XXI.
Egy este látogatók érkeztek és mivel Péter még mindig beteg volt, a másik legényt, egy fiatal gyereket semmire sem lehetett használni, én tartottam a lovakat. Egy hölgy szállt ki.
– Az uraságok itthon vannak? – kérdezte.
A kocsi zajára azonban már kigyulladtak a lámpák és kiváncsi fejek bukkantak ki az ablakon. A nagyságos asszony kijött és örvendezve kiáltotta:
– Igazán te vagy az, Erzsébet? Ha tudnád, milyen nehezen vártalak! Isten hozott.
És valóban… Erzsébet kisasszony volt, a tiszteletes ur leánya.
– Hát ő itt van? – csodálkozott.
– Kicsoda?
Engem gondolt. Pillantása rámesett és megismert.
A két hölgy másnap reggel kisétált hozzám az erdőbe. Először nagyon megszeppentem, féltem, hogy a papék is megtudták azt a bizonyos éjjeli lovaglást; azután, hogy senki nem beszélt róla, megnyugodtam.
– A vizvezeték kitünően müködik – mondta a kisasszony.
Ennek a hirnek nagyon megörültem.
– Milyen vizvezetékről beszélsz? – kérdezte a kapitányné.
– Vizvezetéket rendezett be nálunk a konyhában, egészen a második emeletig. Csak egy csapot kell elforditani. Bizony, te is megcsináltathatnád.
– Ugy? Itt nálunk is meg lehetne csinálni?
– Ó hogyne, nagyon könnyen – feleltem szolgálatkészen.
– Miért nem szólt az uramnak?
– Hiszen szóltam, de ő azt mondta, hogy megbeszéli a dolgot a nagyságos asszonnyal.
Kinos szünet… Még egy ilyen fontos dolgot sem beszélt meg a feleségével…
Csakhogy valamit mondjak, sietve beszélni kezdtem:
– Az idén persze már késő van. Beállana a fagy, mielőtt elkészülnénk.
A nagyságos asszony elgondolkozva felelte:
– Most jut eszembe, hogy a férjem egyszer emlitette a dolgot. Beszélgettünk is róla, de mi is ugy gondoltuk, hogy az idén már nem lehet belefogni. Nézd csak Erzsébet, milyen szép látvány ez a favágás…
Egy kötelet használtunk a megfürészelt fák ledöntésére, Falkenberg éppen most erősitette meg az egyik fa koronáját, mely lassu ivekben lengett ide-oda.
– Hát ez mirevaló?
– Hogy a fa zuhanását irányitani tudjuk… – magyaráztam.
De a kapitányné, ugy látszik, nem engem akart hallani. Megismételte a kérdést, de most egyenesen Falkenberghez fordult:
– Hát nem mindegy, hogy merre esik?
– Ó nem, vigyáznunk kell, nehogy tulsok fiatal hajtást szétzuzzon.
– Hallottad? – fordult a barátnőjéhez a kapitányné. – Milyen szép hangja van.
– Ez az, amelyik énekel?
– Igen.
Elszégyeltem magam. Mennyit összefecsegek én és nem értem meg a kivánságát. De majd megmutatom én, hogy ezt a visszautasitást elértettem. Különben is én Erzsébet kisasszonyba vagyok szerelmes, nem pedig őbelé. A kisasszony legalább nem szeszélyes és legalább olyan szép, sőt ezerszer szebb. Elmegyek hozzájuk béresnek… És ettől kezdve ha a nagyságos asszony megszólitott, előbb Falkenbergre néztem, azután őrá és csak nagy tartózkodással feleltem, mintha félnék, hogy a kérdés nem nekem szólt. Azt hiszem, neki is fájt ez a viselkedés… Egyszer zavart mosollyal mondta:
– Igen, igen, önt kérdeztem…
Ez a mosoly és ezek a szavak!… Örömhullám ömlött végig ereimen, teljes erőmmel suhogtattam a fejszét és hatalmas szilánkokat hasitottam ki a fából. Ugy ment a munka, mint valami játék. Csak félfüllel hallgattam, hogy miről beszélnek.
– Ma este énekelni fogok nekik – mondta Falkenberg, mikor magunkra maradtunk.
Este lett.
Kint álltam az udvaron és a kapitánnyal beszéltem. Még három-négy napra való munka van hátra.
– Hová mennek aztán?
– A vasutépitéshez.
– Talán akad még itt is valami munka. Szeretnék egy utat épittetni az országutig. A mostani tul meredek. Jöjjön, megnézzük, hol volna legalkalmasabb.
Az épület nyugati sarkára mentünk. A kapitány magyarázott és ujjával mutogatott, bár már egészen sötét volt.
– Ha pedig az ut elkészült, no meg itt-ott némi kis javitanivaló is akad még, hát addigra már ki is tavaszodik. Akkor hozzáfoghatunk a vizvezetékhez. Azonkivül Péter is betegeskedik, már pedig nekem kell néhány ügyes legény a gazdaságban.
Hirtelen fölhangzott Falkenberg éneke. A szoba ablaka kivilágosodott, valaki zongorán kisérte az éneket. Meleg, olvadó hanghullámok ömlöttek ki az estébe és csendes jóérzéssel fátyolt boritottak ránk.
A kapitány összerezzent és megdöbbenve nézett a világos ablak felé.
– De… – mondta hirtelen –, azt hiszem, legjobb lesz, ha az uttal is várunk tavaszig. Mit mondott, mennyi ideig tart még a munka az erdőben?
– Három vagy négy napig.
– Jó, hát mondjuk négy napig. Azután slussz, befejezzük.
No ezt ugyan elég hirtelen határozta el, gondoltam, de hangosan ezt mondtam:
– A tél nem akadályozna az utépitésben, sőt talán még jó is. Robbantani kell, meg köveket fuvarozni…
– Tudom, de… most bemegyek én is az éneket hallgatni.
És eltünt a házban.
Én pedig azt gondoltam, bizonyára udvariasságból ment be, mintha neki is része volna abban, hogy Falkenberget behivták a szobába. Pedig szivesebben elbeszélgetett volna velem.