De senectute
1913 október 4.
Olvastam Ciceronak De senectute irott értekezését. Olvastam a nagy Jakob vagy Wilhelm Grimmnek is az öregségről szóló elmélkedését. Olvastam egy harmadik nagy embernek ugyane tárgyról merengő mélázását, melyek egy Reclam-füzetben az előbbiekkel egybe vannak nyomtatva. Mindhárman megegyeznek abban, hogy az öregség igen szép dolog, s megvannak a maga külön gyönyörüségei. Hogy mennyivel bölcsebb az öreg ember, s mennyivel kevesebb baja van indulatokkal. Mily boldogitó a szemlélődés, s mily édes az érdekeletlenség. Ez mind igaz is, s értem, ha az öreg emberek csak szépet és jót tudnak mondani az öregségről. Mint ahogy azt is értem, ha a zsidók büszkék rá, hogy zsidók. Igazuk van, – annál is inkább, mert ha történetesen mégsem találnának rá büszkék lenni, az se változtatna semmin.
Valójában az öregség olyasmi, amiben legjobb esetben megnyugodhatik az ember, ami felől, legeslegjobb esetben, megcsalhatja magát. Ez kizárja, hogy olyasmi lehetne, ami jó, olyasmi lehetne, ami megfelelne az embernek. Egyáltalában nem természetes, hogy az ember megöregedjék. Nem igaz, hogy az ember belefáradna az életbe, ha sokáig tartana. Az életerős ember semmiképp sem fárad bele az életbe s nem kell neki az öregség, hogy kipihenje magát. Ha fáradt, ha pihenhetnék, az már attól van, hogy megöregedett, – s ezen se nem javit, se nem enyhit, ha még jobban megöregszik. Már a halál is lealacsonyitóan ordenáré dolog. De legalább nem vagyok ott, mikor megtörténik velem, vagy éppen csak legkezdeténél. Ellenben az öregség minden rugdostatását végig kell viselnem. Anélkül, hogy bármi kárpótlásom volna érte. Büntetés, mely rámszakad, anélkül, hogy vétkeztem volna. Alávaló justizmord.
… Kedves képem, sokfelé alkalmazhattam már, Károly angol király, a finom kis gavallér, kit egy nagy teremben körülállnak vargák, szatócsok, mind a polgári birák és összeesküvők, s keztyühuzás közben egyik keztyüjét leejti, s értetlenül néz körül, mikor senkisem hajol le, hogy felvegye. Jól értsük meg: nyilván nem is tudja, hogy elejtette, hogy mások szokták felvenni, hogy most senki nem veszi föl, – csak valami hiányzik neki, tudatlanul s magának számot sem adva… s épp ez ártatlanságában néz körül értetlenül. Sok finom és előkelő ember arcán láttam már ezt az ártatlanságot, amikor kezdett öregedni s nem is gondolt rá. Nem adnak maguknak számot, hogy mi történt velük, mi van, ami nem volt, mi nincs, ami megvolt – csak valami nem klappol, maguk sem tudják, mi. Ez az öregség, amit az élet elébb érez meg, mint maga az ember. Mint ahogy a ló elébb érzi meg, ha a lovas térde megereszkedett, mint maga a lovas. A lovon veszi észre, magától nem jönne rá. S ez az egészben a legmegalázóbb.
Mindazonáltal a lónak van igaza, ha megereszkedett inaknak nem engedelmeskedik. Nem lovagias tőle, de a ló nem is arra való, hogy lovagias legyen. Az élet az alkalmasság intézménye, s lényegébe tartozik, hogy levesse magáról az alkalmatlant. Ez nagy igazságtalanság, de semmivel sem nagyobb, mint az, hogy egyáltalában van alkalmasság s nemalkalmasság. Igazságot és könyörületet az ember vitt bele az életbe, mint ahogy a nehézségnek s a levegő rugalmasságának kombinálásával megcsinálta a repülőgépet, mely fölfelé esik. De a végletekig nem kombinálhat s nem mesterkedhetik, s a maga életéből nem oldhatja ki végképp azt az általános életbeli törvényt, hogy csak az alkalmas, ami alkalmas. Az öregség tisztelete kegyes csalás, melyet az öregek fájdalmas megalázottsága kikönyörgött magának, s az emberek irgalma megadatott nekik. Mindig baj volt ezzel, s a Lear király tragédiája örök és állandó emberi tragédia, a tragikumnak abban az egyedül helyes értelmében, hogy tragikum az, amiről senkisem tehet, – s nemcsak szegény Learnek van igaza, de a gőgös Gonerilnak is. De valahogy ment az öregség iránt való e tekintet, mig az öregség, a több tapasztalat jogcimére hivatkozhatott. Amig nem voltak könyvek, az öregek voltak azok, kiktől a fiatalabbak megtudhatták, amit az emberiség addig megtanult. S amig a fejlődés lassu menetű volt, hogy az unoka egy civilizáción belül élt a nagyapával, addig az unoka számára értékesek lehettek a nagyapa tapasztalatai. De most oly száguldó s mind száguldóbb a fejlődés, hogy két emberöltő közt világtörténelmi korszakok szakadéka tátong. Az unoka ugy nem tanulhat ma a nagyapától, mint az ujkori ember a középkoritól. Vagy mint a pilóta a vonatvezetőtől. Ég és föld köztük a különbség, s az égben nem érnek semmit a földi tapasztalatok.
Hamis érzelgősség hát, melynek, minthogy a természetet végképp megcsalni nem lehet, végső soron megint csak az öregek adják meg az árát, a sopánkodás, melylyel a törvényes korhatár alá került közférfiak eltávozását kisérni szokás. A törvénybe irt parancs, mely például hetvenedik évén tul nyugdijba küldi a tanárt vagy birót, teljesen jogos s valójában még irgalmas intézkedés is. Tisztessége abban áll, hogy törvénybe van irva s nem tür kivételt, tehát senki külön nem veheti magára – mert csak igy volna kegyetlenség, kegyeletlenség és hálátlanság. S irgalmas is – ha visszagondolok első jogászi féléveimben Kerékgyártó Árpád történésznek s Wenzel Gusztáv jogtörténésznek előadásaira – két, a maga idejében nevezetes, érdemes és tekintélyes férfiura, kiket, öregségük nevetségében, valósággal csuffá tett a fiatalok pajkossága: elborzadok a gondolatra, hogy én öregségemben ily sorsra juthatnék, s még inkább azon, hogy szeretett és nagy férfiak, kik ma egy fejjel mindeneknél magasabban járnak közöttünk, ilyen helyzetbe kerülhetnének. Lehet, hogy e mechanikus és automatikus guillotinenak olyanok is alája kerülnek, kik még akár tiz további esztendeig is nagyot és dicsőt müvelhetnének, mint tanárok és birák. De ez nem nagyobb igazságtalanság, nem is nagyobb veszteség, mint az, hogy a végén a legnagyobb ember is meghal s velehal az a termelő vagy tanitó lehetőség, mely egyedül az ő korpuszában foglaltatott. S e veszteség vagy kár még legkiáltóbb eseteiben is kisebb, mint volna, ha a hamis érzelgősség még mesterségesen is hozzásegitené az öregeket, hogy elállják az utat a fiatalok elől.
Az érdemet minden hála megilleti, s nincs irtózatosabb, mint elgondolni, hogy valaki dolgos és érdemes élet után, sőt még értéktelen élet után is, de mégis csak mint eleven, de már nem munkabiró ember, nyomoruságba jusson. Müvelt társadalomnak első kötelessége az öregekről való gondoskodás, – akár fejedelmi gondoskodás is, ha futja tehetőségéből. Minden könnyüséget megadni nekik, minden tiszteletet, elnézést, kedvezést és gyengédséget, – hogyne, amennyit csak lehet, kijár nekik, megszolgálták, s ha nem szolgálták meg: gondoljon kiki a maga öregségére, s legyen általánosan bőkezü, hogy magának is cseppenjen majd e bő kézből. De odáig nem mehet ez a kegyesség, ahol az öregnek nem használ, de a köznek árt, s ahol a munkára már nem alkalmas öreget megdolgoztatják, s türik, hogy a szükséges munkát vagy ne végezze, vagy rosszul végezze, s egyben e munka alkalmát és keresetét elvegye az arravaló és rászoruló fiatalabbak elől. Nyugdijat igen, – amekkorát csak lehet. De hivatalt: nem. Elvégre az öregség olyasmi, amin semmi emberi hatalom és intézmény nem változtathat. Bármi tekintettel vagy kedvezéssel fordulunk az öregek felé, az legfeljebb bánatukat enyhiti, de nem változtat azon, hogy öregek, s nem változtat azon, hogy nem valók munkára. A köz számára tehát elveszett pénz és fáradság, amit az öregekre fordit – s kell határának lenni, hogy meddig mehet e nagylelküségében. E határ ott van, hol maga alatt vágja vele a fát, ott van, ahol e tekinteteket s áldozatokat onnan vonja el, hol azok a köz számára befektetés lehetnek. Például: a fiataloknál. Amit itt a természet ad: az jó és kivánatos. Ami tehát itt emberi tekintet és áldozat a természet adottságait növeli vagy felszabaditja: az nem kidobott pénz, az, mondom, befektetés. Mert ne feledjük, hogy nemcsak az öregség kín és fájdalom, de sokszor a fiatalság is. Az öreg előtt lehetetlenségek vannak, a fiatal elött akadályok. Lehetetlenségeken emberi erő nem változtathat, de akadályokon igen. S látva azt a konszervativ összeesküvést, melylyel a mindig többségben levő idősebbek minden kedvezést megadnak az öregeknek, csakhogy legyen kifogásuk alultartani a fiatalabbakat: nem csoda, ha a mai világban mind erősebben észrevenni a forrongást, melynek a vége forradalom lesz: a fiatalok lázadása az öregek ellen.
Egyáltalában nem természetes, hogy a fiatalok tanuljanak az öregektől. A természetes az, hogy az öregek tanuljanak a fiataloktól, s ha már nem teszik, vagy nem érnének vele semmit: nézzék figyelemmel vagy legalább is türelemmel a fiatalok munkáját és tudását, s ne üljék el előlük ennek lehetőségét végletekig vitt anciennitással, s azzal a gőgös szerénykedéssel, hogy ez „nekik magas“ s ezt ők „már nem tudják megérteni“. Persze, hogy magas nekik s épp ezért nem tudják megérteni, – igazán nem tudják, mint ahogy, mondom, a középkori ember nem tudná megérteni az ujkorit, lenne bár az ujkori csak átlagember s az a középkori bár legnagyobb géniusza a világnak. Éppugy nem, mint ahogy a mai fiatal sem tudja majd, ha megöregszik, megérteni az akkori fiatalokat. Még pedig nem azért, mert az akkori fiatalok svindlerek lesznek, hanem azért, mert ő már akkor öreg lesz. Ez megváltozhatatlan rendje a természetnek – s az emberiség bármennyire módositja a természet rendjét, e módositás mégis csak magának e rend arányainak transzpoziciója s nem teljes megváltoztatása. Az öreg állapot elviselhetőségére szolgáló intézmények mindig csak filantropikusok lehetnek. Ellentétben a fiatalság megsegitésére s a betegségek kiirtására szolgálókkal, melyek egyuttal eugénikusak.
Senki nálamnál többre nem tartja s jobban nem szereti Ujházy Edét, s a magam életéből szivesen adnék neki tiz esztendőt, ha ő több hasznát venné, mint én veszem. De ha meggondolom, hogy, ami egészen bizonyos, hány fiatal szinész-genie lappang e honban ismeretlenül, vergődik megaláztatásban, kinlódik nyomoruságban s pusztul el kilátástalanságban: nem tudom oly drákóinak látni az ő tisztes nyugdija örökös tagságát, melytől annyit játszhatik még, amennyit tud és akar, de mégis utat nyit arra, hogy más is felléphessen s kinőhesse magát: talán egy uj Ujházyvá. Azon sem esem kétségbe, hogy ezentul nem Genersich professzor ur adja majd elő a budapesti egyetemen a kórbonctant. Voltak, akik azon estek kétségbe, hogy ő adta elő.
Akadt nemrég bátor ember, ki szót emelt az ellen, hogy a Nóbel-dijakat bármily érdemes, de gazdag s főképp öreg uraknak adományozzák, holott azok, az alapitó szándéka szerint, arra volnának valók, hogy fiatal és vagyontalan nagyrahivottakat megmentsenek a kenyér gondjától, s felkarolják a tehetségük szerint való munkára. Bölcs tiltakozás volt – épp oly bölcs, mint most Massimy, volt francia hadügyminiszternek abbeli inditványa, hogy a generálisok korhatára hatvan, az ezredeseké ötvennyolc esztendőre szállittassék le. Mondom: ez most a levegőben van, s kezdenek rájönni, hogy a demokráciát erre a mezőségre is át kell terjeszteni, s mint a királyok, a papok s az urak privilégiumait és monopóliumait, ugy kell megtörni az öregekét is. Elég baj, hogy gyermekkorunkban kell iskolába járnunk, mikor annyi kedvesebb dolgunk volna, s nem öreg korunkban, mikor ugy ráérnénk s még érdekelne is bennünket. Azt már ne türjük, hogy, ami csakis a meglett, de friss erőnek való: a tudást s a munkát is elzárják előlünk az öregek.
… E sorokat pedig, ha holnap nyomtatásban megjelennek, kivágom az ujságból s attól fogva mindig magammal hordom majd. Lesz idő – s mily hamar itt lesz! – hogy bőröm alatt kis lencsékbe szárad a testszin, a nyakam beesik s torkom meggyeplősödik. Kedvetlenül csoszogom majd be az utcákat, a kirakatoknak nem fogom elhinni, hogy az a sétabotos kis aszaltszilva én vagyok, s dühösen lököm majd el a gyerekeket, kik hancurozás közben nekem szaladnak. Ilyenkor előveszem majd e sorokat s egy padra ülve végigolvasom. Lehet, hogy megered bele a könnyem – de, reméllem, marad még annyi eszem, hogy utána csendben menjek haza.