ÖREGSZEM MÉGIS.
Gyermeki ábrázattal, amit korositó szakáll és bajusz eltávolitása, a borotválkozás, csal mindennap elém a tükörlapon, járom az élet, nemcsak az én életem, a mindenkori élet, zürzavarát. Alapjában, vagy alapomban, nem érzem magam idősebbnek, mint amilyennek akkor éreztem, amikor először éreztem magam. Legföljebb, ha erről az érzésemről ma jobban be tudok számolni magamnak, mint ezelőtt huszonöt évvel, amikor nyolc esztendős voltam.
Ne tessék hitetlenül fejet csóválni: ma sem vagyok tájékozottabb a világban, mint akkor voltam, sőt talán tájékozatlanabb vagyok, mert akkor nyilván azt hittem, hogy vannak iránytük, s ha megnövök, az én óraláncomon is ott fognak lógni; most már ugy érzem, hogy nincsenek, s ami az óraláncon fityeg, az az aminek látszik: értéktelen és értelmetlen játékszer csupán.
De ez az érzés sem tett bölcsebbé, vagy érettebbé, a többi érzés sem, egyiksem; semmi. Magammal szemben ép olyan éretlennek érzem magamat, mint akkor, amikor az érettségi vizsga előtt az igazgató hozzánk intézett ünnepi beszédében érlelők-nek nevezett bennünket, igy forditván magyarra a latin maturánst, s én már akkor tudtam, hogy ez helytelen; azóta is sokszor tudom, mi a helytelen, csak éppen a helyeset nem tudom és kételkedem benne, hogy mindhalálomig tudni fogom-e?
Mert hiába mulnak az évek, szaporodnak az események, amiknek kortársa voltam, az évek mulásáról csak nagyon halvány fogalmam van, s az események, amikkel együtt éltem, nem tudnak olyan komoly eseményekké előlépni, amilyenek azok, amikről közvetlen tudásom, tapasztalati tanuságom nincsen. A világban való elhelyezkedésem is hiába változott, nem veszem észre, ha észreveszem, nem tudom komolyan venni, szüleimre és testvéreimre talán objektivebb és itélkezőbb szemmel nézek, de ez sem igaz: mindig igy néztem rájuk, csak nekik és magamnak nem mertem bevallani.
Nem lettem öregebb, hiába, nem lettem öregebb s majdnem biztos vagyok benne, hogy amig a testi elrokkanás meg nem jön, nem is tudok öregebb lenni, s nyilván a többi emberekkel is igy van ez és igy az egész emberiséggel, amely mindenféle nagyszerüséget kitalálhat viz alatt és föld felett, de lelkében mindörökre gyerek marad. Minél több az esztendeim száma, annál jobban megértem Szép Ernőt, aki nem tud és nem is akar elszakadni lelki gyermekségétől, mert nem érez magában más lelket gyermeksége lelkénél. Ki érez? Senkinek sem hiszem el. Csak a többi emberek ‚belemennek‘ a külső viszonylatok változásába, kifelé ugy tudják mutatni, ugy tudnak viselkedni, mintha belementek volna, azt vélik az időről, hogy mulik, s nem érzik, hogy áll és hogy mi is állunk benne és vele, sem előre sem hátra nem mozdulván.
Ez talán ködös, jó olvasóm, de minden ködös, ami ember, élet, világ. Nem azt mondom, hogy sötét, vagy komor, bár ugyis lehet látni, csak azt mondom, hogy ködös és bizonytalan, s hogy a déli napfény merően kék egén élesen elémrajzolódó gyárkémény semmivel sem biztosabb látomány a messziről felémhomályló nyirfánál, amit szürke hajnalon országut göröngyén ugráló parasztszekérről láthatok.
Miért? Nem tudom megmagyarázni; csak próbálgatom, azzal, hogy szemem gyermeki maradt és marad továbbra is. Hasztalan erőlködik az elmém egy része, (mert ilyen része is van) hogy szemem látását esztendeim számához, tapasztalataimhoz, tanultságaimhoz korositsa. Pedig, látszólag, olyan szépen tudok tájékozódni! A tizenhatéves Byront serdülő ifjunak, a huszonhat éves Petőfit a férfikor küszöbén állónak, a harminc esztendős Aranyt érett férfinak tudom nézni s nem féltettem Kerenszkit attól, hogy harminc egy-nehány esztendejével gyerekségeket fog elkövetni, hiszen, ha más emberről van szó, biztos vagyok benne, hogy harminc és negyven év között az ember élet utjának felén van, vagy már többet is maga mögött hagyott, mint felét az ösvénynek.
De én még nem, én még csak készülök rá, hogy elkezdjek élni; a perc az óra, a nap, amit eltöltök, még nem tud életté fogalmasodni és tudom, hogy sohasem fog tudni. Biztos, hogy az ember élete a halállal kezdődik, nem ugy, ahogy hivő lelkek gondolják, hanem ugy, hogy a többi emberek, akik nem én vagyok, akkortól kezdve át tudják tekinteni és az ellentét erejénél fogva, mert már látják, hogy nem vagyok, látják, hogy voltam.
Szomoru-e ez? Még csak azt sem tudom. Nem tudom, mi szomoru, mi vidám, s boldog tudat volna annak nyugalmas tudata, hogy semmitsem tudok, de, haj, nagy bizonytalanságomban, még csak ezt sem mondhatom ki határozottan. Hol a descartesi Cogito Ergo Sum büszke biztonsága? mikor mindig ugy érzem, hogy ha van valami, ami bizonytalanná teszi létemet: a gondolkozás az, mely önmagának is mögéje akar kerülni, s mindaddig nem is nyujthatja pozitiv alapját számomra, amig e furcsa müveletet elvégeznie nem sikerül.
*
Reggelenként elmegyek az iskola előtt, melybe, annak idején, nyolc esztendeig jártam. S hasztalan erőlködöm, nem tudom magamban legyürni azt az érzést, hogy rendetlenség az, hogy nem fordulok be e kapu alá, s nem megyek föl e lépcsőkön, amik ma is olyanok, mint akkor s én is csak olyan vagyok. Az volt a rend, hogy ide bemenjek, s csak szünidőkre lehetett e kaputól, e lépcsőtől elszakadnom. S mert a vakáció örökké nem tarthat, mindaddig, amig az örök vakáció csakugyan el nem következik: képtelenség, hogy nem megyek ide be, s folyton vakációzom, mig a többi fiuk már bentvannak, ülnek a padban, hallgatják a magyarázatot vagy felelnek, vagy drukkolnak attól, hogy felelni fognak. Igy kell ennek lenni, ez a természetes állapot, nem az, amelyikben én most élek. (Vigyázat: nem vágyom vissza az iskolába; azok az esztendeim sokkal fárasztóbbak és nyomoruságosabbak voltak, semhogy visszavágyhatnám rájuk; de felszabadulásomat e fáradságok és nyomoruságok alól nem tudom véglegesnek és most már mindvégig tartónak tekinteni. S ugy vélem: mindenki igy van vele, egyféle ember, a tanár, kivételével. A tanár oly intenzive kapja meg mindennap felnőttsége bizonyitékát kivülről, hogy ez talán végezni tud a benne lappangó gyerekkel.)
S mert, mondom, azokban a percekben, amig régi iskolám uccáján végighaladok, folyton bennem szorong a mulasztás érzete, a bliccelésé, az iskolakerülésé, bennem mai állapotom ideiglenességének tudata: ma reggel tiz és tizenegy között mégis csak befordultam a kapu alá, s az előcsarnok lépcsőjén fölmenve, megálltam a vastag márványoszlopok alatt.
Különösek ezek a vastag, szögletes, sötétszürke márványlapok! Minden más oszloppal kapcsolatban fölmerül bennem az a kérdés vagy tudat, hogy micsoda stilü oszlopok, ezekkel szemben nem. Ezek ilyenek, amilyenek, ezeket igy szoktam meg nyolc esztendő alatt. Ezek az iskolám oszlopai.
S ez a szag, ez a sajátságos, amely a világ semminő más épületében nincsen, ma ép ugy üti meg az orromat, mint akkor, s ma épp ugy nem tudom elemezni, mint akkor, ez az én iskolám szaga, gyerekkoromé és ifjuságomé. Ha álmodom azokról az esztendőkről és ezekről a falakról, ezt a szagot is velük álmodom.
Csend volt az épületben, ugyanugy, mint máskor, ha lekéstem az óráról s a tanárok már bent voltak az osztályban és a fiuk csendben ültek a padokban. Ilyenkor az osztály ajtajához kell lépni és hallgatózni kell, hogy mi folyik odabenn, magyarázat-e, vagy feleltetés. De most nem teszem meg, mert noha én nem is lettem öregebb azóta, a tanáraim, furcsa, mégis meghaltak csaknem mind, s ha fülem az ajtóhoz nyomnám, nem hallanám Tankó tanár ur hangját, se Vasvári tanár urét, se Orbán tanár urét. Ők már nem beszélnek. Mert adatott az embernek, hogy szólni tudjon, de az is, hogy aztán egyszerre megint ne tudjon szólani. Ahogy állok és nézelődöm az előcsarnokban, a mellényzsebemhez kapok. A kis kulcsot keresem benne, a drótrácsos fekete tábla kis kulcsát, amely tábla itt lóg az előcsarnok egyik fülkéjében, s amelyre én, az önképzőkör titkára, rajzszöggel kiszögelem az önképzőkör ülésének e heti tárgysorozatát.
A kis kulcs nincs már a zsebemben, ugy látszik, most más az önképzőkör titkára.
Beljebb megyek a földszinti folyosóra, s az első lépcsőt most épp ugy elkerülöm, mint annakidején, mert az első lépcsőn a tanár urak járhatnak csak föl, s ha Oszkár, az ezermester, a fizikai szolga az első emeleten, meglátna és szólna gorombán, megint nagyon megalázottnak érezném magamat, ahogy akkor és azóta is többször az életben.
Jobbkéz felől a Gyuri néni lakása van, a földszinti szolgáé, ahol az uzsonnát árulják tiz órától kezdve minden tiz percben, s ahol a vajaskenyérért való tolakodásban gyakran majdnem rányomtak a tüzes spórherdre, ami az ajtó mellett állt, amely egy vasalódeszkával volt a belső szobától elkeritve, ahol Gyuri néni állt a vajaskenyérrel es egyebekkel megrakott asztal mellett. Gyuri néni. Csak most ötlik eszembe, hogy ez nem rendesen egymás mellé tartozó két szó. Mindegy. Mégis Gyuri néninek hitták a szolga feleségét, aki néha, mikor nagyon tolakodtak, meg is ütötte a fiuk fejét, hogy már egy kicsit maradhassanak.
Balra fordulok, a természetrajz-terem felé, ahol Sajóhelyi tanár ur olyan furcsán mondta, különös magyaros kiejtéssel, a növények és állatok latin nevét. Tarrakszakum officinále, erre még emlékszem. Gyermeklánc, tarrakszakum, officinále, de csupa magyar a hangzóval, s ezt a szót, ha hangosan kellene kimondanom, nem is tudnám sohasem máskép mondani, csak ugy, ahogy Sajóhelyi tanár urtól hallottam. Vasvári tanár ur is olyan furcsán mondott valamit. Ezt: L’ État c’est moi. Igy mondta, pontosan: letász é moa. Egyszer, mikor mi már tudtunk franciául, a hetedikben, kijavitottuk. Vasvári tanár ur felnézett a könyvből, amelyből magyarázott, nagy türelmes szemei voltak s a fejét szemrehányóan ingatva mondta:
– Hiszen aszondom: letász é moa!
Ahogy a folyosó kőkockáin konganak a lépteim, önkéntelenül megakadályozom azt, hogy a sarkam lekoppanjon a kőre. Nem szabad nagyon kopogni, mert valamelyik tanár kijöhet a teremből, megkérdezni, hogy mit mászkálok, mért nem vagyok bent az órán, s akkor hirtelen kell hazudnom valamit, s hirtelen hazudni rossz, elpirulok; jó ha időm van készülni a hazugságra: ha az arcom hozzászokott, akkor nem kell pislognom a szememmel s az arc-csontom fölött nem érzek meleget.
És kószálok a földszinten és a lépéseim csak csoszognak és az érzéseim bizonytalanok, szorongók:
Tanár urak, tanár urak, elmentem és nem vittem semmit, visszajöttem és nem hoztam semmit. Ez-e az élet? Akkor sem értettem az életet, ma sem értem. Egyszer volt csak magyarázat erről. Egyetlenegyszer villant valami elém, amikor Péterffy tanár ur azt a Hölderlin-verset magyarázta, aminek a cime: Hyperions Schicksalslied. Nem is magyarázta, csak olvasta, németül és mondta az értelmét magyarul. És az utolsó sort többször egymásután elmondta:
Wie Wasser vom Klippe zu Klippe geworfen…
Hogy az ember ugy zuhan, mint a viz szikláról, sziklára alá. És ahogy mondta, érezni lehetett, hogyan zuhan a viz, sulyosan, magával tehetetlenül, loccsanva, tragikusan lejjebb és egyre lejjebb. És izgatott lett ettől a verssortól, lejött a katedráról, megállt előttem, aki az első padban ültem, fájdalmasan ismételte:
– Vom Klippe zu Klippe geworfen.
És megsimogatta a fejemet, reszketett a keze és a teste szinte hátratántorodott. Aztán mindkét kezével megkapaszkodott a fejemben és ugy tette hozzá
–… ins Ungewisse hinab!
Tompán és üresen. Magasból jött a viz és nagy-mélybe bukott. És Péterffy tanár ur visszament a katedrára és ezt mondta:
– Seenger, olvasd tovább a következő olvasmányt!
És Seenger olvasta a következő olvasmányt, azt hiszem Polikrátesz gyürüjét és Péterffy tanár ur a két karjára hajtotta nagy fekete fejét és ugy maradt az óra végéig. Mikor csengettek, akkor fölvette a fejét és a szeme csupa könny volt, ugy futott ki az osztályból.
Ez szerdán volt, a hét elején, német órán, és ha jól emlékszem, szombaton volt az, hogy Péterffy tanár ur a fiumei gyorsvonaton, a ‚félreeső helyen‘ – igy állt a lapokban – revolverrel agyonlőtte magát.
Fölrezzenek. A folyosó végén egy fiu lépked óvatosan, egy másik fiu, aki szintén nincs bent a teremben. Jön felém és riadtan nézzük egymást.
És ahogy elér felém, a fiu, a másik fiu, egyszerre, azzal a jellegzetes mozdulattal, a mit csak a diák tesz a tanára előtt, meghajtja magát. Előttem.
– Jaj! – szur a szivembe ez a mozdulat. – Eszerint én… én már… én már nem… Én nem vagyok már másik fiu. Ez a fiu, aki csak kivülről lát engem, különbséget lát maga közt és köztem; én már tanár urnak látszom, pedig reggel, amig szappanoztam az arcomat…
Kimegyek az iskolából. Kapkodó lépésekkel, mert minden hasztalan.