XVIII.
A kapitány megérkezett. Szálas, nagyszakállu ember jött ki egyszer az erdőbe és odalépett hozzánk.
– Falkenberg kapitány vagyok – mondta. – No, hogy megy a munka, gyerekek?
Tiszteletteljesen köszöntöttük és biztositottuk, hogy minden rendben van.
Azután arról beszélgettünk, hogy milyen fákat vágtunk ki eddig és mennyit kell még kivágni. A kapitánynak tetszett, hogy milyen kis tönkök maradtak a földben és megdicsért bennünket. Azután kiszámitotta, hogy mennyit dolgoztunk egy nap és rájött, hogy éppen csak annyit, amennyit minden rendes munkás elvégez.
– De a vasárnapokat elfelejtette leszámitani kapitány ur – figyelmeztettem.
– Igazad van – felelte –, no igy már aztán derék munkát végeztetek. Nem mentek tönkre a szerszámok? Fog még a fürész?
– Igen.
– Nem történt senkinek sem baja?
– Nem.
Szünet.
– Tulajdonképen az ellátás nincs beleszámitva a bérbe. De ha nektek igy kényelmesebb, majd levonjuk az elszámolásnál.
– Meg leszünk elégedve azzal, amit a kapitány ur fizetni fog.
– Ugy van – szólt közbe Falkenberg.
A kapitány elsétált az erdőbe, de nemsokára visszatért.
– Jobb időt kivánni sem lehetne – mondta –, nem kell a havat lapátolni.
– Nem, hó nem kellene, de egy kis hideg azért nem ártana.
– Miért, melegetek van?
– Az is, de meg aztán a fürész is jobban fogja a fagyos fát.
– Már régóta foglalkoztok favágással?
– Igen.
– Ön az, akinek olyan szép hangja van?
– Nem, sajnos, nem én vagyok. A barátom…
– Igen, én énekelek – felelte Falkenberg.
– Ja, maga az? Állitólag névrokonok vagyunk.
– Igen, Lars Falkenberg a nevem, miként irásaim is bizonyitják.
– Hová való?
– Trönd vidékéről való vagyok.
A kapitány megint hazament. Rövid, határozott, udvarias volt a modora, semmi mosoly vagy tréfa. Kicsit közönséges kifejezésü, de jóindulatu arca volt.
Ettől kezdve Falkenberg csak a cselédszobában, vagy a szabadban énekelgetett. A konyhában a kapitány miatt nem lehetett többé. Ez nagyon bántotta és néha hangosan szitkozódott, hogy az élet egy lyukas fagarast sem ér és legjobb volna, ha az ember az első fára fölkötné magát. De a kétségbeesése nem tartott sokáig. A legközelebbi vasárnap elment abba a két gazdaságba, ahol a zongorákat meghangolta és bizonyitványt kért. Mikor hazajött, elém tartotta a két irást és igy szólt:
– Valamikor, ha éhezünk, még hasznát fogjuk venni.
– Tehát már nem akarod fölkötni magad?
– Arra neked több okod volna – felelte mérgesen Falkenberg és elfordult.
De már nekem sem volt olyan rossz kedvem. A kapitány meghallotta, hogy valami szerkezeten töröm a fejem és bővebb fölvilágositást kért. Az első szempillantásra meglátta, hogy rajzaim nagyon tökéletlenek, mert sem papirosom, sem pedig körzőm nem volt. Kölcsönadott egy pompás körzőt és megtanitott a szükséges számitásokra. Attól félt, hogy a fürészem tulságosan bonyolult lesz.
– De csak rajta – mondogatta –, készitse el a rajzokat, majd meglátjuk, mit lehet csinálni.
Én azonban rájöttem, hogy egy kis modell, ha még oly tökéletlen is, sokkal szemléltetőbb, mint a legszebb rajz. Amint tehát a tervezéssel elkészültem, hozzáláttam, hogy kifaragjam a szerkezet részeit. Miután esztergapadom nem volt, a tengelyeket és a csavarokat is nekem kellett faragnom. Annyira elmerültem ebbe a munkába, hogy egy vasárnap nem hallottam meg az ebédre hivó harangszót. A kapitány kijött és elkiáltotta magát:
– Ebédhez!
Mikor látta, hogy min dolgozom, azt mondta, hogy holnap elmegy a kovácshoz és megcsináltat vele mindent, amire szükségem van.
– Csak a méreteket adja meg – mondta. – Szerszámokra nincs szüksége?… rendben van. Tehát egy lyukasztófürész, egy furó, csavarok, egy kalapács… más semmi?
Följegyzett mindent. Páratlan munkaadó volt.
De este, mikor vacsora után be akartam menni a cselédszobába, a kapitányné magához intett. Az udvaron állt és odalépett a cselédszoba ablakához.
– A férjemnek föltünt, hogy a maga ruhái milyen vékonyak. Nem tudom, hogy… tessék, fogja.
És egy öltözet ruhát akasztott a karomra.
Dadogtam, megköszöntem. Hiszen nemsokára lesz annyi pénzem, hogy vehetek egy ruhát, meg nem is sürgős, meg nem szükséges…
– Igen, hiszen tudom, hogy vehetne, de… a barátjának olyan jó ruhája van és maga… itt van, fogadja el.
Sietve elszaladt, mint valami jószivü leány, aki szégyenli jószivüségét. Az utolsó köszönetemet már kiabálva kellett mondanom.
Mikor este a kapitány átadta nekem a tengelyeket és a fogaskereket, megragadtam az alkalmat és megköszöntem az ajándékot.
– No igen… – mondta. – A feleségem ugy gondolta… legalább elég jó?
– Igen, éppen mintha rámszabták volna.
– No ennek örülök. A feleségem gondolta… Nos, itt vannak a kerekek és a szerszámok. Jó éjszakát.
Bizonyára egyforma jószivüek voltak mind a ketten és egyik a másikra háritotta a hálát. Ilyen házasságról álmodoznak a rajongók ezen a földön.