LEVÉL MESSZIRŐL.
1.
Az ember.
Néha mégis kétségbe kell esni rajta, hiába próbál meg az ember erős és reménykedő lenni. Ha lapokat olvas, akármilyen lapokat, az ő lapjaikat, az ellenségekét, vagy a mi lapjainkat és könyveket, a határon tulról és innenről: hajmeresztő, hogy mi áll bennük. Ez a három év, amelyhez hasonló három esztendeje nem volt az emberiség történetének, (nem nagyzással, szégyennel mondom ezt) mintha mégsem tanitott volna bennünket semmire. Az emberek egy része, félek tőle, hogy nagy része, ugyanazokat beszéli és irja ma is még, amit a háboru előtt és a háboru legelején irt és beszélt. Nem veszik észre, hogy ami belevitt bennünket a háboruba és bennetartott ilyen sokáig, az, ugyanaz, nem lehet alkalmas arra, hogy kivigyen belőle bennünket. Attól tartok, hogy nagy százaléka ezeknek az embereknek még csak nem is érdekből cselekszi, amit cselekszik. Aki érdekből teszi, annak megvan az a mentsége, emberi mentség, hogy a maga érdekétől nem látja a világ érdekét. De aki számára nem szól ez az enyhitő körülmény, az egyszerüen olyan, amilyen a háboru előtt volt: ostoba, gonosz és gondolkodásmentes s hiába mondjuk ki szigoru itéletben, hogy az ilyen ember megérdemli a háborut s hogy egyebet sem érdemel, csak háborut, ezzel az itélettel mindig halálra itéltük a többi embert is, aki másmilyen. Mert a mai háborut, sajnos, már nem lehet ugy viselni, hogy akinek tetszik, akinek szive vágya, az tegyen eleget ennek az óhajának, a többit ellenben hagyja élni és másképen gondolkodni e szent ügy felől.
Az emberiség igen tekintélyes hányada e háboru alatt sem változott. Ennél szomorubb tényt nem nyujt a történelem, ha akárhogy’ bujjuk és tanulmányozzuk is. E háborunál nagyobb leckét az emberiség még sohasem kapott és ime, borzasztó, rettegni lehet tőle, hogy nem tanult belőle. Még azt az egyet sem tanulta meg, hogy a háboru a legfőbb rossz; egész pontosan kimutatható, hogy a koleránál és pestisnél is rosszabb. És senkisem vetemedik arra a tébolyra, hogy a kolera és pestis létjogosultságát hirdesse vagy szükségszerüségét hangoztassa, mig a háborunak még most is vannak őrültjei s milliószám vannak közömbösei, akik azt hiszik, hogy ha már benne vagyunk, nem kell tennünk semmit ellene, nyugodtan, vagy nyugtalanul, de be kell várni a végét.
Mivel pedig lehetetlen nem hinni az Emberben, különben meg kellene tenni a nagy, általános inditványt, hogy mind, akik két lábon járunk, találkozzunk különböző erdőkben, ahol teherbiró ág van elég s testületileg kötözzük fel magunkat s gyermekeinket is, az egy napos csecsemőtől kezdve, kötözzük magunk mellé a fákra, mivel, mondom, az Emberben nem hinni lehetetlen, biztosak lehetünk benne, hogy az elkövetkező korok embere, nem is száz, hanem már ötven, vagy még kevesebb év mulva, ha meg is érti ennek a háborunak az elejét (mert megérti a tévedést, amelyből származott), semmiesetre sem fogja megérthetni a harmadik és negyedik esztendejét, pontosabban, az orosz forradalom után következő eszetlenségét. Azt kell hinni, hogy az emberek közt járvány pusztitott, valamely agyfene, melytől csak azok a szelid, jóságos dühöngők voltak mentesek, akiket az emberiség ez idő alatt is lipótmezőkön tartott kényszerzubbonyban s akik csak az ápolójukat akarták agyonverni, mert nem akarta elhinni nekik, hogy ők meg tudják állitani a napot. Ami gondolatnak sokkal józanabb és tiszteletreméltóbb, mint az a másik, hogy ez a háboru vezethet valamire.
2.
Dr. Dísz.
Hogy egyetemek még most is diszdoktorságokat küldenek hadvezéreknek – mit bánom én, hogy a lyoni egyetem Joffrenak, vagy a kolozsvári Hindenburgnak! – ez is egyik sivár jele az emberiség gyógyithatatlanságának, vagy a beléje esett kórság végzetesen nagy fokának. Azok az urak, akiket a Tudomány miatt etetünk s ültetünk, fel, fel, magasra, a katedrára – s a katedra magasabb emelvény, mint a trón – bebizonyitják, hogy rosszabbak a legutolsó tömeg-embernél, amikor megmutatják, hogy csak olyanok. Nekik, akiknek módjukban van az elmélet magasságából nézni a háborut, tudniuk kell mindent a háboruról. És nem tudnak semmit. Elfeledtek gondolkozni róla. Veszik, ugy, ahogy az események elébük öntik. Ha valaki elébük állana a flogiszton-teóriával és abban nagyszerüeket produkálna, akkor kinevetnék és azt mondanák:
– Eriggy már! Hol tartunk mi? Nincs szükségünk a te nagyszerüdre a flogiszton-teóriában, mert nekünk már régesrég sokkal jobb és egyszerübb teóriánk van.
Aki azonban a háboruban, az emberiség legtévesebb teóriájában, nyujt nagyszerüt, azt ők disztoktorsággal tisztelik meg. Vagyis a tudósok – európaszerte – háborus alapon állanak. Ezek a tudósok eltörlendők. Gyorsan kicserélendők más tudósokkal, akiktől legalább a jövőben, jobbat lehet várni: ha nem is a háboru elitélését hangosan, amihez, a gondolat közlésének szabadsága mellett, igen nagy erkölcsi bátorságra is szükség van, de legalább a hallgatást a háboruról vagy a háboru meg-nem-tisztelését.
Ó gyalázatos tudósok, mit szólnátok ahhoz, ha valamely falu tanácsa az emésztőgödrök kitünő tisztogatóját a falu diszpolgárává tennék meg? (Nézzétek el e gusztustalan hasonlatot, de nincs olyan aljas és utolsó hasonlat, amely tisztább és nemesebb nem volna, mint a háboru). Nem mondanátok-e a falusi tanácsnak:
– Halljátok, buta emberek, nem az emésztőgödör tisztogatóját kell megtisztelnetek, hanem vizvezetéket kell épitenetek s akkor nem lesznek emésztőgödrök, nem lesznek tisztogatók s nem lesz szükség ragyogó teljesitményre ebben az iparban!
Nem emlékeztek már arra a tudósra, aki rákiáltott a katonára:
– Noli tangere circulos meos!
Pedig azok a körök milyen csekély kincsecskék voltak ahhoz a kincsesházhoz képest, ami a ti fejetekben kellene, hogy már meglegyen! De nincs meg! Ti magatok toljátok a kört a katona lába alá, hogy tapossa meg. Mert többre becsülitek a katona erős lábát a ti gyenge fejeteknél.