Öregszem mégis…

– Halotti beszéd Greiner Jenő ujságirótársam felett, aki meghalt a háboru negyedik telén gyomorbetegségben. Tehetséges ember volt; egyéb életrajzi adatot nem tudok róla. –

Kedves Grajna bácsi, névrokonom, sőt valóságos rokonom, valahonnan, valamelyik dunántuli megyéből, ujságiró kollégám és embertársam, engedje meg, hogy a maga sirja szájánál elgondolkodjam és amit gondolok, le is irjam, bár ez épp olyan hiábavaló, mint az, hogy maga meghalt, vagy az, hogy én élek. Bocsássa meg, hogy a temetésére nem mentem el, de maga sem volt ott, hiszen maga józan és hidegszemü ember volt, Grajnám, maga tudja, vagy tudná, ha még élne, hogy a sovány, szürkefejü tetemhez, amit a most nagyon hideg sirba sülyesztettek, magának épp oly kevés köze van, mint nekem, s hogy a maga lényéből több van bennem, mikor e sorokat irom, több, minden kártyapartnerében, aki sajnálja, hogy nem játszhatik magával kaszinót, több az ujságok tizenkétsoros siratójában, mint abban a koporsóban, amit nyilván a Jókai-lepellel takartak le és, nyilván, nagyon szépen elbucsuztattak.

Nem vagyok meghatva, Grajnám, ne csufoljon ki, tényleg nem vagyok meghatva, mert a halál sohasem megható, legföljebb a körülményei lehetnek azok. Mi érzelmes lehet a pontban, vagy a vonásban, ami a mondat után kerül? A mondat maga, vagy a vége, az elhalkulása lehet megható, de az, hogy a mondat nincs tovább, – hát nincs, nincsenek végtelen mondatok, s a mondat akkor is véget ér, ha sem pontot, sem vonalat nem tesznek utána. Maga ezt épp ugy tudta, mint én; talán közös vérünk adta azt a sok közös gondolatot, amiket én magában sejtettem és megbecsültem, bár az élet mindig sürgős és sietős, vagy fáradt és petyhüdt lévén, tizenöt év alatt egyetlenegyszer sem volt időm rá, hogy ezt magának megmondjam, de nem baj, maga ugy is napirendre tért volna az én érzéseim fölött, mert maga azt is tudta, hogy az érzések sem jelentenek semmit, egyáltalában semmi sincs, ami valamit jelentene. A tizenöt év kevés volt ahhoz, hogy mi ketten, akik cinikus tüskeburokban éltünk egymás mellett, közeledjünk egymáshoz, vagy megnyiljunk egymásnak. S ha ez megtörtént volna, akkor sem változtatna a helyzeten: maga, Grajnám, meghalt és nem hallja, mit beszélek és én élek és a többiek, akik szintén élnek, azok sem hallják meg, ha mondok valamit.

Ó Grajna bácsi, ötvenhárom évet élt, mint a lapokból látom és az abszolut ujságiró életet élvén, most, a hantdübörgés után, kérdem: élt-e ötvenhárom percet? Tizenöt év óta látom a maga furcsa, szürkefejü, kicsit görnyedthátu alakját közöttünk és láttam, hogy semmit, de semmit e világon nem akar. Nem voltak vágyai és nem voltak céljai s ha voltak, tudta róluk, hogy nem érdemes fáradni értük, hát lemondott róluk és ugy élt, hogy a másnapba soha bele nem nézett. Sokszor beszélgettünk és nem emlékszem rá, hogy beszélgetéseinkben egyetlenegyszer előfordult volna ez a szó, hogy holnap. Maga tudta, hogy nincs holnap és nincs tegnap, csak ma van s aki a tegnapra mereng vagy a holnapra álmodik, a mát is kicsusztatja maga alól s azt az egy napot is elveszti, ami rendelkezésünkre áll. Viszont maga ezzel az egy nappal sem törődött, mert azt is tudta, hogy ez az egy nap is bizonytalanul mosódik a tegnapba és a holnapba s az ember létének legpozitivabb pillanata tán az, amikor krétával fölirja a vonást, mert megnyerte a kaszinó partit, vagy felrajzolja a gömbölyü bummedlit, mert elvesztette. Mit nyerünk és mit vesztünk, Grajna bácsi? Semmit, ugy-e, csak vonásokat és bummedlikat, amik szintén hiábavalók, mert jön a spongya s letörli őket.

Maga mindent tudott, Grajna bácsi, igazán jól tájékozott volt az élet adataiban, de mindig láttam, hogy nem törődik ezekkel az adatokkal. Az ujságiráshoz illik tudni minden dolgokat, de ha nem tudják őket, ami szintén szokás, akkor sem történik katasztrófa. Maga felvilágositotta az embereket, ha nem jól tudtak valamit, de aztán, ha nem hajlottak a helyesebb adatra, nem erőlködött, kurtán befejezte a vitát, megmondta az illetőnek, hogy szamár, de aztán nem bánta, hogy a szamár továbbra is szamár marad. Mert, magának volt igaza, Grajnám, ha maga bánta volna: akkor is az maradt volna az illető. Szeretett vitázni velem és másokkal, de inkább a vita kedvéért, mert a vita, amig tart, pozitiv valami, ellenben az igazság – hogy van-e nincs-e, s ha van, akkor milyen: ki tudná megmondani. Mégis maga kedvelte az igazságot, föl is emlitette sokszor, de azt hiszem, nevetett volna azon az emberen, aki az igazságért meg akar halni. Maga tudta, hogy az ember élete céltalan, nem lehet tehát az embernek halála számára sem célokat kitüznie. A hazugságot nem állta, meghallgatni nem szerette, de elment mellette, legföljebb a véleményét mondva meg róla, azonban a hazugságot is csak tudomásul vette.

Maga nem élt jól, nem is akart jól élni, tudván, hogy a jólélésért való fáradozás teszi ki aztán azt, hogy az ember rosszul élt. Maga szegénységben halt meg, mert nem is igyekezett soha valamit szerezni. Egyenesen ment az iránytalan pályán. Az ujságirásén, melyen, aki tisztesen szerez, csak ellenségeket szerezhet. Maga lemondott a szerzésnek erről a feléről is. Grajnám, ugy néztem, hogy magának annyira nem volt semmije, hogy még ellenségei sem voltak. S mert barátai az embernek nem is lehetnek, én, aki most, mint számvizsgáló, nézegetem a maga életének számadását, megadom a felmentvényt és elcsodálkozom azon, hogy mégis volt valamije, gyomorbaja volt s lám nem kell hogy bármije is legyen az embernek: mert ez az egyetlen tulajdona megölte magát.

Maga érdeklődött is, Grajnám, tudom, hogy minden érdekelte, állandóan körültekintett a világban, hogy magának és másoknak be tudjon számolni mindenről. De minden egyformán érdekelte, vagy igy is lehet mondani: voltaképpen semmi sem érdekelte. Nem épitett magából hidakat a világ felé, mert tudta, hogy nincs hiábavalóbb hidépitő munka. Az ember, a központi pillér, beomlik és a legszebb hidak összedőlnek, még akkor is, ha a világ megcsodálta őket, hát még: ha senki sem törődött velük! Gyanakszom, hogy maga azt is tudta, hogy ezeken a hidakon senki gondolatai nem járhatnak, csak azé, aki felépitette őket. Maga csak mozgott a világban és nem láttam, hogy köze lett volna hozzá. Maga nem hatott a világra, de a világot sem engedte magára hatni. Maga azok közé a kevesek közé tartozott, legalább én ugy néztem, akiknek mindegy, hogy most élnek-e, vagy hogy ötszáz vagy ezer év előtt éltek. Megint csak ne nevessen ki: ez nem valamely misztikus gondolat, hanem egyszerüen ezt jelenti: Vannak emberek, akikben egy életen át sajog, hogy nem előbb, vagy nem utóbb születtek. Akkor, ugy érzik, jobban érezték volna magukat. Vannak olyanok, akik csak éppen abban az életben vannak jól elhelyezve, amelyben élnek, viszont néhányan, akik az Egyforma Ember komorságát és közönyét hordozzák magukban, s akik tudják, hogy az élet mindig ugyanaz és ugyanannyi csak (körülbelül semmilyen és semennyi), s hogy mindegy, hogy ezt a részét ki mikor kapja ki, a csontváz öt kézbütykében igy is, ugy is semmi sem marad. Maga ezt is mintha tudta volna, Grajnám, és nekem, miközben küzködtem másokkal és vivódtam magammal, e tizenöt év alatt mindig jól esett, ha a maga nemváltozó alakját láttam magam előtt fölmerülni.

– Ime, – mondtam – nincs baj. Ha az ember lemond a mozgalmasságról, amely ugyis csak járás-helyben, akkor minden rendbejön, visszaülhet Grajna mellé és nyugodtan elélhet mindhalála napjáig, mert folyton láthatja, hogy még csak nem is mindegy minden, hanem még annál is kevesebb.

És ebben most már nincs változás. Hiába halt meg, Grajna bácsi, én ezentul is visszatérek magához, vagy ahhoz az emberhez legalább, akit én a maga szürke sürü szemöldöke mögé képzeltem. Aki, lehet, egészen más volt, mint amilyennek én láttam, s mint amilyennek itt ábrázolni próbáltam. De maga, Grajnám, nyilván ezért sem haragszik, maga, ahogy én összeállitottam magát magamnak, biztosan azt is tudta, hogy a világ és az emberek nem olyanok, amilyenek, hanem csak olyanok, amilyeneknek látom őket. Tehát nagyon-nagyon sokfélék, mert hiszen nagyon sokan nézik őket. Lehet, hogy ott, ahol én józan közönyt láttam, ott sirt és jajongott az elnyomott élet, fuldoklott a lázongó igazságszeretet, hörgött a vágy és az akarat.

De ha igy lett volna, akkor sem esett semmi rettentő. Emlékszik, Grajna bácsi, a szerkesztői üzenetek refrénjére: ‚Közölhetetlen.‘ Maga tudja, hogy ez általában az emberekre vonatkozik. Egyik ember a másikkal közölhetetlen. Ezt még nem tudják az emberek és kétségbeesett erőfeszitéseket tesznek: szerelem, irodalom, háboru ezeknek az erőlködéseknek a nevük, amik, sok tizezer év óta, egyetlenegy embernek a héját sem tudták feltörni a másik ember számára.

Igy eshetett meg, hogy talán másképp ábrázoltam magát, mint amilyen lehetett. Akkor, mielőtt elbucsuznám magától, bocsánatot kérek, vagy csak kérnék, ha volna kitől. De nincs, Grajnám, maga tudta, hogy nincs. Millió év a világ és mi nem találkozhatunk többé! Hiszen az élők sem találkoznak egymással, még akkor sem, amikor azt hiszik, hogy együtt vannak és egymásban élnek. Isten megáldja, Grajnám; magának nincs szüksége rá, engedje meg, hogy magamnak kivánjam, ami magának már fölösleges: Nyugodjam békével.