XIV.
Falkenberg ugy számitott, hogy a szomszéd sem akar majd hátramaradni és bizonyosan föl fogja hangoltatni a zongoráját. És csakugyan… A házikisasszony valami kiránduláson volt és a szülők elhatározták, hogy meglepik. Ugyis panaszkodott már, hogy nem lehet játszani az ócska szerszámon.
Megint egyedül maradtam, Falkenberg eltünt a házban. Mikor beesteledett, világot gyujtottak neki és ő tovább dolgozott. Odabent ette meg a vacsoráját is. Vacsora után kijött és a pipáját kérte.
– Milyen pipát?
– Te buta. Azt az öklöset.
Nem szivesen adtam oda mestermüvemet, amely nemrég készült el teljes pompájában.
– Ne melegitsd föl nagyon a szöget – aggodalmaskodtam –, különben elhajlik.
Falkenberg rágyujtott és nagybüszkén visszasétált a házba. De azért rólam is gondoskodott. Enni és innivalót kért a konyhában számomra.
Fekvőhelyet kerestem a pajtában.
Éjszaka egyszerre csak fölébredtem. Falkenberg ott állt a pajta közepén és a nevemet kiáltotta. Telihold volt és az ezüstös fényben tisztán láttam barátom arcát.
– No, mi van?
– Itt a pipád.
– A pipa?
– Az ördögbe is, igen. Nesze, visszaadom. Nézd, a szög lejön róla.
Visszaadta a pipát. Láttam, hogy a szög egészen elhajlott.
– Szinte megfenyegetett az ököl – mondta Falkenberg – és eszembe jutott, hol szerezted a körmöt.
Boldog Falkenberg!…
Mikor másnap reggel utra készültünk, megérkezett a házikisasszony. Hallottuk, amint dörömbölni kezd a zongorán. Valami valcert játszott. Nemsokára azután megjelent az ajtóban.
– Hát persze, egészen máskép szól. Nagyon hálás vagyok érte.
– Tehát meg van elégedve? – kérdezte a mester.
– De mennyire.
– És mit tanácsol, hova menjek most?
– Ővrebőbe, Falkenbergékhez.
– Kikhez?
– Falkenbergékhez. Csak mindig egyenesen előre ezen az uton. Körülbelül másfélórányira egy oszlopot fog találni, ott forduljon be jobbkéz felé.
Erre Falkenberg leült a lépcsőre és kikérdezte a kisasszonyt az ővrebői Falkenbergék felől. Talán rokonai, s akkor ugyszólván otthon lesz náluk. Nagyon megköszönte, hogy a kisasszony ilyen nagy szivességet tett neki.
Utnak eredtünk. A hátizsákokat én cipeltem.
Mikor az erdőbe értünk, letelepedtünk és meghánytuk-vetettük a dolgot. Vajjon tanácsos lesz-e mint zongorahangolónak megjelennie előkelő rokonánál, az ővrebői kapitánynál. Tulajdonképen csak én aggodalmaskodtam és ezzel megzavartam Falkenberget is.
– De hiszen nagyon kedélyes dolog lesz – vélekedett.
– Nincs valami papirosod, vagy igazolványod, amin rajta van a neved is?
– De van, hanem az ördög vigye el, az áll rajta, hogy szorgalmas munkás vagyok.
Egy darabig tanakodtunk, hogy meghamisitsuk-e ezt a bizonyitványt, vagy pedig egy egészen ujat irjunk. Ez azután egy zongorahangolónak szólna és a Lars nevet átváltoztatnók Lipótra.
– Meg tudod te irni ezt a bizonyitványt?
– Óh, hogyne.
De most már azután elragadott a fantáziám és ezzel elrontottam mindent. Zongorahangoló az kevés lesz, irjuk, hogy mechanikus, egy zseni, aki a legsulyosabb föladatokat is megoldja és gyára van.
– Egy gyártulajdonosnak nincsenek igazolványai – vélte Falkenberg és hallani sem akart róla.
– Nem, ez mégsem megy…
Rosszkedvüen ballagtunk tovább és elértük az oszlopot.
– Nem akarsz befordulni? – kérdeztem.
– Eridj te magad – dühösködött Falkenberg. – Nesze, itt vannak a ruháid.
De amint az oszlopot szerencsésen magunk mögött hagytuk, meglassitotta lépteit. Elkeseredetten mormogta:
– Mégis csak borzasztó, hogy semmi se lesz belőle. Milyen jó aratásunk volna.
– Azt hiszem, meg kell látogatnod őket – vélekedtem –, hiszen lehet, hogy nem is vagytok rokonok.
– Kár, hogy nem tudom, van-e neki egy unokaöccse Amerikában.
– De hiszen te nem is tudsz angolul.
– Ugyan – mordult rám –, fogd be a szád. Semmi közöm a te fantáziádhoz.
Ideges és dühös volt. Ugy kilépett, hogy alig birtam lépést tartani vele. Hirtelen megállt.
– Mégis bemegyek. Add ide még egyszer a pipádat. Nem fogok rágyujtani. – Fölmásztunk a dombra. Falkenberg tudatában volt fontosságának, mutogatott a pipával és véleményt mondott a ház fekvéséről. Bosszankodtam nagyképüségén, meg azon, hogy velem cipelteti a hátizsákját. Megkérdeztem:
– Hát mégis zongorahangoló vagy?
– Ugy hiszem, már bebizonyitottam, hogy értek hozzá – felelte kurtán.
– De tegyük föl, hogy a háziasszony is ért hozzá és rögtön azután kipróbálja a zongorát, mi lesz akkor?
Falkenberg hallgatott. Láttam, hogy a fejét töri. Lassanként összebicsaklott, meggörbült háttal ment tovább.
– Talán mégsem lesz tanácsos. Nesze, itt a pipád. Gyerünk csak be és kérdezzük meg szokás szerint, talán akad valami munka.