XI.
A vizvezeték elkészült, minden csap a helyén volt és a viz vidáman csobogott a medencékben. Grindhusen megint kölcsönkapta a szükséges kőmüvesszerszámokat, ugy hogy itt-ott át tudtuk lyukasztani a falat. Most bevakoltuk ezeket a nyilásokat, behánytuk a gödröt. Elkészültünk a munkával. A tiszteletes ur nagyon meg volt velünk elégedve. Fölajánlotta, hogy a vörös oszlopra kiragaszt egy cédulát és tudtul adja hiveinek, milyen ügyesek vagyunk mi vizvezetékek készitésében. De tekintettel az idő előrehaladottságára, hiszen a föld minden pillanatban keményre fagyhatott, ez egy csöpp hasznunkra sem lett volna. Megkértük tehát, hogy inkább majd tavasszal gondoljon megint ránk.
Átköltöztünk a szomszédba, hogy segitsünk a krumpliásásnál. A papék azonban megigértették velünk, hogy alkalomadtán még benézünk hozzájuk.
Ezen az uj helyen sok ember volt együtt. Csoportokba oszoltunk és vidáman folyt a munka. De láttuk, hogy ez a mesterség legföljebb egy hétig fog tartani, azután megint facérok leszünk.
Egy este átjött a tiszteletes ur és fölajánlotta, hogy szolgálatába fogad. Az ajánlat nagyon kedvező volt, gondolkodtam is rajta egy darabig, azután mégis visszautasitottam. Inkább megmaradok szabad embernek, gondoltam magamban, kószálok a világban, itt-ott dolgozom, ha éppen eszembe jut, szabad ég alatt tanyázom, ha nem akad más födél és várom, hogy mit hoz a holnap.
Itt a krumpliásásnál összeakadtam egy emberrel. Ezzel akartam összeállni, ha Grindhusentől elválok. Ez az ember éppen ugy gondolkozott, mint én, láttam dolgozni és tudtam, hogy derék munkás. Lars Falkenberg volt a neve.
A krumpliásásnál a fiatal Erik volt a vezetőnk. Ő fuvarozta haza a teli zsákokat. Csinos, 20 esztendős fiu volt, korához képest komoly és megfontolt és apja jómódja hamar kifejlesztette önbizalmát. Ugy látszik, volt valami közte és Erzsébet kisasszony között, mert a fiatal lány egy szép napon fölbukkant közöttünk és sokáig beszélgetett vele. Távozóban hozzám is szólt néhány szót és tudtomra adta, hogy Oline lassan-lassan kibékült a vizvezetékkel.
– Hát a kisasszony? – kérdeztem tőle.
Udvariasságból felelt erre a kérdésre is, de láttam, hogy nem szivesen beszélget velem.
Szépen volt öltözve, világosszinü kabátja pompásan illett szeme kékjéhez…
Erik másnap szerencsétlenül járt, a ló elragadta a kocsit, keresztülvonszolta árkon-bokron, végül is odacsapta egy keritéshez. Bizony, Erik alaposan összetörte magát, vért köpött még akkor is, amikor néhány óra mulva magához tért. Ettől kezdve Falkenberg vezette a munkát. Én is részvétet tettettem, mint a többiek, hallgatagon dolgoztam tovább és szomoru arcot vágtam, bár egy csöppet sem voltam levert. Hiszen nem volt semmi kilátásom a kisasszonynál, de most legalább ez a fiu is félre volt téve az utból.
Este kisétáltam a temetőbe és leültem egy sirkőre. Bárcsak kijönne, gondoltam magamban. Elmult egy negyedóra. Végre megpillantottam. Fölugrottam, mintha sietve menekülni akarnék, de már elkéstem és megzavarodtam volna, mert már egészen a közelemben volt.
– Képzelje csak – mondtam –, szegény Erik. Tegnap nagyon rosszul volt.
– Tudom.
– Elragadta a ló.
– Igen és ő lezuhant. De mondd csak, miért meséled ezt nekem?
– Azt hittem… nem… nem tudom.
– De hiszen majd meggyógyul hamarosan. Akkor megint minden jó lesz.
– Hát persze.
Szünet.
Mintha kigunyolt volna. Hirtelen elmosolyodott:
– Te nagyon különös ember vagy! Megteszed ezt a hosszu utat és ezután itten üldögélsz.
– Óh, már megszoktam. Lefekvésig itt töltöm az időt.
– Nem félsz?
Tréfálkozása visszaadta önbizalmamat és bátorságot öntött belém. Szilárd talajt éreztem a lábam alatt.
– Szeretném megtanulni a félelmet.
– A félelmet? Ugylátszik, te is olvastad azt a mesét.
– Igen, meglehet, hogy olvastam valamelyik könyvben.
Megint szünet.
– Miért nem akarsz beállni hozzánk?
– Nem nekem való – feleltem –, most összeálltam valakivel és együtt nekiindulunk a nagyvilágnak.
– Hová mentek?
– Azt még nem tudom. Keletre vagy nyugatra. Csak ugy vándorolunk.
Szünet.
– Kár… – mondta végre halkan. – Azt hiszem, hogy nem jól teszed… Mit is mondtál az elébb, hogy van Erik? Azért jöttem, hogy megkérdezzem.
– Beteg és bizony nagyon rossz bőrben van szegény feje, de…
– A doktor azt hiszi, hogy fölgyógyul?
– Igen, legalább nem mondta az ellenkezőjét.
– Jó éjszakát!
Istenem, ha fiatal, gazdag, szép, hires és bölcs volnék… Ott megy Erzsébet!…
Mikor a temetőből kifordultam, megtaláltam az ökölalaku pipámhoz szükséges körömszeget. Zsebrevágtam. Egyideig még álldogáltam, néztem jobbra meg balra, hallgatóztam…, de semmi sem mozdult. Senki sem kiáltotta: „Az az enyém!“