IX.
A kut elkészült, az árkot is kiástuk és a csőlerakómunkás megérkezett. Grindhusen segédkezett neki, én pedig benn a házban csináltam a vezetéket, a pincéből a második emeletig.
Egy napon, amikor éppen a pincében ástam, lejött hozzám a papné. Odakiáltottam, hogy vigyázzon, de ő egész otthonosan mozgott a homályban. Tán csak nincs itt valami gödör! – mondta felém mutatva. Egyszerre azonban félrelépett és lecsuszott a gödörbe, ahol én dolgoztam. Napvilágról jött és semmit sem látott, vakon tapogatódzott a gödör falán.
– Hát most hogy jutok ki innét – kérdezte nyugodtan.
Fölsegitettem. Egy csöppet sem volt nehéz. Karcsu termetén nem látszott meg, hogy már felnőtt leánya van, aki akkora, mint ő.
– No ez ugyan szép dolog volt – mondta és lerázta ruhájáról a földet. – Segithetnél nekem valamit fönt az emeleten. De meg kell várnunk, amig a férjem elmegy, mert ő nem barátja az ujitásoknak. Mikor készültök el ezzel a munkával?
– Körülbelül egy hét mulva.
– Hová mentek innét?
– A szomszédba. Grindhusen megigérte, hogy segit nekik krumplit ásni.
Azután fölmentem vele a konyhába és egy nyilást fürészeltem a padlóba. Időközben Erzsébet kisasszonynak halaszthatatlan dolga akadt ugyancsak a konyhában. Tudom, hogy nem szenvedhetett, de ugylátszik, erőt vett érzelmein, mert odalépett és néhány kérdést intézett hozzám. Egy ideig nézte a munkát.
– Képzeld csak, Oline – fordult a szolgálóhoz –, ha majd csak egy csapot kell elforditanod és annyi vized lesz, amennyi csak kell.
De Oline ráncos, vén arcán meglátszott, hogy egy csöppet sincsen elragadtatva, sőt a legnagyobb gyanakvással figyelte ezt az istentelen munkát. Husz éven át hordta föl a vizet. Hát most mihez fogjon?
– Kipihened magad – mondta a kisasszony.
– Pihenjek? De hiszen az ember azért született, hogy dolgozzon.
– No, majd dolgozhatsz a kelengyéden – tréfálkozott a papkisasszony.
Ez ugyan nem volt valami nagyon sikerült tréfa, de én azért örültem, hogy odajött és szóbaállt velünk, hogy megoldotta a nyelvemet az ő jelenléte, milyen gyorsan és találóan felelgettem. Akárcsak valami társaságbéli ifjonc. Még most is emlékszem minden szóra. De azután ugylátszik hirtelen eszébe jutott, hogy mégsem illendő ez a nagy leereszkedés és sietve kiment a konyhából.
Estefelé rendes szokásomhoz hiven elsétáltam a temető felé, de amikor a sirok között megpillantottam a papkisasszonyt, sietve odébbálltam. Később eszembe jutott, hogy valószinüleg meg lesz hatva szerénységemtől és azt fogja mondani: szegény ember, ez nagyon szép volt tőle!
Még csak az hiányzik, hogy utánam jöjjön ide az erdőbe. Akkor meglepetten fölugranék a kőről és üdvözölném. Ő pedig elpirulna és zavartan mondaná: Ó, csak véletlenül sétáltam errefelé, olyan szép ez a mai este… Hát te mit keresel itt? Csak üldögélek, – felelném ártatlanul. És ha megtudja, hogy ilyen későn az erdőben szoktam üldögélni, fölismeri, hogy egy mélyen érző, álmodozó emberrel van dolga és belém szeret…
Másnap este is a temetőben láttam és egy merész gondolat villant át agyamon: „Énmiattam jött ide!“ De ahogy jobban odanéztem, láttam, hogy egy siron foglalatoskodik. Tehát mégse miattam jött. Továbblopóztam, elmentem az erdőbe, egészen addig a hatalmas hangyabolyig. Amig világos volt, megfigyeltem az apró állatok munkáját, meg az osonó őzeket, mikor pedig bealkonyodott, a hulló madárcseresznye és a fenyőtobozok koppanására figyeltem. Dudoltam, talán suttogtam is valamit és gondolataimba mélyedtem. Időnként föl kellett állnom, hogy föl- és lesétálással fölélesszem dermedt tagjaimat. Az órák multak, én szerelmes voltam, hajadonfővel kóboroltam az avaron és bámultattam magamat a csillagokkal.
– Hány óra van? – kérdezte álmosan Grindhusen, mikor visszatértem a pajtába.
– Tizenegy! – feleltem, pedig már hajnali három is lehetett.
– Igazán, azt hiszed, hogy ilyenkor van a lefekvés ideje? Az ördögbe is, minden tisztességes embert fölzavarsz.
Ezzel átfordult a másik oldalára, fülére huzta a takarót és a következő pillanatban már horkolt is. Ilyen unalmas legény volt ez a Grindhusen.
Istenem, milyen badarul viselkedik egy idősebb férfi, ha szerelmes lesz. Pedig én meg akartam mutatni, miképen szerezheti vissza az ember a lelki nyugalmát.