GYÁSZ-KONCERT.
– 1914. julius –
Nem érdemes meghalni; oly rosszul gyászolnak az emberek. Kiteritve feküdt a nagy halott, és adva volt a részvét legnagyobb mennyisége. Mily csunyán nyilatkozott meg! Hol volt a csend, aminek minden tetemet körül kell vennie? Hol volt az emberi méltóság, az egyetlen, amivel ünnepelni lehet? Sehol. Mindenünnen csak a sajtó üvöltözése hallatszott. Mint a kofák, ugy rikácsoltak bosszuért s ha lett volna is, aki szeretett volna csendet teremteni, nem merte fölemelni szavát, félt, hogy őt tartják kegyeletrontónak. Joggal félt tőle, mert ő is az lett volna, ahogy mindenki az, aki a koporsó körül egyébről beszél, mint a halottról. És itt mindenki egyébről beszélt; kiteregették a főherceg romantikus házasságának kék selyem köpenyét s a népek milliói ebbe a selyembe törölték szájukat, az ólombetüs nyilvánosság a napi szenzációktól sáros lábbal táncolt és ugy szórta a gyász hamuját, saját hirdetési gondokban megőszült fejére, hogy mindenkinek a szeme teli lett nem a könnyel, hanem ezzel a hamuval. Egy percig nem gyászoltak; mingyárt a felelőseket keresték és káromkodtak. Aztán a temetési pompának estek neki és kritikai villával-késsel azt habzsolták föl. Három árva cimen tolakodtak be egy elkomorodott gyermekszobába és szinte ugy taszigálták oda a három árvát a ravatal mellé. Sivitottak:
– Engedjétek ezeket is gyászolni!
Sikitottak:
– Nem elég a gyász, gyászabb gyászt mutassatok.
Minden suszter udvari entrepriz szakértőnek csapott fel és jobban tudta Montenuovonál, hogyan kell trónörököst temetni.
Nem érdemes meghalni, annyira nem tudják az emberek, mit csináljanak a halállal. Minden alkalommal kiderül, hogy a halál nem nekik való, talán azért, mert az élet sem. Ugy viselkednek, mintha nem ők volnának azok, akik már huszezer év óta, vagy tán több óta, mindigtől fogva, amióta élnek: meghalnak. A halotti tor, amiben az ember kezdettől kifejezte, hogy nincs semmi köze a halottakhoz, ma is megvan, a nagy temetések formájában. S hogy a halotti toron az emberek leigyák magukat és megbicskázzák egymást, ez is megvan, mikor a nagy temetést azzal akarják cifrázni, hogy udvarmestert vinnének vágóhidra, ha lehetne. Minden ugy van, ahogy kezdettől volt. Vannak sirató-asszonyok, akik értelem és ok nélkül orditoznak:
– Jaj szerelmes fiam, meghaltál; meghaltál én szerelmes fiam, meghaltál egyetlenem!
S közben nemcsak a szemük, hanem a lelkük is száraz. A halált is arra használják fel, hogy – rosszul – kiéljék magukat…
Rég nem gyászoltak az élők olyan förtelmesen, mint most.
Király ha volnék, végrendelkezném, hogy a halálom után egy hétig nyomtatott betük ne jelenjenek meg. Időt adnék alattvalóimnak arra, hogy meggyászoljanak. És büntetést szabnék azokra, akik tetemem körül turkálnak. És kényszeriteném őket arra, hogy nem magukhoz, de az Emberhez és a Halálhoz méltóan gyászoljanak. Esetleg ugy, hogy sehogysem gyászolnak, azzal is kevésbbé gyaláznák meg emlékemet, mint a lármájukkal, amit én ugy sem hallok, s amit csak azért csapnak, hogy egymás fülét megtöltsék vele.
A Mádi, aki olyan hatalmas hivő volt, hogy még a XIX. század végén nemcsak akart, hanem tudott is uj vallást alapitani, megkorbácsoltatta az asszonyokat, akik hangosan bőgtek a hozzájuk tartozók halála fölött. De hiába tette. Az asszonyok örömmel szenvedték el a korbácsot, hogy annál jobban bőghessenek. S mert az ugynevezett kulturemberiség mind asszonyokká válik, hasztalan csattanna le a hátára az ostor. Az emberek nem tudnak gyászolni, mert komolyan nem is akarnak, csak ugy tesznek, mintha akarnának. Élni akarnak, s ki nem lehet verni belőlük, hogy a mások halálát is ne a maguk élete javára értékesitsék. Kiélik a maguk undok életét a mások fenséges halálában.