A LÓ.
A gyerek hozta a lovat, hogy a lóvonat elé fogja. Már ahogy’ hozta, azon meglátszott, hogy a gyerek és a ló nincsenek egymással jóviszonyban. A gyerek ráncigálta a lónak a száját és dühösen nézett a lóra; a ló elfarolt a gyerektől.
A gyerek vöröshaju, szeplős fiu volt, gonosz-ábrázatu; a ló mingyárt első pillantásra jólelkü lónak látszott. Ha választanom kellett volna, melyiket tekintsem magamhoz közelebbállónak, velem-rokonnak, egész-biztosan a lovat választottam volna. A gyerektől féltem volna, hogy, ha megharagszik rám, bicskát ránt ki, a hátam mögött, és belémszurja, a ló nyilván figyelmeztetett volna, a maga módján, ha vele szemben valami nemhelyeset cselekedtem volna.
Tavaszi délután volt, langy-meleg, kékegü, napsütéses, azok közül a tavaszeleji órák közül való, mikor az egészség, a teljes élet, átmenetileg jólérezheti magát, mert földön, fákon, légben csak szépség, frissesség, fejlődés veszi körül. Az uj falevélnek, a kiserkedt fünek, a csillogó égnek, a tiszta-fehérre mosott felhőnek, a napfényben sütkérező padnak, az automobilok ajtaján a rézkilincsnek: mindnek, mindnek tavasza volt. A lónak is.
Csak a gyerek képviselte az évszaktalan emberi ádázságot. A gyerek piszkos és gyürött volt, nem a munkájától, hanem attól, hogy nem törődött a tavaszszal, nem vette észre, fontosabbnak tartotta magát és azt, hogy gyülölködjön, a felviruló tavasznál. Undok volt a gyerek és el kellett volna távolitani a tavaszból, a tavasz és az ember nevében.
A lóvonat kocsija elé cibálta a lovat a gyerek, de szántszándékkal ugy, hogy a ló messzebb legyen a kocsitól, semhogy az istrángot fel lehessen kötni. A ló magától hátrább jött volna, mert a ló okos és szelid volt, de a gyerek, elől, rángatta a száját, aztán hirtelen hátraugrott és a gyeplőszárral kezdte hátrahuzni a lovat. Közben közvetlenül a ló hátsó lábai mellett állt és ütötte a ló combját az öklével.
Emiatt a ló nem tudta, hogy mit akar tőle az ellensége, azt-e, hogy előbbre menjen, azt-e, hogy hátrább jőjjön.
Folyton azt vártam, hogy a ló rug egyet, megpróbálja agyonrugni az ádáz gyereket, de a ló nem tette. Csak reszketett, egész testén reszketett a szép barna bőr, az utálattól és az elfojtott haragtól. A ló le tudta győzni önmagát. Ki van zárva, hogy a ló félt volna a gyerektől. A ló hatalmas és jóltáplált volt, a gyerek nyeszledt és fejletlen. Talán ezért is gyülölte annyira a lovat. Nagyon gyülölte, nem is tudott máskép nézni rá, csak szikrázó szemmel és ökölbeszoritott kézzel.
Mikor már kellőképen hátrarángatta a lovat, akkorát rántott a gyeplő egyik szárán, hogy a zabla-vas kiesett a ló szájából.
– A kutya istenedet! – káromkodott a gyerek és megint előre rohant a ló fejéhez, hogy a zablavasat visszategye a szájába. A ló biztosan a szájába engedte volna tenni a vasat, láttam, tessék nekem elhinni, láttam, hogy engedte volna, de a gyerek azzal kezdte, hogy ököllel orronvágta a lovat. Ez fájt a lónak, kénytelen volt magasra felkapni a fejét, a fájdalom reflex-mozgásaként, s ezzel a szája magasabbra került, semhogy a gyerek felnyujtott kézzel kényelmesen elérhette volna.
A gyerek ráncos, rossz, kék száján megint csak ugy ömlött a szitok. Oldalról néztem a viaskodást. A ló a szemellenző alul lenézett a fiura, nagy, véres, de mégsem gyülölködő szemmel. Csak undorodott nagyon embertársamtól, aki most az öklét a gyürüs ujjával kibütykösitette és ugy öklözte a ló nyakát.
A ló folyton reszketett és a szájába engedte tenni a vasat, de a gyerek káromkodva tovább-öklözte. A ló igyekezett mozdulatlan lenni, mert látszott, hogy tudja: minden hiába. Ez a kis vadállat gyötörni akarja, s ő minden mozdulatával csak okot ad neki arra, hogy gyötörhesse. A tavaszi boldogságtól remegő levelü nagy fák alatt csak négyen voltunk. Egy példány ló, Equus caballus, és három példány ember. Homo sapiens, a gyerek, egy ur, meg én. A ló, a szép, derék ló, jobban képviselte a maga állatrendjét, mint mi hárman a mienket. A gyerek olyan volt, aminőnek leirtam, az ur koravén arcu, városi testü ember, törődött és rosszkulturáju. Én tulságosan középtermetü vagyok ahhoz, hogy alakilag is megfelelő Homo sapiensnek tarthassam magamat.
Mikor már nagyon nem lehetett nézni, mit müvel a gyerek, az ur, aki a kocsiban ült, megszólalt:
– Mit bántod azt a lovat?
De nem volt jó határozott hangja az urnak, hanem bizonytalan és szétfolyó hangja volt. És az is érzett a hangján, hogy nem az emberséges ember beszél belőle, csak az ujságolvasó, aki olvasta az Állatkinzás cimü napihireket. És ezzel a kérdéssel nem fejezte be a mondatot, hanem ezt is hozzátette még:
– Bántott az a ló téged?
Ebből kiderült, hogy az ur azon az állásponton áll, hogy, ha a ló bántotta volna a gyereket, akkor a gyerek visszabánthatta volna a lovat. Én már ebből láttam, hogy az ur nagyon gyatra ember. A gyerek kajánul továbböklözte a ló nyakát, onnan villogtatta a szemét az ur felé, igy feleselve:
– Mi köze magának ahhoz?
Az ur ezt felelte, bizony isten ezt, a saját fülemmel hallottam, hogy ezt:
– A haza érdeke, hogy ne kinozzuk a lovat, hogy egészséges maradjon.
Tehát azt vélte, hogy a lovat egészségesen kell tartani, hogy elmehessen a csatába és ott megdögölhessen.
A gyerek felelt:
– A magáé ez a ló, hogy belebeszél?
Az ur ahelyett, hogy eddigi tévedéseit helyrehozva, oda ugrott volna pofonverni a gyereket, felelt a kérdésre:
– Nem az enyém, de a tiéd se.
– De a magáé se!
– De a tied se!
Azt hittem, itt elakad a két ember vitája. De az ur folytatni tudta:
– A ló a közé.
– Kié?
– A közé. A közmunkatanácsé ez a ló. Közpénzből vették ezt a lovat, azért nem szabad bántani.
(Szerettem volna elszaladni, annyira megalázott engem ez a beszéd. De ottmaradtam, mert folytatták.)
– Csak maga hallgasson – mondta a gyerek – maga nem ismeri ezt a lovat! Nem magát haragijja! Ahhoz van esze neki, hogy lerágja a füvet! Ahhoz van!
És megint beleöklözött, mert a ló nem tudja, hogy nem szabad lerágni a füvet, amelyen keresztülvezetik.
Az urnak még volt egy érve, amit olvasott valahol; azt sem akarta dugaszban hagyni
– A ló nem tud védekezni.
– Mért nem? – kérdezte a gyerek.
A gyerek ránézett az urra és látta, hogy nem kell félni tőle. Ezt felelte:
– Dehogy nem! Most is az beszél.
És a gyereknek, az állatkinzónak, volt ebben a pillanatban igaza, az állatvédő urral szemben.
A ló, az igazi, a kocsi előtt, nem szólt bele az egész diskurzusba. Csak állt és reszketett. Nyilván hallotta, hogy mit beszélnek a háta mögött. Én is hallgattam, de mert a felső bőröm, a fejlődés folyamán, elvesztette a reszketési képességét, én csak belül ludbőröztem, valahol a lelkem epidermiszén.
*
És aki azt mondja, hogy mit akarok én most egy ló, egyetlenegy ló esetével, annak előre megizenem, hogy szamár. És hogy megérdemli mindazt, ami körülötte történik.