A piros pizsama
1914 március 21.
A pizsama az angol férfiak hálóruhája, mely a hálókocsik s nagy fogadók utján elterjedt az egész világon, sőt ujabban, kivált Amerikában, a nők is magukhoz váltották, s származásában nem egyéb, mint a forró világtáji idegenek állig begombolt uniformisszerü vászonruhája, melyben, mint Claude Farrère a Civilisés cimü regényben megirja, az emberek abbeli tudomásuk izgalmával nézegetik egymást, hogy alatta mezítelenek. A pizsama név indus eredetre vall, s én mindig mulatok, mikor a tüntető magától értetődés ünnepélyességével látok a hálókocsi folyósóján ide-oda pizsamálni egy-egy aradi vagy váradi vicekirályt, – mert elgondolom, hogy e finom clubman ugyan mennyiért mutogatná magát igy, becsületes, magyar korcos gatyában, holott a folkloristának csak az első pizsamába kell belebújnia, hogy korcra járó nadrágjában menten ráismerjen ez ősi ruhadarab oldalági atyjafiára, amely ősi viselet nem csupán a Traján oszlopán, hanem, ha jól emlékszem, már babiloni lapos szobrokon azon formában viselete a hajdani szittyáknak, mint most is becsületes nyiltsággal alföldi népünknek, s volt – bár szemérmetesen német bugyogó vagy magyar nadrág alatt – még egy-két emberöltő előtt valamennyiünk nagyapáinak. Legalább az enyémnek az volt, és sokat nyafogtam nagyanyám nyakán, mikor engem gombos kis alsónadrággal s száraz harisnyával erővel urfinak öltöztetett, holott az lett volna a vágyam, hogy én is, mint nagyapa, bő gatyának huzzam fölébe a szük nadrágot, lábam fejét pedig szép tiszta vászonkapcába bugyoláljam s ugy bujtassam bele a rézorru és lakkszáru kis csizmába… Istenem, nem mulik el éjcaka, hogy mikor a nyitott ablaknál való hálásnak én is nekiöltözködöm, régi, téli, gyertyafényes kecskeméti hajnalok emléke ne suhanna át rajtam, s orromat a pernyeszag meg ne csapná, elegy az agyag langyos savanyuságával, ahogy nagyapáéknál a lakószobabeli nagy bányakemencébe szalmával fűtöttek a konyha felől…
De bármily kulturváros lett azóta Kecskemét: a piros pizsama nem odavaló, hanem Rómában látta, s pláne selyemből, egy korzói kirakatban a hatalmas költőnő Erdős Renée, s cikkfélét irt róla az Az Ujság asszonymellékletére, – asszonyoknak való cikket, mely ennélfogva az én férfiui kiváncsiságom számára izgatóan érdekes. A tárgya az, hogy asszonyok mint izgulnak e kirakatbeli férfiszimbolum körül, – az egyik mint magyarázza, hogy hogyisne, az ő urának ilyen puha és elpuhult selyemkafacot! ő bizony felszabná magának bluznak… de a másik megveszi az ő emberének… és igy tovább. Engem, többször megirtam már, igen bánt az irodalomnak az a nagy fogyatkozása, hogy férfimesterség lévén, csak arról ád adatokat, hogy mi férfiak a nőket hogy látjuk, de nem arról is, hogy ők hogy látnak minket. Aki asszony ir is: vagy utánzó, ki a férfiak irásait másolja, vagy, a legerősebbje, asszonytestbe veszett férfi, mint George Elliot – az asszonyos asszonya, ha mégoly kitünő és maga tollával iró is s ha mégannyi becses asszonyi meghittséget kaptunk is már tőle: ez egy dologban nem tudja lebirni tartózkodását vagy elfogultságát, s elakad szava, mikor közlékenységre készülne. Még lirában akadt egy-két asszony – minálunk az a Sidonie Zerkowitz nevü igen tehetséges német versköltőnő, kinek nevét kiskoromban a Tóth Kálmánéval együtt hallottam emlegetni, s a németeknél ujabban a Marie Madeleine néven iró poétaasszony – kik sejtetnek valamit a viharokból, melyekkel a férfi után kivánkozó lélek megrázza az asszonyi testet. De elképzelhetetlen asszonyi áttételben olyan nagyszerű vallomás, mint a minővel például Kemény Zsigmond gazdagitotta igazán a világirodalmat a kivert iródeák figurájában, ki kulcslyukon át lesi meg a kastély kisasszonyának lehajlását s mellkendője elcsuszását. Holott egészen bizonyos, hogy a női szem ugyanolyan optikával nézi a férfit, mint a férfiszem a nőt, s rávall a nők rabszolgahelyzetére (egy szellemes hölgy, Berkovits Renéné figyelmeztetett erre nemrég, mikor a Ferenczi Sári regényéről irtam) hogy még a legbátrabb asszony bátorsága sem futhatja még a mai világban ilyen vallomás bátorságára.
Pedig e bátorság növekedőben van. Az a bátorság, hogy a nők merjenek annak élni, hogy a férfiaknak élnek, mint ahogy a férfiak mernek annak élni, hogy a nőknek élnek. Hogy a mai nők más szemmel nézik a férfiakat, mint anyáik merték nézni, az kezd meglátszani a férfiakon. Például: a piros pizsamákon, amiknek persze nem muszáj pirosaknak lenniök, mert ez nem elegáns szin, sőt a vörös is csak a brünni hóhérnak való – a férfiaknak pasztellszinek illenek. De mindegy: a piros vagy akármilyen pizsama, a beretvált ábrázat, a cikkbe lógó mellény ugy nő az asszonyi szemek alatt, mint ahogy a szem nőtt a napsugár alatt, – a nap addig süt millió meg millió éven át földre, sejtre, bőrre, mig egyszerre felelet nő rá, s az állatnak szeme alakul. Igy látszik meg ma a férfiakon, öltözködésükön, viselkedésükön, hogy az asszonyok kezdik őket nézni, hogy az asszonyok kezdenek hozzájuk érteni, hogy bátrabban kellenek a nőknek, de jobban válogatnak is köztük a nők. Hogy a férfiak mind többet törődnek öltözködéssel s a divattal mind több dolguk: az egyenesen a nők nagyobb szabadságával függ össze, – s hogy a férfi Amerikában a legférfibb s a férfidivatban is Amerikába megy át a vezetés, az szemlátomást annak felel meg, hogy Amerikában legszabadabbak a nők, s azok ott már nemzedékek óta.
Nekünk, most élő nemzedéknek, az éppen csak kezdődő átmenet férfiainak, persze elmondhatatlan furcsa ez az átmenet. Nehezen találják meg a hidat a szultáni gőgtől a férfiöntudatba, mely megfeleljen a nők abbeli büszke tudatának s egyben okos szerénységének, hogy tudják, hogy kellenek, de azt is tudják, hogy nem mind egyformán. Amennyire meg tudja érteni maga-magáról az egyes férfi, hogy a nők imádják, annál kevésbbé tudja ezt megérteni más férfiról – s minthogy a legtöbbjük őszintén nem talál semmi megejtőt a másikon, ritkán jut eszükbe, s ha, nagy fölháborodásukra, tapasztalni kénytelenek: ritkán próbálják megérteni, hogy a nők talán mégis másképp érezhetnek ilyesmikben. Én ugyan egyre reklamálom a dokumentumokat – de erősen kellene küzdenem a komikum érzésével, sőt tán még testibb remonstrálásu furcsálkozással, ha férfikézről vagy lábról, szájról, vagy lélekzetről olvasnék olyan áradozásokat, aminőket a nők természetesnek találnak, mert évezredek óta megszokták, ha férfiak irnak nőkről, – sőt amikből meg is tanulták, hogy egymást a versenyben állóknak szakértő és méltányoló szemével nézzék, s ne csak nézzék, hanem lássák is.
A férfiak ettől s általában férfimivoltuk tudatosságaitól még meglehetős messze vannak, – s ezért, a tudatos férfibeavatás hiján, viszont az asszonyok is kevésbbé értenek férfidolgokhoz, mint ahogy akárhány férfi, éppen asszonyok körül való tapasztalatainál s abba való beavatottságánál fogva, hogy ők hogy látják egymást, igen benfentes asszonyi dolgokban.
Minden iskoláskönyvben benne van, hogy a ruha származásában inkább disz, cifraság, szépités, mint, mondjuk, az időjárás ellen való védekezés, – a nőknél mindig is az volt, az volt a felsőbb rendek férfiainál is, csak a polgári férfivilágban lomposodott el, ahol az asszonyt nem szerelemmel szerezték, s rangbeli nagy külömbségek nem voltak. A nők felszabadulásával jár, mondom, egyaránt, hogy most már a férfiak is kezdenek öltözködni – de ez a tudomány nem oly régi, nem oly kifejlett s nem oly általános, hogy a nők általában ugy értenének hozzá, mint akárhány férfi ért az asszonyi öltözködéshez. Azok a férfiak, kiket asszonyok öltöztetnek, többnyire nevetségesen öltözködnek – sőt rendszerint az sincs velük megelégedve, aki kiöltöztette őket. Mert a nőknek a jól öltözködő férfiak tetszenek – csak nem tudják, hogy ezért tetszenek nekik. Talán jellemet látnak ott, igaz férfit, kinek kezébe nyugodtan tennék le sorsukat, ahol csak jól szabott kabátról van szó, vagy előlhátul egyformán felhuzott nadrágról, mely igy hátul nem vet ráncot térdhajlásban, s a vége nem akad bele a félcipő sarokkérgébe. S nem tudják megérteni, hogy mért nem tökéletes, még mindig, az ő emberük, kinek maguk választották ki a leggyönyörübb papagályszin-nyakkendőt.
Viszont: ez a papagályszin nem mindig lesz nevetséges. A kötelező női szemérem egyelőre kötelező tartózkodást nevelt a férfiakba, – mai (de már inogni kezdő és mind alámosódóbb) felfogás szerint ez a tartózkodás a férfias, s nem férfi, aki ugy tudja a testét s ebbe vágó kacérkodással áll szerelmi versenybe, mint ahogy azt nézik legerősebb nőnek, aki igenis igy tesz. Ehhez képest a férfi-eleganciának is – ma még – a tartózkodás a titka, a mit ne, az egyszerüség, a kimértség, a tompitottság. (A pasztellszinek, mint elébb mondtam.) De nyilvánvaló, hogy ebben változás készül. A változás pontosan most tiz éve indult – én éppen akkor jártam Amerikában, s undorodva néztem a férfiakon a csipőbe szabott kabátokat s kivált az áttört vagy pókháló-harisnyát, melyet igen nehéz volt megszokni a szőrös lábszárakon. S lám: megszoktuk, s megszoktuk a lazzarónisan kihajlott nyári sportingeket, – meg a kivágott escarpint, meg a manikürözött körmöt, s mindent, amit a néhány nemzedék előtti legszibaritább dandick, a Kaunitzok s a Brummelek még férfiatlannak tartottak volna. Bizonyos, hogy ebben éppugy nincs megállás, mint a nők felszabadulásában – s nem a férfiasság fog megváltozni vagy megcsökkenni (inkább: ugyancsak helyt kell majd állania) – de a külsőségeiről való felfogásaink fognak megváltozni. A rococo-társadalomban, hol a szerelem a felső osztályok romlottsága volt, a nimfomaniás nők szeme égése alatt kacéran cikornyássá lett a férfiviselet. A most alakuló világban, hol a szerelem az emberiség egészsége lesz, a felszabadult nő szeme sugara alatt bátorság lesz a férfi öltözködő ruhája is.