EMLÉKEIM.
Nem vagyok még öreg, de már vannak emlékeim, ettől már valószinüleg egy lépés csupán az öregség. Ha valamit látok, amig nézem: eszembe jut valami más, valami olyan, valami arra vonatkozó, ami jobban érdekel, mint maga az, amit látok. Nagyon meresztem már a szemem visszafelé.
1.
Psilander.
Pogány József könyvében Dániáról olvastam néhány sort Psilander felől. Hogy mennyire mulattak azon a dánok, hogy Psilander minálunk olyan nagy férfiu volt, mikor itt járt. Nagy férfiu. Ő volt a férfi. De mennyire ő volt.
Emlékszem:
Ültünk a villamoson, én a hosszu padon, velem szemben a négyüléses fülkében négyen: két férfi és két nő. Az egyik nőt nem néztem meg, már nem tudom, milyen lehetett. A másiknak nagy, husos, de fitos orra volt, az orra alatt egy szépségflastrom, ami, összbenyomásban, csakugyan széppé is tette. A két férfi közül az egyik ügyvédjelölt volt, a másik férj vagy férjjelölt. Száraz, sárgabajuszu ember. Ez volt Kaczander ur, amint a beszélgetésből utóbb megtudtam.
A villamos a Royal-Orfeum mellett gördült el, ahol Psilander akkor személyesen vendégjátszott. A délutáni előadás közönsége ömlött éppen az utcára. A lenyugvó nap utolsó sugarai a ház homlokzatára s azon vagy száz hónál fehérebb fehérnadrágra, lovon ülő fehér nadrágra estek. A plakátokra, melyek Psilandert ábrázolták.
– Psilander! – mondta csendesen a nő, akinek az arcára már nem emlékszem.
A fitos egy szót sem szólt. Az ügyvédjelölt megszólalt:
– Nem tudom, mit találnak rajta a nők.
– Magából az irigység beszél – szólt az a nő, akinek az arcára már nem emlékszem.
– Hehe, az irigység! – mondta az ügyvédjelölt és zavarában rágni kezdte a sétapálcája fejét.
A sárgabajuszu férfi, akinek roppant száraz Ádám-csutkája volt, megszólalt:
– Na… – mondta szárazon.
A nő, akinek az arca már nem jut eszembe, megkérdezte:
– És Kaczander ur nem irigyli?
A megkérdezett ur arcára száraz bölcseség telepedett, olyan száraz, mint a sárga bajusza, mint a mozgó Ádám-csutkája.
– Nincs benne semmi értelem – mondotta. – Semmi értelem nincs egy ilyenbe, akiben ennyi póz van.
– Igen, – mondta az ügyvédjelölt – a vászony csinált belőle nagy embert, a vászony.
Kaczander ur folytatta:
– Megnéztem a szinpadon. Csupa póz. Hol lehet ott az értelem? Semmi értelem.
És nyelt egyet, szárazat, a száraz bajusza alatt, a száraz Ádám-csutkájával.
E pillanatban a husosorru, de fitos nő ránézett Kaczander urra. És pedig ugy nézett rá, hogy a pillantása lassan végigsétált Kaczander uron a válltól, a derékon és combokon át, le a térdéig. Rettenetes pillantás volt, néma pillanás, amelyből csak ugy süvitett a beszéd. Láttam a helyzetet. A nő, akinek az arcára már nem emlékszem, az ügyvédjelölthöz tartozott. A fitos, husosorru ellenben Kaczander urnak volt a menyasszonyféléje. És a fitos, husosorrunak a pillantása ezeket mondta, de ezeket, egész pontosan:
– Te! Te! Te sárga…! Te! Te szürkenadrágos senki…! Te! Te száraz überciher! Hol van a vállad, A Milyen Annak Van? Te horpadt bordázat, te…! Hol vannak a Dagadó Keblek, A Mik Annak Vannak? Hogy’ mered kinyitni az elhervadt szádat?… Hol vannak a Ragyogó Fogak, A Mik Az Ő Ajka Mögül Villognak? Te ráncos, térdes trombitanadrágu, hogy’ is viselhetsz te is nadrágot? Mikor Az Ő Fehér Nadrágja Olyan, Mint az Álombéli Párnák? Ó vakarcs, ó kenderkóc, ó kelkáposzta, ó hétköznap, ó irodakabát, ó tyukszemgyürü, ó fogpiszkáló, ó stoppolt harisnya! Ó, ó, ó!
Ezeket mondta a husosorru, fitos nő néma szemével, amely szem aztán visszavillant paráznán a Royal-Orfeum felé s a fitos e másik pillantással végérvényesen már előre megcsalta Kaczander urat, aki majd a férje lesz s már előre hatalmasat tört a házasságon, melyet Kaczander ur vele lesz kötendő.
Szédülten szálltam le a villamos kocsiról.
Csak utólag jutott eszembe, milyen különösen rokonok Kaczander ur és Psilander nevei. De Psilander győzött, égen át, légen át, s Kaczanderné gyermekei mind, mind tapadó, dagadó fehér nadrágokban fognak világra jönni, vitézkötéssel jobbkarjukon s talán egy miniatür paripácskával gömbölyded testecskéjük alatt.
2.
A sági asszony.
Virágokat árulnak az uccán. Puttonos parasztasszonyok. Hadi áron, gonosz ábrázattal, melyből felém parázslik:
– Hát te mért nem vagy katona? Az én uram az, a testvérem is az. Ha már te nem vagy az, te gazember, legalább a bőrödet lenyuzom a virágomért.
Emlékszem:
Egy háboru előtti tavaszon éjszaka, félkettőkor, egy asszony ült a nyugati pályaudvar lépcsőjén, mind a két kezében egy csomó orgona volt és kinálta.
– Négy krajcárér’ – mondta a néni, aki közelebbről egyáltalán nem néni, hanem menyecske. Fiatal, sima arcu, csak éppen nagyon komoly szinekbe öltözött, azért volt olyan, mintha néni volna. Az arca nem volt szép, de végtelenül kedves, a szeme tiszta és őszinte, a szája piros és egészséges, a fogai fehérek. Az egész asszony, ugy ahogy ott ült, maga a közvetlenség, a bájos józanság volt. Nem volt benne semmi népies, semmi néprajzi, semmi tájjellegü. Egyszerü és derék nőnemü magyar ember volt.
– Honnan való, menyecske? – kérdeztem tőle.
– Ipósaágró – mondta ő, de a tájszólás csak diszkréten zengett a szavában, nem olyan durván, ahogy én leirom, mert a fonetika tökéletlen. Csak éppen hogy egy kis zamatot adott a beszédnek.
– Ipolyságról? Onnan jött?
– Onnan; két forint hatvan az ut.
– És a virág miatt?
– Az ám. De mert két forint hatvan az ut, már nem futja éjszakai szállásra. Tizenöt krajcárt kérnek. Hát inkább itt elüldögélek reggelig.
Nem panaszképpen mondta. Csak gazdasági adatokat állapitott meg, mosolygós arccal.
– De igazán négy krajcárér’ adja ezt a csomó virágot?
– Annyiér’! Egy szál tubirózsa, az meg egy krajcár.
Tubirózsa alatt ne tubarózsát tessék érteni, hanem valami olyan fehér virágot, mint a hóvirág. De erős, jó szaga volt, a nevét akkor sem tudtam, azóta sem bukkantam rá.
A kisérőm azt mondta, hogy venne egy szál tubirózsát, de nincs krajcárja.
– Akkor vigye el a tubirózsát csak ugy. Marad még nekem.
– És az orgona négy krajcár? – csudálkoztam én a sok virágon. Aztán magyaráztam neki: – Nem szabad ilyen sok orgonát adni négy krajcárért. Nem lehet igy kiárulni az utiköltséget.
– Bizony nem, – mondta a menyecske – de megtróbáltuk, oszt rajtavesztünk most.
– Adja drágábban a virágot, a pestiek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy ilyen olcsón kapják.
– Olcsón? – mosolygott a menyecske. – Nem ér ennyi virág többet négy krajcárnál.
– Ipolyságon. Itt többet ér. Kérjen többet érte.
Én egy hatost adtam a csokorért. Megköszönte. Azt is, a tanácsot is.
Félóra mulva ugyanarra mentem haza. Ott ült a sági asszony és ugyanannyi virágot kinálgatva az édes arcával ezt mondta:
– Négy krajcár a bokréta.
Ballagtam haza csendesen. Közben elkezdtem bizni a magyarban. Jó nép lehet az, amelyiknek ilyen példányai vannak. Szépek, egészségesek, okosak, becsületesek, egyszerüek.
Milyen kár, hogy ez a nép azóta kevesebb lett. Kevesebb… kevesebb… annyival kevesebb, a mennyivel a virág drágább lett.