatalon szólalt meg s került a világ elé, sőt még ifju s fejét a valóság falának éppen csak hogy nekivert volt, mikor el is kellett költöznie e világból, mielőtt bele józanodhatott volna. Arany János haláláig – mert e sorokban ez időkről volt szó – Petőfi körülbelül egyetlen költőnk, kinek világfelfogása bonyolultabb a felvilágosult patriarkalizmusnál. Nincs nagy költőnk, kire az irodalmi modernség valahogy mint ősére ne hivatkozhatnék. De a radikalizmusnak alig van köztük őse.