Duperdussin
1913 augusztus 11.
Van egy kocsmatervem, vagy ha ugy tetszik ötletem. Ezt nem példaképp koholom, a levezetés vagy bizonyitás kedvéért, az itt következők számára. Igazán van, bizony isten. S nem ábrándos vagy kóválygó, hanem élelmes és kidolgozott, egy husz éve utazó és kocsmázó ember tapasztalataiból táplálkozó, egyenesen ez iránt való érzékben fogant s amellett a ráutaltságtól nyugtalanná, vágyakodóvá s teremtővé izgatott képzeletből kipattant kocsmatervem. Nem Ritz, nem Delmonico, nem Pfordte, de nem is Aschinger vagy Lyons vagy Appenrodt. Okos dolog, szükséges dolog, száz apró ravaszságig kiépitett, budapesti lehetőségekhez hozzáillesztett s budapestiek szoktathatásához hozzápedagogizált kocsmaterv. Kilátásos és nyélbesüthető, minden bizonynyal, – kell hozzá pénz, mint minden komoly és tisztességes dologhoz, de nem olyan sok, hogy tehetősebb ember vagy pénzintézet rá ne reszkirozhatná a megpróbálására. Kötelezem magamat, hogy magam megcsinálom, kötelezem magamat, hogy magam igazgatom, kötelezem magam, hogy rövidesen meggazdagszom belőle. S egészen bizonyos vagyok benne, hogy ebből a kocsmából nem lesz semmi. Nem lesz belőle semmi, mert nem vagyok bolond, hogy ötletét másnak dobjam oda – nekem pedig ugyan nem ad rá egy veszekedett krajcárt se senki, hogy megcsináljam. Nem ad rá akkor se, ha nem tud mit csinálni a pénzével. Nem ad rá, ha világos is, hogy nyerni fog rajta. Nem ad rá, ha a legnagyobb kocsmaszakértő volna s egy szót sem tudna ellene vetni, mikor tervemet kifejtem előtte. Nem ad rá; nem szoktam mérget venni, de ha valaha mérget veszek, erre veszem.
Ám jó, erre azt mondhatják: mit akarsz? Persze, hogy nem adunk neked kocsmára. Mit tudsz te kocsmát vezetni, még ha egészséges őtleted van is hozzá? Tudsz-e veszekedni szállitókkal, bánni cselédséggel, ügyelni holmira, vigyázni körmökre, kalkulálni krajcárosan, mert ezek a krajcárok, ezek a fillérek sőt félfillérek azok, amikben nem szabad tévedned, amikben nem szabad becsapódnod, amiket le kell alkudnod és szoritanod? Mit tudod te, hol kell a hust venni, honnan kell a zöldséget hozatni, milyen kartellben vannak a serfőzők, mennyit szánhatsz szakácsra, hogy kell felkészülnöd forgalmas napokra, hogy lehet, a minőség kára nélkül, összébb huzódzkodnod pangáskor… és igy tovább és igy tovább… hiszen megesznek, még mielőtt az első vendég egy falatot evett volna nálad! Iró vagy – ebből legyen valami ötleted, arra aztán kereshetsz tőkepénzest vagy vállalkozót!
Jó, hát van. Mondom: jó, elismerem, hogy kockázatos volna iróval kocsmát nyittatni s van olyan ötletem, melyben a pénzcsinálás gyökere abba nyulhatna le, hogy iró vagyok, Iró vagyok, igen szorgalmas, kipróbált és megbizható munkás, még nem egészen elhasznált, még képes a visszafrissülésre, ki azonfelül a sok irástól még mindig nem jutottam hozzá, hogy megirjam müveimet. Holott, mint a geológus a talaj sorából, az én irásaimból is a jobbszemü szakértő okvetetlen kilátja, hogy van az aljukon valami erezet, ami alkalmas a bányászatra. Miért ne lehetne irót éppugy imprésába venni, mint énekest vagy zongorást? Kötelezném magam, hogy legjobb tudásom, legszemérmesebb becsvágyam, legkényesebb érzékenységem szerint minden gondolatommal irásomnak élnék. Hetekig lebzselnék, mig valami kiforrna bennem, s a hivatalnok időbeosztásával robotolnék hónapokig, mig megcsinálnám. Irnék verset, novellát, tanulmányt, regényt és, egypár csüggedt abbahagyás után, alkalmasint szindarabot is. Körüljárnék felolvasni, előretétném énekmesterrel a hangomat, ha nem jól hallanának, megjelennék sokadalmakon, csinján bánnék autogrammjaimmal, gyermekeket kapnék el a villamos elől, hírbehozatnám magamat szinésznőkkel, inszultálnék tekintélyeket – egyszóval: a külsőségeket sem sajnálnám, melyekkel az érdeklődést magamon át könyveimhez fordithatom. S mindennek, mindezeknek elgondolható jövedelmével szemben az imprezáriótól nem kérnék egyébb biztosságot s nem nagyobb részesedést, mint hogy nyugodtan élhessek olyan életvitelben, melynek polgáriságán alul kipróbáltan képtelen vagyok a munkára, nemcsak müvészire nem, de semmilyenre, s igy törődhessem azokkal, azokkal az igen kevesekkel, akik hozzám közel állanak. Bizonyos, hogy erre nem találok vállalkozót, bár ha én vállalkozó volnék: én belemennék.
De még erre is azt mondhatják: ugyan kérem, kinek kell irodalom? Ezekben a nehéz időkben! Mikor ugyis éppen elég bajunk van! Ne tessék komédiázni, ismerjük már az ilyesmit! Tessék egyszerüen hatni az emberek szivére s ne ilyen kerülő utakon!
Hát igy is jó. Hatok egyszerüen. Tegyük föl, de ezt már igazán a példa kedvéért, hogy életemnek valami válságos fordulója előtt állnék. Vagy állanál te, kegyes olvasó: jobbfajta, ismertebb, sokaktól szeretett ember. Aki, ha ma főbe lőnéd magad, legalább is negyven ismerősöd akadna, jómódu, jószivü, kinél néhány ezer korona nem oszt és nem szoroz, hogy megdöbbenve tenné le a partecédulás ujságlapot s azt mondaná: istenem, ha nekem szólt volna! Nos, te szólsz. Összehivod egy délután ezt a negyven uri embert s azt mondod nekik: Uraim, barátaim, én perben állok az élettel. Vesztes maradok, alul kerülök, végem van, nem birom tovább, ha utalványt nem kapok hozzá. S ez az utalvány: pénz, mert a pénz utalvány mindenhez, ami élet. Azt mondjátok: szerettek. Azt mondjátok: törődtök velem. Azt mondjátok: érdeklődtök sorsom iránt s kötelességet éreztek az érték iránt, amit jelentek. Nos: ha valaha volt értelme érdeklődésteknek, ugy most van. Ha valaha volt jelentősége annak, hogy jóindulattal vagytok irántam, ugy ma nem felesleges. S csak ma nem. Ha valaha volt érték abban, hogy egyik ember törődött a másikkal: az én számomra csakis most van. Most mindent jelenthet, máskor későn jött tolakodás. Nem sokról van szó, legalább is nem mértéktelenségről. Mondjuk: mindegyőtöktől háromezer koronáról. Ezzel megmentetek egy életet, egy életkedvet s még egypárat, mely ehhez az egyhez csatolódik. Egy képért, egy nyaralásért, egy szoba butorért kiadtok ennyit. Egy hiuságért, hogy az ujságban álljatok, egy kedvezésért, hogy valaki nálatok vacsoráljon, a kedvesetek egy mosolyáért, a gyereketek egy mulatságáért. Lehet, hogy kidobott pénz. Lehet, hogy léhaságra pazarlom. Lehet, hogy visszaélek vele, vagy nem érek vele semmit. Hát aztán? Soha nem pazaroltatok? Soha nem vesztettetek? Soha a jóságotokkal vissza nem éltek? S hátha mégis jót tesztek vele? Hátha csakugyan megmentetek valamit? S ha csak egy fellobbanást, egypár szép hetet, egy nyugodalmas közt egy testvéretek életében? Nem ér ez fel egy könyvtárral, amit alapitotok? Egy melegedő szobával, amit megnyittok? Egy eszmével, melyet egy programmra rászoritotok, hogy ott száradjon a papirosán s elporladjon farostjaival?
Nem. Nyájas olvasó, kedves embertársam, szegény felebarátom: nem ajánlom, hogy ilyesmivel fordulj felebarátaidhoz. Kinos zavarba ejted őket, verejtéket préselsz homlokukra, hápognak majd, krákognak, ötölnek és hatolnak, de tárcájukba nem nyulnak. Kinos csend következik majd el, melyet hosszu vártatva tör meg végre egy, a legbátrabb s talán a legjobb és legértékesebb, aki felkel és igy szól: Barátom, ezt ne kivánd tőlünk. Ha tartasz ránk és barátságunkra: vondd vissza. Tudod: a pénz olyan, mint a vér. Különös nedü, csak szerelemben köt össze, mindenhogy másképp elválaszt. Te meggyülölnél minket s mi lenéznénk téged. Halálunkat kivánnád s mi sajnálnók tőled életedet. Elveszitenénk téged, s te elveszitenél minket. Eddig is megvoltál – csak megleszel ezután is. De azt nem éri meg semmi pénz a világon, hogy kiveszszen belőle az érték, amit jelent a láng, mely gyanánt előttünk lobogsz, ami páratlan hullámkristályt mutatnak a rezgések, melyek szeretetünkből sugarasan tartanak szived felé… Igy szólna barátod, és igaza volna. Annyira igaza, hogy már igy is, pénz nélkül is elkövetkezett, aminek elkövetkezésétől való féltében tagadta meg tőled a pénzt. Mert egész további életetekben te neheztelést fogsz iránta érezni, ő kényelmetlenséget fog érezni veled szemben, s kinos és türhetetlen lesz a viszony köztetek, mert leplezni akarjátok egymás előtt e nehéztelést s e kényelmetlenséget. Igen, szegény felebarátom: hidegség támad körülötted, de pénzt: azt nem kapsz.
* * *
Nyilván furcsa: igy a maguk képét tolni példának az emberek elé. De magamról kellett beszélnem, magamat példának vetnem és hozzám hasonlókról mintát vennem, hogy megmondhassam: senki a világon ugy át nem érzi, mint a magunkfajtáju ember, ki sem égen, sem földön egy garast szerezni nem tud, sem a gyerekének pelenkára, sem magának szemfedőre valót: mi vagyunk a megmondhatói, micsoda nagy ember az a Duperdussin, ki maga egy garas nélkül, homályból származva, senkitől nem ismerve, tőkételen, nem születvén ajánlásos szüléktől, pénzt tudott szerezni mindenre, amire akart, mindenkitől, akitől akart, mindenkor, minden percben, számlálatlan, az utolsó napokban havi öt milliónak emberfeletti határtalanságában. Öt millió, havi öt millió! Annyi pénzt, amennyi a Balkánon már hadikárpótlás számba megy világtörténelmi fordulóknál. Annyi pénz, amennyivel Magyarországon már választatni szokás, amennyin ötezer szüzességet lehet vásárolni, polgári rendüt, mely egy életen át erről koldul tovább! Öt milliót havonkint… és bankoktól… francia bankoktól… teremtő isten: Napoleon óta nem volt akkora ember a világon, mint ez a Duperdussin!
* * *
Ezzel nem Napoleont akarom kisebbiteni, hanem megmérni, megmérni próbálni, e Duperdussinnak egész nagyságát. Elvégre miben volt Napoleon nagyobb nálánál? Intelligensebb volt tán? Ugyan! Duperdussin, a szinházalapitó, ne tudta volna éppen ugy megcsinálni a Comédie Francaise alapszabályait, mint Napoleon? Duperdussin, az aero-versenyek rendezője, ne tudta volna éppugy bolondnak deklarálni Foultont, a gőzhajó kigondolóját, mint Napoleon? Duperdussin, a határt nem ismerő, ne tudott volna épugy Egyptomba hajózni, s minden ok és cél nélkül Indiák felé igyekezni, mint Napoleon? Elvégre Napoleon is csak ember volt. Ahogy ő tanácsba ült Franciaország legkitünőbb polgári és büntető jogászaival, hogy megteremtse a Code Napoléon-okat: igy elnökölni Duperdussin is tudott volna, sőt elnökölt is, faiseurök élén, kik voltak olyan minden hájjal megkentek, mint bármely polgári és büntető jogászok. Duperdussin egymaga csinált egy egész iparnyi selyemforgalmat, s talán azt sem tudta: fán terem-e a selyem, vagy a kukoricacsövön szakállnak? Duperdussin benépesitette a levegőt aeroplánokkal, a földet automobilokkal, a tengerpartokat villákkal, melyekben a legszebb asszonyi állatok nyujtózkodtak, mint a csiga a házában. Micsoda ma: császárnak lenni? Ma Morgan a császár és Rockefeller: és Duperdussin a semmiből egy Rockefeller hitelét szerezte meg s a nábobok életvitelét biztositotta magának. Hogy halottak nem boritják utját? Az csak szép tőle, borithatnák ahogy beleszédelegte magát a bankvilágba, ugy beleszédeleghette volna magát a kormányba és a hadseregbe is, s most árvák és özvegyek siratnák, mig igy csak néhány chauffeur sir utána a pénze miatt. Bizonyos, hogy meg tudott volna nyergelni minisztereket, képviselőket, ujságirókat, közembereket – istenem: hiszen igy is megnyergelte őket! Csak a brumaire tizennyolcadika hiányzott, melyet Napoleon számára is ugy hoztak a viszonyok, nekilendülésre, s amely konjunkturát Napolen sem maga teremtett magának. Ez hiányzott, s hát igen: hogy Duperdussin nem tanult tüzérséget, egyáltalában nem tanult semmit, mert nem ért rá, mert gyerekkorában utcagyerek volt, suhanckorában apache, pályája kezdetén vásári kikiáltó, s nyomban rá már nagyvállalkozónak kellett lennie, milliomosnak, aki szegény nem ér rá, hogy informálódjék a dolgokról, mert külömben elmulasztja a chanceokat. De egyébként? Kihasználni a percet, mikor valaki nem néz oda, ott támadni, ahol gyengeséget találnak, hirtelen lecsapni, észrevétlen megkerülni: mindezt tudnia kellett Duperdussinnak, s alapjában Napoleon sem tett egyebet. Hogy hadseregeket toppantott elő a földből? Duperdussin pénzt toppantott ki a bankároktól! S hogy Napoleon tudott bánni császárokkal és királyokkal? Duperdussin meg tudott bánni a külömböző Crédit-k és Banque-ok főembereivel. Gondoljátok meg, mit tesz ez. Gondoljátok meg, mindig erre kell visszatérnem, mit tesz pénzt kérni és kapni Lánczytól, Ullmanntól és Széll Kálmántól. S pláne a párisi Lánczyktól, Ullmannoktól és Széll Kálmánoktól! S ehhez vidékről kerülni fel Párisba, valahonnan Belgiumból! Gondoljátok meg, hogy ezek az urak mennyire nem nézhetik, hogy aki nem született közéjük, ugy éljen, mint akinek a neve az ujságba kerül, hogy iderándult autotaxin, s felesége ott volt a legnagyobb bál lady patronesse-e. S gondoljátok meg, hogy ezeknek a szeme és ébersége előtt kellett Duperdussinnek foltozni a lyukat: még nagyobb lyukkal, a szédületes hiányt még szédületesebb kölcsönnel, mert hiszen, csakugy, mint Napoleon, Duperdussin sem produkált semmi pozitivat, ő is csak álomban élt, fantazmákat valósitott meg, s személyével együtt épp ugy elmulik minden nyoma, mint ahogy Napoleon is ugy ment el, mint ahogy az árviz elvonul: tegnap tenger volt, s ma már semmi sincs belőle! Mondom: párisi pénzemberek előtt kellett nyilvános számadásra köteles vállalatoknál, a köteles könyvvitel korában s a mai üzlet üvegházában élve, Duperdussinnek lelepleznie a vállalatai teljes inszoliditását, üzleteinek jövedelmetlenségét, magánfényüzésének megokolatlanságát s pénzeinek ujra meg ujra való elfogyását. Lepleznie hivatalnokai, üzletfelei, társai, eszközei és hitelezői előtt, s nemcsak lepleznie, de ujra, meg ujra pótolni is ujabb meg ujabb hitelekkel, vagyis ujabb meg ujabb rábeszélésével és meggyőzésével a pénz hatalmasainak! Mi ehhez képest: elbánni a jó Ferenc császárral! Vagy akár a szép, szellemes és perfid Sándor cárral is, ki végre sem volt nagyobb emberi kaliber, mint egy mai fiatal fináncbáró, ki papájától örökli a bank direktorságát! Hohó, ez a Duperdussin, ha sorra kerül: hogy elbánt volna Vilmos császárral! Micsoda porcellánvállalatokba vitte volna bele, hogy rávette volna, hogy a birtokait parcellázza és vásároljon hajórészvényt, hogy’ tervezett volna neki vasutat Perzsiában, csatornát Afrikában, s gyönyörü komplótokat, hogy mint kellene paralizálni a franciát az angollal, Arábiát kikiáltani német hübérnek s Amsterdamtól Bagdadig és Bergentől Triesztig kitüzni a római német kalifátus zászlaját! S Miklós cárnak meg éppen milyen lyukat beszélt volna felséges hasába! Spiritiszta hatalommal szólott volna hozzá, megjelent volna előtte Nagy Péterül, kezébe hamisitotta volna a végrendeletét, melynek egyik, eddig ismeretlen pontjául az lett volna megirva, hogy Konstantinápoly meghóditását pedig okvetlen francia-németalföldi vállalkozóval kell financeiroztatni, barna férfival, fekete bajuszuval! Mert igy kell, a legbaromibb butaságu módokban megnyerni: nemcsak olyan kábulatokban és káprázatokban élő idegroncsot, mint a mostani cár, de a világ legokosabb és legegészségesebb embereit is!
* * *
Ez a nagy fejezet: a Duperdussin fejezete. Az a nagy stilus, mely vakmerően számit az emberek kicsinyes stilustalanságára. Mert ó, ne higyjétek, hogy az üzlet, a hatalom, a kormányzás embereit nagy és kézenfekvő tervekkel lehet megnyerni! És ó, képedjetek el, hogy mikkel lehet ezeket az uralomra, emberismeretre és nagytervüségre születetteket nagy tervek iránt is hajlandóvá tenni! Azzal, amivel teszem néhai Csávolszky Lajos nyergelte volt meg Európa egyik első pénzemberét, kiről tudta, hogy szenvedélyes régiséggyüjtő, kivált óraszakértő – s ezért az estére, melyen a hatalmas férfiut magánál vacsorán látta, kölcsön kérte, kellő letét fejében, a Muzeum legértékesebb régi zsebóráját, s ezt huzogatta elő egész este a mellénye zsebéből, hogy a pénzembernek kicsordult bele a nyála… Mit gondoltok, hogy’ szerez az ember összeköttetéseket – konnexiókat, hogy világosan beszéljek? Megmondom, láttam egypár karriért: ugy, hogy mikor egy bankdirektor, miniszter, vagy kuriai elnök rágyujt a szivarjára, az ember odaugrik hozzá, kikapja a gyujtót a kezéből s odatartja a szivarja alá. Hasonlóképpen: ha a kegyelmes ur le akar ülni s a pincér széket hoz neki, kikapni a pincér kezéből a széket s alája tenni. S mit gondoltok, mikről kell beszélgetni a hatalmasokkal, s nem a véletlen lett szamarakkal, hanem a legkülömbekkel is? Nagy gondolatokról? Szent eszmékről? Ugyan! Pikáns adomákat kell elmondani tudni, gyilkos pletykákat halálos barátaikról, – a hatalmat épp ugy mulattatni kell s untatni nem szabad, mint a mobot. És ugyanolyan eszközökkel. Nincs a hizelgésnek az a durva, otromba s megalázó formája, ami mentül alacsonyabb, annál jobb ne volna az emberek megfogására. S mégegyszer mondom: nem az értéktelenekére. Az államférfit, ki hatórás tanulmány-remeket mondott a közigazgatás államositásáról, boldoggá teszed s magad iránt örökké hajlandóvá, ha odaszaladsz hozzá s azt mondod: kegyelmes uram, olyan a szeme, mint egy fiatal leányé! A bankmágnásban, ki éppen most huzta meg az államot ugy, ahogy a honfoglalás óta nem huzták meg, a legjobb véleményt kelted pénzügyi megbizhatóságod felől, ha végigkiséred a Váci-utcán s egyszerre hamiskás mosolylyal fordulsz hozzá: ej, ej, méltóságos uram, hogy elpirult az a kis szőke, mikor magát meglátta! S igy kell mondani: „magát“, de egyben: „méltóságos uram“. Vagyis fait accomplivá tenni egy meghittséget, melyet a nagy urnak nincs joga konfidencia gyanánt rossz néven venni, mert hiszen a „méltóságos uram“-mal megmutattad, hogy a legmelegebb bizalmasságon belül sem feledkezel meg a köztetek tátongó mérhetetlen távolságról… Higyjétek meg, ennyi az egész; de ha most azt gondoljátok, hogy no hála istennek, csakhogy tudom, uccu rajta, szaladjunk és hizelegjünk az uraknak – nagyon tévedtek, ha azt hiszitek, hogy ez csak ugy megy s ezt mindenki tudja. Szó sincs róla. Ez az, amire születni kell. Hogy az embernek, ha elméletben százszor tudja is, hogy ez a módja, alkalomadtán csak eszébe is merjen és tudjon jutni ily szemtelen banálitás, ily alacsonyrendü fogás és megérezze, hogy melyik alkalom: alkalom, s megtaksálja, hogy melyik gimplit mifajta ilyen ordenáré léppel lehet megfogni. Ha már rá is szánod magad ilyen aljas kutyamesterségre: a szimatod nincs meg hozzá, a biztosságod nincs meg benne, felsülsz és nevetségessé teszed magad. Közted, aki igy jársz, s Napoleon közt, aki nem igy járt, semmi egyéb külömbség nincs, mint ez. S Duperdussin meg Napoleon közt, mondom, egyáltalában nincs külömbség. Ami külömbség van: az a száz év, mely eltelt 1813-tól 1913-ig. Akkor Beresinának hitták, ma vizsgálati fogságnak hivják. De akkor is, most is ugy volt és ugy van, hogy az embereknek csak az imponál, akinek sikere van vagy aki mulattatja őket, s az kerül föléjük kinek ez igazság idegérzése – mely éppugy veleszületett s meg nem szerezhető képessége, mint a szaglás vagy a hallás, s mint állati ösztön súgallja cselekedeteit.