X.
Egy ember fordult be az udvarra, aki vissza akarta kérni kőmüvesszerszámait. Pedig én meg voltam róla győződve, hogy Grindhusen lopta ezeket a szerszámokat. Milyen unalmas, szürke ember ez a Grindhusen! Semmi nagyszerüség, semmi különösség nincs benne.
– Te Grindhusen – mondtam neki –, te igazán semmi másra nem gondolsz, mint az alvásra. Egy ember van odakint, el akarja vinni a szerszámait. Kölcsönkérted tőle… Te szerencsétlen flótás.
– Szamár vagy! – felelte sértődötten Grindhusen.
De én, mint már annyiszor, megint csak kibékitettem. Tréfára forditottam szavaimat.
– Hát most mit csináljunk? – kérdezte.
– Fogadjunk, hogy te már tudod – feleltem én.
– Tudom? – csodálkozott.
– No igen, ha jól ismerlek, te már kifundáltál valamit.
Mire azután ravasz arcot vágott, mintha valóban tudná, hogy mitévő legyen.
De mikor délben levágtam a haját s azt mondtam neki, hogy meg kellene mosni a fejét, megint megsértődött.
– Milyen bolond lettél te – mondta megvetően –, pedig már benőhetett volna a fejedlágya.
És isten tudja, talán neki volt igaza. Neki még most is dus, vörös sörény van a fején, bár már nagyapa…
Kisértetek járnak a mi pajtánkban? Vajjon ki takaritotta ki egy szép napon ezt az odut? Mindkettőnknek rendes hálóhelyünk volt, én még két pokrócot is vettem magamnak, Grindhusen pedig ruhástul, ahogy egész nap dolgozott, ásta be magát a szénába. Most pedig valaki szépen összehajtogatta a két pokrócot, ugy hogy olyan volt, mint valami rendes ágy. Én ugyan nem bántam. Az egyik szolgáló valószinüleg meg akarta mutatni, hogy mi a szokás ilyen helyen. Nekem ugyan mindegy.
A második emeleten nyilást kellett volna fürészelnem a padlóba, de a papné megkért, hogy várjak vele még egy napig, mert a férje másnap átmegy a szomszéd községbe és akkor legalább nem fogom zavarni. De másnap reggel megint elhalasztódott a dolog. Erzsébet kisasszonynak néhány dolgot kellett bevásárolnia és engem megkértek, hogy kisérjem el és hozzam haza a csomagokat.
– Jó – mondtam –, csak menjen előre.
Kedves kislány!… hát mégis elszánta magát, hogy elviselje kiséretemet?
– Utánam fogsz találni? – kérdezte.
– Hogyne, már voltam a boltban. Mi is ott vesszük az élelmiszereinket.
Miután azonban agyagos, csatakos nadrágomban mégsem mehettem végig a falun, fölhuztam a városi ruhám nadrágját, a zubbonyt azonban magamon tartottam. Utána indultam. Egy mérföldön át körülbelül negyedóráig néha megpillantottam magam előtt az uton. Ilyenkor meglassitottam lépteimet, hogy utól ne érjem. Egyszer hátra is fordult, de én hasravágódtam és elbujtam az utszéli gazban.
A kisasszony egy barátnőjénél maradt a boltban, én pedig ugy déltájban hazaérkeztem a bevásárolt holmival. Meghivtak, hogy ebédeljek kint a konyhában. A ház egészen kihalt volt. Harald nem volt otthon, a cselédlányok fehérnemüt mángoroltak és Oline a konyhában foglalatoskodott.
Ebéd után fölmentem a második emeletre és hozzáfogtam a fürészeléshez.
– Gyere, segits most nekem idebent – mondta a papné és előrement.
Keresztülmentünk a tisztelendő dolgozószobáján a hálószobába.
– Szeretném az ágyamat odébbtolni – mondta az asszony –, nagyon közel áll a kályhához.
Az ágyat az ablak mellé toltuk.
– Nem gondolod, hogy itt jobb helyen áll? – kérdezte.
Véletlenül rápillantottam. Megint azzal a titkolódzó, különös oldalpillantással kérdezte ezt. Ohó! Éreztem, hogy a vér a fejembe tódul és megzavar. Hallottam, hogy azt mondja:
– Megőrültél?… Ne… ne, édes… Az ajtót!…
És néhányszor a nevemet suttogta…
A küszöbön ültem, fürészeltem. A papné egész idő alatt mellettem állt. Magyarázkodni, beszélni akart és egy darabig sirt meg kacagott.
– Azt a képet – mondtam –, ami az ágya fölött lógott, át kellene akasztani.
– Igazad van – felelte…