EGY KORTÁRSAM.
Magasról nézett le a hold és a Duna ugy tükrözte, olyan ragyogóan, olyan csoda-simán, mintha nem is az a barna, szennyes viz volna, ami; a város szemben és hátul ugy szikrázott és olyan tündérszép volt, mintha nem azok a galád-galád, szégyenletes emberek laknák, akik lakják; fönt és lent és köröskörül a világ olyan békességes volt, mintha nem is annak a fertelemnek a nyavalyatörése rázná, aminek…
A barátom ezt mondta:
– Ha szegény Kovács Sándorról csak egyetlenegyszer életében megirták volna azt, amit a halála óta mindennap megirnak, akkor biztosan nem ölte volna meg magát. Mért csak a halottról lehet jót irni? Mért nem irja meg senki Szép Ernőről, hogy milyen nagy ember, milyen nagy iró, hogy a legmagasabbrendü mértékkel mérve is, gyönyörü az, amit csinál?
– Ki irja meg? – kérdeztem vissza.
– Ird meg te. Mindegy, hogy ki irja meg.
– Nekem nem hiszik el. Akik sem engem, sem őt nem ismernek személyesen, azok azt mondják, hogy ‚biztosan a barátja‘ ‚egy kávéházba járnak‘ azért ir róla igy. Akik ismernek, vagy azt hiszik, hogy ismernek, megkérdik egymástól: ‚mit akar tőle? miért irja ezt? meg van ez őrülve?‘ Mert fogalmad sincs neked arról a disznóólról, amelyben élünk. Itt az emberek rosszak és mást, mint rosszat nem is tételeznek fel egymásról. Ogyoenak hivják magukat, okos gyerekek egyesületének, de az eszüket csak arra használják fel, hogy a többieket kicsufolják és nekik fájdalmat okozzanak. Hát ki irja meg? A kritika? Van itt kritika? Tud itt kritika lenni, ahol azok, akikben meg volna a képesség rá, kénytelenek és csakugyan kénytelenek, irodalompolitikát csinálni, mert különben beléjük fojtanák a szót? A többi pedig, aki gyakorolja a kritika mesterségét, igazán, őszintén, becsületesen nem ért hozzá, és ez a jobbik eset, mert többnyire nem-őszintén és nem-becsületesen áll az alkotás előtt, amiről mondania kellene valamit. És mit ér, ha megirják róla? Itt nincs mérték. Ugyanaz, aki ma meggyőződéssel irja meg Szép Ernőről, vagy egy másikról, hogy milyen kiváló irónak tartja, hajlandó holnap meggyőződés nélkül megirni ugyanazt egy harmadikról, akit abszolut nem tart kiváló irónak, de mert az egyik irás fölött nem áll: „ez nem komoly véleményem“ – egyik irásnak sincs semmi értéke és annyit jelent, mintha Szép Ernőről, vagy a másikról semmit sem irtak volna.
– De ez igy nem lehet… Közben ittjárnak az ilyen emberek közöttünk, fáradtan és ernyedten az elismerés hiányától, vagy a rossz, bántó elismeréstől, mert az mindig van, sőt sok is van. S végül felöltik azt a pózt, hogy nem is kell nékik az elismerés. Pedig kell, anélkül irni nem lehet. S nem kell félni: aki nem birja ki az elismerést, az egész biztosan nem is érdemes rá. Aki összeroppan a dicsőség sulya alatt, annak nem járt ki a dicsőség. Nem is kár érte…
*
Háromnegyed tizenegy elmult, föl kellett szállni a hajóra. Sietve kapkodták vissza az átjáró deszkákat. Fönt a födélzeten, ahol egyedül vottam a holdfény alatt, mig a hajó előrefeszült a két alásiető várospart között, ezeket gondoltam:
– Szép Ernő. Mért nem irok róla? Se róla, se Somlyó Zoltánról, akiről már hónapok óta akarom megirni, hogy a legliraibb magyar lirikus; sem Karinthy Frigyesről, akiről évek óta szándékom megmondani, hogy végre egy magyar iró, aki gondolkodó is… de most Szép Ernőről kellene irni, ő most közelebb áll hozzám és közelebb mindenkihez, akiből nem halt ki még egészen az ember. Köröskörül, egész Közép-Európában, amennyire én ennek a Közép-Európának a nyelveit ismerem, sőt tágitva a határt… – mert igenis tágitani lehet a határt, ha a fejetek tetejére álltok is, ha, mondjuk, tiz évig sikerül is kinzókamrát csinálni a világból, aztán ujra emberrévedlik vissza az ember s nem láthat embernél egyebet az embertársában… mondd, agyarkodó, ádáz öreg: mért nem mégy el személyesen megdögleni, ha azt hiszed, hogy dulce et decorum?… és mondd, mért hiszed? beszéltél már egyetlen halottal? ki mondta ezt? Csupa élő, ugy-e, akik, ha még oly dulce et decorum is, még sem a halált praktizálták, hanem megmaradtak élőnek, hogy a dulce et decorumot elmondhassák…
De hova tévedtem… Igen: egész Közép-Európában, sőt tágitva a határt, a többi belekeveredett országokban sem látok összesen tiz olyan irót, akit Szép Ernő mellé állithatnék. Nem, még ötöt sem látok. S ha vannak, akkor az egészen hallgatók közt lehetnek csak. Nem, nem félek attól, hogy tulzok. Milyen nevetséges erőfeszitéseket tettünk eddig, hogy betoljuk az irodalmunkat a világirodalomba, a kereskedelmünket a világkereskedelembe, a forgalmunkat a világforgalomba. Nem ment, hasztalan, nem ment! Most benne vagyunk. Mi csak kevéssel mentünk feljebb, a világ ellenben sokkal-sokkal lejjebb jött. Most egy nivón vagyunk körülbelül és most nem kell félni, hogy eltévesztjük a mértéket. Aki nekünk ma nagy, az egy centiméterrel sem volna kisebb Párisban, s aki Londonban nagy, azt holnap nálunk is ugyanakkorának kell hogy lássák. Persze másképp mérem a nagyságot, mint ahogy most közkeletü s biztos, hogy összes közkeletü nagyjainkat eladnám egy nadrággombért s még azt a nadrággombot is a Dunába hajitanám… Ennek a Szép Ernőnek négy év óta nincs témája. Csak egy témája van. Nem tud másról irni és amikor másról ir: akkor még inkább csak arról ir. A szeme kifordul, a haja égnek áll, a szája elkékül és csak egyre mondja: mondja azt a szót. Annyira mondja, hogy már ki se mondja. Csak a száját mozgatja. Csak ő cselekszi azt, amit mindnyájunknak cselekednünk kellene: az irtózat áhitatával nem beszélni egyébről; nem megfeledkezni róla, nem abbahagyni a nézését… És hogy ezt milyen müvészi eszközökkel cselekszi, arról most nem szabad értekezni, mert még félreértenének. Azt hinnék, hogy a müvészetet tartom a fontosnak. Pedig nem, most nem, amig ez van, addig nem! Vissza kell állitani a dolgoknak azt a rendjét, amelyben a müvészet volt a fő s az ember azért élt, hogy müvészettel megörökitse magát. S a müvészi eszköz most csak annyiban ragad el, amennyiben ezt a célt, ezt a végeredményében müvészi célt szolgálja. Majd később, majd máskor másként gondolkodom, de most nem lehet koncessziót tenni, még a müvészetnek sem… Ez a Szép Ernő most a legszenvedőbb ember, szenvedését a legemberségesebben kifejező. A cipőjegyről beszél és az egész Emberiség szavait mondja a cipőjegyről. Megint nem félek. Igenis: Emberiség és cipőjegy összetartoznak, lassanként már nem is tartozik egyéb az Emberiséghez, csak a cipőjegy, meg a többi ilyenek. És lehet örök szavakat mondani a cipőjegyről s nem is kell egyébről mondani őket, mert különben az emberek elfelejtik, hogy mi van… Szép Ernő nem felejti el. Azzal a gyermekes elbámulással, amely a felhőket sem tudta megszokni, ő még látja, hogy az emberek furcsa ruhákat vesznek magukra, furcsa eszközöket a kezükbe és mikor ezt megtették, akkor azt hiszik, hogy most joguk van furcsa cselekedetekre is. Ezen már senki sem csodálkozik. Ő még nem nyugodott bele… És nemcsak néha és itt-ott mondja meg, hanem mindig ezt mondja. Nem is sóhajt már. Nyöszörög, annyira nem birja. Kell lenni ilyen nyöszörgőknek, akiknek az emberiség nevében kell nyöszörögniök, különben ugy látszanék, mintha az emberiség, ez az aljas, igenis birná és lehetségesnek tartaná…
Amikor majd… szóval, igen, akkor… majd összeülnek a népek és igy szólnak egymáshoz:
– Én is nagyon-nagyon el voltam aljasodva, mint te, vagy talán még jobban, nem is értem hogyan… De nézd: nálam voltak sirók, akikből a legjobbik énem vinnyogott ki, már amennyire megengedtem nekik, mert akkor olyan elvetemedett voltam, hogy a sirást sem engedélyeztem. De most büszke vagyok rá, hogy voltak ilyen siróim. Mutasd, neked voltak-e?
Akkor mi mutathatjuk ezt a Szép Ernőt. Talán addig másokat is. De ezt már biztosan. És büszkék lehetünk rá, mig ellenben borzasztó kevés egyébre leszünk majd büszkék, amivel most kérkedünk. Szavak fogják égetni a szánkat, amikkel most rothadttá tesszük a levegőt, kolerássá, annál is rosszabbá… Mit gondolnak az emberek, hogy néznek ki most a Krisztusok?
Én látom ezt a nyurga kis gyerektestü embert, elegáns tavaszi ruhában és aranygombos sétapálcával a kezében, de a keze, mind a két keze, keresztre van szögelve és a feje, Girardi-kalapos feje, gyürött arcu, nagyszemü feje, előrebillen és azon a nyelven, amit mi mostan beszélünk, a kávéház nyelvén, a liget nyelvén, a most meghaló elevenek nyelvén nyögi a messzehordóval megbecstelenitett ég felé:
– Éli, Éli, lamá sabaktáni?
*
A hajó fölért a felső szigetre, matrózgyerekek és matróz-öregek dolgoztak a nagy drótkötelekkel, mert a matróz-matrózok, a középső korosztály…
Mig bementem a fekete fák alá, azt gondoltam, hogy valami ilyest kellene irni Szép Ernőről.