XXIV.
Másnap reggelre megjavult a hangulatom, lecsillapodtam és megnyugodtam. Némi kis lemondással gondoltam arra, hogy legjobb volna, ha mindörökre ezen a helyen maradnék, beállnék béresnek a paphoz és eltemetkezném ezen a csendes, nyugalmas vidéken…
Falkenbergné az udvaron állt. Világosruhás alakja ugy meredt a reggeli égbe, mint valami karcsu és nemes oszlop. Az udvar végében állt hajadonfőtt.
Jóreggelt kivántam.
– Jóreggelt – felelte és felém jött. – Szerettem volna tegnap este még maga után nézni, de nem tudtam elszabadulni, illetve talán el tudtam volna szabadulni, de… Remélem, nem a pajtában aludt?
Az utolsó mondat mintha álomfelhőn keresztül ért volna füleimhez. Nem tudtam felelni.
– Miért nem válaszol?
– Hogy a pajtában aludtam-e? Igen.
– Ugy. És milyen volt?
– Köszönöm, egész jó.
– Ugy?… Igen… Ma hazamegyünk.
Elfordult és távozott. Arcát egy szempillantás alatt elöntötte a pirosság.
Ekkor odajött hozzám Harald és megkért, hogy csináljak neki egy sárkányt.
– Igen… majd megcsinálom – feleltem mérhetetlen zavaromban –, egy olyan hatalmas sárkány lesz, ami fölrepül az égig. Majd meglátod…
Néhány órahosszat szakadatlanul furtuk, faragtuk a sárkányt. Harald roppant kedves volt naiv ártatlanságában, de én persze minden egyébre gondoltam inkább, mint a sárkányra. Fölragasztottuk a sárkány farkát, csomóztunk, kötöztünk és megint ragasztottunk. Két alkalommal Erzsébet kisasszony is odajött és nézte a munkát. Éppen olyan kedves és élénk volt, mint azelőtt, de én nem igen törődtem vele. Más járt az eszemben.
Azután jött a parancs, hogy fogjam be a lovakat. Erre beküldtem Haraldot és félórai haladékot kértem. És tovább dolgoztunk a sárkányon, amig elkészült. Másnap reggel, ha az enyv megszárad, fölröpülhet a levegőbe, Harald szemmel követheti föl a kék égig és közben éppen olyan furcsa bizsergést érezhet a szive táján, mint én most.
Befogtam.
A nagyságos asszony az egész papcsalád kiséretében kilépett a házból.
A tiszteletes ur meg a felesége barátságosan üdvözölnek, néhány szót váltunk, de én csak a hangjuk csöngését hallom, szavaikat nem értem. A papné megint olyan furcsa oldalpillantással nézett rám.
Erzsébet kisasszony kihozza az ételkosarat és jól bebugyolálja a barátnőjét.
– Hát igazán nem veszel magadra semmit? – kérdi utoljára.
– Nem, köszönöm, igy éppen jó. Isten veletek.
– Legyen ma is éppen olyan jó kocsis, mint amilyen tegnap volt! – kiáltja föl hozzám a kisasszony és integet.
Kifordulunk az udvarról.
Csipős szél fujt. Rögtön láttam, hogy a nagyságos asszony nincs elég melegen betakarva.
Egyik óra mulik a másik után. A lovak érzik, hogy hazafelé tartunk és nógatás nélkül is szaporán ügetnek. Kesztyüm nincs és ujjaim lassanként megdermednek. Az ut mentén egy kunyhó szomorkodik. A nagyságos asszony kocog, hogy álljunk meg, dél van és a hidegtől sápadtan kilép a kocsiból.
– Gyerünk be a kunyhóba és együnk valamit – mondja –, ha ellátta a lovakat, hozza be az ennivalós kosarat.
És ezzel fölmegy a lankán.
– Talán a hideg miatt megy ebbe az idegen kunyhóba – gondolom magamban –, mert nem hiszem, hogy tőlem félne.
Megkötöm a lovakat, megetetem és betakarom őket a pokróccal, mert az idő esőre áll. Megveregetem a hátukat, azzal veszem a kosarat és megyek be a kunyhóba.
A kunyhóban egy vénasszonyt találok. Hevesen hadonászik és barátságosan beljebb hiv. A nagyságos asszony kicsomagolja az ennivalónkat, azután anélkül, hogy rámnézne, igy szól:
– Ugylátszik, ma is nekem kell ellátnom magát. – Igen, köszönöm szépen.
Szótlanul fogyasztjuk el az ebédet. Egy padon ülök egész idő alatt, kibámulok az ablakon és egy falatot sem tudok legyürni. Ő néha egy-egy szót vált a vénasszonnyal, néha meg a tányéromra pillant, hogy van-e mit ennem. A szoba nagyon kicsi, két lépésnyire tőlem van az ablak és mi egészen közel ülünk egymáshoz. A kávé elfogyott, mellettem a padon nincs már hely, ugy hogy a csészét a kezemben tartom. Akkor felém fordul a nagyságos asszony és lesütött szemmel mondja:
– Hiszen itt van még hely.
Hallom a szivem dobbanását és ilyesvalamit mormolok:
– Köszönöm…, jól van igy is… Én inkább…
Kétségtelenül fél tőlem, fél, hogy valamit mondok vagy teszek… Most megint elforditja az arcát és látom, hogy keble hevesen sülyed és emelkedik. Légy nyugodt, mondom magamban, egyetlen szócska sem fogja elhagyni ajkaimat.
Szeretném az üres csészét és a tányért az asztalra tenni, de félek, hogy megijesztem, ha közelebb megyek hozzá. Megzörgetem egy kicsit az edényt, hogy figyelmesebbé tegyem, aztán leteszem a csészét és megköszönöm szépen az ebédet. A háziasszonyi hangon akar beszélni:
– Nem kiván semmit? Azt hiszem…
– Nem, köszönöm szépen. Bepakolhatok? De ugylátszik…
Kezeimre pillantok és látom, hogy a meleg szobában földuzzadtak és formátlanná dagadtak, ugy hogy bizony nem igen tudok csomagolni. A kapitányné megértette pillantásomat, lesüti a szemét és lassan kikivánkozó mosollyal kérdi:
– Nincs kesztyüje?
– Nincs, de nem is kell.
Visszaülök a padra és várom, hogy becsomagoljon, hogy a kosarat elvihessem. Egyszerre megint felém fordul és anélkül, hogy arcát fölemelné, kérdi:
– Hová való?
– Nordlandba – felelem.
Csönd.
Végre én kérdezem:
– Volt már ott a nagyságos asszony?
– Igen, gyermekkoromban.
És az órájára pillant, mintha figyelmeztetni akarna, hogy készülődjünk.
Azonnal fölálltam és kimentem a lovakhoz.
Az égbolton sötét felhők gyülekeztek, nagy nedves hópelyhek szállingóztak lefelé, sietve levettem a bakról meleg gyapjutakarómat és elrejtettem az ülés alá, azután megitattam és befogtam a lovakat. Nemsokára jött Falkenbergné. Elébe mentem, hogy a kosarat elhozzam.
– Hová megy?
– A kosárért.
– Nem szükséges. Nem visszük magunkkal.
A kocsihoz mentünk, beszállt és én be akartam burkolni a lábait. Közben kihuztam az ülés alól összehajtogatott takarómat és azt is térdeire teritettem a másik alá, hogy észre ne vehesse.
– Milyen szerencse – mondta Falkenbergné –, hol volt ez a takaró?
– Itt az ülés alatt.
– Hiszen kaphattam volna még a barátnőmtől, de isten tudja mikor küldhetem vissza. Köszönöm, majd én magam… Köszönöm, én is elérem… Csak készüljön el most maga is.
Becsuktam az ajtót és fölmásztam a bakra.
– Ha kopogni fog és vissza akarja adni a takarót, hát nem állok meg, – gondoltam.
Megint mulnak az órák. Olyan sötét van, mint valami zsákban, egyre hevesebben esik és havazik, az ut egyre puhább lesz. Néha leugrom a bakról és a kocsi mellett szaladok, hogy meggémberedett tagjaim fölengedjenek. Ruháimról csurog a viz.
Igy megyünk hazafelé.
– Csak ne legyen olyan világos az udvaron, hogy fölismerhesse a takarót – gondolom magamban.
De, sajnos, az udvar teljesen ki volt világitva. Várták a nagyságos asszonyt.
No, most minden kiderül. Szorongásomban egy jó darabbal a bejárat előtt megállitom a lovakat és kinyitom az ajtót.
– Mi az?… Mi történt?
– Azt hiszem, jobb lesz, ha itt száll ki a nagyságos asszony. Olyan pocsolyás az udvar és a fü csupa viz…
Talán azt hitte, hogy Isten tudja, mit akarok.
– Az Isten áldja meg, hajtson tovább.
A kocsi megindult és egy perc mulva ott álltunk a kivilágitott bejárat előtt.
Emma jött ki elibénk. A nagyságos asszony odaadta neki a takarókat, amiket már bent a kocsiban összehajtott.
– Köszönöm – mondta és rámnézett. – Istenem, milyen vizes lett…