XXIX.
Jól és vidáman érzem magam, reggel van, a nap besüt az ablakon és Olgának meg a mamájának mulatságosan nedves és sima a haja.
A reggeli után, melyet megosztok kettőjükkel és amelyhez rengeteg kavét kapok, Olga fölcicomázza magát az uj szoknyájával, a ronggyal meg a kabáttal, mely utóbbinak kerek gallérja, két sor gombja és a nyakán meg a gallérján zsinórdiszitése van. És a kis Olga nem tudja kitölteni sehogysem, mert olyan karcsu, mint egy kis borju.
– Ne vegyünk be egy kicsit a kabátnak az oldalából? – kérdezem – van még időnk hozzá.
De az anya meg a lány egymásra pillantanak, hogy ma vasárnap van, amikor nem vesznek a kezükbe se tüt, se ollót. Tudom jól, hogy mit gondolnak magukban, hiszen gyermekkoromban én is igy gondolkoztam. Most segitségül hivok egy kis szabadgondolkozást: az egészen más, hogyha a varrógép varr, hiszen a kocsi sem követ el bünt, mikor vasárnap megy az uton.
De ők ezt nem értik. Különben is Olgának bele kell nőnie a kabátba, hogy egy pár évig viselhesse.
Gondolkozom, hogy mit dughatnék Olga kezébe, ha elmegy, de nem volt semmim, csak egy egykoronást adok neki. Kezetnyujtva megköszöni, megmutatja a pénzdarabot anyjának és azt sugja csillogó szemekkel, hogy odaadja a testvérének a templomban. És az anya majdnem épp ugy meghatva azt mondja, hogy igen, megteheti.
Olga templomba megy bő kabátjában és apró lábaival szalad le a domboldalon. Istenem, milyen kedves!…
– Nagy tanya az a Hersaet?
– Igen.
Ülök egy darabig és álmos szemekkel tünődöm a szó etimológiáján: Hersaet biztosan abból származik, hogy Herresaete, ami uri székhelyet jelent. Talán egy hadvezér uralkodhatott itt, akinek leányát, a legbüszkébb leányt a környéken, maga a kormányzó vette feleségül és fiukból király lett…
Szóval, nagyon vágyom Hersaet felé. Mindegy, akármerre megyek, azért inkább oda. Talán kaphatok valami munkát a földesurnál, talán lesz szerencsém egy és máshoz, mindenesetre idegen emberek között leszek és miután elhatároztam, hogy Hersaetbe megyek, megvolt a célom.
Mivel azonban kábult és zavart voltam a kevés alvástól, az asszony megengedte, hogy lefeküdjem az ágyára. Egy csinos kis keresztespók mászik lassan föl a falon és én fekve, szemeimmel követem, amig el nem alszom.
Pár órát aludtam és frissen, vidáman, kipihenten ébredtem föl. Az asszony az ebédet főzi. Becsomagolom a hátizsákomat, fizetek a szállásért és végül azt mondom, hogy Olgának a képért a varrógépet adom cserébe.
Az asszony megint nem hisz a szavaimnak.
– Mindegy – mondom –, ha ő meg lesz elégedve, én meg leszek. A kép értékes, tudom, hogy mit csinálok.
Levettem a falról a képet, lefujtam róla a port és gondosan összegöngyölgettem. A falon világos négyszög maradt a helyén. Aztán elbucsuztam.
Az asszony kijött utánam, hogy nem várhatnám-e meg Olgát, hogy megköszönhesse.
Jaj, de kedves volna!
De nem volt időm. Kértem, adja át neki üdvözletemet és mondja meg, hogyha valami kétsége van, csak olvassa el a használati utasitást.
Az asszony sokáig állt ott és nézett utánam. Peckesen mentem előre és büszkélkedtem. Most már csak a hátizsákot kellett vinnem és kipihentem magam, a nap sütött és az ut is megszáradt valamelyest. Ekkor énekelni kezdtem, mert elégedett voltam a cselekedetem miatt.
Neuraszténia…
Hersaetbe másnap kerültem. Mivel olyan nagy és finom hely, előbb körül akartam járni. De mikor egy kicsit beszéltem a tanyai béresekkel, elhatároztam, hogy fölkeresem a földesurat. Dolgoztam én már gazdag embereknél azelőtt is, mint például most a kapitányéknál Ővrebőben.
A földesur kis szélesvállu ember volt, hosszu fehér szakállal és sötét szemöldökkel. Rideg hangon beszélt, de jóságos szemei voltak; később pedig kiderült, hogy vidám ember, aki néha tréfált és igazán szivből nevetett. Egyszer-másszor ő maga is tudatára ébredt helyzete és jómódja fontosságának. Az volt a legnagyobb ambiciója, hogy tiszteljék a tekintélyét.
– Nem, nincs semmi munka. Honnan jön?
Megneveztem egy pár helyet az utamról.
– Bizonyára nincs pénze és most azért könyörög.
– Nem kértem, van pénzem.
– Akkor mehet tovább. Nem tudok magának munkát adni, az őszi szántás elmult. Tud keritést vágni?
– Igen.
– Ugy. De nekem már nem kell fakerités, drótkeritésem van. Ért a kőmüvesmunkához?
– Igen.
– Kár. Éppen most volt nálam az egész őszön át két kőmüves, maga is velük lehetett volna.
Ott állt és pálcájával a földet szurkálta.
– Hogyan jutott eszébe hozzám jönni?
– Mindenki azt mondta, hogy csak a földesurhoz menjek, akkor kapok munkát.
– Ugy? Igen, nálam mindenféle népség dolgozik, most ősszel kőmüvesek voltak itt. Tud csirkéket etetni? Mert életemben nem találtam még élő embert, aki ahhoz értett volna, ha-ha-ha. Azt mondta különben, hogy Falkenberg kapitányéknál dolgozott Ővrebőben.
– Igen.
– Mit csinált ott?
– Fákat döntöttem.
– Nem ismerem a kapitányt, hiszen messze lakik innen, de hallottam róla. Vannak bizonyitványai tőle?
Elővettem a bizonyitványt.
– Jöjjön és maradjon nálam – mondta minden további nélkül.
A ház körül vezetett a konyhába.
– Adj ennek az embernek jó adag ennivalót, hosszu utat tett meg – mondta.
Ülök a nagy, világos konyhában és hosszu idők óta a legjobb ebédemet eszem. Éppen készen vagyok az evéssel, amikor a földesur megint bejön a konyhába.
– Kérem – mondja.
Rögtön fölugrom és állok, mint egy gyertya és ez a kis udvariasság nem kerülte el a figyelmét.
– Nem, csak egyen tovább, végezze el. Már készen van? Azt gondoltam, hogy… Jöjjön velem…
A pajtához vezetett.
– Egy időre az erdőbe kell mennie. Mi a véleménye erről? Két legényem van, de az egyikre szükségem van másutt, a másikkal maga mehet az erdőbe. Látja, hogy van elég fám, de hiszen itt heverhet és még sincs soha elég belőle. Azt mondta, hogy van pénze. Mutassa.
Megmutattam neki a bankóimat.
– Jól van. Lássa, én hatósági ember vagyok és vigyáznom kell az embereimre. De természetesen bizonyára magának sem terheli semmi a lelkiismeretét, ha magához a földesurhoz jött, hahaha. Amint mondtam, ma kipihenheti magát és holnap menjen az erdőbe.
Megkezdtem előkészületeimet a holnapi napra, utánanéztem ruháimnak, kicsiszoltam a fürészt és kifentem a baltámat. Meleg ujjasom nem volt, de még olyan idő volt, hogy arra nem volt szükség, máskülönben semmim sem hiányzott.
Az ur többször kijött hozzám és mindenfélét fecsegett, ugylátszik mulattatta a velem való fecsegés, amióta megtudta, hogy idegen vándor vagyok. – Gyere ide, Margit – mondta a feleségének, aki átment az udvaron. – Ez az uj ember, az erdőbe küldöm.