Nemzetiségi álom
1917 október 3.
Az éjszaka azt álmodtam, hogy oláh vagyok.
Ugy volt, hogy este egy kicsit fel is öntöttem, meg aztán az esti lapok elolvasása közben aludtam el s azok tele voltak: egyik hasábjukon a kolozsvári választójogi gyüléssel, hol kimondták, hogy a választójog nem nemzeti veszedelem, másik hasábjukon az Erdélyi Szövetség gyülésével, hol kimondták, hogy arra való az állam, hogy a választójog ne legyen nemzeti veszedelem. Mondom: elaludtam s azt álmodtam, hogy oláh ember vagyok, erdélyi oláh ember, tagja a nemzetnek, mely veszedelemben forog, tagja az államnak is, melynek a nemzetet e veszedelemtől meg kell mentenie.
Igen különös volt, mondhatom. Ébren az ember megszokja azt, ami van, s nem csudálkozik rajta. Álmában azonban mintha álmából keltenék fel, olyan csodálkozva néz körül. Olvastam egyszer az ötletet, hogy igy is van – a világot s az életet csak álmodjuk, az alvás olyasmi, mint a hajnali álom, kezdete az ébredésnek, s a halál a teljes ébredés. Van-e valaki, aki azt kivánja, hogy szülőhazája ilyenfajta ébredés után lássa meg igazában, hogy mi a nemzetiségi politika?
Egy keveset álmomban megláttam belőle. Azt álmodtam, hogy visszatérjek rá, hogy erdélyi oláh ember vagyok, s olvasom az estilapokban a nagy beszédeket, mik mind énrólam szólnak. A betük megelevenedtek s helyükbe emberek és szájak termettek elő. Az emberek öklüket emelték rám, a szájak itéletet mondtak. Az egyik azt mondta, hogy veszedelemnek veszedelem volnék ugyan, de hála istennek, se nem osztok, se nem szorzok. A másik azt mondta, hogy ilyen jól ugyan nincs, de lehet tenni róla, hogy ne árthassak. Némi földet kell csak hóditani hátam mögé, s ezt megrakni őrökkel, hogy ügyeljenek rám. Azonfölül az iskolákat is ugy kell megcsinálni, hogy ott is énrám ügyelhessenek. Nem szólva róla, hogy az igazgatás, amit én fizetek, de a kormány is, amit én is fizetek: mind arra való, hogy énrám ügyeljen. Tulajdon hazámban. A tulajdon nemzetem. A tulajdon államom. Ezen a földön, hol, mint délelőtt felém dalolták, s ahogy a nagy nemzeti költő, az én nemzeti költőm is, dalolta: élnem, halnom kell, mert a nagy világon e kivül nincsen számomra hely… Mellesleg: a nemzetközi szocialista elvtárs is ugyanezt magyarázta: hogy ugyan mit félnek tőlem – hiszen sokkal tudatlanabb és szegényebb vagyok, semhogy árthatnék. Ugylátszik: ha énrólam van szó, a Marseilaise, sőt az Internationale sem más, egy cseppet sem, mint a Szózat.
Az álom hamar asszociál, s Rouget de Lisleről s Vörösmartyról eszembe jutott Petőfi s a szörnyü szó, mit a magyar ifjakról irt: Ti fekélyek a hazának testén!… A végén azt éreztem, hogy az vagyok én. Kétmillomodmagammal: fekély a haza testén. Felemelő érzés nem volt. S forró szerelmet sem keltett bennem a haza, a nemzet az állam iránt, melynek tagja vagyok.
… Az álom nemcsak hamar asszociál, de furcsán is. Kolozsvárról hirtelen egy másik ódon városban találtam magamat, kápláros kisvárosban, mely idegen volt előttem, de mégis odavaló voltam. Az idő is idegen volt, de azt éreztem, hogy ebben élek. A tizennyolcadik század volt, s nem oláh ember voltam már, hanem porosz alattvaló, s kisfiu voltam, kis berlini utcagyerek, s az utca is, hol a többi kisfiuval gomboztam, az akkori Berlin volt. S éppen rémült szaladásnak kerekedtem, mert az egyik fiu hirtelen elkiáltotta volt magát: jön az öreg! S jött is: Frigyes Vilmos király volt, egy nagy darab csizmás, parókás ember, s furkósbotnak beillő sétabotját emelgetve, döngő léptekkel szaladt utánunk. Egyönket el is érte, fültövön csipte s furkósbotjával keservesen elhusángolta. A kölyök visitott, az öreg pedig magából kikelve orditozott: mit szaladtok előlem, – szeressetek, a teremtésteket!