A KÖPÖNYEG.
A villamosban, este tizenegykor, a nyugati előtt. Fáradt emberek ülnek a padokon, fáradtak és közömbösek; egész nap izgultak és érdeklődtek, most megy kiki haza, hogy a párnára tegye a fejét, aludjon és álmodjék arról, mi volt tegnap, mi lesz holnap, vagy holnapután, vagy mégazután, mert sok nap van, az élet hosszu és hosszadalmas. Mielőtt a kocsi elindulna, még egy baka is fölszáll, botra támaszkodva megy végig a kocsin, leül a sarokba és külön gonddal helyezi el a lábát. Sebesült. Nini: egy barna köpönyeg van rajta, barna, nem csukaszürke, nem két sor gombbal, hanem csak egygyel, a közepén. Barna köpönyeg… Ó, hiszen ez a köpönyeg orosz katona köpönyege! A baka ül a helyén, de nem nyugodtan ül, mint a többiek, hanem izgatottan; meg-megmozdul és tekintete ide-odafut… a kocsiban. Szeretné, ha tudnák… ha tudnák, hogy a köpönyeg orosz, nem az ő köpönyege, hanem az ellenségé. Istenem, a lábán a sebe, az ő sebe, és a hátán a köpönyeg, az orosz katona köpönyege. Messze kellett azért elmenni és sokat kellett elviselni. Marsolni egész nap, feküdni a földbe vájt takarásban, szoritani és elsütni a puskát, hallgatni, hogy’ fütyül a golyó a sánc fölött, hogy’ pukkan szét a shrapnell, hogy’ nyög a szomszéd, talán utolsót; aztán előre kellett futni, bajonét a puskán, rohanni a szántáson át, arra, ahonnan még egyre lő az ellenség, a szomszéd elbukik, mintha megbotlott volna, a másik szomszéd is… aztán az ellenség felugrál és fut hátrafelé, fut, fut, lövünk utána, már ottvagyunk, ahol az imént ő feküdt, a felásott puha földben… az ellenség már messzejár, már ujra ledobban a földre és leássa magát és tüzel… és az én katonám, aki itt ül a villamos sarkában, most, ott, az orosz árokban kapja a golyót és odaesik az orosz halottak mellé. Csak igy lehet orosz köpönyeghez jutni. A bakának. Én vehetek itthon valakitől, de a bakának el kellett menni érte az orosz halottak közé. És mégse tudja mindenki, hogy ez igy volt, hogy ez a köpönyeg ezt beszéli. Gyerekek, nézzétek már a köpönyegemet, hiszen azért véreztem, hogy nézzétek és hogy elmondhassam, mit jelent ez a köpönyeg. Barátaim, urak, emberek, ne izéljetek, nem hiuság, de hát igazán… ha az ember elmegy egy ilyen köpönyegért, oda, na, igen messzi… és ugy is történhetett volna, hogy most nem én ülök itt annak a köpönyegében, hanem az utazik a moszkvai villamoson az én köpönyegemben… hát látjátok, mert az is lehetséges; de elhoztam a köpönyeget, rajtam van és ti milyen tudós emberek vagytok, mindenféle ujságokat meg könyveket olvastok és nem tudjátok, hogy micsoda köpönyeg ez a köpönyeg?
De csak én nézem a köpönyeget, a másik sarokból; a baka nem látja, hogy nézem. A kalauz elmegy előtte, látszik a baka arcán, hogy azt várja tőle, hogy nem ismer rá a barna köpönyeg miatt, azt mondja neki, hogy nem katona, váltson jegyet… és akkor meg lehet mondani, hogy nono, azért mert ez a köpönyeg orosz katona köpönyege… azért még katona ám az ember, vagy hogy éppen azért katona. De a kalauz egy szót se szól, odébb megy, rendes köpönyegnek tartja a köpönyeget és azt mondja:
Csak ezt. Nem, mondja: ejnye vitéz ur, hát elvette tüle, attul a fene orosztul? Nem, mondja, hanem csak ezt mondja:
– Oktogon-tér!
És mert Oktogon-tér, le kell szállnom, de előbb széles mozdulattal visszaintek a baka felé, rámutatok a köpönyegre és mondom:
– Orosz, mi?
A bakának megsugarasodik az arca, a száját kitátja a boldogságtól, mondani akar valamit, de hirtelen nem tudja, hogy mit kellene. Leszállok és a gyalogjáróról visszanézek a kocsiba.
Mindenki a köpönyeget nézi. A baka felhajtja a köpönyeg gallérját. Piros paroli van a galléron, két piros stráfocska a barna orosz köpönyegen.