XXV.
Különös ujság várt rám. Falkenberg elszegődött a kapitányhoz és igy terveink füstbe mentek. Egyedül maradtam. Nem tudtam megérteni a dolgot. No, de hiszen holnap is lesz egy nap, majd gondolkodom rajta.
Éjjel van, két óra és én még mindig ébren hánykolódom, gondolkodom és didergek. Még mindig nem tudtam fölmelegedni. De végre is elmulik a didergés és forró vacogás fut végig a testemen. Lázam van. Hogy félt tegnap… Nem mert velem ebédelni egyedül az országuton és egész utazásunk alatt egyetlenegyszer sem nézett rám.
Egy világos pillanatban eszembe ötlik, hogy ha igy forgolódom, fölverem Falkenberget és meg fogja hallani, ha félrebeszélek. Összeszoritom fogaimat és fölugrom. Magamra kapom nedves ruháimat, lesietek a lépcsőn és futásnak eredek befelé a földeken. Rövid idő multán megszáradnak a ruháim. Az erdő felé futok és mikor elérem a munkahelyünket, arcomról szakad a verejték. Csak megtaláljam a fürészt, majd kidolgozom testemből a lázt. Ez régi és kipróbált módszerem. A fürészt nem találom, de a balta ott fekszik, ahová szombat este eldugtam. Nekilátok a munkának. Olyan sötét van, hogy az orromig se látok. Időnként megtapogatom a törzseket és néhány fát kidöntök. Szakad rólam a verejték.
Tagjaim reszketnek a kimerültségtől, eldugom a baltát és szaladok haza. Már hajnalodik.
– Hol voltál? – kérdezi Falkenberg.
Nem akarom, hogy megtudjon valamit a tegnapi utról. Még elfecsegné a konyhában. Magam elé dünnyögök valami érthetetlen választ.
– Talán bizony Rönnaugnál voltál? – kérdezi ujból.
– Igen – felelem –, nála voltam, ha éppen tudni akarod.
– No, ezt nem volt nehéz kitalálni – feleli. – Én mostanában nem járok senkihez.
– El akarod venni Emmát?
– Hát bizony meglehet. Kár, hogy te nem maradsz itt. Elvehetnéd valamelyik másikat.
És tovább füzi gondolatait. Hogy akármelyik lány enyém lehetett volna, ha akartam volna, de most már késő, mert a kapitánynak nincs szüksége rám. Ne is menjek már ki az erdőbe…
Mintha messzi-messziről, mérhetetlen álomtenger másik partjáról röpülnének felém a szavai.
Reggelre elmulik a láz. Kissé fáradt vagyok, de azért mégis fölkelek, hogy kimenjek az erdőbe.
– Nem kell kijönnöd – mondja Falkenberg –, hiszen mondtam már…
Hát persze, igaz. De mégis a munkaruhámat huzom föl, mert a másik még egészen nedves. Falkenberg zavarban van, fél a szemrehányásoktól, amiért megállapodásunkat megszegte. Mentegetőzik, hogy bizonyosra vette, hogy elszegődöm a papékhoz.
– Hát akkor nem jössz velem a hegyekbe? – kérdezem.
– Nem, ugy látszik, annak már vége. Belefáradtam a kószálásba és ennél jobb helyet igazán nem is találhatnék.
Ugy teszek, mintha egyáltalában nem érdekelne a dolog és Péter felől kérdezősködöm. Szegény ember milyen sokáig betegeskedik.
Falkenberg azt mondja, hogy félembernek érzi magát, mert tőlem el kell válnia. És ha Emma nem volna, bizony cserbenhagyná a kapitányt.
– Nesze – mondja –, ezt neked adom.
– Mi az?
– A bizonyitványaim. Nekem nem kell, de te alkalomadtán fölhasználhatod. Ha egyszer abba a helyzetbe kerülsz, hogy zongorát kell hangolnod.
Ideadja a bizonyitványokat és a hangvillát. De miután nékem nincs olyan jó hallásom, mint neki, nem vehetem hasznát a dolgoknak. Megmondom, hogy könnyebben fölhangolnék egy köszörükövet, mint egy zongorát.
Erre elkezd nevetni és szemmelláthatólag örül, hogy én ilyen félvállról veszem a dolgokat.
Falkenberg elment. Fáradt vagyok. Jó lesz egy kicsit lustálkodni, ruhástól végigfekszem az ágyon és gondolkodom. Hiszen a munkát befejeztük, amugy is odébb kellett volna állnunk, nem várhattam, hogy örökkévalóságig itt tartsanak. Azt persze számitáson kivül hagytam, hogy Falkenbergtől el kell válnom. Hej, ha a helyén lehetnék, két ember helyett dolgoznám. Talán megvesztegetném, hogy engedje át a helyét… Az igazat megvallva, azt hittem, hogy a kapitányt kellemetlenül érinti az, hogy ezt a munkást éppen ugy hivják, mint őt, de, ugy látszik, tévedtem.
Töröm a fejem. Tudomásom szerint jó munkás voltam és egy percet sem loptam el a kapitány idejéből a saját munkám számára.
Megint elalszom és lépések zajára ébredek föl. Valaki jön föl a lépcsőn és mielőtt kiugorhatnám az ágyból, előttem áll a kapitány.
– Maradjon csak – mondja barátságosan és megint menni készül. – De ha már egyszer fölébresztettem, talán elintézhetnők a számadásunkat.
– Igenis, ahogy kapitány ur kivánja.
– Csak azt akarom mondani, én is meg a barátja is, azt hittük, hogy elszegődik a paphoz és azért… És most már itt a tél, az erdőben nem lehet dolgozni és… mit is akartam még mondani?… Igen… a barátjával már elszámoltam és nem tudom, hogy…
– Természetesen rendben van.
– Megegyeztünk a barátjával, hogy valamivel többet kapnak a kialkudott napszámnál.
Erről Falkenberg nem szólt nekem. Valószinüleg ebben a pillanatban jutott a kapitány eszébe.
– És mi pedig felesben osztozkodunk – mondtam én.
– De hiszen maga volt a munkavezető. Természetes tehát, hogy nagyobb rész illeti…
Miután láttam, hogy hiába mentegetőzném, ráhagytam, hogy fizessen annyit, amennyit akar. A pénzt eltettem.
– Ez több, mint amennyire számitottam – mondtam.
– Nagyon örülök – felelte a kapitány – és még ezt a bizonyitványt is oda akarom adni, hogy megköszönjem a munkáját.
Derék, egyeneslelkü ember volt. És miután egy szóval sem emlitette a tavaszra tervezett vizvezetéket, én sem szóltam, nehogy zavarba hozzam.
– Most a vasutépitéshez megy? – kérdezte.
– Még nem tudom.
– Hát… sok szerencsét kivánok.
De én nem tudtam tovább visszatartani magam, megkérdeztem:
– És később, ugy tavasz felé, lesz itt valami munka számomra?
– Még nem tudom, majd meglátjuk. Én… az a kérdés… Ha éppen erre jár, nézzen be. Hát a favágógéppel mi lesz?
– Ha itthagyhatnám…
– Hát persze.
Mikor elment, leültem az ágy szélére. Na most vége, ugy bizony. Isten segits. Kilenc óra van. Az asszony már fölkelt. Ott járkál bent a házban. Az ablakon keresztül talán megláthatom. Bár csak már száz mérföldnyire volnék innét.
Előveszem a hátizsákomat és becsomagolok. A nedves kabátot fölhuzom a száraz fölé. Kész vagyok. Megint leülök és várok.
– Tessék reggelizni jönni.
Legnagyobb rémületemre karján hozza a takarómat.
– És a nagyságos asszony kérdezteti, nem a te takaród-e ez?
– Nem, az enyémet már becsomagoltam.
Emma eltünik.
Csak nem árulhatom el magam. Ördög vigye azt a takarót. Legjobb volna talán, ha mégis lemennék reggelizni. Egyszersmind el is bucsuzhatnám. Ez nem volna föltünő.
Emma megint megjelenik a takaróval, szépen összehajtogatja és leteszi a padra.
– Kihül a kávé, ha nem jösz – mondja.
– Minek hoztad föl ezt a takarót?
– A nagyságos asszony mondta, hogy tegyem le itt.
– Igen, igen… talán Falkenbergé – mormolom.
Emma megkérdezi:
– Hát te most elmész?
– Igen… miután te hallani se akarsz rólam…
– Óh, te… – feleli és nevet.
Lemegyünk a konyhába. Miközben eszem, látom, hogy a kapitány megy ki az erdőbe. Örülök, hogy elment… talán kijön a nagyságos asszony és elbucsuzhatom.
Kész vagyok a kávéval. Fölállok.
Csakugy minden szó nélkül odébb álljak? Hát persze… elbucsuzom a lányoktól, mindegyikkel váltok néhány szót.
– Szerettem volna elbucsuzni a nagyságos asszonytól is, de ugylátom…
– A szobában van. Mindjárt beszólok…
Emma bemegy és néhány pillanat mulva már jön is vissza.
– A nagyságos asszonynak fáj a feje. A diványon fekszik. Tiszteltet.
– Viszontlátásra – mondják a lányok, mikor kilépek az ajtón.
Vállamon viszem a hátizsákomat. Lassan lépegetek ki az udvarról. Hirtelen eszembe jut, hogy a baltát eldugtam és Falkenberg bizonyára nem fogja megtalálni. Visszamegyek, bekopogok a konyhaablakon és megüzenem, hová dugtam a baltát.
Miközben az uton ballagok, néha-néha hátraforditom a fejem és a szoba ablakai felé nézek. Semmi. Azután elmarad mögöttem a ház.