SZALADJ, EGYLÁBU!
Ezt Bécsben láttam. Bécs városában, melyet a világ legszebb városának tartok, s a legjobb eleven bizonyitéknak arra, hogy bármit hirdetnek államférfiak, társadalombölcselők, fejlődéstörténeti elmélkedők és az emberi gondolkodás egyéb többi szomoru szegénylegényei, a háboru igenis nem való az embernek, s lehet, hogy nem tudjuk, mire született a föld legbizonytalanabb állata, az ember, de arra, hogy háborut viseljen, a legbiztosabban nem született. Nincs sivárabb háborus világváros Bécsnél, s az a sötétség, szenny, nyomoruság és koldus-alázat, amit a háboru, Istennek hála, legpozitivabb eredmény gyanánt létrehozott, ugy elüt ettől a világszép várostól, vagy lesir róla.
(A cenzura itt 4 sort törölt.)
Budapest,
szivem szerelme, a dunamelléki Newyork, vagy Csikágó, vagy ahogy parancsolják, Budapest, mely a háboru előtt is förtelmesen piszkos, szük, kényelmetlen, kevert és elrontott cigánysátor volt, ma csak néhány fokkal olyanabb, s ahogy’ Budapest azelőtt nem volt semmire való, tehát mindenre való is volt, akképpen most is birja, sőt ragyogóan birja a háborut. Kiéli magát benne, nagyszerü ürügyet talált arra, hogy mindazokat a gyalázatos tulajdonságait, amik már békeidőben megvoltak keblében, fejlessze, fokozza, a tökéletességig vigye. Ha van szive ennek a városnak: most kétszer olyan gyorsan ver az örömtől, mert most, a háborura való hivatkozással, olyan szutykos, olyan rendetlen, olyan rongyos, olyan sötét, olyan galád lehet, amilyen már évekkel ezelőtt szeretett volna lenni. Most lehet, most az; nem is hiszem, hogy ki engedi piszkálni magát belőle, még akkor is, ha majd a szélrózsa minden irányában megkötik a békét, s rátérnek arra, hogy évtizedek munkájával rendbehozzák mindazt az utálatot, amit eme dicsőséges egy-két év alatt nem lett volna okvetlen muszáj feldönteni kaján örvendezéssel. De ha egyszer az ember arra született, hogy büszkén megfujja a hadikürtöt,
(A cenzura itt 2 sort törölt.)
Mindamellett Bécsben láttam ezt, nem Budapesten, mert a háboru és amit a háboru ad, mindenütt egyforma, csak ahogy’ a háborut birják és ahogy’ a következményeit fogadják, abban van eltérés a föld tájai, városai és emberei közt. Valamelyik zöld terecske mellett történt, a Schwarzenberg-Platz táján, de nem tudom megmondani, hogy hol, mert sem időm, sem kedvem nem volt megnézni, hogy hol vagyok. Csak azt éreztem, hogy 1917-ben vagyok, a háboru negyedik esztendejében, abban a világban, amely nem akasztja fel magát a szégyentől, s amely… Ne cifrázzuk. Ezt láttam:
Egy fiatalember, egy lábon és két mankón állt a tér sarkán. Nem is volt rosszul öltözve, nem is volt egyébként nyomorék külseje, csak éppen egy lába volt neki, a másik lába tőbül levágva, s a nadrágszár, ami ezt a lábcsonkot fedte, szépen, rendesen vissza volt hajtva és feltürve. Látnivaló volt, hogy a fiatalember garderóbja azelőtt nem egylábu nadrágokra volt berendezve, ahogy nem is hiszem, hogy bármelyik kiváló államférfi meg tudna győzni arról, hogy az ember, a kétlábu, arra való volna, hogy ha éppen ugy fordul, hát egy lába legyen. Egy lába és két mankója.
A fiatalember mellett rendőr állt, akinek két lába volt, s aki be akarta vinni az egylábu fiatalembert. Be, a rendőrszobára, hogy ott igazoltassa. A fiatalember, az egylábu, ugy érezhette, hogy ő már végleg és mindörökre igazolva van. Ott hordozza az igazolványát az üres nadrágja szárában, nemcsak a rendőrszobáig, de a koporsóig, sőt az itéletnapi trombitaszóig ott. De a rendőr, akinek két lába volt, nem érezte ezt. Ragaszkodott ahhoz, hogy az egylábu fiatalember vele menjen. Még csak azt sem lehetne mondani, hogy a rendőr udvariatlan lett volna. Nem. Előbb gyalog, majd villamoson, utóbb bérkocsin akarta bevinni az egylábut, aki sem bérkocsin, sem villamoson, sem gyalog nem akart bemenni. Keveselte az egy lábát ahhoz, hogy annak az utjai a rendőrszoba felé vezessenek. Hogy mit követett el az egylábu, nem tudom megmondani, senki sem tudta azok közül, akik a jelenetet nézték, sőt a rendőr sem tudta, mert az összes kérdésekre, amik ebben az irányban felmerültek, kitérő, noha nem udvariatlan választ adott. De helyesen jegyezte meg egy cilinderes ur, aki jelenvolt a jelenvoltak között:
– Nyilván elkövetett valamit, ha a rendőr annyira be akarja vinni.
Nyilván. Ez nagyon egyszerü. Én is igy gondoltam:
– Ennek a fiatalembernek egy lába van. Nyilván levágták a másikat.
Nyilván. Ez is nagyon egyszerü.
De a fiatalember még sem akart bemenni, belemakacsodott abba a gondolatba, hogy nem megy be, s ezt indulattól sápadt arccal, ha nem is hangosan, de határozottan kijelentette.
A rendőr azonban, akinek két lába volt, karon fogta a fiatalembert, akinek egy lába volt és elkezdte vezetni. Az egylábu vonakodott ugyan, de ment. A nézők szétoszoltak, mert a dolog most már rendben volt. A dolgok rendbejönnek. A háborut is megüzenték és aztán rendbe jött. Csak én maradtam ott a tér sarkán, megkövesedve és néztem a kétlábu rendőrt, aki beviszi az egylábu ifjut.
Akkor láttam ezt. Bécsben láttam, 1917-ben, október havában. Szürke őszi napon.
Az egylábu fiatalember kitépte magát és futni kezdett a rendőr elől. Két mankóval futott és egy lábbal. A két mankó párhuzamosan rakta előre, s az egylába ilyenkor hátramaradt, aztán az egyláb ugrott előre, és a két párhuzamos mankó maradt hátra. És a csonka test ennek következtében valami furcsa hintázó mozgást végzett. Olyan volt ez a hinta, mint… Iszonyu volt ez a hinta. Hinta, hinta, gyerekjáték. Két hintáslegény huzta jobbról balról a kötelet.
Az egyik oldalról talán Poincaré, a másikról talán Tisza István. Vagy az egyik oldalról Lloyd George, a másikról Bethmann-Hollweg… Nem jól láttam.
Világ, világ, kusza és érthetetlen világ! Én láttam és nem folyt ki a szemem! És mások is látták és nem vakultak meg tőle! Szaladt az egylábu ember a kétlábu elől. Szaladt, hogy elfusson előle, szaladt, hogy a másik utól ne érje. Azért szaladt.
Én a szivemben rekedten orditottam:
– Szaladj, egylábu! Valami rendjük csak kell, hogy legyen minden dolgoknak. Hát most ez a dolgok rendje. Az iró ir, a kutya ugat, a puska lő, az egylábu szalad. Azért vágták le az egyik lábadat, hogy annál jobban szaladhass! Hogy megkönnyitsék a tested sulyát és egyszerüsitsék a mozgásaidat. Most vagy csak abban az állapotban, hogy résztvehess a mi nagyszerü olimpiádunkon, amit halottak, kórságosak, csonkák és őrültek tartanak meg, mindennap, mindenki szeme láttára. Szaladj csak, egylábu! Te leszel a mi futóbajnokunk. A diszkoszvetőnk az lesz, akinek a karját vágtuk le, nemes fajunkat az fogja fenntartani, akinek a két combja közé csapott a gránát. Itt már megvan a gyönyörü munkabeosztás. Aki ennél szebbet, jobbat tud, azt falhoz kell szögelni. Szaladj csak egylábu! Ugy se szaladhatsz ki ebből az uj világból, amit olyan csodálatosan szép áldozatokkal hoztunk létre a magunk számára. Ne félj, hogy utól nem érünk. Azért vágtuk le az egyik lábadat, hogy utólérhessünk. Azelőtt elfuthattál előlünk, s ez kényelmetlen volt, most biztositottunk téged magunknak. Megszeliditettünk és kezessé tettünk, azzal, hogy lábatlanná alakitottunk. Ne félj, hogy elszaladsz, ne félj, mi sem félünk! Kinek a fejét, kinek a lábát fürészeltük le, hogy elintézzük a fenforgó kérdéseket. Most elintéztük őket, s nem is lesz semmi bajunk velük. Most a törvény igazán utól fogja már érni a bünöst. E célból operálta le a bünös egyik lábát. És, ha kell, le fogja operálni a másikat is, mert a fő az, hogy a törvény a bünöst utólérje. És ha nem bünös? Nem baj! Jobb azért levágni a lábát, mert lehet még bünös belőle. Hát nem pompás-e, hogy igy tudsz szaladni az egylábaddal? Fujd fel a tüdőd, feszitsd az izmod, szaladj egylábu! Át a kis téren, át a ködön, át a felhőn, át a csillagokon. Szaladj az Istenig, egylábu és jelentsd neki, hogy onnan jössz, ahol káprázatosan fejlődik az ember. Négylábuból kétlábu, kétlábuból egylábu lett, de vannak már lábatlan példányai is, ám azért nincs üzemzavar, mert a kétlábu utóléri az egylábut, s az egylábu hosszakkal veri a lábatlant. Nincs üzemzavar, a világ teteje nem dől be és a léleknek nincs gyomra, amely émelyegve kiköpje önmagát.
*
Az egylábu messze-messze futott. Legalább negyven lépésnyire. A rendőr csak ment utána, mert két lábon egyelőre mégis könnyebb a helyváltoztatás, mint egyen. Bent, a kis zöld terecskén, a bokrok közt, ahol már senkisem látta, csak én, aki siettem utánuk, az egylábu megadta magát. Zihálva tántorodott a rendőr két karja közé. Az arca sárga volt a kétségbeeséstől, csapzott haja alól, melyről futás közben leröpült a kalap, csatakzott a verejték.
A rendőr csak tartotta két karja közt az egylábut. És nem tudott magával mit kezdeni. Most már mintha érezte volna a különbséget maga és a másik közt, az egy lábnyi, de százezer angol mérföldnél nagyobb különbséget. Leültette az egylábut a padra, visszament a kalapjáért, fölvette a földről, odavitte az egylábuhoz, kihuzta a keszkenőjét és letörölte a verejtéket az egylábu arcáról. És a tenyerével megsimogatta az egylábu fejét, hogy kuszált haját rendbefésülje. Majd körülnézett és várt egy pillanatig. Nem tudta, mit cselekedjék. Aztán tudta. Kiment a térről, befordult egy mellékuccába és eltünt. Otthagyta az egylábut, aki lecsüggedt fejjel, kifordult szemmel nézett utána.
*