SÓHAJTÁSOK A HÁBORUBAN.
1. Tavasz.
Mindenfelé nagy készülődés van. A fedezékek most mélyebbre vannak ásva, mint a hogy voltak előbbi tavaszokon. Néhol három méterre a föld alá, néhol még annál is többre. A szöges drótsövényekbe magas-feszültségü áramot vezetnek, ugy hogy a ki hozzányul, azonnal szörnyet hal és akit golyó vág oda holtan, annak a holtteste rángatózni kezd, mintha élne.
Tavasz van. Az előterek alá vannak aknázva, egyetlen gomb megnyomására legalább száz-kétszáz ember röpül husrongyokban és csontszilánkokban a levegőbe, mert husból és csontból van az ember és a robbanó gázaknak nagyobb a dilatációja, mint a husnak és a csontnak a kohéziója.
Tavasz van. A géppuskák be vannak állitva és be vannak lőve. Söprik a terepet; harminc, negyven, nyolcvan embert kaszálnak le minden percben, ha kell. És kell most, mert tavasz van.
Tavasz van, most nyilnak az offenzivák. És vetnek most az emberek. Lángvetőkkel vetnek, a vetésük mingyárt kikel, felsarjad és már el is fekszik a földön, terméstől sulyosan. A halál marokverője megy a nyomukon, megtérdeli a kévét, megroppantja derékon és ellöki az utból.
Tavasz van. A nehéz mozsarak lebetonozva, s ha majd elsütik őket, ott, ahová a lövedék lecsap, ott semmi sem marad, sem ház, sem ember, sem lombos fa, sem lábasjószág. És ha megindulnak a rohamok, pedig megindulnak, mert a tavasz a rohamok évadja, az árkokban, bizony, élő nem maradhat. Mit az ágyu ki nem irt, megöli a géppuska, akit az sem, azt a gyalogsági tüzelés gyilkolja meg, ha nem, hát a kézigránát tépi szét, vagy legvégül a bajonet szurja keresztül.
Tavasz van. A holttestek feltornyosodnak az árkok előtt, tavaszszal tornyokat épit az emberfia és a tornyokat nem lehet elvinni onnan, ahol vannak, mert innen is, onnan is lőni fognak a kibukkanókra. Mindez pontosan elő van készitve, kiszámitva és megmérlegelve. Mind ennek a legnagyobb rendben kell mennie.
Tavasz van. Munició bőségben. Óránként ezer gránát is lecsaphat egyetlen kicsiny frontdarabkára. Szublimát, karbol, kötőszer van elég, aki meg nem hal, annak bekötik a sebét. Operáció előtt érzéstelenitik azt a helyet, ahol a kés a hust felszántja majd. A srapnell-hüvely recésszélü töredékét, ami csontig furódik, kiemelik, a szabálytalan seb száját bevarrják. A vonatok állnak a front mögött, üresen. Hőmérő sok van, mindegyiken negyvenkét fokig tud felszaladni a higany. Oltják a meszet, hogy legyen mivel fehéren betakarni kormos halottakat.
Tavasz van. Mindenfelé nagy a készülődés.
Az orgonabokor is készül. Pattantja ragadós kis rügyeit.
2. Esti ima.
Álmos vagyok, álmos vagyok.
Jó isten, ha vagy, te látod lelkemet, hogy minden póz nélkül, igazán, őszintén álmos vagyok. Mint a tej, mint a gyerek. Pedig nem is törtem magamat valami nagyon, nem jártam és nem dolgoztam sokat, mégis álmos vagyok. Nem ittam bort, sört sem ittam, nincs is késő még, mindössze csak tiz óra van, de álmos vagyok és aludni szeretnék. Nem is álmodni, csak aludni, ahogy aludni szokás, ha az ember olyan szerencsés, hogy nyugodtan álmos lehet.
Nem akarok kimenni a lakásomból. Nem kivánom látni az éjszakai életet, sem fényét, sem sötétjét; nem óhajtok találkozni sem barátaimmal, sem ellenségeimmel, sem a közömbös idegenekkel, akik elmennek mellettem, mint a felhők, nem tudni honnan és nem tudni hová. Nem szeretnék udvarolni, nem társalogni, nem szemlélődni, nem megfigyelni, csak aludni szeretnék, mert álmos vagyok. Olyan egyszerü ez, olyan igen-igen egyszerü. Hadd fekszem hát le, hogy lehunyhassam a szemeimet, amik csaknem leragadnak. Olyan nehéz a fejem a tenyeremben, ahova hajtottam. Olyan sulyosan szántja a ceruzám a papirost. Ugy elszaladoznak a betük egymástól; megráncosodik a homlokom és inkább imádkozom is, amit sohasem szoktam csakhogy alhassam, alhassam, mert nagyon kivánatos énnékem, hogy aludjam.
Emberek, kik vagytok a földön, szenteltessék meg a ti nevetek, legyen meg a ti akaratotok. Adjátok, hogy kiki jól érezze magát, kinek-kinek teljesedjék a szive vágya és megtörténjék a mire óhajtva gondol. Adjátok, hogy visszajöjjön a csatából mindenkinek mindenkije, aki még megvan; aki itthon van, ne menjen el; sebesült meggyógyuljon, béna megujuljon, halott feltámadjon. Adjátok, hogy senkise éhezzen, senkise fázzon, kiki az ő társát szeresse, senki a másikat agyon ne üsse, szabad ég alatt senkise háljon, ébren senkise virasszon, hadvezérnek ne legyen többé jelentenivalója, béke legyen, békesség, boldogság, üdvösség. Hősi halottat egyet se olvassak.
Alhassak.
3. Napfény.
Tüzelő napfény ömlik az égből, illat párázik hozzám a légből. Nők az arany feredőben, az illattól részeg levegőben. Fehér ruhások és mások, halvány orcások és piros orcások, ringók, szállók, himbálók, jószagu, friss szagu, életszagu nők, hajladozóak és libegők. Ahogy mennek az uccán, hüs utánuk a levegő, vagy forróan epedő, vagy nem tudom milyen, de jó. Ó. Nők gömbölyüek és karcsuak és mind gyönyörü arcuak, mind csupa csókalaku száj; ránézni nagyszerü és fáj. Hányan vannak? Ezer meg ezer tódul a szememre. Mire vannak? Szerelemre, csak szerelemre. Mert akárhogy magyarázzák a bölcsek és szárazak, az ember nincsen egyébre. Attól van, azért van; a nők, hogy szépségkirakatot rendezzenek, a férfiak, hogy nekik örvendezzenek. Nők, mindenfélék; virág a fejükön; sárga hajkorona, fekete hajkoszoru, pihe, hamv, festék az arcokon, láng, vágy, bágyadás a szemekben. Nők, hogy öleljenek, csókra feleljenek, széditsenek, forraljanak, kacagjanak és csaljanak. Nők, sokak. Nők, mindenfélék, nők.
És a férfiak? Keresem a férfiakat. De azok nincsenek. Elmentek. A férfiaknak nem kellenek a nők, a tiszták, az üdék és üditők. A férfiaknak véres bor kell és por kell és hullaszagu nyár kell és sár kell és piszok és kórság és előre és hajrá-hajrá és vérfecscsenés és letépett kar és leszakadt láb és kilocscsant velő és kicsorgó szem, és kavarodás, hemzsegés, virrasztás, zihálás, roskadás, halál.
Ez a rend. Rend-e ez? Ki tette, hogy igy van? Aki tette, tudja-e mit tett? Vagy senkise tette? Csak igy van?
És lesz-e még máskép?
4. A fához.
Egy nagy fa bólint be az ablakomon.
Az ember nagy, igen nagy az ember, de ez a fa nagyobb. Könnyedén hajtja be ágát a negyedik emeletre.
Hallod-e nagy fa, aki himbálod tavalyi kis terméseidet ágaidon, hogy tudsz ilyen bölcs és nyugodt lenni, mikor te is élő vagy, mint én és a többiek, akik serkedünk, növünk és elpusztulunk? Öltél-e már, te nagy fa, vagy nem hallottad-e még, hogy állni kell? Nem mentek-e el alattad emberek, akik elmondták, hogy az élet törvénye az ölés? Az élő ölve él, öl az élet a természet ölén. A te életed hosszu, hosszabb, mint az enyém lesz. Sokat öltél-e már? És fogsz-e még ölni sokat?
Megölöd, ugy-e, a madarat, amelyik rádszáll és énekel? Megölöd a duruzsoló bogarat, amely körülkapkodja gyönge zöld leveleidet? Te nagyon hatalmas vagy, te nagy fa, te biztosan mindenkit megölsz!
Szél hullámlik el a háztetők felett. A nagy fa, ime, szerényen huzza odébb a lombját, ága udvariasan meghajlik, előttem, bolond kérdő előtt, s aztán ujra barátilag bólint be az ablakomon.