XX.
Lehullott az első hó. Igaz ugyan, hogy mindjárt el is olvad, de azért a tél már itt van a küszöbön. És a favágást nemsokára befejezzük, talán még tizennégy napra való munkánk van. Mihez fogjunk akkor? Talán a vasutépitésnél kapunk munkát fönn a hegyekben, vagy valamelyik gazdaságban lesz még kivágnivaló fa. Falkenberg legszivesebben a vasutépitéshez ment volna.
De ilyen rövid idő alatt nem tudom befejezni favágószerkezetemet. Még a kagylókörmöt is meg kell csinálnom a pipán és az esti órák tul rövidek. Falkenberg pedig tisztába akart jönni Emmával. Nehéz dolog volt és sokáig tartott. A lány Márkus suszterhez huzódott, bizony őhozzá, Falkenberg pedig egy hangulatos estén Helénnek ajándékozta a selyemkendőt meg a kagylós dobozt.
Falkenberg nagy bajban volt.
– Mindenfelől csak baj meg bosszuság éri az embert – mondta.
– Gondolod?
– Igenis, ha tudni akarod. Nem tudom rávenni, hogy velünk jöjjön a hegyekbe.
– Talán a Márkus tartja vissza? – kérdeztem ártatlanul.
Falkenberg sötét pillantást vet rám és hallgat.
– Még énekelni sincs kedvem – mondja rövid idő mulva.
A kapitányról meg a feleségéről beszélgetünk. Falkenberg ugy véli, hogy nincs minden rendben kettőjük között.
Ó a rágalmazó!… Védelmükre kelek:
– Bocsáss meg, de ehhez te nem értesz.
– Ugy – feleli fölfortyanva. Egyre jobban dühbe gurult. – Te talán már láttad, hogy egymás után szaladnak és imádják egymást? Én még nem láttam, hogy beszéltek volna egymással.
Hülye… Fecsegő!…
– Nem tudod, miket beszélsz össze – feleltem nevetve –, de vigyázz, nézd hogy bevágtál itt.
– Én? Talán ketten volnánk?
– Na jó, jó. Ma megint olvad, inkább a baltával dolgozzunk.
Szótlanul és haragosan dolgozunk tovább. Hogy merészel ilyen szemérmetlenül hazudni?… hogy ők ketten nem beszélgetnek… De Istenem… hiszen igaza van. Falkenbergnek jó orra van, ért az emberekhez.
– Ha velünk beszélnek, mindenesetre csak jót mondanak egymásról.
Falkenberg nem felelt.
– Lehet, hogy igazad van. Talán mégsem a legideálisabb házasság, amiről az álmodozók beszélnek, de…
De ezt Falkenberg meg sem értette.
Ebédidő alatt tovább folytattam ezt a témát.
– Ugy emlékszem, egyszer kijelentetted, hogy ha nem fog vele szépen viselkedni, hát baj lesz.
– Igen, mondtam.
– De nem lesz semmiféle baj.
– Hát mondtam, hogy ő nem szépen bánik vele? – kérdezte elkeseredetten Falkenberg. – De unják egymást, itt a hiba. Ha az egyik bejön, a másik kimegy. Ha mond valamit neki itt a konyhában, szegény asszony szemében egyszerre kialszik a tüz és ugy tesz, mintha nem is hallaná.
Egy darabig döngetjük a fákat és mindegyikünk a maga gondolataival foglalkozik.
– Azt hiszem, végül mégis csak el fogom páholni – mondja Falkenberg.
– Kicsodát?
– Lukácsot…
Végre elkészült a pipám, Emmával beküldtem a kapitánynak. A köröm olyan volt, mintha valódi lett volna és a pompás szerszámaimmal ugy meg tudtam erősiteni, hogy a két kis rézszög egyáltalán nem is látszott. Meg voltam elégedve munkámmal.
Vacsora közben kijött a kapitány, megköszönte figyelmességemet és ekkor láttam, hogy Falkenbergnek mégis igaza lehet. Alighogy ő megjelent, az asszony már el is tünt.
A kapitány nagyon megdicsérte munkámat, érdeklődött, hogyan erősitettem meg a kagylót és ezermesternek nevezett. Azt hiszem, ebben a pillanatban még Emmát is megkaphattam volna.
De ezen az éjszakán megtanultam a borzongást.
Egy halott asszony lépett hozzám a pajtában, kinyujtotta a balkezét és… a hüvelkujján nem volt köröm. Megráztam a fejem és eszembe jutott, hogy igaz, valamikor egy koporsószeg volt a köröm helyén, de azt már eldobtam és egy kagylót tettem a helyébe. És a halott nem mozdult, én pedig dideregtem a félelemtől. Végre dadogni kezdtem, hogy sajnálom, de már nem segithetek rajta és Isten nevében menjen el innét. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…“ A halott egyre közelebb jött, eléje feszitettem két öklömet, fölsikoltottam és… teljes erőmmel a falhoz taszitottam Falkenberget.
– Mi az? – riadt föl – az Isten szerelmére…
Verejtékben fürödve ébredtem föl. Láttam, hogy a halott lassu léptekkel távolodik és eltünik a sarok homályában.
– A halott… – nyögtem – a koporsószeget követeli.
Egy pillanat alatt Falkenberg szeméből is elröppent az álom.
– Láttam, ezzel a két szememmel láttam – nyöszörögte.
– Te is? Az ujját is láttad?
– Nem szeretnék a bőrödben lenni.
– Engedj engem a fal mellé – kértem.
– És én?
– Neked nincs bajod vele, te feküdhetsz kivül is.
– Köszönöm. Hogy előbb engem vigyen el. Inkább nem.
Ezzel befordult és a fülére huzta a takarót.
Egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy legjobb lesz, ha Péterhez megyek aludni, most már jobban van és talán nem kapnám el tőle a betegséget. De nem mertem lemenni a lépcsőn.
Nagyon rossz éjszakám volt.
Másnap reggel mindent fölkutattam a szeg miatt és végre a fürészporban meg is találtam. Az erdőbe menet elástam az ut mentén.
– Csak az a kérdés, nem kellene-e visszavinned oda, ahonnét elhoztad?
– De hiszen az nagyon messze van, hosszu utazás volna.
– De ha kényszeriteni fog. Talán nem akarja, hogy a koporsószeg ilyen messze legyen a sirtól.
De most már megint fölbátorodtam, a napvilágnál nem látszott olyan rémesnek ez a kisértet-história, kinevettem Falkenberg babonasságát és kijelentettem, hogy véleménye nélkülöz minden tudományos alapot.