Tristia
1921 november 15.
Az itt következő panaszt eredetileg németül irtam, valamely cseh-szlovákországbeli német lapnak szánva, minek utána volt olvasóim egy része most ezeknek lett közönsége.
Aki e sorokat irja: az utóbbi harminc esztendőben szorgalmas munkása volt a magyar irodalomnak, de amit irni kiván, nem igyekszik irredentás hatásra. Csak számot akar adni, minden következtetés nélkül: az uj cseh-szlovák köztársaság irástudói előtt az olyan iró lélekállapotáról, kinek érzése egy dolgos férfiéleten át Ó-Magyarország épségében mint valamely természeti adottságban gyökeredzett, s ki most természetellenesnek érzi, ha kerités mögül és rácson át kell voltaképeni olvasóihoz áttekintgetnie.
Ez a különös a mai magyar tollforgató helyzetében, ki nem mától fogva az. A részek, mik a vesztett háboru után Magyarország testéről levétettek s a szomszédországokhoz függeszttettek, legfőbb tanyái voltak az addigi magyar müveltségnek. Kivált az irodalminak. Budapest, a nagyváros, nekilenditette ugyan a modernséget, ám ez uj irodalom igazi közönsége a vidéki városok voltak. A kiváltságosokat, kik lakósai lehetnek, a nagyváros mindenfajta benyomással izgatja, s nem szorulnak csakis az olvasásra, sőt alig érnek rá. S arra sem szorul a nagyvárosi ember, hogy mintegy megnyugtassa önérzetét – városainak szinvonalában meg van a kezessége az övének is. A vidéki müvelt ember inkább fél, hogy el talál maradni a világ mögött, s mentül árvábban teng a magának élő kispolgárság közt, annál jobban rá van utalva – hogy a világkulturával való összefüggést el ne veszitse – az olvasásra. A kisvárosi ember számára a betü pótolja a nagyvárost, s a költőkkel s publicistákkal való közönségi társalkodás a szalónt. Innen a hálás kiváncsiság, amivel például vidéki felolvasáson fogadják az irót, ki otthon az ő nagyvárosában az utcán tán fel sem tünik s észrevétlen élhet kávéházban s szerkesztőségben. A snob is, de az is, ki becsületesen eped magasabb után, éppen e magasabbnak kisugárzását sütteti belőle magára.
Olyan birodalmakra, melyek több hajdani országból álltak össze s igy több a nagyvárosuk, mindez talán kevésbbé áll, mint olyan centralizált országra, aminő Ó-Magyarország volt, hol ugy a politika, mint a gazdaság száz éven át a közép, a főváros felé hajtotta mind a nedveket. A maguk is fejlődő vidéki városok a fenségesen fellendült Budapesthez képest egyrészt ugy is álltak, mint ahogy a francia vidéki város vonul meg egy Páris árnyékában. Másfelől azonban nem egy olyan vidéki városunk volt, mely e mai fejlettségében mindössze nyolcvan éves Budapesttel szemben régibb kulturkezdetek, visszanyulóbb hagyományok, gyökeresebb müveltség jogcimére hivatkozhatott. Budapest bizonyára egyike a világ legintelligensebb városainak, de nem ugy a legintellektuálisabb, mint ahogy Páris teszi, ősidők óta, első sorban a francia közönséget, a francia olvasót. Az ujabb s az ujra értékelt régi magyar irodalom igazi, mert ájtatos, mert olvasásra utaltabb olvasója a vidék volt, a városok s a városkák, melyeknek maguknak is megvoltak kisebb vagy nagyobb ujságjaik, komolyabb vagy játékosabb irodalmi társaságaik, orvosaik, ügyvédeik, biráik s kereskedőik, kiknek – nem is olyan rég volt – ellátottságukból, olyikuknál jómódjukból lelkiekre is jutott. Ami lelki szomjuságot a kereskedelemmel, iparral és pénzzel való foglalkozás nevel: Ó-Magyarország vidéki városaiban égett – ezek tették a magyar iró igazi közönségét, s ezeknek érzi most hiját.
Mert Ó-Magyarország városai a felvidéken találtattak, a földrajzian végzetes félkörben, ahogy a hegyek a magyar alföldet bekoszoruzták. S épp e koszorut veszitette el, s országa a sikságra, népe a parasztira csökkent össze. Hatvannál több került Ó-Magyarországbeli jelentékenyebb város idegen fennhatóság alá, s bennük a magyar irónak tulajdonképpeni olvasói. Egy régi magyar versben a hőse szétnéz: „Szertenézett s nem lelé Honját a hazában.“ A mai magyarországi költő is igy él. A paraszti nép, mely Uj-Magyarországnak java lakosságát teszi, legalább egyelőre, mig az elhanyagoltság félálmát ki nem dörgölte szeméből, aligha találja meg ugy, mint az ipari munkásság megtalálta volt, ahhoz a tulfinomultsághoz való közét, mely az utóbbi évtizedek magyar irodalmát oly becsessé tette. Maguk a költők is, ha személyük végső szálaival még ugy a talajban gyökeredzenek is: a fejlettség lombsudaráról aligha találnak már le a paraszti gondolkodás szükebb földszintjére. Ha a magyar iró, a magyar nyelv különösségeinél fogva, még ugy csakis olyan olvasóra számithat, kinek e nyelv félig-meddig anyanyelve: intellektuálitásában szinte közelebb áll az idegen intellektuálishoz, mint paraszti atyjafiához. S annál forróbban vágyódik azok után az uj országokban élő atyjafiai után, kik lelkiekben is egy atyának fiai ővele, s együtt teszik a költő s az olvasó atyafiságát. Ezekből elszakitva tönkremegy, mint a tintahal, ki körül az apály elszitta a vizet.
S volnának bár a politikai állapotok egyenletesebbek, s a magyarországi iró s az ő volt közönsége közt a közlekedő lehetőségek szabadabbak, mint aminőek ma még: ez az uj helyzet még igy is szokatlan volna számára. A csehnémet iró régtől fogva megszokta, hogy irásközben gyepün tulra nézzen, más országbeli atyafiságához. Elméletben még világpolgárnak is el lehet képzelni valamely világnyelvü költőt, ki, tollal a kezében, az egész földtekére gondol. Ám igy, egyik szemével a világpiacon, nálunk eddig csak a budapesti szindarab-export dolgozott, különben a magyar költészet magában termékenyült a költő szülőföldjén, melyen kivül csak Bukovinában akadt két-három falu s Amerikában tetemesebb kivándorló-gyarmat, ki magyarul tudott, de csak ujabban számit a magyar könyv számára. Igy szokta meg a magyar iró, jobban, mint más, hogy olvasóját szóból értesse, bonyolultabb dolgokat is csak futtában ujjheggyel érintsen, mint a pap, ki ugy ismeri hivőjét, hogy önkéntelen tudja, melyik egy szóval lehet megmozgatni egész lelki tartományait. A magyar iró megszokta, hogy tekintetek nélkül irjon, – olyan élesen, vagy olyan gyengéden, mint ahogy otthon szokás, idegen fülekre, jogokra, igényekre nem gondolva. Szabadkőmivesi meghittség a földivel szemben, nemtörődés másokkal: ebben a hagyományban nevekedett a magyar iró.
Magyarország feloszlatása ez adottságokat egy csapásra megváltoztatta. Amig az uj birodalmak s Uj-Magyarország közt a békeállapot végkép helyre nem áll, a magyarországi iró egyáltalában el van szakitva megszokott olvasóitól, – mikor szive csordultig tele van, nincs ki előtt kiöntenie, s lelke kiszárad, mint a kinálat, kereslet hián. De ha majd jobb is lesz közlekedésben és igazgatásban, s az uj birodalmak uj alattvalóikkal s a határokon átszóló idegenekkel szemben maguk lesznek a türelem s a megértés: már a türelem ténye is kötöttség, s bilincs, amibe nem vernek, gondolást jelent e bilincsre, tehát tekintetet, tehát megriadtságot. Ma olyan a magyarországi iró sorsa, mint a férjé, kitől elvették a feleségét, s ő kinn a gyaloguton, az asszony benn a rács mögött ha válthatnak egymással egy pillantást. Idővel e szigoruság nyilván enyhülni fog. De még akkor is ugy lesz majd a magyarországi iró az ő idegen országbeli atyafiságánál, mint akinek el kellett adnia a birtokát, s most az uj gazda meghija a kastélyba. A ház uj ura lehet tökéletes uri ember, és lehet meghatóan rajta, hogy a vendég az ő szokott szobáiba kerüljön, s szokott emberei törődjenek szokott szokásaival – de vendégnek lenni valahol, hol máskor otthon voltak, már magában leveri az embert, s fojtogatja nyeldeklőjét, a gazdának tán még jobban, mint a vendégnek…
Mindez, mégegyszer mondom, nem kiván lenni sem rekriminálás, sem captatio benevolentiae – a magyar iró természetesnek véli, hogy a szomszéd országokban nemsokára oly teljes lesz a lelki s a közeledő szabadság, hogy semmit sem kell megadni, mert már meg is van. Ám még ily feltétlen szabadság közepett is a változás ránehezedik majd lelkére. Mert e szabadság közepett és éppen következtében, maguk az elszakadt atyafiak is megváltoznak majd, – uj környezet és uj viszonyok halk állandósággal halkan átformálják őket, – a további magyar fejlődés más rythmusban s s más interferenciákban folytatódik határokon innen és tul, – régi törekvések elhalaványodnak, uj hagyományok alakulnak, megmásul a rezonancia s felüti fejét a diskrepancia… elidegenedés ereszkedik a lelkekre, s lefogja a közlékenységet… A magyar költő mint politikus a magyar épség ügyével ugy állhat szemben, ahogy az ész parancsolja, s szivében is leszámolhat a valósággal, ahogy tud: maga a magyar irodalom, mely az utóbbi évtizedekben ugy egeknek lendült, sulyosan megérzi majd Magyarország sorsát.