III.
Grindhusen bekeni a falat és néhány óra hosszat mázolja. A házikó csakhamar diszesen büszkélkedik és a tengerre néző északi fala pirosan virit. Ugy déltájban kiviszem Grindhusennek a pálinkás butykosomat, leheveredünk a földre, pipázunk és beszélgetünk.
– Hogy én mázoló volnék? Dehogyis vagyok az – mondja –, de ha valaki megkérdezi tőlem, hogy be tudok-e mázolni egy házat, hát persze, hogy be tudom és ha azt kérdezi, hogy tudom-e ezt vagy azt, hát én mindent tudok. De te, ez a pálinka nagyszerü ital ám.
Felesége és két gyereke talán egy mérföldnyire laknak innét, minden szombaton hazamegy hozzájuk. Két nagy lánya közül az egyik már férjnél van. Grindhusen már nagyapa. Ha Gunhild házának festését befejezte, meséli, akkor a paphoz kell mennie, akinek a kertjében kutat ás. A falukban köröskörül mindig akad valami munka. Ha pedig jön a tél és a föld keményre fagy, akkor fát vág az erdőn vagy a sutba fekszik és várja a jószerencsét. Most már kisebb lett a családja és majd csak lesz valahogy.
– Bár rendes ember volnék, vennék magamnak kőmüvesszerszámokat – mondja.
– Hát te ehhez is értesz?
– Nem, nem vagyok tanult kőmüves, de ha a kut meg lesz ásva, ki is kell falazni és az már nem nehéz dolog…
Szokásom szerint céltalanul kóborolok a szigeten és közben sok minden eszembe jut. Béke, béke, az erdő minden fájából árad az isteni béke. Lám, a kis madarak elköltöztek, csak egy csapat holló röpdös némán és telepszik le egyik helyről a másikra. És a bogyók piros fürtjei hullanak hangos koppanással a földre és elsüppednek a mohába.
Talán igaza van Grindhusennek, majd csak kialakul valahogy minden. Most már két hete nem olvastam ujságot és lám, kitünően érzem magam, lelkem nyugalma egyre gyarapszik, énekelek, nyujtózkodom és esténként födetlen fővel szemlélem a csillagos eget.
A legutolsó tizennyolc esztendőben kávéházakban éltem és a villát visszaadtam a pincérnek, ha nem volt egészen tiszta. Láttad, Grindhusent? mondom magamnak, amikor pipára gyujtott, csonkig égette a gyufaszálat és mégsem égette el megkeményedett ujjait. Azt is észrevettem, hogy amikor egy légy mászik a kezefején, nem törődik vele, talán nem is érzi. Igy kell viselkednie egy férfinak a legyekkel…
Este azután eloldja csónakját Grindhusen és elevez. Én a parton kóborolok és énekelek, kavicsokat hajigálok a tengerbe vagy partra vonszolom a himbálódzó faroncsokat. A hold süt, csillagos az ég.
Pár óra mulva visszatér Grindhusen és vadonatuj kőmüvesszerszámokat hoz magával. Ezeket biztosan lopta, gondolom magamban. Hátunkra vesszük a szerszámokat és elrejtjük az erdőben.
Azután éjszaka lesz és mi lefekszünk, ki-ki a maga helyére.
Másnap kész a ház tarka köntöse, de hogy a nap kiteljen, Grindhusen vállalkozik rá, hogy este hatig fát vág. Én beülök Gunhild csónakjába és halászni megyek, nehogy itt legyek, mikor Grindhusen elmegy. Halat ugyan nem fogok, de fázom és gyakran előhuzom az órámat. No, most már biztosan elment, gondolom magamban és ugy hét óra tájban hazaevezek. Grindhusen már ott áll a parton és onnan int bucsut.
Mintha napsugár melegitette volna föl egyszerre a szivemet, mintha a mult, az ifjuság hivott volna, egy elmult emberöltő, a skreiai napok. Odaevezek hozzá és megkérdem:
– Ki tudod ásni egyedül azt a kutat?
– Nem, magammal viszek egy embert.
– Vigyél el engem – mondom. – Várj meg itt, csak visszamegyek és fölszedelőzködöm.
Mikor feleuton vagyok, Grindhusen utánam kiált:
– Nem… mindjárt éjszaka lesz. Meg aztán, ugy-e, nem is gondoltad komolyan?
– Várj csak egy percig, mindjárt itt leszek.
És Grindhusen leül a parton. Eszébe jut, hogy milyen nagyszerü pálinka kotyog a butykosomban.