VII.
Elő kellett tehát készitenem barátomat, hogy a kutat a domb tetején kell kiásnunk. És nehogy gyanakodjon, a papra háritottam minden felelősséget. Neki jutott ez az eszébe és én csak megerősitettem a tervét. Grindhusen meg volt elégedve, azonnal megértette, hogy igy még több munkánk lesz, mert hiszen a vezeték csatornáját is ki kell ásni. Nagyon megelégedett arcot vágott tehát, mikor hétfőn reggel a tiszteletes ezekkel a félig tréfás szavakkal fordult hozzá:
– Bajtársad meg én elhatároztuk, hogy a domb tetején ássuk a kutat és a vizet csöveken vezetjük ide le. Mit szólsz ehhez a bolondsághoz?
Grindhusen ugy találta, hogy ez nagyszerü gondolat.
De mikor azután a terv részletesebb megbeszélésére került a sor és mindhárman fölmentünk a dombra, hogy az ásásra alkalmas helyet kiválasszuk, Grindhusen gyanitani kezdte, hogy mégis több közöm van a tervhez, mint ahogy mondtam és ellenvetéseket tett. Például a téli fagy miatt nagyon mélyre kell ásnunk a csatornát…
– Egy méter harminc mélyre – szakitottam félbe.
–… és emiatt azután drága mulatság lesz ez a vizvezeték.
– Társad ugy véli, hogy össze-vissza néhány száz koronába fog kerülni.
Grindhusennek fogalma sem volt egy munka árának a kiszámitásáról és csak azt tudta mondani:
– No igen, igen, kétszáz korona is szép pénz ám.
És én közbevetettem:
– Ennyivel is kevesebb kárpótlást fizet majd tisztelendő ur, ha elköltözik innen.
– Kárpótlást? De hiszen nekem eszem ágában sincsen innen elmenni.
– Akkor meg egész életében örülni fog a vizvezetéknek – feleltem.
Ekkor rámnézett a pap és megkérdezte:
– Hogy hivnak?
– Knut Pedersen a nevem.
– Hová való vagy?
– Föl északra.
De tudtam, miért kérdezi mindezt és elhatároztam, hogy többé nem használok ilyen választékos szavakat.
Végül is a vizvezeték elhatároztatott és mi munkához láttunk.
Szép napok következtek. Először is kiváncsi voltam, vajjon találunk-e vizet a dombtetőn és néhány éjszakán át nagyon rosszul aludtam. Mikor azonban ez a feszültség elmult, már tul voltunk a dolog nehezebbik részén. Viz volt elég, néhány nap mulva már ki is kellett merni reggelenként. A talaj agyagos volt és alaposan bepiszkitottuk magunkat az omlós lyukban.
Egy hétig ástuk az aknát, azután hozzáláttunk a falhoz való kövek robbantásához. Ezt a munkát még a skreiai utépitésnél megtanultuk. Azután megint egy hétig ástunk, mig végre elég mély lett a kut. A talaj itt már olyan lágy volt, hogy azonnal hozzá kellett fognunk a kikövezéshez, különben az agyagfal könnyen beomolhatott és maga alá temethetett volna.
Ástuk a gödröt, robbantottunk, köveztünk és igy mult el egyik hét a másik után. Hatalmas kut volt, szerencsés munka, a tiszteletes meg volt elégedve. Grindhusen meg én közöttem is egyre javult a viszony és amikor megtudta, hogy munkámért nem követelek többet, mint egy jó segédmunkást megillető bért, habár gyakran nekem kellett vezetni a munkálatokat, ő is fölengedett egy kicsit és viszonzásul tisztességesebben viselkedett az evésnél. Ennél jobban már nem is mehetett volna a sorom és eszem ágába sem jutott, hogy valaha még visszatérhessek a városba.
Munka után az erdőben csavarogtam, vagy pedig a temetőben. A sirföliratokat böngésztem és közben mindenfélén gondolkoztam. Egy koporsószöget is kerestem, de ez csak amolyan szeszélyes ötlet volt. Nemrégen ugyanis egy kis darab finom fakérget találtam és ebből egy ökölbeszoritott kézformáju pipafejet akartam faragni, a hüvelyk lenne a födele, amire, hogy annál természetesebb legyen, még körmöt is csinálnék, a gyürüsujjra pedig vékony aranykarikát.
Ilyen csavargások közben alaposan kiszellőztem a fejemet. Hiszen nem siettem, semmit sem mulaszthattam az életből ezekkel az álmodozásokkal. Az esték az enyémek voltak. Szerettem volna, ha némi kis áhitatot tudtam volna gyüjteni, meg halálfélelmet. Még emlékeztem régről, nagyon régről ennek az érzésnek mély misztikumára és szerettem volna megint átérezni. Ha megtalálnám a szöget, talán rámszólnának a sirokból: Az az enyém! Akkor rémülten elejteném és menekülnék.
– Milyen borzalmasan csikorog a torony szélén az a rozsdás szélkakas – mondta néha Grindhusen.
– Félsz talán?
– Hát nem félek éppen, de azért végigfut rajtam a hideg, amikor arra gondolok, hogy milyen közel vagyok a halottakhoz.
Boldog Grindhusen!
Egy szép napon Harald megtanitott, hogy miképen kell elültetni az apró bokrokat. Ezt a mesterséget nem ismertem, az én iskoláskoromban még nem tanitották. Hamarosan ellestem néhány fogást és attól kezdve vasárnaponként szorgalmasan ültetgettem a bokrokat. Viszonzásul én is megtanitottam Haraldot egyre-másra és lassanként jóbarátok lettünk.