Az őrült tanitó
1913 október 14.
Wagner német tanitó megölte feleségét, négy gyerekét, megölt vagy megsebesitett tizennégy embert, felgyujtott egy fél községet s annyi patront találtak tőle tartalékba rejtve, hogy nyilvánvalóan még többre, még nagyobbra készült, – mint maga meg is vallotta: egy vagy két község teljes kiirtására, mitől csak egy lépés ahhoz, hogy az egész világot ki akarja irtani. S erről az emberről azt a kérdést vetették fel: épelméjü-e? Bizottság szállt ki, birói és orvosi, a tettei helyére, s ezen a problémán gondolkozott. Klerikálisok és radikálisok vesztek össze, hogy istennel való jó vagy rossz viszonynál fogva jutott-e Wagner tanitó az ő elhatározásaihoz. Irni-olvasni tudó emberek, huszadik századbeliek és európaiak, leirtak és elolvastak olyan megállapitásokat, hogy Wagner tanitó épelméjü, csak erkölcsileg teljesen elfajult. Az ember a fejéhez kap s levegő hiját érzi. S nem tudja, ki betegebb állat: az-e, ki megöli feleségét s négy gyerekét s felgyujt s lelő egy fél községet, vagy az, kinek számára probléma, hogy épelméjü volt-e valaki, aki megölte feleségét, négy gyermekét s felgyujtott s lelőtt egy fél községet?
* * *
Mondanom sem kell, hogy tőlem távol áll minden lágyság s érzelgősség. S hogy éntőlem akár menten, ott a tette helyén, lebunkózhatták volna ezt a veszett tanitót, mint ahogy lebunkózzák a veszett kutyát. Én egyáltalában nem vagyok ellene a halálbüntetésnek, ilyen esetekben – csak nem mint büntetésnek, hanem olyan természetes eljárásképpen, mint hogy szürik az ivóvizet s fertőtlenitik a csatornákat. Egyáltalában nem látnék benne semmit, ha az ilyen magának és másoknak számára felesleges és veszedelmes életekkel hivatalból végeznének, még mielőtt tizennyolc más élet adja meg árát ez egy megáporodásának. Ha volna próbája, határa és ellenőrzése, vagyis ha biztosra lehetne venni, ki arra való, s visszaéléssel nem lehetne az ellen is forditani, aki nem arra való, én időről-időre akár irtást is rendeztetnék a gyógyithatatlan elmebetegek közt, legfeljebb valamely kegyes csalással, orozva vagy álmukban való megöletéssel kimélvén meg a tudatosabbját a halálrémülettől. A halálbüntetést, mondom, nem azért tartom ma már az emberiség legszégyenletesebb alávalóságának, mert ölnek vele, hanem mert büntetésből ölnek, tehát ugyanazon embernek, akit megölnek, ugyanakkor, mikor megölik s azzal, hogy megölik, egyben eszére és lelkiismeretére hivatkoznak. Ha azt kérdik tőlem: szabad-e, nem volna-e ajánlatos a veszedelmes és gyógyithatatlan őrülteket agyonverni: engem nem kell nagyon rábeszélni, hogy azt mondjam: igen. De aki azt kérdi: szabad-e valakit, aki gyilkolt és rabolt, halálra itélni azon a cimen, hogy teljesen épeszü, csak éppen erkölcsileg elfajult: azt magát is szó nélkül odaakasztatnám az ilyen épelméjü, csak erkölcsileg elfajult embertársa mellé.
* * *
Bámulatos, mily nehezen hiszik el egymásról az emberek, hogy nincs rendben a felelősségi szerkezetük – mert hisz az eszük az. Természetes, hogy aki rohadt krumplin s virslinek nevezett döghuson s téglaporon él, megbetegszik gyomrára és belére. Természetes, hogy aki ólomgőzt szi be lélekzetnek, megbetegszik tüdejére. Természetes, hogy aki mindennap egy akó sört szivattyuztat végig a szivén, megbetegszik a szivére. Istenem, hát oly nehéz elhinni, hogy akinek a lelke gyötrődik, megbetegszik a lelkére? S el lehet-e mondani szóval, mennyire gyötrődik az ember lelke? S kivált a müvelteknél, a nem egészen állati életet élőknél. Ételben, italban, szokásban s viselkedésben csak megtanulhatunk, talán rá is rendezkedhetünk, egészségesen élni. De már ez is egy parancscsal, egy muszájjal s nem szabaddal több, ami a lelket nyomja. S mi nem nyomja a lelket? Nem érdemes élni, mondotta egyszer a kisfiam, mint egészen pici fiu, mert amig kicsi az ember, engedelmeskednie kell, mikor megnő, dolgoznia kell. Ebben benne van egy egész neurózis. Engedelmeskedni, nyelni, türni, várni, lemondani, félni, alakoskodni, erőszakoskodni, versenyezni, tetszelegni, megalkudni, eltitkolni, lesben állni, tilosban járni, rajta kapatni, elüttetni: mind csupa olyan visszaélés a lélekkel, mint volna a gyomor falával, ha állandóan kénsavval etetnék. Bámulatos, mondom, hogy lelkiekben mily kérlelhetetlenül kegyetlenek egymáshoz az emberek. Senkinek nem jut eszébe azt kivánni, hogy ne egyem. Senki nincs olyan hitvány, hogy szándékosan ne hagyjon aludnom. De hogy lemondjak arról, akit szeretek: az magától értetődik. Hogy megunt igát viseljek: az ellen még felhorkannom sem szabad. Jó fiunak, jó apának, jó férjnek, jó polgárnak kell lennem, ha felfordulok is bele. S ha tán nincs is rá szüksége se apámnak, se fiamnak, se feleségemnek, se hazámnak. Ha kenyeremtől az élelmes elüt: mosolyognom kell hozzá. Ha a sorban hátra kerülök: át kell látnom, hogy igazsággal történt. Ha megcsalnak: nem szabad gyilkolnom, ha kisemmiznek, nem szabad rabolnom. El kell viselnem hideget, meleget, megaláztatást, igazságtalanságot, bölcsnek kell lennem, jónak kell lennem, nemesnek, irgalmasnak, részvevőnek és lovagiasnak. El kell fojtanom hiuságomat, le kell küzdenem önzésemet, fékeznem kell mohóságomat, meg kell tagadnom irigységemet, pórázon kell tartanom féltékenységemet, erőltetnem kell figyelmemet, el kell takarnom türelmetlenségemet. Mindez olyan állandó horzsolása a léleknek, mint ahogy a rossz istráng kimarjitja a ló véknyát. Mindez olyan agyonmérgezése az ember érzésének, mint ahogy a szunyograj őrültté csipkedi az ökröt. S az ember nem ökör, s ezek a szunyogok télen-nyáron, éjjel-nappal rajzanak és sohasem ülnek el és egyre sokasodnak. Mind csupa olyan pióca, mely egyre szí, de sohasem szija meg magát, s csupa olyan seb, mely mind evesebb és sohasem kérgesedik el. A fájdalmat nem lehet megszokni, a gondba nem lehet belefásulni. Csak megvadulni lehet tőle s meg kell vadulni tőle. Az a csoda, hogy még van épeszü ember is.
* * *
Persze: vannak külömbségek. A vadságban felnőtt kecskepásztor ugy gyilkol, mint ahogy lop: egészségesen és ártatlanul, s ha mint kukoricatolvaj lehet épeszü, lehet épeszü mint apagyilkos is. De litterátus ember, erkölcsben és tanitásban felnőtt: nem lehet épeszü, mikor gyilkol. Lehet épeszü, mikor beleőrül az elviselhetetlenségekbe, miket az élet, az erkölcs, a tisztesség, az emberek kérlelhetetlensége ráró. Lehet épeszü, mikor azt érzi: gyilkolni, gyilkolni, boszut állni, példát mutatni! De mikor megteszi, akkor már nem épeszü. S mentül kiszámitottaban, mentül ravasszabbul, mentül kieszeltebben s elrendezettebben teszi, annál kevésbbé. Még lehet épeszünek venni – ez nem szójáték – aki hirtelen elveszti eszét, s azért, amit tett, még feleltethetem azt, aki nem tudta, mit tesz. De aki tudja, mit tesz, mikor gyilkol, aki odagondol, mialatt vért ont, aki számol, mialatt életeket irt, s olyan észszel tud, gondol és számol, mely verseket ért meg, talán ki is formál s kerek mondatokban szónoki hatalommal orditja világgá, hogy mi fáj neki s mi miatt áll boszut azokon, akik nem vétettek neki: az beszámithatatlanabb a leeső kőnél, az felelőtlenebb a lecsapó mennykőnél, az butább, mert magát okosnak hivő barom a megveszett ökörnél. Wagner tanitó, ki egy ezer lakosu kis községen vagy falun áll boszut olyan társadalmi ridegségért s kényszerüségért, amilyennel: nem a kis Mühlhausen, a kis Wagner tanitónak hanem a nagy Anglia, a nagy lord Byronnak is pokollá tette életét, – aki szatócsot, parasztot és mezei őrt durrant és nyiszszant le olyan erkölcs ellen való felhorkanással, amelyért még a római pápát s a német császárt is nehéz feleltetni, s aki ennek a helyi érdekü itéletnapjának olyan haditervvel készül néki, mint Napoleon készülhetett neki Austerlitznak: feltétlenül éppoly nagyzásosan őrült, mintha magát képzelné lord Byronnak, római pápának, német császárnak, Napoleonnak és, természetesen, uristennek. Csak éppen hogy nem magát nagyitotta hozzá egy sodoma-gomorrhai világbüntetés méreteihez, hanem Sodomát és Gomorrhát kisebbitette hozza Mühlhausen falucskának s a maga tanitócska mivoltának kicsinységéhez. Nagyzási hóbort, a gukker forditott felén át nézve: ez a Wagner tanitó esete. Ezt a vak is látja, s csak szakbirák s orvosszakértők lehetnek oly vakok, hogy ne lássák.
* * *
Különben sem csodálnám, ha a megháborodások könyvében külön fejezet kerülne a tanitók számára. Csak ugy, – bocsássák meg a hasonlatot – mint ahogy a tulajdon ellen való vétkek könyvében külön fejezetnek kell szólnia a cselédekről, pincérekről, borbélyokról, vagyis azokról a szegény és legszegényebb emberekről, kik legbelsejében vagy legközelében élnek az övékénél ezerszerte magasabb, ellátottabb, terpeszkedőbb életvitelnek, s mintegy orruk alatt gőzölög a pecsenye, melyből enniök nem szabad. Ki lopjon selyemharisnyát, ha nem a komorna, aki látja a nagyságáján s ért hozzá, hogy mily szép és kivánatos tőle a nagyságája? Bizonyos tekintetben ilyen kisértés alatt él a tanitó is. Müvelt, sőt tudós ember, kinek e tudástól valameddig fel és el kell finomodnia, s kiben a gyerekekhez képest való felsősége az önérzetet is módfelett kifejleszti. S ez az ember szegény pária, kinek a legszükségesebbre alig telik s alázkodnia kell a legutolsók előtt is. Olyanok parancsolnak neki, kiknél kisujjában is külömbnek érzi magát, s olyanok élnek nálánál jobban, kiknek a pocsolyát is sokallná a vacokhoz képest, melyben őnekie kell megvonnia magát. Már a régi, a mainál egyszerübb és míveletlenebb időkben is külön fejezet volt az iskolamester sorsa. A német irodalomban külön tipus az iskolamesteré, ki a legnincsetlenebb a rémitő nincsetlenség közepett, mely a régibb német kispolgárságnak természetes életvitele. Ahogy Hebbel vagy Keller a kispolgári szükös életet leirja, s ahogy a még régibb Jean Paul ebbe beleilleszti az iskolamesternek még szükösebb életét: azon a mai legszegényebb embernek is elfacsarodik a szive, s nem tudja megérteni, hogy láthattak ilyesmiben ezek a nagy géniuszok humort és mosolyra késztő mozzanatokat. Mai szemmel olvasva, rémitőek ezek az életek – s azt hiszem, hogy a mai német iskolamester mai szemmel nézi, mai bőrén érzi s mai fogaknak csikorgatásával átkozza meg rettenetesen szükös életét. Mert ugy a testi szükösség, mint az erkölcsi korda szoritásait a mai kisember nehezebben viseli már, mint viselte a régi. Nem nehéz megmondani, miért. Azért, mert orra előtt látja a magáénál szabadabb és ellátottabb életeket. Még csak ötven évvel is ezelőtt a kispolgár számára olyan elérhetetlen magasságban és messzeségben éltek a testiekben duslakodó s erkölcsiekben szabadosabb urirendüek, hogy éppugy csak akadémikusan irigyelhette meg őket, mint ahogy csak papirosról fájt szive a mennyei üdvösség, a paradicsomi boldogság után. De ma – gondoljuk csak meg, hogy a harmadosztályu utas egy vonaton utazik az elsőosztályuval s látja vastag bőriszákjait s nézi, hogy nyujtózkodik a bársonypamlagon s eszi magát tele az étkezőben hét tál étellel. Fejedelmi palotát ezelőtt ugy látott csak, mint muzeumot, mikor belépti dijért végigvezették benne. Most, ha gyalogszerrel járja be a hegyeket, éjszakára az ő pár garasáért, ha padlásszobában is, de megvonulhat a hotelnak nevezett fejedelmi palotában, hol az esti tolongásban akár közéje is vegyülhet az uri sokaságnak, fehéringü férfiainak, fehérmellü asszonyainak. Látja, egy félórára tán meg is próbálja gépkocsijaikat. Látja őket éjszaka a folyosón szemérmetlenül besurranni egymáshoz, hallja róluk, inasaiktól és pincéreiktől, a csábitó történeteket – aztán haza kell mennie krumplin élni, hétrét hajolni a pap előtt, s hűnek lenni hat gyerek szülésétől megviselt csuf feleségéhez. Ez ellen nem vigasztalás: ebbe beletüzelés, ha az embere azonfelül még müvelt ember is, aki tud filozófiát s tisztában van mindenek relativitásával. Ebbe bele lehet bolondulni és könnyü belebolondulni. Igaz, nem muszáj belebolondulni, s vannak, sőt többségben vannak, szolid egészségek, melyeket semmi rázkódás nem hibbant át az anarchiába. De ennek az áthibbanásnak ma több szoritása és lehetősége van, mint bármikor elébb s a demokrácia haladtával mind több lesz. Ez nem szól a demokrácia ellen, hanem a mellett a demokrácia mellett, mely egyedül érdemli meg azt a nagy nevet: a mellett a világrend mellett, melyben a kicsinynek nincs miért megirigyelnie a nagyot, mert nincsenek kicsinyek és nagyok, mert a munkának, a jognak s a kötelességeknek jobb beosztása mindeneknek részükül juttat és juttathat mindent, ami ezelőtt csak keveseknek jutott és juthatott. A helyzet ma az, hogy egy lord Bryont ma már nem üldöznének olyasmik miatt, amikért most száz éve még pokollá tették életét. Ma már csak a kis Wagner-tanitóknak keseritik velük a lelkét, és ez sem birja már és visszarug. S lesz idő, hogy a Wagnerek életébe és gusztusába sem ütik bele orrukat felebarátai, legalább is nem jobban, mint a lordokéba s a gyapju-bárókéba, s minden ember élhet minden szabadsággal, amit egyáltalában megadhat az az általános kényszerüség, hogy az embereknek békességben kell megélniük egymás mellett. S akkor annyival kevesebb lesz a megháborodott ember, mint amennyivel kevesebb a kolerás, mióta jók a csatornák és tiszta az ivóviz.