HÓDITÓK
Hanyadik már az esztendő? Még csak a negyedik. Nekünk, akik élő türelmetlenséggel élünk még a negyedik, de egy pár millió embertársunknak, aki nem állhatott be a vége-várók közé: már régen a végtelenedik – ez számnév, nem ige! – a végtelenedik esztendő. Ki hiszi, hogy az utolsó? Ki hiheti, mikor látja, hogy az ember még most is olyan utolsó? Nem agyrém, nem álom, nem lidércnyomás, hanem valóság, amelyről, hol szememmel, az ujságokból, hol fülemmel, társas érintkezésemből, értesülök arról, hogy vannak még hóditók közöttünk: akik városokat akarnak elfoglalni, nemcsak elfoglalni, hanem meg is tartani, területeket annektálni, azokba mindörökre beülni, népeket móresre tanitani. Akik elhiszik, hogy van az, amit hadiszerencsének neveznek, s hogy az nemcsak fordulhat jobbra és balra, de fontos is, hogy hova fordul, s nekem, neked, mindenkinek, érdeklődéssel kell néznünk, hogy merre is történik ez a fordulat. Vannak hóditók közöttünk és vannak ugynevezett ellenségeink között is. Egyik cilindert visel, a másik egyebet, nem tudván, hogy már régen mindegy, mi van az ember fején, a lényeg az lévén, hogy a fejében mi van.
Világos, jaj de szomoru világosság, hogy a háboru még nem tartott elég sokáig, ámbár éppen a saját időtartamával tartott tovább, mint ameddig tartania szabad lett volna. De mindegy: kevés volt. Sem ember nem halt meg és lett nyomorék elég, sem a nélkülözések nincsenek még olyan jól kifejlett állapotban, hogy tanulni lehetne belőlük. Ne tegyünk különbséget: sem nálunk, sem egyebütt. A halottak és az éhező élők még nincsenek elegen: mert nincs meg még az oktató erejük. Várni kell, amig megszaporodnak, várni, amig az örök némák és az egyelőre rekedtek olyan hangosan lesznek némák és olyan vészesen rekedtek, hogy amit mondanak, azt már nem lehet félreérteni. Ma még lehet. Még van olyan kommentátor, aki azt hiszi, hogy a halottak céllal haltak meg, az éhezők céllal verik össze használhatatlanságtól sárga fogaikat. Azok valamely területért lélekzettek hirtelen utolsót, ezek azért folytatják a csont és a bőr közti izomzatok apasztását, hogy megmutassuk a szomszédnak, hogy mégis csak mink és nem ők! Tehát a háborunak, amelynek kezdődnie sem lett volna szabad, ha már akkor ember lett volna az Európát benépesitő szőrtelen kétlábu, nem is kezdődött volna – a háborunak folytatódnia kell, mert a kétlábu még most sem ember, csak állampolgár, csak harcos, csak kenyérjegytulajdonos, csak hóditó, csak politikus, csak nemzetgazda, csak minden, de ember még most sem, épp oly kevéssé az, mint amikor barlangjából kimászott és a napfény aranyvillája először nyult a nyelve alá, hogy az első valamit jelentő hangzatot kimondassa vele. Most már nem csupán ő maga tud beszélni, de megtanitotta rá a papagályt is, a nagy kifurt érc-csövet is, ám mind, ő maga is, tanitványai is ki tudják mondani azt, hogy háboru s ugy mondják, mintha ennek a szónak céljai és értelmei volnának. A gyászos kreatura tehát még nem ember, ahogy papagálya és megfurt érc-csöve sem az.
Vagyis várni kell. Amig az ember észreveszi, hogy itt van a nagy okkázió. Az emberréválás szédületes alkalma, amit még ha akar, akkor sem mulaszthat el, legföljebb halaszthatja, az emberállományából dobhat oda még egy pár milliót csak azért, hogy ne kelljen most, rögtön, mindössze három, vagy négy évi kényszer után, átmennie a nagy átalakuláson. Hát inkább odadobja ezt a kis áldozatot. Van még ideje. Egy esztendeje biztosan van még, hogy kettő van-e, nem lehet tudni; három biztosan nincs már. De addig ráér. Addig hódit, legyőz, felszabadit, majd-megtanitomat és majd-megmutatomat játszik, nemzeti különbségeket huzigál alá és élez ki s el akarja hitetni, hogy ez a különbség nagyobb, mint amekkora egy élő és egy holt ember között van. És én még mindig nem mondhatom neki:
– Ne velem kisérletezz. Én e kisérlet nélkül is tudom, hogy nincs az a botokud-néger, aki annyira különböznék tőlem, mint a saját hullám; hanem próbáld ki magadon és én majd a holttesteddel megbeszélem a többit, a tanulságokat.
Ah, még vidáman hóditanak köröttem! Nem azt hóditják, amit ők gondolnak: várost, falut, földet, javat, ami az ellenségé. Csak az életem és a többi életek esztendeit hóditják és az emberi mivoltom amugy is szük területeiből annektálnak. Az uj ember kezdeteiből harapdálnak le vasfogakkal. De hiába. Az uj ember mégis el fog kezdődni és most, most, a régi ember nagyszerü felépitésére kitalált ragyogó és véres alkalomból, fog elkezdődni; már nem lehet sem tiz, sem huszéves békét kötni, nemzet a nemzettel már nem békülhet ki, csak az ember békélhet meg önmagával.
Téved, aki ugy véli, hogy a béke azért nem jöhet, mert nem elég erős még. A békének nincs ereje és nincs gyöngesége. A béke csak az emberiség nyugalmi állapota, erők hiánya, vagy erők nem müködése. S amig a háborunak van ereje az életre, vagy amig nincs ereje az öngyilkosságra, (mikor már önmaga iszonyatát belátta), addig béke nem lehet.
Egyelőre nem lesz. Mert itt is, ott is harsányan hóditanak még, s amig egyetlen hóditó kitáthatja a száját anélkül, hogy agyonvernék vagy szanatóriumba vinnék, s hirdetheti a célos Halál nagyszerüségeit e céltalan Élettel szemben, addig béke ugy sem lesz. Már látnivaló, hogy ez a háboru a Háboru végéig akar tartani. Nem tudjuk megakadályozni benne; a Hóditók miatt. Akik még forgalmat akarnak csinálni a nagy Végeladáson. Nem tudván, hogy mikor a kalapács utószor lecsap, összes adásvételeik azonnal érvénytelenekké válnak.
Mert a kalapács aztán a mi kezünkbe kerül át. Mily jó volna, mily szép: minél kevesebb fejet beverni vele, csak azért, hogy több árverés ne legyen. S mily sivár, hogy mégis sok fejet kell majd beszakitani!