KÁVÉHÁZ.
A kávéház, amelyben reggelizem, nyilván csak ugyanolyan kávéház, mint a többi pesti kávéházak, de mert én a többit nem ismerem, nekem ez a magam kávéháza roppantul érdekes s okvetlen szükségesnek tartom, hogy érdekességeit kegyeddel is közöljem, kedves olvasó. Ez az én kávéházam egy nagy, füstös terem, alul asztalokkal és székekkel, felül stukkaturával és csillárokkal; a füst általában középen van. A füstben szokott mozogni a kávéház Gazdája, más néven Tulajdonosa, aki… mit csinálhat, ugy-e, a kávéház Gazdája és Tulajdonosa? A gyerek is tudja, hogy ezt: – gazdálja és tulajdonolja a kávéházat. Jó, ezt csinálja, de ez csak mellékfoglalkozása. A fő az, hogy a Tulajdonos hangosan veszekszik folyton alkalmazottaival oly hangosan, hogy erről, ha akarok, ha nem, feltétlenül tudomást kell szereznem, hacsak vattát nem dugok a füleimbe. Ám vattát most nehéz beszerezni, s ha nekem volna is hozzá protekcióm, nem teszem, mert a vattát, mint orvosi müszert, nem akarom elvonni a szenvedő emberiségtől. Ha már másként nem tudok segiteni ezen az emberiségen, pedig nem tudok, legalább annyit megteszek érdekében, hogy vattát, kötszert, gyógyszert lehetőleg nem veszek igénybe, s legalább ezzel hozzájárulok ahhoz a legelemibb állampolgári kötelessségemhez, hogy a háborut az emberi kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, meghosszabbitsam.
Ezért hallom egyre, hogyan veszekszik a Tulajdonos alkalmazottaival. Igazat adok a Tulajdonosnak: néha én is veszekszem az én alkalmazottaimmal otthon. Hogy ehhez nem hivok vendéget? Nem kell ilyen szigoruan venni. Ahány ház, annyi szokás, ebben a házban igy szokás, s csak akkor volna némi halvány jogom a tiltakozásra, ha e házban meghivott vendég volnék. De nem vagyok az; az ördög se hivott ide engem, csak éppen bejöttem egyszer reggelizni és itt ragadtam, mert igazuk van azoknak, akik hirdetik, hogy az embernek valamely országhoz, valamely megyéhez, faluhoz, családhoz, párthoz kell tartoznia, hogy fix módon el legyen helyezve az életben. Nos, az embernek egy kávéházhoz is tartoznia kell. Szükséges, hogy az ember stamm legyen valahol, mert ez különbözteti meg legjobban az állattól. Az állatnak négy lába van és azzal kimegy a legelőre, az embernek csak két láb jutott, de e kettővel kávéházba megy be. Ennek a neve: fejlődéstörténet, amely tudománynak valamennyi többi adata bizonytalan még, ez az adat azonban, melyet az imént följegyeztem, egész biztos, s nem hiszem, hogy valamikor is megdönthetővé válnék.
A Tulajdonos veszekszik alkalmazottaival, közben én ülök és irom, hogyan csinálja ezt ő, s erre egy kedves barátom azt szokta mondani:
– Magyar irók otthonukban.
Azonban egész lényegtelen, hogy mit mond az én kedves barátom, lényeges, hogy ebbe a kávéházba nemcsak én járok reggelizni, hanem egy miniszter is.
Mért irom ezt ki?
Több szempontból, melyek közül az első, hogy az utóbbi időben divattá lett lapba irni, hol tölti és mivel a miniszter az ő estéit. Nagyon helyes. A miniszter szó latinul szolgát jelent, vagy valami olyast, nevetséges volna, ha magyarra kegyelmes urnak forditanók. A cimkórság, mihelyt nem engem cimeznek, elitélendő és én még azt is sokallom, hogy a francia minisztereket Monsieur le Ministrenek szólitják. Contradictio in adjecto: Szolga Ur! Ki hallott ilyen bolondot? Sőt sokallom a minisztertől a Citoyen cimet is, amit a francia forradalom adott meg neki. Citoyen, vagyis polgártárs ur, aki olyan, mint a többi polgár. A miniszter azonban hivatalból van kirendelve, hogy szolgálja a többi polgárt, cimezni tehát csak ugy kell, ahogy az ember a szolgáit általán cimezi: a keresztnevén, ami elé vagy ezt kell tenni: hallja, vagy ezt: nézze csak. Nagyméltóságu-miniszter-ur-kegyelmes-uram helyett tehát a miniszter megszólitása igy hangzik: Hallja Sándor, vagy: Nézze csak, Móric!
S a miniszter valóban ne töltse éjszakáit sehol és senkivel, hanem menjen haza, feküdjön le és álmodjon hazája üdvéről. Csak ezt teheti, s ha nem ezt teszi, akkor könyörtelenül ki kell irni a lapba, ahogy én kiirom, hogy a miniszter itt-mellettem a kávéházi asztalnál, reggelizik. Ha ránézek: mindig megbotránkozom. Nézd csak ezt a felfuvalkodott oligarchát! Kinyitja a száját és a kanalat, amiben a tea van, a fogai felé tolja! És az arcán, e közben semmi, de semmi sem látszik abból, hogy álmodnék hazája üdvéről. Meg van ez az ember őrülve? Mit képzel ez? Itt pazalja a haza drága idejét, amelynél pedig becsesb klenódium nincsen! Hiszen minden percre szükségünk van, hogy a háborut az emberi kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, folytathassuk. Hallja, János! nem érünk mi arra rá, hogy maga reggelizzen! Nincs nekünk arra időnk, hogy maga töltögesse éjszakáit! Tessék éjt-napot egygyé tenni, ahogy’ mondani szokás, tessék minden erejét összeszedni arra, hogy galád ellenségeinket legyőzhessük, s ha majd ez meglesz, akkor üljön asztal mellé és foglalkozzék táplálkozással, s ugyanakkor megengedheti magának azt is, hogy egy Öntől különböző nemü ember ajkait csókkal illethesse. De ha addig értesülnék ilyesmiről, el lehet készülve rá, hogy könyörtelenül lerántom önről a leplet, mert régen tul vagyunk már azon a csacsiságon, hogy ami négy fal között, zárt ajtó mögött történik, az magánügy. Hogyne! Ha én csinálom. De ha miniszter csinálja, akkor az más; én sem türöm, hogy a cselédem, a szobájában, ha belülről magára zárja az ajtót, férfi-látogatót fogadjon.
Vagy türöm?
Most már nem emlékszem rá, a háboru kicsit megzavart és kezdek nem tisztában lenni a legszimplább alapfogalmakkal. Nem baj, a többi emberek sincsenek már tisztában velük, s remélem, hosszu idő beletelik, mig helyreáll az a régi zürzavar, amely legalább ezeket az alapfogalmakat tiszteletben tartotta.
Mert hogy is állunk például a csókkal, melyet fentebb emlitettem? Azt hittem, hogy ez már rendezve van. Meglátni és megszeretni eddig is csak pillanat müve volt. Egy másik pillanat müvét képezte azonban a csók. Meglátni és megszeretni nyilvánosan is lehetett, de a csók és a nyilvánosság azelőtt nem fértek össze. Leszámitva hitvesek pályaudvaron váltott bucsu- és üdvözleti csókjait, de amiknek inkább korom-, mint csók-izük volt, s leszámitva az izléstelenségi csókot, amit, vendégek jelenlétében, gyöngéd férjek szoktak váltani feleségeikkel, persze otthon, a családi fészekben, vagy ha férj és nő meghivottak: rokoni és baráti körben. Én, aki kaján, gonosz és rosszhiszemü ember vagyok, s az emberiség legnagyobb értékeit, mint aminők Vallás, Morál, Háboru, nem tudom kellőképpen méltányolni, én, mondom, ezeket a csókokat is émelyedő szemmel néztem, de nem kivánom e romlásba magammal hurcolni még lobogni és lelkesedni tudó embertársaimat…
Az olvasó itt azt kérdi, s nem jogtalanul kérdi, hogy mi köze ennek a kávéházhoz? Csók és kávéház? Vagyok-e olyan irásmüvész, hogy e két diszparát fogalom közé hidat épithessek? Nem vagyok. Bevallom gyöngeségemet, sohasem hittem, hogy ha kávéházban elmélázom, akkor a csókról is mélaságok jutnak eszembe, bár az irodalomban a legszélesebb körü mélázás lett divatos, s egyik irótársam, a hires Méla Málé, ha délben ir, már a reggeli kávéjáról is csak eme klasszikus idézet kapcsán tud megemlékezni:
– Régi dicsőségünk, hajh, hol késel te az éji homályosságban?
(Tudom, hogy ez az idézet hamis, s eredetijében nem igy hangzik, de ez éppen jellemző erőm. Nevezett irótársam ugyanis mindig rosszul emlékszik, vagyis csupa olyan dologra emlékszik, amire nem emlékszik. De mert ebből él, én még ezt sem veszem zokon tőle…)
Vissza a kávéházba, a csókhoz!
Reggelizem. Velem szemben egy kedves és igénytelen asszonyka ül, egyedül. Egyszerre csak egy férfi érkezik, katonaruhában, mellén érmekkel. Látszik a férfin, hogy egyenesen a harctérről jön. Az asszonyka meglátja, a szeme felragyog.
– Pista! – mondja gyöngéden.
– Fiacskám! – mondja a férfi gyöngéden.
És megcsókolják egymást. Hát nem gyönyörü ez? A férfi tán évek óta küzd a becsület mezején, s a nő, a párja, a hitvese, szorongó lélekkel várja, várja haza. Itt a kávéházban várja. Itt a kávéházban látják meg egymást, több esztendei távollét után először. Itt a kávéházban ömlik el a tikkadt ajkakon sok-éves nélkülözés után a felujult mézü hitvesi csók édessége… Hát nem gyönyörü ez?
Egymás mellé ülnek és beszélgetnek. Gyenge legény vagyok én ahhoz, hogy ábrázoljam azt a kedves vágyat, amely az arcukon tükrözik, hozzám hallatszó susogásukat rekedtté teszi. S ha már a szó és a szem ellankadnak, ajkuk ismét egymás felé közeledik és csókban forr össze. Többször egymás után. Ők csinálják, én nézem. Itt, a kávéházban. Hát nem csodaszép-e ez? Hát nem volt-e érdemes a háborut megüzenni, fenntartani mindeddig, hogy ez lehetséges legyen? S nem kell-e folytatni az emberi kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, hogy az emberek az ilyesmiről le ne szokjanak?
Ó, áldott a perc, melyben születtem! Ó, áldott a lelkem, mely még reszketni tud, mint hurja a hárfának! Ó Ember, áldott hárfa, melyen a Természet legszebb melódiáit hárfázza!
Nagyon meg vagyok hatva, kedves olvasóm… kibuggyan a könny a szememből… halkan törlöm le egy papirszalvétával.