XIX.
A levelek lehullottak, a madárdal elhalt. Csak a varjak rebbennek föl rekedt károgással kora hajnalban és szétszóródnak a földeken. Falkenberg meg én látjuk őket, mikor kimegyünk az erdőbe. A fiatalok, melyek még nem félnek az élet ezernyi veszélyétől, a lábunk előtt ugrálnak az uton.
Azután a pintyőkével találkozunk. Most jön az erdőből és megy az emberekhez, mert szereti őket és kiváncsi rájuk. A kedves kis pintyőke… tulajdonképen vándormadár, de őseitől tanulta, hogy itt északon is lehet telelni és most ő akarja megtanitani az ivadékait arra, hogy csakis itt lehet telelni. De azért még érzi magában a nyugtalanságot, az utazás lázas hajszáját és örökre megmarad vándormadárnak. Egy szép napon ő is összeáll társaival és száll, száll messzi tájakra idegen emberekhez, akiket szintén meg akar ismerni és akkor üres lesz az erdő. Néha egy hét is elmulik, mig megérkezik az uj csapat. Istenem, hányszor néztem a pintyek tanyázását és vándorlását.
Falkenberg egy napon kijelentette, hogy már megint egészen jól érzi magát és ha a télen a favágásból meg a zongorahangolásból félretesz száz koronát, megint összebarátkozik Emmával. Nekem is azt tanácsolta, hogy ne epekedjem ostobán a nálam magasabban álló után, hanem keressek magamnak valakit, aki hozzám illik.
Igaza volt.
Szombaton valamivel hamarabb fejeztük be a munkát, hogy a boltba mehessünk; ingekre, dohányra, meg borra volt szükségünk.
Miközben a boltban várakoztam, szemembe ötlött egy kagylókkal kirakott varródoboz. Valamikor a hajósok vásároltak ilyen dobozokat a kikötőben és ajándékba vitték otthonhagyott szeretőiknek. Most már ezerszámra gyártják őket Németországban. Megvettem a dobozt és ugy terveztem, hogy az egyik kagylóból körmöt csinálok a pipára.
– Mire kell neked az a doboz – kérdezte Falkenberg –, Emmának viszed?
Fölébredt a féltékenysége és hogy háttérbe ne szoruljon, ő meg egy selyemkendőt vásárolt.
Hazafelé menet sürün hörpintgettünk a borocskából és mindenfélét összefecsegtünk. Falkenberg még mindig féltékenykedett. Kikerestem a legalkalmasabb kagylót, letörtem és a skatulyát nekiajándékoztam és ezzel azután megint szent lett a béke.
Besötétedett és a hold csak nem akart kibujni a felhők mögül. Egyszerre csak zeneszót hallottunk és láttuk, hogy a domb tetején egy majorságban vidáman táncolnak. Fények cikkáztak az ablakokban.
– Gyerünk föl pajtás – mondta Falkenberg.
Mindketten jókedvüek voltunk.
Mikor a házhoz értünk, néhány legény meg lány álldogált ott. Hüsöltek. Emma is köztük volt.
– No nézd csak, hiszen Emma is ott van – kiáltotta Falkenberg és nem haragudott, hogy a lány őt nem hivta táncolni –, gyere csak ide, nézd, hoztam neked valamit.
Azt hitte, hogy jó szó elég lesz. De Emma elfordult és beszaladt a házba. Mikor Falkenberg utána akart menni, elállták az utját és kijelentették, hogy semmi keresnivalója nincs odabent.
– De hiszen Emma itt van. Mondjátok meg neki, hogy jöjjön ki.
– Nem fog kijönni. A Márkus suszterrel táncol.
Mintha mennykő csapott volna le az orra előtt. Addig huzódott Emmától, mig végre a lány megunta a várást. Mikor pedig csak állt és bámult maga elé, mint akinek a legjobb falat esett ki a szájából, a lányok gunyolni kezdték:
– Nini, szegény flótást megcsipte a kakas, mindjárt elpityeredik!
Falkenberg pedig fölkapta a palackot, nagyot huzott belőle, azután a kabátujjával megtörölte a száját és továbbadta az üveget. A hangulat szemmelláthatólag javunkra fordult. Hiszen ezek derék cimborák, gondolták magukban az emberek, borospalack van a zsebükben, azonkivül idegen, uj arcok voltunk, akik némi változatosságot hoznak magukkal és Falkenberg néhány tréfás megjegyzést tett Márkus suszterre, akit következetesen Lukácsnak hivott.
Odabent ezalatt folyt a tánc, de a lányok nem akartak bemenni.
– Azt hiszem, most már Emma is szivesen kijönne – szájaskodott Falkenberg.
Helén, Sára, Rönnaug, meg a többiek is ittak a palackból, néhányan kezet szoritottak velünk, mások azonban csak azt mondták előkelően:
– Köszönöm.
Falkenberg átkarolta Helént és kijelentette, hogy az éjjel meglátogatja; mikor pedig egyre lassan távolabb huzódtak tőlünk, már senki sem gunyolta őket. Csakhamar mi is összeálltunk párosával és elsétáltunk az erdőbe. Én Sárával mentem…
Mikor visszatértünk, Rönnaug a ház előtt állt és legyezte kipirult arcát. Mi az, hát ez a leány egész idő alatt itt várt? Megfogtam a kezét és beszéltem hozzá, de ő csak mosolygott és nem felelt. Mikor azután az erdő felé sétáltunk, Sára utánunk kiáltott:
– Gyere, Rönnaug, menjünk haza.
De Rönnaug nem felelt, nagyon hallgatag lány volt. Fehérbőrü, magas és csendes.