XXVII.
Pár napig itt laktam. Péter hazajött, de nem tudott semmit sem mondani.
– Jól vannak Övrebőben?
– Igen, legalább is nem hallottam az ellenkezőjét.
– Láttad mindnyájukat, mikor eljöttél? A kapitányt? Meg az asszonyt is?
– Igen.
– Senki se feküdt betegen?
– Nem. Ki feküdt volna?
– Falkenberg – mondom – panaszkodott, hogy megégette a kezét, de bizonyára már elmult.
Nem volt valami nagyon kényelmes ez az otthon, bár jó módra vallott. Az apa volt az első képviselőválasztó biztos és esténként leült ujságot olvasni. Óh, ez az olvasás! Az egész ház szenvedett miatta és a lányok halálosan unatkoztak. Mikor Péter hazajött, az egész család nekiült számolni, hogy megkapta-e az egész fizetését és hogy kapott-e fizetést a betegsége alatt is, amire vonatkozóan a választási biztos is azt mondta, hogy „erre a törvény kötelezi a kapitányt“.
Mikor tegnap jöttem, szerencsétlenségemre kiütöttem egy ablaküveget. Az üveg amugy sem került semmibe, mégis erről sugdolóztak és mindenfelől barátságtalanul néztek rám. Ezért ma elmentem a boltba és vettem egy uj üvegtáblát, amit aztán kittel rendesen a helyére raktam. Erre azt mondta a választási biztos:
– Nem kellett volna olyan sokat fáradoznod egy ablaküvegért.
De nem is annyira az üveg miatt mentem a boltba, sokkal inkább egy pár üveg borért, hogy megmutassam, mennyire nem vagyok rászorulva egy pár ablaküvegnek az értékére, no meg vettem egy kézivarrógépet is, amivel meg akartam tisztelni a lányokat, ha majd megyek. Ma este megihatjuk a bort, hiszen holnap vasárnap van, mindnyájan eleget alhatunk. De hétfőn tovább akarok vándorolni.
Azonban nem ugy történt, ahogy gondoltam. A két lány fönn volt a padláson és kutatott a zsákomban. A varrógép meg a palackok szöget ütöttek a fejükbe és gondolataik folyton ezeken jártak és mikor lejöttek, jelentőségteljesen néztek egymásra.
Csak maradjatok nyugodtan, gondoltam magamban, mindennek eljön az ideje.
Este együtt ülök a háznéppel a szobában és beszélgetünk. Éppen befejeztük az evést és az ember már föltette a pápaszemét, hogy ujságot olvasson. Ekkor kopogtattak odakint. Valaki van az udvaron – mondom. A lányok egymásra néznek és kimennek. Kinyitják az ajtót és azt mondják: Tessék! Két fiatalember lép be. Üljetek le – mondja nekik az asszony.
Ebben a pillanatban eszembe ötlik, hogy az én borom miatt küldtek ezért a két parasztlegényért és hogy ezek a lányok szeretői. A reményteljes fruskák, 18–19 évesek és máris milyen fürgék! Igen ám, csakhogy igy egyszerüen nem lesz bor, szó sem lehet róla…
Az időjárásról beszélgettek, hogy nem jó várni ilyen késő évszakban és hogy az őszi buzaszántást nem szabad abbahagyni.
Ebben a fecsegésben nem volt élet s az egyik lány hozzám fordult, hogy nagyon csöndes vagyok, miért van ez?
– Talán azért, mert el kell utaznom – felelem –, hétfőn reggel már két mérföldnyire leszek innen.
– Akkor talán ma este bucsura koccintunk?
Valaki vihogott erre a kérdésre, bizonyára azért, mert olyan jól illik rám, aki fösvény voltam és vártam a borral. De én nem ismertem ezeket a lányokat és nem is törődtem velük, különben másként viselkedtem volna.
– Miféle koccintás? – mondom – három üveg bort vettem, hogy magammal vigyem az utra.
– Két mérföldre akarod cipelni a bort? – kérdezi a lány nagyot kacagva. – Hiszen sok boltot találsz utközben.
– A kisasszony elfelejti, hogy holnap vasárnap van és akkor minden bolt zárva van – válaszoltam.
A nevetés elnémult, de a hangulat nem javult meg irányomban, mert ilyen nyiltan elárultam szándékomat. A háziasszonyhoz fordultam és sértődött hangon kérdeztem, hogy mivel tartozom.
– Tán csak nem sürgős? Nem ér rá holnapig?
– De sürgős. Két napig voltam itt, gondolkozzék, mit fizessek?
Sokáig gondolkozott, végül kiment és a férfit is belevonta a számolásba.
Mivel sokáig voltak kint, fölmentem a padlásra, elkészitettem a zsákomat és levittem a folyosóra. Még jobban meg kellene sértődnöm és már ma este el kellene mennem. Ez jó módszer volt arra, hogy eljussak innen.
Mikor visszamentem a szobába, megszólalt Péter:
– Csak nem akarsz éjszaka elmenni?
– De igen, akarok.
– Nem hinnélek olyan ostobának, hogy a fehérnép szavára adj valamit.
– Istenem, hadd menni az öreget – szól közbe a nővére.
Végre bejöttek a szülők, de egy szót se szóltak.
– Nos, mivel tartozom?
Most már igazán untam, elkeseritett ez a história és az első bankót, ami a kezembe akadt, odadobtam az asszonynak.
– Elég?
– Hm. Hiszen szép pénz, de… és talán elég is, de…
– Mennyit adtam?
– Egy ötkoronást.
No, ez tényleg kicsit szükmarkuan volt, a zsebembe nyultam több pénzért.
– De anyám, hiszen az egy tizkoronás volt – szólt közbe Péter –, ami pedig nagyon sok és még vissza is adhatnál belőle.
Az öreg kinyitja a tenyerét, megnézi a pénzt és egyszerre elcsodálkozik:
– No de ilyet, nem gondoltam volna, hogy egy tizes. Nem néztem meg közelebbről. Ezért igazán köszönet jár neked.
A választási biztos elkezdett beszélgetni a két legénnyel, hogy mit olvasott a lapban: valami rémes szerencsétlenségről, valakinek a kezét összezuzta egy favágógép. A lányok ugy tettek, mintha nem is látnának, a valóságban pedig ugy ültek ott, mint két macska, behuzott nyakkal, keskenyre összeszoritott szemekkel. Itt nem volt mire várni, bucsuztam.
Az asszony utánam jött a tornácra és barátságosan szólt hozzám:
– Igazán ideadhatnád az egyik palack bort – mondja –, olyan unalmas, amióta ez a két legény itt ül.
– Isten vele! – csak ennyit mondtam és feléje sem hederitettem.
A zsák a hátamon, a varrógép pedig a kezemben volt, az ut pedig puha és nehéz volt cipelni. Mégis könnyü szivvel mentem. Ez kellemetlen história volt és be kell vallanom, kissé nyomoruságosan viselkedtem. Nyomoruságosan? Semmiesetre! Kis biráskodást tartottam magam fölött és kifejtettem, hogy az ördögadta lányok ünnepet akartak csapni a szeretőiknek az én borommal! Bizony. De alapjában véve nem volt-e az én sértődésem csak a férfivér kitörése? Ha két idegen lányt hivtak volna a legények helyett, nem ömlött volna a bor? Bizonyára. És azt mondta, hogy öreg. Hát nem volt igaza? Hiszen megöregedhettem, amióta nem türöm, hogy mellőzzenek egy parasztlegény miatt…
De a sértődésem csökkent a fáradságos menetelés közben, a biróságot föloszlattam és mentem, mendegéltem órákon át nevetséges terhemmel: három palack borral és egy kézivarrógéppel. Az idő enyhe, de ködös volt és nem láttam világosságot a tanyákon, amig egészen a közelükbe nem értem. Ekkor rendszerint kutyák rontottak rám és megakadályoztak abban, hogy besurranjak valamelyik pajtába. Mind később és később lett, fáradt és szomoru voltam és aggódtam a jövő miatt is. Nem dobáltam ki sok pénzt csupa haszontalanságra? El fogom adni a varrógépet és ujra pénzre váltom.
Nagyon, nagyon soká kerültem olyan helyre, ahol nem volt kutya. Világosság ragyogott az ablakából. Minden további nélkül beléptem és szállást kértem.