Öregszem mégis…

1. Mikor nincs.

Baktatok az éjszakában, szomoruan, az orrom után. Egy autó nagyot töffen az uton, erre felkapom a fejemet és, négy lépésre magam előtt, egy embert veszek észre. Valamikor jó sora volt, aztán nem volt jó sora, aztán elzüllött, rongyos lett, apró csalásokat követett el, talán lopott is… Nem tudom, nem emlékszem rá, nem szivesen jegyzem meg ezeket az adatokat. Évenként egyszer-kétszer találkozom vele, olyankor megszólit, valami hosszu történetet ad elő, ami sohasem igaz, de ami, nagyon helyesen, azzal végződik, hogy valamely kis pénzösszegre volna szüksége. Én mindig készen tartom a forintot és szeretném megmondani, hogy a történetet ne mondja el, nem azért, mert ugy sem igaz, hanem mert a forintot ugyis átadom, tehát – voltaképpen – ingyen hazudott és ingyen alázta meg magát, amire nincs szükség, hiszen a lényeg az, hogy neki kell a forint: az igazán igaz. De ha szólnék neki, akkor megsérteném vele, mert ugy tünnék fel, mintha nem érdeklődném a sorsa iránt s a lecsuszott emberek csak másodsorban akarnak segitséget, elsősorban azt akarják, hogy érdeklődjünk a sorsuk iránt. Milyen bolondság! De valószinüleg az emberi természetben gyökerező.

Most is nyulok már a zsebembe, hogy kivegyem a forintot, s abban a pillanatban kiveri a tüz az arcomat és elkezdem rosszul érezni magamat. Nincs nálam forint, nincs nálam egyetlen krajcár sem; a pénzemet otthon felejtettem az asztalomon.

Az én emberem, noha előttem megy, észrevesz már, és látom, hogyan lassitja a lépését, hogy én utolérjem és ő megszólithasson. Halk lépéssel maradok el tőle és átmegyek az ucca másik oldalára, mert világos, hogy most nem szabad találkoznom vele. Ő elmondaná azt a históriát és én azt felelném rá, hogy, kérem, megbocsásson, nincs nálam pénz. Elhiheti-e? Nem. Mert husz eset közül tizenkilencben ezt felelik neki a többi emberek, és pedig olyankor, amikor van náluk pénz. Ezt a feleletet hát ő már ismeri és tudja, hogy csak kibuvó.

Igen, igen, átmegyek a másik oldalra, de ahogy aggódva visszanézek: látom, hogy ő is átjött, vagyis okvetlen meg akar fogni, okvetlen meg akarja szerezni a forintját. Biztosan nagyon kell neki. De ha nincs nálam! Befordulok a körut egy egészen sötét mellékuccájába, és mikor ott az első sarkot elérem, még egyszer befordulok és elkezdek szaladni, ahogy csak tudok.

Zihálva futok, nehézkesen, elszoktam már a futástól, de muszáj futnom. Miért? Nehogy ő meglássa, hogy futok. Vagyis, mire ő arra a sarokra ér, én már eltünjek az utcából. Ha látja, hogy futok, akkor nagyon-nagyon megbántottam vele, hiszen az, hogy a másik oldalra átmentem, hogy befordultam a kis-uccába: lehet véletlen is. De hogy futok, felnőtt ember, éjszaka, az uccán futok, ez már nem véletlen: biztos hogy ő előle futok…

A fordulók következtében ujra kint vagyok a köruton, a szivem kalapál, a halántékom lüktet, a szemem zölden karikázik. Hátha mégis látta, hogy futok; akkor nagyon elszégyelte magát. És nem kiméltem meg a rossz érzéstől, amitől pedig meg akartam kimélni, hisz ha találkozom vele és megmondom, hogy nincs nálam pénz, s ő nem hiszi el, akkor ugyanazt érzi, amit most érez, amikor látja, hogy szököm előle. És ezt az egészet nem lehet neki elmagyarázni, mert tul szavakon és tul érzéseken: neki kell a forint, és én nem adom a forintot. Tehát neki van igaza. Nekem kötelességem a forintot magamnál hordani, nem magam miatt, nekem nincs szükségem rá, nincs, mert van forintom, de ő miatta, neki kell, mert neki nincs. Jogom van a magam forintját otthon felejteni, de nincs jogom az övét.

Milyen komplikált dolog ez és milyen nagyon szomoru!

2. Mikor van.

Kenyerem felét már megettem, de még nem láttam tolvajt szemtől-szembe és nem láttam még, hogyan lopnak. Tegnap azonban a véletlen pótolta e hiányosságát tapasztalatomnak.

Az uccán találtam egy üres, fekete bőrerszényt és betettem a felsőkabátom külső zsebébe. Aztán, bent a villamosban, miközben az összehajtogatott ujságot kotorásztam elő a zsebemből, kezembe került az erszény. Megnéztem, visszatettem. Két sarokkal odébb a mellettem ülő fiatalember (nagyon csinos, jóformáju fiu volt) belenyult először a saját zsebébe, onnan rekognoszkálta az én zsebemet, s mert ugy látszott, hogy nem figyelek oda – de odafigyeltem, nem érdekelt az olvasmány – belenyult az én zsebembe és kihalászta a fekete erszényt. Nagyon ügyesen. Ha valóban olvastam volna, aligha veszem észre. Az erszényt elhelyezte a saját zsebében, de a nadrágja zsebében. Ez az egész procedura ugy egy sarkot vett igénybe. Még egy sarkot nyugodtan ült mellettem, aztán leszállt. Én is utána. Ment be a mellékuccába, meg akarta nézni, mi van az erszényben. Már nyult is a nadrágzsebébe. Közben én hátulról megszólitottam:

– Nagy csacsi maga.

– Kérem…? – mondta ő, a tolvaj.

– Nincs semmi abban az erszényben.

– Melyikben? – kérdezte ő már némi szemtelenséggel, mert látnivaló volt, hogy rám ismert.

– Abban, amelyiket maga ellopott tőlem.

– Kérem, én nem loptam – felelte elég bizonytalanul.

– Ahogy vesszük. Amennyiben a zsebembe nyult érte és onnan kivette az erszényt, annyiban ellopta; de amennyiben az erszény nem volt az enyém és semmi sincs benne: annyiban nem lopta el.

A tolvaj ránditott egyet a testén, mint aki futni akar.

– Ugyan ne fusson – mondtam neki. – Látja hogy nem akarok semmi rosszat.

– Nagyságos ur… Én igazán…

– Hagyja már. Mondja, jól megy maguknak?

Nézett rám, hogy hátha mégse lehet erre a kérdésre felelni. Hátha civilbiztos vagyok. De aztán felelt:

– A fenét megy jól, nagyságos ur. Hát hiszen tetszik látni. Ilyen jól öltözött uri ember… és mégis üres az erszény…

– Na igen, mert nem az enyém – védekeztem én.

Erre nem felelt. Látszott, hogy most már nem is hiszi, hogy valami sok pénz lehetne nálam. Megnyugtattam:

– Nem hordom erszényben a pénzemet. Csak ugy a zsebemben van. Biztosan a magáé is.

– Persze.

– És nem érezte, hogy az erszény üres? Hiszen kitapogatta.

– Éppen az a jó erszény, nagyságos ur, amibe nincs aprópénz. Abban összehajtogatott papirpénz lehet. Sok is.

Kivette az erszényt – most már bátran – és nézegette. Silány jószág volt. Nyultam feléje, visszaadta. Erre egy papirforintot tettem bele és ugy nyujtottam át a tolvaj urnak. Örült neki.

– Nekem tetszik adni?

– Magának. Mert különben hiába dolgozott.

– Köszönöm – mondta és aztán, egy kis idő mulva, miközben az Almássy-térre értünk, megszólalt:

– Nagyságos ur, mért nem tetszik mondani, hogy ne lopjak?

– Mért mondanám? – feleltem én. – Ha egyszer az a foglalkozása. Szegény embertől ugyse lop, mi?

– Ó, mit tetszik gondolni!

– Hát akkor csak tessék, fiam, lopjon tovább.

– Ezt tetszik mondani?

– Ezt. Kevés haszna van a világnak abból, ha én most magát, egyetlent, lebeszélem.

– Igaz – mondta a tolvajom.

– Isten vele – bucsuztam tőle és nyujtottam a kezemet. Ez nagyon tetszett neki.

Kezet fogtunk és ugy váltunk el.

Mikor visszanéztem, láttam, hogy nézi az erszényt, hátha mégis van benne összehajtott papirpénz, azon a forinton kivül is.

De azt már én is megnéztem, nagyon jól, mikor az erszényt találtam.