XVI.
Az erdőben vagyunk. Péter, az egyik béres mutatta az utat.
Amikor megbeszéltük a helyzetünket, Falkenberg egy csöppet sem volt hálás, hogy az asszony itt tartott bennünket.
Nem is kell hálálkodnunk – mondta –, hiszen szükségük van ránk.
Falkenberg egyébként még annyit sem értett a favágáshoz, mint a zongorahangoláshoz. Én valahol csavargásaim közben ezt a mesterséget is megtanultam és igy kényszerüségből vezettem a munkát. Ebbe természetesen ő beleegyezett. Egy uj ötlet foglalkoztatott.
A közönséges favágásnál az ember a földre fekszik és oldalról ferdén fürészel. Ezért végeznek aztán olyan keveset egy nap és ezért marad a lefürészelt fatönk bent a földben. Egy tengelyes szerkezettel, amit a törzs tövébe csavarna az ember, ugy lehetne fürészelni, hogy a fürész vizszintesen vágná a fát és igy nem maradna vissza semmi tönk, csak a gyökerek. Hozzáláttam, hogy papirra vessem ennek a szerkezetnek a részeit. Legtovább törtem a fejemet azon a rugón, amelynek a szükséges nyomást kell szolgáltatnia. De talán egy sulyt lehetne tenni a rugó helyére. Ezzel azonban baj van, mert ez a suly mindig egyenletes nyomást fejtene ki. Pedig mennél mélyebbre hatolt a fürész, annál jobban gyöngülnie kellene ennek a nyomásnak. A rugó viszont engedne, ha a fürész már mélyebben volna. Elhatároztam tehát, hogy mégis inkább rugóval próbálkozom. Majd meglátod, sikerülni fog, biztattam magamat, és ez lesz életem legnagyobb dicsősége.
A napok teltek, a napok multak. Már kilenc fát ledöntöttünk és levagdostuk a galyakat. Az ellátás bőséges volt. Reggel magunkkal vittük a hideg ebédet és este kaptunk meleget. Ha hazaértünk, megmosakodtunk és kitisztálkodtunk, hogy jobb legyen a külsőnk, mint a férficselédeké, azután bementünk a konyhába és leültünk az asztalhoz. Még három lány volt rajtunk kivül, és én észrevettem, hogy Falkenberg és Emma között gyöngéd szálak szövődnek.
Néha zongoraszó hangzott a belső szobából és a gyöngébb hangok kiömlötték a konyhába is. Néha kijött a kapitányné, finom, lányos szépségével derüt hozott magával és barátságos beszélgetésbe elegyedett velünk.
– No, mi volt ma az erdőben – kérdezte néha –, láttatok medvét?
Egyik este pedig megköszönte Falkenbergnek, hogy fölhangolta a zongoráját.
Hogyan? Hát mégis?… Falkenberg viharverte ábrázata szinte megszépült az örömtől és én büszke voltam rá, mikor szerényen felelte:
– Igen, én is ugy éreztem, hogy sikerült.
Vagy a gyakorlat tanitotta meg tényleg néhány fogásra, vagy pedig a kapitányné egyszerüen hálás volt neki, hogy nem tette teljesen tönkre a hangszert.
Esténként Falkenberg fölhuzta az én nadrágomat. Most már nem kérhettem vissza tőle, hogy magam viseljem, mert mindenki azt hihette volna, hogy én kölcsönöztem ki tőle.
– Megtarthatod a ruhákat, ha átengeded nekem Emmát – mondtam tréfásan.
– Jó, hóditsd meg – felelte.
Láttam, hogy egy kicsit elhidegedtek egymástól. Falkenberg is szerelmes volt, akárcsak én. Milyen javithatatlan álmodozók vagyunk mi ketten!
– Mit gondolsz, ma este is ki fog jönni a konyhába? – kérdezte néha favágás közben.
És én vállat vontam:
– Mennél tovább elmarad a kapitány, annál jobb.
– Ugy van – felelte a barátom –, te, ha meghallom, hogy nem jól bánik vele, baj lesz.
Egy este Falkenberg énekelni kezdett. Megint büszke voltam rá. A nagyságos asszony kijött és megismételtette vele a dalt. Azután még egyet énekelt. Érces hangja betöltötte a konyhát és a kapitányné nem tudott hova lenni a nagy csodálkozástól.
– No, ilyet még nem hallottam.
S ekkor fölébredt bennem az irigység.
– Tanult ön énekelni? – kérdezte az asszony –, ismeri a hangjegyeket?
– Igen – felelte a barátom –, egy dalárdában énekeltem.
Én azonban ugy véltem, hogy ezt kellett volna felelnie: Nem, sajnos, nem tanultam.
– Énekelt már valaki előtt, aki értett hozzá?
– Igen, néha egy-egy táncmulatságon énekeltem és egyszer egy esküvőn is.
– De hozzáértő előtt még nem?
– Nem, ugy hiszem, még nem. Talán…
– Kérem, énekeljen még valamit.
És Falkenberg énekelt.
Még megérem, hogy a nagyságos asszony egy este behivja a szobába és kisérni fogja a zongorán, gondoltam magamban. De hangosan ezt mondtam:
– Bocsánatot kérek, mikor jön haza a kapitány ur?
– Nemsokára – felelte az asszony –, miért kérdi?
– A munka miatt.
– Már minden megjegyzett fát kivágtatok?
– Nem, még nem mind, de… óh, még nagyon sok van hátra, de…
– Nos… – kérdezte. Azután, ugy látszik, eszébe jutott valami –: ha a fizetés miatt gondolja, akkor…
Fölemelkedtem és igy szóltam:
– Igen, ha lehetséges…
Falkenberg egy szót sem szólt.
– No, csak mondja ki bátran. Tessék, fogja – mondta és felém nyujtotta azt az összeget, amit kértem. – És ön?
– Köszönöm, én nem kérek semmit – felelte Falkenberg.
Istenem, milyen kicsi lettem egyszerre, legjobb szerettem volna elsülyedni. Ez a Falkenberg lefőzött. Annyi pénze van, hogy nem kell neki előleg? Még ma este lehuzom róla a jó ruháimat és darabokra szaggatom.
De természetesen nem tettem meg.