I.
Tükörsimán ragyogott tegnap a tenger és tükörsimán ragyog ma is. Vénasszonyok nyara van a szigeten – ó, milyen enyheség és melegség ez! –, de a nap már nem süt.
Sok-sok éve nem volt ilyen békesség a lelkemben, talán már husz vagy harminc esztendeje is van annak. De valamikor régen, talán valamelyik előző életemben éreztem már ezt a nyugalmat. Valami kis nótát dudolok, boldog vagyok és minden követ, minden füszálat szeretek s ugy látszik, ők is szeretnek engem. Ismerősök vagyunk.
Ha a fücsomókkal benőtt erdei ösvényen sétálok, földöntuli boldogság dobogtatja szivemet. Eszembe jut egy bizonyos hely képe, a Kaspi-tenger keleti partján, ahol valamikor voltam. Olyan volt ott is, mint itt, acélszürkén, csöndesen és komoran terült el a tenger. Az erdőt jártam, könnyekig meghatódtam és egyre mondogattam: Istenem, bár még egyszer idekerülhetnék!
Mintha már jártam volna itt valaha.
De akkor bizonyára valami más országból jöttem, ahol csak az erdők és az ösvények ugyanilyenek. Talán virág voltam az erdőben, talán bogár, mely egy akácfán éldegélt.
És most itt vagyok. Meglehet, hogy madár voltam és messzi tájakról röpültem ide. Vagy valami oly gyümölcsnek a magva, melyet egy perzsa kereskedő küldött…
Lám, most messze mögöttem maradt a város minden nyüzsgése, lármája, ujságai, emberei. Elmenekültem tőlük, mert hivott megint a magányosság, hivott az erdő, amelytől elszakadtam. Meglátod, milyen jó lesz, gondolom magamban és tele vagyok a legszebb reményekkel. Ó, hiszen már menekültem igy egyszer a városból és visszatértem megint. Azután ujból megszöktem.
De most szilárdan elhatároztam, hogy mindenáron kivivom magamnak a nyugalmat. Egyelőre beszállásoltam magam egy szobácskába és az öreg Gunhild a gazdaasszonyom.
Köröskörül a fenyőerdőben nemes kőrisfák ringatják biborgyümölcseiket. Ebben az időtájban éppen hullatják bogyóikat s a nehéz fürtök koppanva ütődnek a földhöz. Ezek a fürtök önmagukat aratják és önmagukat vetik ujból. Hatalmas bőség pazarlódik el minden esztendőben. Egyetlen fa alatt háromszáznál több fürtöt számláltam meg. És a dombokon köröskörül makacsul ragaszkodik az élethez néhány csupaszszáru virág. Sehogy sem akarnak meghalni, bár virágzásuk ideje már rég elmult.
De hiszen az öreg Gunhild ideje is régen elmult már és lám, ő sem akar meghalni. Ugy tesz, mintha semmi köze sem volna a halálhoz. Mikor apály idején a halászok javitgatják hálóikat, majd szurokkal kenegetik csónakjuk fenekét, az öreg Gunhild lesétál hozzájuk. Szemei kifejezéstelenül révedeznek, de agyában ravasz üzleti szellem lappang.
– Hogy a makrella, emberek? – kérdi.
– Annyi, mint tegnap! – hangzik a válasz.
– Akkor tartsátok meg!
És Gunhild sarkonfordul.
De a halászok jól tudják, hogy az öreg valóban elmenne, hiszen már többször faképnél hagyta őket anélkül, hogy hátranézett volna. Halló, megállj! – kiáltják utána és fölajánlják neki, hogy hét halat adnak egy féltucatra, csak azért, mert olyan régi jó vevőjük.
Igy vesz Gunhild halat…
A száritóköteleken piros szoknyák, kék ingek és szörnyen vastag alsóruhák lógnak. Mindezeket a szigetről való öregasszonyok szőtték és fonták. De finom ujjatlan ingek is száradnak a kötélen, olyanok, amelyekben kékre fagyhat az ember és finom gyapju ujjasok, amiket hosszu, vékony kötéllé lehet csavarni. Honnan pottyantak ezek ide? Hja, ezeket a leányok szerezték a városban. Ha ritkán és óvatosan mossák őket, talán egy egész hónapig eltartanak. És ha a lyukak nagyobbak lesznek, nagyszerüen érzik bennük a test meztelenségét.
Ezzel szemben Gunhild cipője éppenséggel nem előkelő. Bizonyos megfelelő időközökben egy vele egykoru és hasonló gondolkozásu halászhoz fordul, aki azután valami erős kenőccsel átitatja a felsőbőrt és a talpat ugy, hogy semmiféle nedvesség át nem szivároghat rajta. Nézem, amint ezt a kenőcsöt kotyvasztják a parton. Szurok, faggyu meg gyanta van benne.
Mikor tegnap apálykor a parton lődörögtem, az árban himbálózó fatörmelékek és kavicsok között egy picinyke tükörüveget találtam. Nem tudom elképzelni, hogyan kerülhetett ide, de olyan ebben a környezetben, mint valami tévedés vagy hazugság. Nem valószinü, hogy egy halász evezett vele ide, letette és megint távozott! Otthagytam, ahol feküdt. Közönséges, vastag üvegdarab volt, talán valamelyik villamoskocsi ablakából tört le. Régesrégen csak zöldszinü üveget csináltak és akkor ritkaság volt az üveg. Boldog idők, amikor még ritkaság volt valami.
A sziget déli csucsán füstfelhő bodorodik a halászkunyhók kéményéből. Este van, a kása a tüzhelyen sistereg. És ha elfogyasztották a vacsorát, sietve lefeküsznek a derék emberek, hogy hajnalhasadtával ismét fölkelhessenek. Csak a gondtalan fiatalok szaladgálnak egyik szobából a másikba és nem tudják, mihez fogjanak.