XVII.
A napok multak.
– Ha ma este megint kijön, elénekelem neki azt a dalt a „Mákvirágról“ – mondta Falkenberg az erdőben. – Azt még eddig nem is énekeltem.
– Hát Emmát már egészen elfelejtetted? – kérdeztem.
– Emmát? Mondok neked valamit. Te éppen olyan vagy, mint amilyen voltál.
– Hogyan?
– Igen. Te képes volnál a nagyságos asszony szemei előtt enyelegni Emmával. Ezt én nem tudnám megtenni.
– Hazudsz! – feleltem dühösen –, amig itt vagyunk a kapitányéknál, egy lánnyal sem fogok elkezdeni.
– Én se mászkálok senki után éjszaka… Azt hiszed, megint ki fog jönni ma este?… Egészen megfeledkeztem a „Mákvirágról“. Ide hallgass…
És elénekelte a dalt.
– Igen, szerencséd van a hangoddal – feleltem vállvonogatva –, de azért egyikünk sem fogja megkapni.
– Megkapni?… Hallottak már ilyen ostobaságot?
– Óh, ha fiatal, gazdag és szép volnék, megkaphatnám. Miért ne?
– Ja, ha igy meg ugy, akkor én is megkapnám. De itt van még a kapitány is…
– Igen és azután és végül én. Meg azután az egész világ… Mit gondolsz, talán befoghatnók a szánkat – mondtam és szerettem volna a hajamat kitépni, hogy igy beszélek róla. És hozzátettem: – ez nem illik két ilyen vén favágóhoz.
Mind a ketten lesoványodtunk és megsápadtunk. Falkenberg arca teli lett ráncokkal, az étel egyikünknek sem izlett ugy, mint azelőtt. Hogy ezt az állapotot eltitkoljuk egymás előtt, én vidám dalokat fütyörésztem, Falkenberg pedig minden ebéd előtt káromkodni kezdett, hogy sokat eszik, elhizik és elveszti rugalmasságát.
– Hiszen ti nem esztek semmit – mondta a nagyságos asszony, mikor hátizsákunkban majdnem az egész ebédet hazavittük. – Még ilyen embereket se láttam.
– Falkenberg az oka – feleltem.
– Nem, ő az oka – kiáltotta barátom –, ő nem eszik semmit.
Néha, ha a kapitányné valami szivességre kért bennünket, ugy nekiiramodtunk, mint két nyul. Végül már magunktól is behordtuk a vizet a konyhába és megtöltöttük aprófával a ládát. De egyszer, mikor a nagyságos asszony engem kért meg, hogy hozzak néhány vesszőt az erdőből a szőnyegporoláshoz, Falkenberg megelőzött. Pedig ez a megbizás határozottan nekem szólt. És minden este elénekelte a dalait. Elhatároztam, hogy féltékennyé teszem az asszonyt. Ejnye, ejnye, jutott aztán eszembe, vak vagy te barátom, vagy pedig bolond. Hiszen láthatod, hogy a kapitányné figyelemre se méltatja erőlködéseidet.
Azért mégis féltékennyé fogom tenni. A három lány közül legföljebb Emmával kisérletezhettem. Igy hát azonnal nekiláttam az ostromnak.
– Emma, ismerek valakit, aki nagyon sóhajtozik utánad.
– Hát te azt honnan tudod?
– A csillagok mesélték.
– Jobban szeretném, ha olyasvalaki mesélte volna, aki itt van a földön.
– Hiszen olyantól tudom. Mégpedig első kézből.
– Önmagáról beszél – vetette közbe Falkenberg. Félt, hogy valamilyen módon őt is belekeverem a dologba.
– Igen, magamról beszélek.
De Emma megközelithetetlen maradt és ügyet sem vetett rám, bár én bizonyára többet tudtam, mint Falkenberg. Mi, hát már Emmát sem tudnám meghóditani? Taktikát változtattam. Büszkén magamba zárkóztam, a favágószerkezetet rajzolgattam, vagy apró modelleket készitettem. Ha Falkenberg este énekelni kezdett és a nagyságos asszony a konyhában volt, kimentem a cselédszobába a legények közé. Ezt nemes és méltóságteljes viselkedésnek találtam. Csak az a hátránya volt, hogy Péter, aki betegen feküdt, nem tudta elviselni a kopácsolást, ugy hogy ha valami kalapálnivaló akadt, ki kellett menni a pajtába.
Néha mégis ugy látszott, mintha a nagyságos asszony sajnálná, hogy kimaradtam a konyhából. Én legalább igy képzeltem. Egyszer vacsoraközben odafordult hozzám:
– A béresek azt mesélik, hogy valami szerkezeten töri a fejét.
– Igen – felelte helyettem Falkenberg –, valami ujfajta fürészen gondolkodik, de ugy látszik, tul nehéz a föladat.
Erre azután nem feleltem, ravasz voltam és tudtam, hogy jobb lesz, ha azt hiszik, hogy hiába kinlódom. Hiszen minden föltaláló átka, hogy nem akarják elismerni tehetségét. Várjatok csak, majd megjön az én időm is! Néha torkomat fojtogatta a vallomás, hogy milyen előkelő családból származom és csak a szerelem téritett el az utamból, de azután mégis csak hallgattam. Az italban kerestem vigasztalást. Persze ember tervez, Isten végez… Hiszen az asszony később is megtudhatja.
– Azt hiszem, ezentul esténként én is a cselédszobában fogok tartózkodni – mondta Falkenberg.
Mindjárt sejtettem, miért kinálkozik ő is kifelé a konyhából. Nem tudom, mi lehetett az oka, de az utóbbi időben nem igen kérték, hogy énekeljen.