Öreg szekér fakó hám: Újabb elbeszélések

Fölkacagott az üde, vidám nevetésével, mely után most, mint annakelőtte, elfogta a köhögés, de olyan erővel, hogy mozogni látszottak tőle az ablak tüll-függönyei.

– Hát az anyád, te bolond. Ki tette volna más, mint az anyád? Neki kellett a kis unoka… neki kellett.

És olyan édesdeden nevetett ujra, mintha egy jó tréfa lenne, pedig majd a szivem hasadt meg tőle.

– Volt lelke megtenni! – nyöszörögtem szemrehányón, keserüen.

Hatalmas, bozontos szemöldjei összevonódtak szigoruakra.

– Ugyan, ugyan, – támadt rám dorgáló hangon – hát irigyled szegény anyádtól azt a kis örömet? Ő is megkapta az unokát és te is visszakaptad a fiut. Hát mit akarsz még?

– Milyen fiut?

– Hát ugyanezt. Csak a neve Berci, János helyett.

A fejemet ráztam, ugy kell lenni, hogy ráztam.

– Ugyanazt a fiut, ha mondom – szólott ellentmondást nem türő modorában rácsapva kezével a paplanra (de semmi neszt nem okozott a kézcsapása, éppen semmi neszt), azok az arcvonások, az a mosoly, az a nézés, az a lélek. Ki volt az csinálva odafönn. Én csak tudom, én jártam közbe. Hát ne locsogj szamárságokat!

Felelni akartam és annyi kérdezni valóm volt, anyámról, hugomról, mikor egyszerre besuhant egy árnyék, mintha a falon jött volna körösztül és amint jött közelebb, közelebb, kibontakozott, testté lett a Krányik Zsuzska. Milyen boszuság, hogy megzavar! Szakasztott az, – csakugyan a Krányik Zsuzsi, az ő kenderszöszke hajával, melynek varkocsába egy csikós sáfrányszinü selyem darab van befonva s a végén máslira kötve. Ejnye, de ismerős kelme! No persze. Az anyám ruhájából van kihasitva szalagnak. Csakugyan, csakugyan. Emlékszem e ruhára, ebben vitt a mama először Rimaszombatba. De mindenben a Zsuzsi ez, az a csinos, eres halántéku fehér arc, a fitos orrocskával; most is olyan fürgén lépked, a kurta fehér pettyes karton szoknyája tetszetősen rázódik hajlékony csipőin. Ki is van szakitva, ha jól nézem felül a ráncaiban. Utcu Zsuzska, ezt aligha nem én szakitottam még ki birkózás közben, ezelőtt harminc esztendővel. Ej, ej, Zsuzska, az ördög hozott most téged ide, Zsuzska!

Zsuzska rám se nézett, oda állt nagy begyesen az apám elé.

– Menjünk, tekintetes ur, mert elkésünk.

Apám fölemelkedett az ágy széléről, hogy induljon.

– Ugyan ne hallgass rá. Csak nem mégy már el? Hiszen mondtad, hogy még valami igazitni valód van itt.

Zsuzska megrántotta a kabátját, türelmetlenül, idegesen.

– Menjünk, menjünk!

– Hallgass, Zsuzsi, mert megverlek – förmedtem rá mérgesen.

Mire rám szegezte a fényes kék szemét, nevetve s negédesen huzogatta ide-oda válllapockáit.

– Elhiszem, hogy megver, mert maga kávét iszik. Bezzeg, ha én is kávét innám, nem tudom, ki volna akkor erősebb.

(Ugy rémlik előttem, hogy ezt szokta volt mondani harminc év előtt is, ha fenyegettem.)

– Ne bántsd a Zsuzsit, édes fiam, neki igaza van, mennünk kell.

– De hát az eligazitás…

– Mindgyárt rendben lesz, mindgyárt, mingyárt.

Zsuzsa most megragadta apám kezét, huzni kezdte nagy kétségbeeséssel és csodálatos erővel kifelé.

– Mindjárt kukorékolnak a kakasok – lihegte lázasan, ijedten – mindjárt kezdődik a mise.

– Ejnye, te kis ringyó! – pattantam föl szörnyü dühvel, mikor láttam, hogy sikerül apámat elhuznia – nem ereszted el most tüstént.

Kihajoltam az ágyból és teljes erőmből ugy vágtam pofon – a kis éji asztalkát, hogy meglódult és félrebillent: csöngetyü, gyufatartó, pohár legurult róla, tompa zörejjel emezek, recsegő csörömpöléssel a pohár, mert ezer darabra zuzódott szét a padozaton.

Mi volt ez? Hideg borzongás szaladt végig a hátamon. Szétnéztem. Üres volt minden. Árnyak se lebbentek, párák se foszladoztak, a butorok se pattogtak, nem volt itt semmi, semmi. Csak a bronzbárány pihent nyugodtan, csöndesen a bőrvánkoson és a kitömött holló bámult rám egykedvüen a szekrény tetejéről.

Messze dobtam el a szivart, mely még mindig füstölgött. Odacsapódott a kályhához és a szürke hamurétegen át még kipislogott sokáig az élő tüz, mint egy nyulszem…

Aztán fázékonyan, kábultan huztam magamra a paplant és nem emlékszem semmire többé, csak reggel keltem föl a rettentő ujjongásra, amit Berci müvelt, látván „a én pohárom“ üvegcserepeit a padozaton.

Kurjantott örömében, aztán odajött hozzám, a diószin szemek hálásan pislogtak, megcsókolta lelógó kezemet.

– Köszönöm – selypité – hogy összetörted.

Megfogtam a fülét. Minden eszembe szökött egy szempillantás alatt, ami tegnap történt és ami az éjjel történt.

– Ohó, imposztor! Nem én törtem el a poharat, de a nagyapád. Hittad, eljött és összetörette velem.

Aussi brebis.

Egyik olvasóm azzal a kéréssel tisztelt meg, hogy a „Németke“ és az „A én pohárom“ után még valamit szeretne olvasni a gyermekeimről, – mert azt mondja: „omne trinum perfectum“ – és minthogy azt irtam volt, bőbeszédüvé tesznek a gyerekeim, hát legyek bőbeszédü.

Nem szivesen teszek önnek eleget, tisztelt olvasóm, mert még azt hiszik majd ezek a kölykök, hogy ők adják nekem a thémát, de miután tényleg bőbeszédüvé válok, ha ő róluk van szó, hát nem tudok ellentállani, hogy ne fecsegjek egy kicsit.

Egy kurta esztendő előtt itt járt Párisból a francia forditóm, egy hajdani magyar képviselőnek az öcscse és meglátogatott engem is.

Nagy csodálkozás fogta el, hogy én nem tudtam vele franciául beszélni, tágra dagadtak a szemei, összecsapta a kezeit. Én is csodálkozhattam volna, hogy ő meg nem tudott velem magyarul beszélni, de én nem csodálkoztam, mert ez még barbárabb szinben tüntetett volna föl. Pedig mellettem van a logika, mert én nem akarok tőle franciából magyarra forditani semmit, mig ellenben ő magyarból forditja franciára a munkáimat. De hát a logika is csak a hatalmasabb szájában logika. A kisebb nemzetekében ilyen esetben a tudatlansággal való hivalkodás lenne.

Miután szótár segélyével kibeszélgettük magunkat, én a folytonos szégyenkezésben azzal az eltökéléssel fogtam vele kezet, hogy mingyárt holnap franciára kezdem tanittatni gyermekeimet. Ő pedig azzal az eltökéléssel búcsúzott, hogy a további munkáimat is leforditja.

Hát igen, hadd tanuljanak a gyerekek. Ha már én szamár maradtam, legalább ők legyenek okosak.

Hiszen azt is mondhatnám ilyen szégyenletes eset után, hogy ide azt a grammatikát, neki vágok annak a francia nyelvnek, de hát az ember jobban szereti a gyerekeit magánál, inkább azokra gondol, de még kényelmesebb is, hogy mások tanuljanak, ne maga az ember. Ez egyszer igy van.

Hát tanulni fognak, punktum. Fölkiabáltam összes ismerőseimet valami francia fiu vagy leányka után, akitől játszva sajátitsák el a gallok nyelvét.

Hanem a fickók savanyú képet vágtak a dologhoz. Épen abban a korban vannak,(az idősebbik gyerek Rákóczynál tart a históriában) amikor ez a mi fajtánk azt hiszi, hogy az egész világ nem áll csak magyarokból és németekből. És hogy a németek pusztán csak azért vannak, hogy a magyaroknak legyen kit megverni. Sőt az a nézet is beléjük van már csöpögtetve (mert ellenzéki képviselők is megfordulnak nálam), hogy már talán ez idő szerint se lenne eleven német a földgolyóbison, ha nem azon mulna, hogy Bánffy nem enged hozzájuk nyulni.

Mikor előhoztam a fiuknak, hogy franciául fognak tanulni, nem igen lelkesedtek; ők is kiálltak a maguk ellenvetéseivel.

– Minek az?

– Hát mert az igen szép, ha valaki franciául tud.

– De mire való? – kérdezte Bercike.

– Beszélgetni fogtok a francia gouvernanttal.

– De mi nem akarunk vele beszélgetni.

– Hát akkor egymással fogtok beszélgetni.

– De egymással csak magyarul szeretünk beszélni.

– Hát akkor a franciákkal fogtok franciául beszélni.

– Hol vannak? (t. i. a franciák.)

– Otthon, az országukban. Majd, ha nagyok lesztek, elviszlek egyszer Franciaországba, beutazzuk és akkor ti lesztek ott a tolmácsaim.

– Igazán van ország, apa, ahol a parasztok is franciául beszélnek? – kérdé Bercike bámész szemekkel.

– Hogyne. Még pedig nagyobb Magyarországnál.

– Igaz, Laci? – kérdé ismét Bercike Lacira tekintve. (Nekem nem akarta hinni a kis zsivány.)

– Hát nem láttad a mappán, te vaksi? – förmedt rá, a gimnázista souverain fölényével.

– Én inkább nem megyek. Hadd tanuljon a Laci.

– Én se megyek – csökönyösködött Laci.

Láttam, hogy most már csak ravaszsággal lehet dülőre vinni az akaratomat.

– Ej, pedig jó volna, ha tudnátok valami extra nyelvet, hogy mikor valami titkos dologról akarnátok egymással szót váltani, ne értsék a pajtásaitok, se a Gyuri, se a Miska, se a Pali. – Teringette, hogy enné ezeket a méreg, de még mi se értenők, hogy mit beszéltek, t. i. a mama és én. Az volna a nagy parádé.

Ez tetszett nekik. Összepislogtak a barna szemecskéikkel és ez a megegyezést jelentette. Igen, az nagy parádé volna.

– Hát nem bánom, apa – jegyzé meg Laci.

– És te Berci?

Vállat vont, hogy ő se bánja.

Ezzel átestünk az első nehézségen. Harmadnapra megvolt az élő grammatika is, egy francia nyelvmesternének a leánykája, egy gyönyörü kis leány azon a mesgyén, mikor a bimbó már fesleni kezd, de még nagyobb a zöldje. A rózsából, vagyis a leányból csak a szélek kezdenek kihasadozni, de még tulnyomó a gyerek. Bizonyosan beszélget még otthon a bábuival is, de már a tükrével is szóba áll.

Szóval, egy kedves kis backfisch a Karolin, aki játszani és hancurozni is fog még a fiukkal. S az ilyen az igazi ternó.

Az is nagy előnye volt, hogy jól beszélt magyarul, mert már ő itt Pesten született, (vagy tizenöt év előtt.) Ha nem tudna jól magyarul, kinevetnék és nem lenne semmi tekintélye előttük. Ezeket az argumentumokat hoztam föl a magyar volta mellett magamban, de voltaképen a nemzeti chauvinismus rosszalkodott bennem; – örültem, hogy a kis leány nem francia földön termett. Irigylem a szépet az idegenektől.

A fiuknak persze nem volt szabad tudni, hogy a Karolin magyar lány: előttük ez teljesen aláásná a suprematiáját. Abban semmi gyanusat nem találtak, hogy jól beszél magyarul. Magyar gyerek előtt természetesnek látszik, hogy magyarul még a rézbőrü indián is tud. Mert akárhogy dicsérjük mi apák a gyerekeinket, az ő logikájuk, érvelésük és okoskodásuk, amelyiké jól indul is, nagyon primitiv fokon áll. Két éve sincs, amint figyelmeztettem egyszer a Bercit, ki az ágy szélén fölállt: „Leesel pajtás“, mire főlénynyel felelt föl: „Hát nem látod, hogy fogom az ingemet?!!“ Valóságosan bele fogódzott az ingébe és azt hitte, hogy most már le nem eshet.

De magukhoz való eszük nekik is van. És az első társalgási óra épen ezért nem jól sikerült. Pedig szép és ünnepélyes dolog volt az, mikor a három gyermek letelepedett az asztal körül, az enyimek nevetgélve egymásra, de ellenséges szemmel méregetve a liliputi nevelőnőt, a harmadik gyermeket, ki fülig pirulva ült köztük, komolyra torzitva vékony eleven arcocskáját, mint egy anyóka. Ő még jobban félt szegényke, mint a tanitványai, szive bizonynyal hangosan dobogott a hótiszta fehér blouse alatt, mert először ült ma a kathedrán. Az én kölykeim csak a francia nyelvbe fognak bele, de a kis Karolin megindul egy nyomorú uton, félénken, bizonytalanul, talán szepegve is, mint a kis csirke, mikor először kezdi kikaparni a saját napi élelmét.

Szegény kis mamzell, bizonyosan mindent tudsz és mindent elé fogsz tárni, amit mamád a harmincéves házitanitás griffjeinek raktárából belégyömöszölt fejecskédbe, talán el is próbáltad otthon és kezded is egymásután kibontogatni az első óra alapvető tudnivalóit, de te ezeknek a tanitványoknak a fickándozásaira nem számithattál, kik ugrálnak tárgyról-tárgyra, mint a verebek, kérdezősködnek kiváncsiságból, dévaj kötekedésből és tréfának vesznek mindent, még a te rettenetes, kacagni való komolyságodat is.

A szobában levő tárgyak francia neve csakhamar kimerül. Az asztal, a lámpa, a szék, a könyv neve mind tudomásul vétetik, utána mondani ugyan nem akarják (mert nevetségesen hangzik), hanem most már ők kezdenek kérdezni ujakat.

– Nem, az nem, – kiált közbe a Berci, – hanem hogy hivják a juhot?

– Brebis, – mondja Karolin.

– Brebi! Brebi! Bolondság. Igazán Brebinek hivják?

– Ha egyszer mondom, – felelé a kis tanitónő tettetett szigorral.

– És hogy van a bárány?

Karolin zavarba jön, de a mai nap nagy szerepe nem tűri meg a hosszú habozást.

– Aussi brebis, – felelte. – Az is brebis.

De már erre kitör a hahota, ujjongás. A kis fickók fölkerekednek az asztaltól s diadalmas arccal, táncolva, ugrálva rohannak a szobámba.

– A kisasszony nem tud franciául. Nem tud. Nem tud. Hidd meg apa, nem tud!

– Hujjujú! – orditozta a kisebbik. – Semmit se tud a kisasszony!

– Ejnye, mit beszéltek! Mordizom adta, hol a nádpálca? Már hogy ne tudna?

Laci állásba teszi magát, mint egy igazi férfi.

– Ha én egyszer azt mondom, hát az úgy is van. Tudod, apa, hogy én soha se szoktam hazudni. A leány csakugyan nem tud franciául. Azt kérdeztük, hogy hivják a juhot, azt mondta „brebis“, erre aztán kérdeztük, hogyan hivják a bárányt és azt mondta: aussi brebis – hogy azt is juhnak hivják. Hát mondd meg már most, hogy lehet-e olyan bolond ország, ahol egyformán hivják a bárányt és a juhot? Hogy kérne ott a Stempliné (a szakácsnénk neve) egy kiló bárányhust és egy félkiló juhhust a mészárszékben.

A gyereknek tökéletes igaza volt, mindjárt is átláttam, hogy a kis Karolin bizonyosan sohase járt falun és nem látott se eleven bárányt, se eleven juhot, legfölebb sült alakjában kerülhetett eléje a juhcsalád s nem vigyázta meg az egyes családtagokat, a kost és a jerkét, az ürüt, a juhot, a bárányt, egyenkint. Hanem hát ki nem szolgáltathattam a tudatlanságát prédának, inkább Franciaországot fosztottam meg az egész juhállományától.

– Szamarak vagytok! – rivalkodtam rájok. – Tudnotok kellene, hogy Franciaországban nincsenek juhok. Még szép a kisasszonytól, hogy ennyit is tudott. Olyan állatoknak, amik nincsenek, ugy-e ti se tudjátok a nevüket.

Kételkedő arcokat vágtak.

– De hát miért nincsenek ott juhok?

– Hja, mert nincsen mit legelniök. Ott minden földet szántanak és vetnek.

Szóval, kivágtam valahogy nagynehezen Karolint, de azért a fiuk nem emlitették egymás közt más néven, csak „Aussi brebis“-nek. Egész nap hallani lehetett: „Aussi brebis“ ezt mondta, Aussi brebis úgy tartja a száját, Aussi brebis hajában ilyen fésü van, Aussi brebisnek le volt szakitva a mellényéről az egyik gombja. Sőt annyira ragadós az afféle, hogy mi is csak „Aussi brebis“-nek hivjuk attól a naptól kezdve.

Este az ágyban levetkőzve (különben is mindennap nagy tanácskozás szokott közöttük folyni) hallottam őket sokáig petyegni. Berci kezdte:

– Hidd meg, Laci, még se tud az Aussi brebis franciául.

– Én is azt mondom.

– Ne tanuljunk tőle.

– Ne tanuljunk.

Másnap megint eljött az Aussi brebis; az anyjuk csak nagy nehezen birta a lázadókat behajtani a tanuláshoz és most megint megfogták a szegény kis Aussi brebist. Nem volt szerencséje. Azt kérdezték, hogy hivják a lovat.

– Cheval.

– De hát a csikót?

– Petit cheval.

Hurrah! Hurrah! Soha se hallott még az Aussi brebis ilyen diadal-orditást. Az a hahota, ami megcsendült, mintha tiz csengetyü csilingelne, az a rohanás ki a szobából:

– Éljen, éljen Aussi brebis! Semmit se tud Aussi brebis!

(Majd hogy el nem sülyedett szégyenletében a boldogtalan lányka.)

Szerencsére nem voltam otthon. Vártak, nagyban vártak az uj leleplezéssel és előadták szörnyü prozopopeával, mint olyan emberek, akiknek az igazságára végre rásütött a napfény. No, ugy-e hát hogy még se tud az Aussi brebis franciául?

Végig hallgattam a kinos affairet. Az ördög győzze őket uj ötletekkel. Most már a lovakat konfiskáltam el a franciáktól.

– Oh, ti kis incifincik! Hiszen persze hogy más a ló meg a kis-ló és más a csikó; de Franciaországban nincs ló semmilyen. Még szép az Aussi brebistől, hogy tud felőle, okos leányka.

– Hát hova lettek a lovaik?

– Ott már olyan magától járó szekere van mindenkinek, aminőt egyszer láttatok az Erzsébet-téren, amit ti úgy híttok, hogy „a polgármester ördögszekere.“

Összenéztek nagy komolyan. No, ez bizony igaz lehet. Hanem azért azt követelték, hogy vegyek nekik most mingyárt egy magyar-francia szótárt.

– Mit akartok a szótárral?

– Meg akarjuk fogni az Aussi brebist. Mert biztos, hogy nem tud franciául. A szótárból majd előre kinézzük és úgy kérdezősködünk. Mert ha szótárunk nincs, mindent mondhat.

Nosza, mit volt tenni, mint rögtön szalasztani a cselédet a Carrier János szótáráért.

– Hát csak fogdossátok az Aussi brebist!

Hanem iszen volt is dolga a szótárnak! Ki nem bocsátották szinte reggeltől estig a kezükből, buvárolták, turkálták, kikeresték, bevágták a legkülönösebb szavakat és keresztkérdésekbe fogták a kis brebist, aki most már több szerencsével siklott ki a körmeikből.

Amely nap ráértem, mindig kikérdezgettem.

– Mennyire vagytok az Aussi brebis-vel?

– Majdnem megfogtuk vagy kétszer, de ledisputálta a hibáit. Pedig biztos, hogy nem sokat tud.

– Hát csak süssétek ki rá.

– És mi lesz a jutalmunk?

– Megverem.

– És még?

– És nem fog kelleni tanulnotok.

– Jól van.

Még csak nagyobb szenvedélylyel, kedvvel folytatták a hajszát. Végre egy napon kezdték belátni, hogy mégis sok szót tud a kis brebis. A Bercike megsimogatta az államat: „Ne verd meg, apa.“

Játszott is velük, tehát megszerették. Most már én kezdtem őket bizgatni.

– Tudjátok mit, fiuk, hát nem verem meg az Aussi brebist. Hanem most már én is gyanakszom, hogy meg lehet fogni, de nem a szavakban, hanem a ragozásban és a nyelvtani szabályokban. Amelyitek megfogja, kap egy biciklit.

Mind a kettő bizonykodott, hogy megfogja, hanem hozassam meg nekik a nyelvtant, hogy előre készülhessenek.

Meghozattam nekik a nyelvtant is, vastag, erős disznóbőrbe kötve. Most is itt hever az asztalon, ahol e sorokat irom, de csupa rongy már, csupa foszlány… Ki kell a szemétre hajitani.

Addig, addig fogdosták vele az Aussi brebist, mig mind a fejükbe szaladt, ami benne volt s egy nap csak azon vették észre magukat, amint már tizennégy hónapig üldögéltek délutánokint a nagy ebédlőasztal körül, hogy az ördög se ösmeri már meg, hogy a három gyerek közül melyik beszél jobban franciául, az Aussi brebis-e, vagy az én porontyaim.

Az Aussi brebis maga is sokat tanult egy év óta, valóságos nevelőnővé képződött a nagy ellenőrzésben és hajszában, azonfelül szebb lett, nyulánkabb, nagylányosabb. A fickók is nőttek valamit, de keveset és még nem annyit, hogy… Pedig, – de ezer bocsánat, semmit se szóltam.

A Berci fogai
vagy
a képek roppant értéke.

Gyakran van szó a társaságokban a képek tulságos áráról. Azt mondják abnormis, hogy egy nagy piktor többet kapjon egy képért, mint a mennyit egy nagy államférfi, egy lángeszü biró (vagy akármiféle) egy egész életen át szerezhet a müködésével.

No én ezt nem irigylem a festőművészektől, de bizonyos kifogásaim és kételyeim nekem is vannak. Az például az én fejembe se fér, hogy egy szép major egy erdővel, a háta mögött egy kis réttel, néhány gyönyörü fával többe kerüljön és többet érjen egy képre festve, mintha örökáron veszem meg természetben. Ez kétségkivül bolondság. De miért volna a bolondság egy kisebb bázis, mint az okosság? Mivelhogy ez is, az is megvan az emberekben. Épen olyan jól lehet épiteni az egyikre, mint a másikra, sőt kell is, hogy tekintetbe vétessék mind a két faktor.

Ennek a megvilágitására elmondok egy történetkét. Ezelőtt vagy két évvel, éppen ebédelünk otthon és a levesnél tartunk, amikor egyszerre nagyot koppan valami a kis Berci tányérján.

Berci elsápadt és elállt a szava. Odanézek, hát a levesében egy nagy fehér rizskását látok (pedig nem volt rizskásaleves).

– Szent Isten, a fogacskája! sikoltott fel az anyja.

Az volt, a foga volt; a gyermek bámészan nézte a nagyra nyitott szemeivel és letette a kanalat.

De annál sebesebben rohant az anyja a maga kanalával, hogy a fogat kihalászsza.

– Ohó! a fog az enyém – kiáltám és az én kanalam is ott kotorászott és összeütődött a feleségemével.

– A fog az enyém – mondá az asszony.

– Nem engedem, nem. Befoglaltatom aranyba az óraláncomra.

– Jou-jout csináltatok belőle a karperechez.

Valóságos villongás keletkezett köztünk az enyim-tied kérdésében. A két hadonászó kanál egymást akadályozta meg a fog kihozatalában.

Végre is nekem volt egy propozicióm, biztam benne, hogy a gyerek engem jobban szeret.

– Hadd döntsön a Bercike! A fog végre is az övé volt, az ő joga határozni, hogy kié legyen.

A fickó habozott egy percig, de mivelhogy közel járt a karácsony s a kis Jézuskával én szoktam találkozni ezekben a napokban, hát nekem utalványozta a fogát (a haszonlesés előbb kezdődik, mint az értelem és később végződik).

Az anyja elszomorodott ezen, vagy legalább tetette, hogy nagyon busul, mire Bercike hirtelen lecsusszant az asztal alá, s átbujván az asztallábak alatt, felkuszott az anyja ölébe és elkezdte az állát simogatni (biztos szer a bubánat ellen), miközben megbiztatta:

– Ne félj, mamám! Van még egy mozgó fogam.

Én aztán be is csináltattam a Berci fogát, egy parányi aranykehelyből kukucskál ki, mint valami fehér virágbogyó. Az óraláncomon hordom s többen kérdezték már tőlem:

– Miféle furcsa drágakő az?

Én azt szoktam felelni, hogy a többi drágakő a furcsa; hanem ez az egy – ez igazi.

Nemsokára az anyja is megkapta a maga fogát és ő is becsináltatta! jött aztán látogatóba a Berci nagynénje s minthogy megint volt egy mozgó foga és mert nem tudott enni miatta, de kihuzatni nem engedte, a nagynéni egy százast igért neki érte, ha kihuzatja – mert azt mondja, ő is szeretne magával vinni egy ilyen fogat.

Hát egy százasért ki engedte huzatni a Berci, a nagynéni be is váltotta a szavát. Vett neki a százas fejében egy járadék-papirt. De annak nem igen örült. Minek az a papir? Kép se volt a papiron és különben is annyi papir van otthon, hogy ezer sárkányt lehetne belőle csinálni.

Föl is tette magában, kitervelte a kis fejében, hogy ezentul okosabban használja a hátralevő fogait.

Az embernek végre is csak egyszer hullanak ki a fogai. Hiszen ha minden héten kihullanának!

Nem, többé nem lesz olyan könnyelmü s nem árulja el, hogy megint mozog egy.

S lőn, hogy mikor a negyedik tejfoga kiesett, nem szólt róla senkinek, hanem begöngyölgette óvatosan egy darabka selyempapirosba és lement vele nagytitokban a Marozil Antal játékkereskedésébe az átellenes utca sarkán.

Az öreg Marozil ösmerte a fiut, gyakori vendég a boltban, nyájasan mosolygott feléje tömérdek csörgőbabái, fatehenei és lovai mögül.

– Mi tetszik, Bercikém?

A fickó tétován lépegetett a pulpitushoz, mint a vak ember, mert a szeme rajtaveszett a tömérdek látnivalón, a kis szekereken, a fejüket lóbázó csacsikon, a katonákon és várakon, – de ki győzné azt elszámlálni.

A pulpitushoz érve, kivette mellénykéje zsebéből a csomagot, letette a kereskedő elé és igy szólt:

– Adjon ezért játékokat!

Az öreg Marozil nagyóvatosan felbontotta a papirost és elámulva látta, hogy egy gyermekfog van benne.

Berci azt hitte, hogy habozik és pazar könnyedséggel selypité:

– Az egészért. És minthogy Marozil egy kicsit süket, még egyszer kiáltá: – Érti, az egészért!

Marozil pedig bámult a gyerek naivságán és felvilágositotta nevetve:

– Bercike szivem, ezért nem ad a Marozil bácsi semmit.

Most meg már a Berci bámult a Marozil ostobaságán. Hogy ő semmit se ad a fogért. Megfoghatatlan! Megszégyenülten futott haza s már az ajtóban kiáltá:

– Képzeld csak, apa, milyen nagy szamár a Marozil, nem adott játékokat a fogamért. És még ki is nevetett.

Megnyugtattam, hogy sem ő nem nevetséges, mert ő joggal hihette, hogy a fogai sokat érnek; hisz a néni is száz forinton vett egyet; sem Marozil nem szamár, mert a Marozil boltjában sohasem volt senki, aki a Berci foga után tudakozódott, hogy megveszi.

Ebben a fogtörténetben van a képkérdés megoldása. Ha a Bercinek száz könnyelmü nagynénje volna és azok mesés árakat igérnének Marozilnak a Berci fogaiért, hát akkor Marozil is jó áron venné a fogakat Bercitől. A képkereskedők ezen az alapon állnak – s mig annyi bolond amateur lesz, a képek is bolondos értéket fognak reprezentálni.

Az első bánat.

Hát már megint mi történt Bercivel. Nagy dolog történt. Egy bácsi jött, akinek a neve Bánat. Azaz, hogy nem bácsi, dehogy bácsi. Pedig ő csak bácsikat és néniket ösmert és azok mind szivesek voltak hozzá. Még a Mikulás bácsi is, aki pedig vesszővel keresi a rossz gyermekeket. Még a betegség is csak egy furfangos nénike, aki ágyba fekteti, meggyujtogatja a vérét, megszorongatja a torkát a Bercinek, de csak azért, hogy jogcíme legyen uj játékokat követelni az orvosságok hősies bevételéért. Bizony a betegség is csak nénike.

És most egyszerre csak előtoppan valaki, egy idegen, egy ismeretlen, egy ijesztő valaki, aki megfagyasztja benne a vért, megrenditi egész kis lényét, marcangolja, tépi a szivecskéjét, patakokat nyit a szép fekete szemeiből. És ez a bánat. Hogy rátalált a csuf szörnyeteg az ő kis falovai és szekerei közt!…

És milyen különös okokból talált rá. A kis kutyuka miatt. Mondtam is mindig a Bercinek: „Minek az a nagy szeretet közted és a Tinti közt – mert Tinti a kutya neve – meglásd, hogy nem visz jóra.“ Az anyja is váltig intette. „Ne fogdosd, ne nyalogasd örökre azt a kutyát, még egyszer beléd harap.“ Mind a ketten ellenségei voltunk titokban a Tintinek, mert irigyeltük tőle Berci szeretetét. Azért mondom titokban, mert ugyan szeretném látni, ki legyen az a potentát, aki nyiltan merjen a Tinti ellen valamit kezdeni? A kis Tinti családtag. Oly kicsike, oly kedves, azokból a fajokból való, melyek nem nőnek nagyobbra, mint az öklöm. Szép hosszukás feje van, mint egy kis festett lóé. Hát még azok az okos szemei, meg a zsemlyeszin szőre!…

De hát a Tintinek különben is nagy poziciója van nálunk, egész sora az emlékeknek ő körülötte forog. Bercike a kávéja felét neki adja. Reggel felugrik a Berci ágyába és egy félóráig játszanak. Az első levelét életében is a Tintihez irta Velencéből az ő dülöngős ákombákomjaival.

Mert hogy a Tintit nem vihettük magunkkal olyan hosszu utra, oda adtuk kosztba a házmesterékhez – jól gondját viseljék, mig a kis gazdája hazajön a messze országból s átveszi.

Hát ennek irta a levelet, amint következik:

A házmesterné, Homolkáné, beszéli, hogy mikor megjött a levél, felolvasta a Tinti előtt és élő ember olyat nem látott, a kis kutya hallgatta, hallgatta és nézte a levelet az ő apró, okos szemeivel, mig egyszer csak átnedvesedtek. És az is oly igaz, mint hogy élek, (tudniillik, hogy Homolkáné él) elkezdett nyafogni, kunkogni, mintha sirna.

Mikor aztán hazajött a fiu, volt nagy öröm a találkozásban, nem lehet azt leirni. Bercike magához ölelte a Tintikét, a Tintike pedig a farkát rázogatta roppant vigságában és nyalta finom kis nyelvével a Berci kezét – mely tele volt ajándékokkal.

Egy szij, egy lánc, egy kis szájkosár és hozzá a zöld bársony takaró, mely a has alatt gombolódik be.

– Nézd csak, Tinti! Ez is a tied. Ez is, az is. Uccucu! Most már uri kutya vagy! Mindennap kijösz velem sétálni az uj ruhádban. Tudod-e, Tintikém, hogy nagyon szépek a dolgaid!

Fölpróbálta rá egyenkint a nyakszijat, ezüst gombokkal kivertet. (Apa, nézd csak, milyen szép benne!) Aztán a zöld ruhát. (Jaj de különös leszesz, szivecském.) Aztán föltette neki a szájkosarat. A Tinti csak egyre hunyorgatott az ajándékoknak, hanem ez az utolsó nem tetszett neki, prüsszentett benne, a fejét rázogatta, aztán odasurolta száját a padlóhoz – szerette volna, ha valahogy lemarad róla ez a toilett-darab.

Másnap szép őszi idő volt, ki akartak menni sétálni Berci és a Tinti. De a Homolkáné utjokat állta a lépcsőkön:

– Jaj, ki ne tessék vinni, Bercike, a Tintit, mert elfogja a sintér.

Berci rémülten nézett Homolkánéra.

– A sintér? Hát mért fogná meg, hiszen a Tinti semmit se lopott. Ezt mind én vettem neki.

Homolkáné röhögött.

– Igen ám, de nem fizette meg az adót.

– Mi az az adó, Homolka néni?

– Hát azt az állam vagy a város szedi, aranyoskám, hogy az isten büntesse meg.

– Ki az az állam? Valami bácsi?

– Nem aranyoskám, az nem ember, hanem valam izé… valami zseb.

– Nem értem, Homolka néni. A zseb nem foghatja meg a Tintit.

– Hiszen persze, kis okosom, de ha mégis megfogja.

Nem értette meg, de azért mégse merte elvinni a kutyáját és az anyját tudakolta meg. Az aztán igazat adott a Homolkánénak. Szinszakasztott valóság, hogy a kutyának előbb érmet kell váltani öt forintért a hatóságnál. Érmet? Öt forintért? Hol vegyen ő öt forintot? Nem volt akkoriban se égen, se padláson több pénze negyvenhárom krajcárnál.

Szegény kis fiam! Az ő hófehér, érintetlen lelkét, mely szűzen ringatózott a gyerekjátékok örömei közt, először illette meg egy hideg kéz: a hatóságé. Ez rajzolta rá homlokára, melyen amorettek játszanak, az első felhőjét a gondnak.

Honnan teremtse ki az öt forintot? Hát gazdálkodással, krajcárt krajcár mellé téve, a „tizórai“ pénzből és minden más jövedelemből, egész addig, mig ötszázra gyülnek.

Ezek az „egyéb jövedelmei“ a cukorkákra adott hatosok és a doktor bácsi krajcárjai, ki, valahányszor behagyja tenni a torkába a kanalat és nyulékony „A-t“ mond, egy fényes uj krajcárt csusztat a markába.

Minden ilyen szerzett krajcár után odacsettentette Berci a kutyát és ravasz szemhunyorgatással mondogatta neki:

– Ne félj semmit, Tinti. Megint közelebb vagy a szabadságodhoz – egy krajcárral.

– (Igy kellett nekem is öreg napjaimra megtudnom a Bercitől, hogy a szabadság is pénzkérdés.)

Végre is apránkint szaporodott a pénz és közeledett a Tinti szabadsága. Mennyi szó volt erről a gyerekszobában, mikor a fiuk eltünődtek rajta, hogy is lesz az. Igaz-e, hogy a Tintit beirják egy hivatalos könyvbe? Bizonyosan ugy lesz. Vajjon beirják-e a nevét is, vagy csak a gazdáját irják be. Mégis csak illőbb volna, hogy a Tinti nevet is oda irnák: akkor mindjárt valaki lenne a Tinti: igaz-e Tinti? Aztán ide adják az érmet és a Tinti büszkén, szabadon fog sétálni a járó-kelők között az éremmel és senki se fogja egy ujjal se merni illetni, mert akkor a Tinti már gentleman lesz… Ugy-e, papa, azért szabad a nyulakat lelőni a mezőn, mert nincsenek érmeik a hatóságoktól? Ezer ilyen apró bohóságokat fecsegtek, csacsogtak.

A Tinti a kandalló előtt feküdt, a két első lábát előre kinyujtva a szőnyegen, a két hátulsót maga alá szedve és csendesen pislogott, ugy tett, mintha élvezettel hallgatná. A gázkandalló fénye aranypántokat vetett rá, szép sárgás szőre világitani látszott. Nagyon szerette a gazdáját.

Mikor aztán együtt volt mind az ötszáz krajcár és egy zacskóban husz- és kétfilléresekben csörgött, nagy nap volt az. Az egész ház visszhangzott a vidám zajtól, a hancurától.

Délután kapta meg az utolsó hatost Berci, tüstént menni akart a hatósághoz, de a hatóság csak két óráig van együtt, várni kellett másnap reggelig.

– Holnap már szabad leszesz Tinti, holnap, holnap!

Az egész ház tudta a nagy eseményt. A Homolkánénak is megüzenték. Haza, a nagyanyjuknak is megirták, hogy mi lett a Tintiből. Nagy szerencse érte a Tintit. Holnap a Tinti is azt mondhatja, amit a nagybácsi szokott mondani: „Hogyne beszélnék, miért ne beszélnék; kifizettem az adómat, hát beszélek.“ Holnap talán még meg is szólal a Tinti.

Majd fölvetették a házat a roppant örömtől. Berci csörgette az ötszáz krajcáros zacskót, magasan fentartva azt a kezében; körültáncolta az asztalt, a Tinti pedig ágaskodott a zacskó felé, mely egy nagy darab röpködő tüdőnek látszott előtte. A fiu csak egyre incselkedett, a kutya csak egyre kapkodott, nosza a Berci is arra ugrott, erre ugrott, lejebb eresztette, még följebb emelte a zacskót: „Hop, hop, Tinti, kapd meg, Tinti.“ Nekimelegedtek, nekiszilajodtak, széket, himző-rámát, szatyrot, poklot feldöntöttek a szobában és csak ugráltak, táncoltak mint a bolondok. Kopogott, dübörgött a padló a lábaik alatt, hogy rengett, mozgott minden butor.

Hát egyszer csak nagyot ugrott a Berci, de szörnyü nagyot és top, egy szivszaggató vonitás hangzott fel a nyomában: a cipője sarkával, teste egész sulyában rároppantott a Tinti lábára.

Rémülten tekintett oda. A Tinti apró vékony lába össze volt zuzva alul szilánkokra. Fent a csuklóban is kitört a helyéből. Vége van. A Tinti nem birt mozdulni, csak üvöltött, kunkogott fájdalmasan. Rettenetes volt nézni és hallani. Kis vézna teste reszketett, mint az ászpik.

Berci megmeredve nézte, némán, sápadtan, megüvegesedett szemekkel, melyekben a rémület ült. Rendkivüli érzések nyügözték le. Benyitott hozzá az első bánat…

A kutya hanyatfekve meredt a pokrócon, három ép lába égnek meredt, a negyedik lelógott holtra zuzottan, mint egy letört galy, mintha nem is az övé volna. Idétlen kölyök-hangja borzalmas volt amint nyöszörgött, miközben szomoru, megtört tekintetét le nem vette a megijedt fiuról, mintha mondaná:

– Jaj, mit tettél velem, kis gazdám!

Ezt már nem állhatta a kis bünös, ösztönszerüleg fölemelte lecsüngő kezeit és eltakarta velök a két szemét, aztán odatántorgott egy székhez, ráborult és elkezdett keservesen sirni.

A gyermek sirása messze kihangzott az éjszakába át az ajtókon és falakon. A szomszédok átjöttek tudakozódni: mi baja a Bercinek.

– Nagy szerencsétlenség történt – suttogta nekik a nagyobbik fiu. – Eltörte a Tinti lábát. Izzé-porrá zuzta az egyik lábát.

És a nagyobbik fiu is könyezett.

Az anyjuk tanácstalanul volt. Látván a nagy drámát, a Bercire támadt:

– Látod, látod, hogy megint mit tettél a nagy szelességeddel. Hát illik az? Hát nem fáj a szived a szegény állatért?

Dehogy nem fájt, dehogy; hiszen meg se lehetett állitani a sirásban. Az ő bánatához nem szabad hozzátoldani, olyan nagy bánat az.

Észre is vette ezt az anyja, aki előtt az istenke egy kis ablakot tart nyitva, melyen át belát a Berci szivébe, más senki se tud arról az ablakról. Hát látta ő legott, hogy ott mi morajlik, hogy tengernyi keserüség az s forditott a beszédjén sietve:

– No semmi az. Ne busulj, édeském. Hiszen nem akartad. Meg nem is lesz semmi baja a Tintinek. Tudod, hogy az ebcsontok beforrnak.

Fejét az ölébe vette, a könyeket, melyek átbarázdálták maszatos, rózsás arcocskáját, valóságos barázdákat, tiszta sikokat hagyva azon, lecsókolta. De a fiu sirt és egyre sirt, lassankint átnedvesedett az anya keblén a ruha, még a füződerék is. Ennek már a fele se tréfa. Jaj, még a szive szakad meg szegénykének!

– Nosza, Nelli, Róza, szaladjatok hamar valahova egy állatorvosért.

De hol lehet most későn este orvost találni. Meg kell a Homolkánét kérdezni. A Homolkáné mindent tud.

Fel is jött nyomban a Homolkáné. Mondta, hogy ösmer egy állatorvost itt a szomszéd utcában, ő szokott rá mosni: de az csak délelőtt állatorvos, igy este már csak állat.

Vette a nagy kendőjét, átszaladt hozzá és otthon találta, de holtrészegen. Róza, Nelli tehát szétszéledtek a városba, rendőröktől, éjjeli bakterektől kérdezősködve állatorvos után.

Ezalatt a telefon is egyre berregett és vitte a szót gyorsan az állatgyógyintézetbe, a redakcióba, az ismerős ujságirókhoz, nem tudnak-e valahol egy sürgősen kapható állatorvost.

Berci pedig sirt, sirt, a vacsorához hozzá se nyult, az orrocskája megdagadt, a szemeit már véresre marták a sós könyek, de nem lehetett a keserves, egyre jobban előtörő zokogását megállitani, csak néha tekintett át lopva a nyöszörgő és reszkető kutyára.

Ah, rettenetes! A kutya mindig csak őt nézte a fekete borókaszemeivel.

– Engem néz! Engem vádol! – tördelte Berci fuldokló hangon és jajveszéklésbe tört ki.

Mikor éjféltájban haza kerültem, valóságos felfordulást találtam a házban, a cselédek jöttek-mentek, csapkodták azt ajtókat, ott bent pedig a nappaliban az egész család sirt. Berci a kutyát siratta és a kezeit tördelte. A nagyobbik fiu meg az anyja pedig a Berci bánatát siratták.

De szerencsére éppen jött már az állatorvos. A Róza felhajkurászott egyet valahol az Erzsébetvárosban.

Mogorva öreg ur volt, boglyas cilinder-kalappal, nagy bajuszszal, a nyaka össze volt kötözve különféle tarka kendőkkel.

– Hüm, hüm – kezdé – mi az a sürgős baj? Hol az a kutya? Hm? Mi az a kutya? Hm?

Megmutattuk neki a kutyát.

– Ostobaság! – szólt ingerülten egy megvető kézlegyintéssel. – Hiszen ez nem is rattler, ez csak félrattler. Hát ezért költöttek fel engemet? Ez a kutya nem ér öt garast se.

– De nagyon szenved, orvos ur – csillapitá a feleségem.

– Szenved? Hát hadd szenvedjen. Azért kutya. És csak félrattler. Mit akar egy félrattler? Az orvos nem arra szerzi a diplomáját, hogy félrattlereket gyógyitson. Nem érdemes ezt gyógyitani. Hm.

– Igaz, orvos ur, de mikor a fiué. Ezé a kis fiué…

Az anyja ezzel akarta a Tinti rangját emelni, de az állatorvos rá se nézett a fiura, hanem a cipője orrával megpiszkálta a Tintit, amire az még fájdalmasabban kezdett remegni és üvölteni.

– No, hát hozzanak közelebb valami világosságot. Ha már itt vagyok, megnézem, hogy mi történjék vele. Agyonütendő lészen, vagy gyógyitandó?

Berci most felugrott és a doktor elé állt merészen:

– Ezer forintot adok, ha meggyógyitja! – – kiáltá hevesen.

Az öreg doktor elmosolyodott. Oda vitték neki a zsinóros villanylámpát, de az abban a percben kialudott, épen kiégett a körtéje.

– Ostobaság – mormogta a doktor. – Az utolsó komoly találmány a koppantó volt. Hm. Ami azóta jött, az mind nem ér semmit. Hm.

Gyertyákat gyujtottak, megnézte a kutya lábát és igy szólt, Berci mohón leste minden szavát:

– Egy hét mulva szaladni fog a kis bestia.

Nagy teher esett le a gyermek lelkéről. Az orvos gipszbe tette a kutya lábát, aztán bekötötte.

– Láza van, – mondá – de holnap az is megszünik. Csak szépen hagyják igy és adjanak neki enni.

Berci most előhozta a zacskót, amelyben a Tinti szabadsága volt és odanyomta a doktor markába.

Nem volt egészen ezer forint, csak öt forint, de a jó doktor megelégedett ennyivel is. Egy félrattlerért ez is sok. Hm.

Most egy kicsit lesimult a Berci bánata és le hagyta magát vetkőztetni, az ágyba ment, de nem tudott elaludni. S mikor már azt hittük, amint egyre csöndesebb lett a pihegése, hogy elaludt, egyszerre csak megint fölsirt keservesen.

– Mi bajod, Bercike? Mi lelt, kis bogaram? Fáj valamid?

– Eszembe jutott, hogy a Tinti nem fog szeretni többé.

– Ugyan, ne beszélj. Dehogy nem fog. Elfelejti. Hidd meg, hogy elfelejti. Megint csak olyan jó pajtások lesztek.

De a Berci sehogysem bizott ebben. Csóválta a fejét és ujra sirt, fuldokolva, görcsösen, hogy Tinti most már gyülölni fogja őt.

– Oh, mama, mama! Mit ér nekem a világ, ha a Tinti nem fog szeretni?

Az anyja az ágya szélére ült és simogatta a haját, a homlokát, törülgette a könyes szemecskéit, csuromviz lett a zsebkendője, beszélt neki történeteket hű kutyákról, kik a gazdájuk sirján haltak meg, kik a csatákba is együtt mentek urukkal és nyalták annak a kezét, habár megrugta őket. A történetek láthatólag lecsendesitették vagy kifárasztották, nem sirt többé.

– Mama, gyujts gyertyát, kérlek.

– Minek, fiam? Hiszen most alvás ideje van.

– Látom a Tinti rám szegzett szemeit a sötétben, – szólt borzadálylyal – gyujts gyertyát, hogy ne lássam.

– De hiszen a Tinti a cselédszobában van. Oda vitte a Róza.

– Mindegy, mégis látom. Rám néz a Tinti szemrehányón.

– Hunyd be a szemedet, próbálj elaludni, gyermekem és mingyárt nem látsz semmit.

– Ha behunyom a szememet, ugy is látom. Csak te gyujts gyertyát, mama. Félek, félek a Tinti szemeitől.

Magára huzta a paplant, vacogott a foga:

– Hamar gyujts gyertyát, mama!

Meg kellett gyujtani a gyertyát, igy aztán el tudott beszélgetni, mig végre hajnal felé elnyomta az álom, miután a bánat kifárasztotta, meggyötörte. De ez az álom is szakgatott volt, hánykolódott ide-oda, néha nehéz sóhaj szállt föl a melléből, fölriadt, egyszer-egyszer valami idegenszerü szavakat mormogott – nem ért ez az álom semmit.

Mikor a reggelit behozták, ő még aludt. De a Tinti, mint máskor mindig, most is beosont a cseléddel az ajtón és a három lábával nagykinosan fölmászott a kis pajtása ágyába, mellé feküdt, ugyszólván alája bujt és az egyik egészséges első lábát hanyagul áttette a gyermek hófehér meztelen karján.

Berci a vézna kutyatest érintésére fölriadt és egy örömsikoltással kiáltá ki nekünk a nyitott ajtón át a nagy hirt:

– Képzeljétek… szeret.

Az öregek.

Soha se szerettem az első eminenseket. Elő se fordultak a családomban. Én se voltam az. Nem is akartam. Emlékszem, hogy mindenféle történeteket tudtam olyan egyénekről, akik rosszul tanultak, aztán később nevezetes nagy férfiak lettek.

De hát az ember rendesen nem karakter. Az idén a Laci fiam csupa egyessel tette le a vizsgát s azóta már olyan történeteket kezdek elbeszélni, amelyekben az első eminensekből érsekek, püspökök, miniszterek és országzászlósok lettek. Az emberi hiuság denique mindig a magasban jár és sohasem bukhatik le egészen, mert minden attitude-ben megtalálja a köteleket, amikbe fogózhassék.

Szóval, a fiu első eminens lett.

– Nagy dolog ez, – szólt az anyja – erre most már nekünk is vissza kell felelni.

– Hogy-hogy?

– Örömet, örömért. Ki kell gondolnunk valamit, aminek a gyerek nagyon megörülne.

Hát ki is gondoltam, hogy varrassunk neki hosszu nadrágot.

A feleségem először összeszidott, hogy talán megbolondultam; mikor pedig megmagyaráztam, hogy a fiu már az ötödikbe megy s termetre és rangra is megilleti a hosszu nadrág, sirva fakadt, majd a szive szakadt meg arra a gondolatra, hogy az ő kicsikéje nagy fiu legyen ezentul.

– Nem, nem; a kályhába dobom azt a hosszu nadrágot… Meg nem engedhetem, hogy egy gaz szabó elszakitsa tőlem a gyermekemet.

Nevettem ezeket a beszédeket. Ugyan, ugyan! Hiszen azzal nem szakad el a gyerek. Hamarább szakad el a nadrág. Aztán az időket nem lehet feltartóztatni. A fű kidugja a fejét, ha követ hengeritenek is rá s a fiu szakálla is kiserkedzik az állán annak idején, még ha a szülei bártlit hordatnak is vele az álla alatt.

Diktum faktum, néhány nap mulva Marienbadban (mert a vizsga után oda utaztunk) a Ferdinandsbrunn-strassén járkálgatván a fiuval, érdekes szövetet pillantottam meg egy ablakban. Az a szép, jó, becsületes szürke posztó volt, melyet gyerekkoromban viseltek a falusi emberek; a gácsi gyár készitette akkoriban, de vagy harminc év óta eltünt a kereskedelemből, legalább én soha se láttam azóta s most valóságosan előugrott a gyerekkorom e sajátságos igénytelen szürke kelmével, melynek a szine a veréb tollazatából és a homok szinéből keletkezhetett.

– Hopsza Lackó-mackó, megtaláltam már a posztódat. Ilyen volt az én első ruhám is. Gyerünk be ide, megvágatom a hosszú nadrágodat.

A fiucska szemei megcsillantak az örömtől, de azért még huzódozott.

– A mama megharagszik – szólt félénken.

De csak feltuszkoltam a lépcsőkön, mert vagy négy garádicsot kellett lépni a boltajtóig. Az egész ház ódon és idomtalan volt. A kapu fölött egy tülekedő bika volt kifaragva, a kapun kalapács lógott, mint a renaissance-kori német házakon, a magasan kinyuló kéményre pedig napórát festettek, melyet egyébiránt meglehetősen lemosott már az eső.

A boltajtó küszöbén egy lópatkót láttunk fölverve, de százesztendős rozsda boritotta. Rég elporladhattak már a paripa csontjai, mely egykor viselhette.

– No, Lackó-mackó (mert igy nevezem a fiut, ha nem haragszom rá), ebbe a boltba ugyan kevesen járhatnak.

Kinyitottuk az ajtót, de az is nehezen és csikorogva nyilt s amint fent meglökte a csengetyütartó vasat, pokoli csilingelés támadt, s ezt kutyaugatás követte.

Bent voltunk, szétnéztünk, de semmi se mutatta a helyiségben a szabómesterség nyomait. Egy óriás tölgyfa-szekrény huzódott el a fal mentén és egy keskeny, hosszu asztal, továbbá egy szekrény kitömött bagolylyal és öreges könyvekkel, irásokkal. Csak a zöld cserépkályha tetején állt egy nagy vasaló, az egyetlen jel.

A másik oldalon nagy fekete bőrszékben hófehérhaju, piros arcu aggastyán ült, épen vajas kenyeret majszolt. Nagyon öreg, nagyon erőtlen ember lehetett, ugy a nyolcvan éven tul, a lábai egy kockás plaidbe voltak burkolva, és harapni nem igen birt, inkább csak szopogatta a kenyeret. A lábainál egy hegyesfülü kutya feküdt, egyet-egyet vakkantott felénk, de a szemeit a világért se vette le a kenyérről.

Általában kedves kis helyiség volt, derült és napos. Az udvar felől széles kettős ablak nyilt a boltba s egy akácfa ingatta befelé a galyait s ha széláram támadt, be-behullatott néhányat az illatos fehér virágaiból.

Az aggastyán ijedten rezzent fel, kelletlenül az ajtó felé forditván a fejét, mely alig látszott, mert a nyaka egész a füléig fekete selyemkendőbe volt begöngyölgetve, a napoleoni idők divatja szerint.

– Oh, oh! – mondá csendesen, fáradtan, bizonyos csodálkozással, hogy idegen arcokat lát. Oh, oh! mi tetszik, édes uraim? Csiba Spitz, hallgass, Spitz! Kit keresnek, édes uraim?

A szeme fölött egy zöld ernyő volt, azt följebb tolta a homlokára, hogy jobban megnézhessen.

– Egy ruhát akarnék csináltatni a fiunak – mondám közelebb lépegetve.

– Ah, egy ruhát! kiáltott fel élénken s tenyerét a füléhez emelte tölcsérnek. Egy ruhát tetszett mondani?

Hirtelen letette a vajas kenyeret egy zsámolyszékre s aztán föltápászkodott, fölegyenesedett. Nini, milyen magas szál ember! Hátha még nem volna meggörbülve. Térdei megrogyni látszottak elsőbben s automata-szerüen lépegetett eleinte, mintha erőszakosan rángatnák, mintha csak lassan hatolna be az ereibe, a köszvényes lábaiba a varázs-szó. Tip-top, tip-top! mindszaporábban kopogtak széles vastag cipőtalpai a padlón. Tip-top, tip-top… egy ruhát a fiucskának.

A napfény is besütött az ákác-leveleken át és aranyos rezgő foltokban szaladgált az öregnek a fehér haján, a kávészinü hosszu kabátján és az öreg moly-ette szekrény fatábláin, mintha ő is azt mondaná: egy ruhát a fiucskának.

A csöngetyü zaja bizonyára behatolt az egész lakásba, mint valami szokatlan, rendkivüli dolog s a mellékszobából nyiló üvegajtón bedugta a fejét egy töpörödött anyóka szép tiszta fehérfodros főkötőben, mely az álla alatt volt megkötve két csipkeszegélyes fityegővel. Az anyóka arca is piros volt, mint egy szép alma, de ráncon ránc és a kékes apró szemei olyan jóságosan pislákoltak, mint egy szelid házinyulé. Amint a feje mozdult, a kikeményitett fehér főkötő ugy ropogott, ugy suhogott, hogy szinte a szelét érezhette az ember.

Az öreg megfordult a főkötőropogásra.

– Semmi, semmi, Johanna, szólt csendesen, szivélyesen. – Ne nyugtalankodj, Johanna. Egy ur van itt és ruhát csináltat a fiucskának.

Volt a hangjában valami dicsekedő, valami diadalmas és ami gyakori az öregeknél, kiütött rajta a bőbeszédüség.

– Igen, igen Johanna. Készits mértéket, Johanna. Teringettét Johanna. Te csodálkozol, Johanna.

Az anyóka valóban csodálkozott is, mikor látta, hogy az ő örege munkában van és jár-kel, mint a karika az üzlet körül: az üzlet életet kergetett a lábaiba. Minden úgy van, mint régen, sok-sok esztendő előtt… Csodálkozott hát az anyóka és nevetett, az egész arca, melyet két fehér vukli keresztezett be kétoldalt, az apró szemei is nevettek és aztán egyre ismétlé ő maga is:

– Ruhát a fiucskának, igenis, a fiucskának. Nagyon jól van, kedves öregem. Légy fürge Fridrik, ne hagyd magad Fridrik (és a husos kezeivel tapsolt, mikor az öreg könnyedén lehajolt a szekrény legalsó fiókjába). Igenis a fiucskának.

Aztán negédesen tipegett-topogott felénk, jobbra-balra dülöngve terebélyes termetével, mint egy meghizott kacsa, megállt a Laci fiu előtt, ki félénken huzódott hozzám, megsimogatta fejecskéjét.

– Ez volna az? Ejnye mákom-rákom! Szép fiucska, jó fiucska, okos szemei vannak és jó termete. Mennyi idős lehet?

– Tizenhárom mult és most kapja az első hosszu nadrágot.

Az anyóka összecsapta a kezeit és megcsóválta a fejét. A fülében nagy roccoco arany fülbevalók voltak és ide-oda himbálóztak, mint a cseresznyefa bogyói. Különben az anyóka egész teste lóbálózott a feje szerint, mint egy vizre eresztett hajó.

– Oh, istenem, az első hosszu nadrágot! És milyen nagy, milyen nagy. Azt gondoltam, házasodni viszik a fiucskát. Hallod ezt, Fridrik, az első hosszu nadrágot.

A Lackó-mackó édesen elmosolyodott az asszonyka beszédjein.

– Kedvesen tud nevetni a fiucska, Fridrik! – kiáltott fel igazi lelkesedéssel. Épen ugy nevet, szakasztott ugy nevet. Nézd meg Fridrik, mert ugy nevet.

Mire egyszerre elkomorodott az arca és a fekete orlean-vizitkéje ujjával könyeket törült ki a szemeiből.

– Szép ruhát varrj neki, Fridrik, gyönyörü ruhát varrj neki, mert ugy nevet.

Az öreg lehajolva, a nagy szekrény aljában kotorászott, még a feje is bent volt a szekrényben, onnan felelgetett az anyókának, miközben szuszogott és köhécselt.

– Meghiszem, hogy szép lesz. Nem szükséges mondanod Johanna. Engem akarsz tanitani asszonyka? Ej, ej ördöngős asszonyka! Sehol se találom a kelmét. Az ördög nyelte el a kelméket.

– Vigyázz, Fridrik, vigyázz! Oh, szivem, szivem, kétfelé törsz el abban a hajlongásban.

– A posztó, öreg ur – szóltam most közbe – amelyet kivánok, az ablakban van.

– Itt vagy, kutya! – kiáltott most fel az öreg ur s nagyvidáman kiemelt két csomagot, lecsapta a keskeny asztalra, hogy az évtizedes por valóságos felhőnek verődött fel.

S azzal kezdte kibontogatni a spárgakötelékből, de most meg ollót nem talált. Nosza az ollót keresni. Hamar, hamar anyóka! Sürögtek forogtak apró lépteikkel egymás körül, mintha csak valami menuette-félét lejtenének. A kutya, a Spitz is ott settenkedett mellettük, hol az egyiket, hol a másikat veregetve farkával. Majd az egyik, majd a másik botlott meg benne. Eredj, Spitz! Csunya Spitz! De a Spitz azért is csak ott poroszkált velük, nyilván arra játszotta magát a selyma, hogy ő is az ollót keresi. Nem volt neki elég, hogy a vajas kenyeret már megtalálta és be is kebelezte.

– Ej, ej, nem emlékszel, hová tetted?

Az öreg szabó a homlokát ütögette.

– Terringettét, kopnak a kerekek.

– Nekem ugy rémlik, lába támadt, elvitte valaki.

– Oh nem, nem – ellenkezett az öreg. – Nem járt itt a madár se. És a mult héten láttam, Johanna. Ott volt a kályhán… a kályhán.

– Az a mult hónapban volt, Fridrik.

Az öreg apóka fölnevetett nagy főlénynyel nagy, férfias fenhéjázással, ahogy az erősek szoktak nevetni a gyengéken, ahogy illett ehhez az alkalomhoz, mikor ő megint üzletet visz.

– Milyen bohó vagy, Johanna, milyen kis bohó! Mit beszélsz te a mult hónapról? Hiszen két hete sincs, hogy varrtam.

– Igen, de csak egy gombot varrtál fel a kabátodra, Fridrik s ahhoz nem is kellett az olló.

És most már az anyóka nevetett diadalmasan és csörgette a kulcsokat, amelyek a szépen vasalt pörköltkávészin szoknyához voltak kapcsolva egy ezüstlanton.

– Papperlapap – feleselt az apóka – hát akkor a cérnát mivel vágtam volna el? Hehehe, a cérnát…

És most már egyszerre kacagtak mind a ketten, tapogatván az asztalokat, a fiókok tartalmát és mindent, amit előtaláltak. Az apókának a nagy nevetéstől, ugy fityegett, ugy lötyögött állán a bőre, amelyikből a hus már elaszott, mint egy üres zacskó.

– Hát nem téphetted el a fogaddal? vágott vissza az anyóka, mire még jobban ragyogott a ráncos arca, ráncos homloka, hogy megint felülkerekedett.

– A fogammal Johanna? Oh, te bohó kicsi teremtés – és a könyei is folytak most már a jóizü hahotától – hiszen karácsonykor hullt ki az utolsó fogam, Johanna.

Oly kedvesek voltak ezek a vidám incselkedő öregek, hogy elnéztem volna őket órákig, de az öreg asszonyka megtalálta végre az ollót, oda volt szurva a leanderes vederbe, egy fonnyadt ágat nyirtak el vele tavaszkor és azóta ott maradt fennakadva az ágak között. Most már föl lehetett bontani a két csomagot. Az egyikből az ismert közönséges szürke posztó hullt ki, a másikból finom sötétbarna kelme, alig észrevehető kék sávokkal.

– A posztók királya – magasztalta az öreg a szövetet, ujjaival morzsolgatva. – Ilyet ma már nem is készitenek. Milyen ontok és milyen nyirés! Hogy van ez megványolva! Tessék ezt megtapintani. Még épen egy ruhára való a fiucskának. Mert ez csak maradék, uram. (Nagyot, mélyet sóhajtott.) Abból, ami hiányzik, Albert ő királyi fenségének, a mostani angol királyné férjének varrtam egy öltönyt ezelőtt sok-sok évvel. Isten nyugosztalja meg ő királyi fenségét, de soha se volt többé ilyen ruhája. Johanna lelkem, te láttad ama ruhadarabokat akkoriban…

Albert ő királyi fensége régen bekövetkezett halála most először kezdett nyugtalanitani életemben, közbeszóltam:

– Nem nagyon állott a posztó?

– Oh, dehogy. Ötven éve áll, uram, de századokra van alkotva. Ajánlom a fiucskának.

– Nos, melyik posztó tetszik? kérdeztem most a fiutól.

Lackó elpirult, lesütötte a szemeit és a barnára mutatott.

– Ez a szebb, apa… ez.

– A szürke is elég szép. Mibe kerül egy rendbeli ruha a szürkéből?

Az öreg nézte a fiut, azután a posztót, végre igy szólt habozva:

– Negyvenöt forint, nem lesz sok… Nem lesz sok.

Mintegy magát biztatta, hogy nem lesz sok, de ránézett az anyókára is, hogy nem lesz-e sok. Az anyóka csak pislogott csendesen és gyönyörködött, hogy az öreg megint ott áll, mint egykor régen a nagy korhadozó asztalnál és árakat szab az emberiségnek. Az anyóka szive csak ugy ugrált, csak ugy repesett a nagy örömtől és a lelke hizott az ő öreg ura tevékenységén.

– Ezer ördög, hová gondol ön! – pattantam föl. – Ennyiért Londonban is megvarrják.

Csendesen mosolygott és csak annyit mondott röviden:

– Scheinmünze.

Ah ugy? Az öreg váltóforintban beszél még. No, igy csakugyan olcsó. Negyvenöt váltó forint, tizennyolc pengő.

– Nagyon helyes, hát vegyen mértéket a fiuról.

Elháritó mozdulatot tett a nagy, száraz kezével, melynek egyik ujján lilaköves ezüstgyürü csuszkált ide-oda.

– De mikor a fiunak a másik szövet tetszik.

– És az hogy?

– Husz forinttal drágább.

– Husz váltó forinttal?

– Természetesen. De nagyon finom és a fiunak nagyon tetszik. Gondolja meg, uram.

– Eh, csak varrjon a szürkéből!

– Ahogy tetszik, de lássa, a szegény kicsike…

A Lackó-mackó alkalmasint elkomorodott, ugyis olyan beszédes arca van szegénykének és azok a diószin szemei olyan bánatosan tudnak elbujni a nagy pillák alatt, ha valami a kedve ellen történik. Bár én épenséggel nem vettem észre, mégis igy kellett lennie, mert az öregek valóságosan megrohantak.

Az anyóka odajött elém, illegette-billegette magát, mint egy tyuk, amelyik fölborzolja tollazatát és csakugyan ugy nézett ki a főkötője fodra, mint egy bóbita.

– Oh, oh, uram, olyan volna a fiu a sötét urias kelmében, mint egy princ.

– Ne sajnálja tőle azt a néhány forintot – motyogott a szabó rábeszélő hangon, miközben tele tömte orrát egy burnótszelencéből, melyre Mária Terézia volt ráfestve meglehetősen kivágott ruhaderékban.

Kezdtem már kifogyni a türelemből.

– Csak maradjunk a szürkénél – jelentém ki határozottan – hálás szin, nem piszkolódik, aztán nem szabad a gyereket korán rákapatni a finom szövetekre, majd ha maga keresi a pénzt, akkor varrasson. Vegyen ön mértéket, punktum.

S ezzel kivettem a tárcámat és kiolvastam az asztalra a tizennyolc forintot.

Az öreg ember ránézett a pénzre meg a Lackóra, aki durcásan állt ott leszegzett fejjel és egyszerre csak ő is elszontyolodott.

– Szegény kicsike, haragszik – s valóságosan nyöszörgő lett a szabó hangja és gyengéd a tekintete, melyet le nem vett a fiuról. Pedig ugy szeretném, ha nevetne… De látod, Johanna, nem fog nevetni…