S minő népek voltak azok! Most is büszkeségtől tágul a keblem, ha rájuk gondolok. A kormányosok és hajóslegények, a szekeres gazdák sötétkék mentékben, a molnárok világos szürkében, a takácsok füzöldben; és mind valamennyi megrakva három sor filigránmunka ezüstgombbal, egyik válltól a másikig érő nehéz ezüst mentekötő lánczczal. Hát még az asszonyi nemzet! Azokban a suhogó selyemruhákban; a csipkés főkötőkkel, hímzett kötényekkel; a lányok zsiráf fésükre föltüzött kontyokkal, nagyvirágu dudoros réklikben a nép pompájának összesége volt az, idegen divatnak még csak hire sem volt. A ki kalapot tett a fejére, asszonyszemély, azt dámának hítták s nem beszéltek róla fényes nappal.
S mikor ez a kétezernyi népség ott abban a fehér templomban egyszerre fölállt a helyéről s rázendíté az orgonaszó mellett a zsolozsmát: «Im bejöttünk nagy örömmel, Felséges Isten! A Te szentidnek gyülekezetibe. A Te templomodba, Felséges Atya Isten!» Az volt az egekig emelkedő zengemény!
Hanem hát a nagy templomnak csak egy kis szerény tornya volt három cis, fis és gis hangu haranggal.
Ekkor jelent meg közöttünk a nagyravágyás pávafarku dæmona.
Azt mondtuk: micsoda? Hát már miért ne építhetnénk mi a templomunkhoz egy akkora tornyot, mely tiz öllel magasabb legyen a pápistákénál?
Csak ki kellett mondani a nagy szót s mindenki követte.
A város egyetlen kőműves-mesterét megbiztuk a torony tervének megcsinálásával. Huszonöt öl magas legyen maga a fal. Aztán még egy tető, mely az arany csillagot az égig emeli. Nincs is annál nagyobb toronytető a kerek világon.
A költségvetés szerint kikalkulált összeget, ősapáink jeles példája nyomán, egy hónap alatt összeadta a hivek serege.
Az a torony velem együtt nőtt fel. Együtt láttuk egymást kamaszodni.
Csakhogy én, daczára sürü nagy gyarlóságaimnak, korántsem okoztam annyi szomoruságot életem adóinak, mint a pajtásom, a nagy torony.
Ősi szokás szerint az építkezés természetesen épen kétszer annyiba került, mint a mennyire a pallér kiszámitá vala. Az összeadott pénz elfogyott, mielőtt a fal elkészült volna.
Ekkor aztán hozzányultunk az alapítványokhoz. Beleépítettük a Töltéssy-fundatiót, a Csejtey-stipendiumokat a kolosszális toronyba. A Csajághy-alapítványok is mind malterré váltak. Még adósságokat is vettünk fel a torony kontójára.
A fényes, nagy alapítványok, a melyek a szellem nemesítésére voltak szánva, mind átváltoztak kővé, fává, rézzé.
A mi szép kollegiumunk fentartására nem maradt több fenn egyetlen egy patrónusnál. Az az egy utolsó patrónus volt a «szatyor.»
Ezt nem lehetett zálogba bevágni.
Az volt a szerencse.
Már az én «humanissimus» koromban (retor, poéta, logikus) egyesegyedül a szatyor tartotta fenn a kollégiumot. Ez volt az utolsó dominiumunk, utolsó fundátiónk, utolsó kapitálisunk.
És a szatyor még mindig fentartotta az iskolát. Hat tanárnak adott életmódot.
Mindent elprédáltunk a nagy dicsőségért, csak a vándorló asztalunk maradt meg. Szégyenkedtünk vele: de megéltünk vele.
Mikor aztán a nagy szabadságharcz kitört, a hogy sok más régi dolog elenyészett, azokkal együtt a kollegium szatyra is elmult.
Most már aztán az én szülő-ecclezsiámnak nincsen kollégiumi szatyra: hanem iskolája sincsen.
A tanárok, a diákok széjjel mentek, ki erre, ki arra; a szép kollegium háza elébb kisdedóvó lett, mostan községi elemi iskola. A büszke felirat: «musis positum» most is ott ragyog arany betüivel a homlokán: de hová lettek a múzsák?
Az isteni eredetü múzsa, a szüz erényü muzsa, a szent pieridák berkének istennője senkit sem hevít már; elfoglalta helyét a sziveinkben az a festett képü, csapodár hetæra, az az utálatos, hazug, szívtelen bálványa a mai kornak: a politika. Ma csak annak az oltárán áldozunk.
Vajha fölébredne a mi népünkben ismét az igazi, éltető, megtartó nemes hitbuzgóság, melyet apáink anyáink örökül ránk hagytak, de mely örökséget mi elvesztegettük.
PETŐFI ESZMECSIRÁI.
Egyszer láttam a villámot megszületni.
A legközvetlenebb közelségből, alig hat lépésnyire tőlem.
Egész családom együtt volt: nőm, leányom és egy nevelt leányunk.
Egy hatalmas nyári zivatar után, künn álltunk az istenhegyi nyaralónk nyitott verandáján, gyönyörködve az elvonuló fergeteg pompájában. A bakacsinkék felhőkárpit eltakarta az egész vidéket: alatta fehér párafoszlányok lebegtek, mint szellemalakok, a kik ki vannak zárva az égből. Egy-egy néma villám pislant meg néha a felső sötétségben olyan távol, hogy a hangja nem hallatszott hozzánk. A zápor az Istenhegyen megszünt már. A veranda alá menekült fecskék kezdték próbálgatni ázott szárnyaikat. Az egész lég tele volt ózonnal.
Ekkor ott a mi verandánk előtt, ember magasságnyira a földtől, támadt egy szikra, lapda nagyságu; inkább nevezhetném kigyulladt csillagnak, mely egy feloszthatatlan perczig a szivárvány minden szineiben sziporkázva «állt» előttünk, szétágazó szimmetrikus sugáraival hasonló egy virágkehelyhez, gyönyörködtető és nem ijesztő. Az Isten játéka! Születése perczében a hangja nem volt egyéb egy erős, pattanó zengésnél; a villámgyermek sir! A tovább folyó perczben ha felénk fordul, mind halva vagyunk! Nem! oldalt czikázott s aztán éles szögletbe törve, lecsapott az ezer lépésnyi távolban levő Mártonhegyre. De már akkor lángoszlop lett belőle s égrepesztő dörgése miatt reszketett alattunk a föld: már akkor az Isten haragja volt!
Ezt hozom fel igazolásomul.
Ha szabad volt meglátnom a születő villámot, miért ne legyen szabad arról beszélnem, a mit rajtam kívül szintén igen kevesen láttak: a támadó villanyszikráit egy lángésznek; a ki fergeteg volt irodalmunk világában, égtisztító, földtermékenyítő! villámait már nem látjuk, dörgését nem halljuk, felhőt sem látunk belőle, hanem virágait, a mikkel költészetünk mezejét teleszórta, örökké szedni fogjuk.
Petőfi, a költő, a népvezér, egyike volt nemcsak Magyarország, de korszakunk legkiválóbb szellemeinek, a kinek hite, meggyőződése volt az, a mit költeményeibe foglalt, a ki rajongott azért, a mit kigondolt, a ki benne élt abban, a mit megálmodott. Azonkívül pedig ugyanaz a közönséges ember volt, csendesen feldicsérendő jó tulajdonságaival s szeliden megmosolyogni való gyarlóságaival, mint mi valamennyien.
A legtöbb költeményének ismerem az eszmecsiráit; ha szabad volna idegen szót használnom, azt mondanám, motivumait. Némelyiknek ott voltam az első szikra kipattanásánál. Láttam azt, mint amaz emlékezetes villámot, megszületni, s aztán mennydörögve végig harsogni hegy és völgy felett s lecsapni a legmagasabb oromra. Követte a zápor-szakadás. Vérzápor volt.
Ezuttal azonban egy másik villámszerü költeményéről akarok szólani, mely azt a régi, azt az erős barátságot, mely bennünket összekapcsolt, ketté tudta szakítani.
Petőfi életirói, s azok között a legkiválóbb, felejthetetlen barátunk, Fischer Sándor, mindannyian felemlítik e meghasonlást, s megtalálják az indokát Petőfinek Vörösmartyhoz irt versében, melynek visszatérő végsora így hangzik: «Nem én tépem le homlokodról, magad tépted le a babért!» s mely az általunk közösen szerkesztett «Életképek»-ben megjelent; melynek tartalmát, hangját én utólagosan rosszaltam ugyanazon lapban s mely nyilatkozatomért aztán Petőfi szintén ugyanazon lapban megtagadott minden barátságos viszonyt kettőnk között.
Az életirónak adat a tény: Petőfinek e költemény megirására elég az ő kedélyhangulatának megismertetése, ki Kossuthban vetélytársát látta s Vörösmartyt meggyülölé azért, hogy Kossuth indítványára rászavazott az augusztus 21-iki országos ülésben. Az indok érthetővé teszi a tényt. De a lélekbúvár előtt fenmarad az a kérdés, hogy ha a költemény miatt Petőfi és én közöttem véleménykülömbség támadt, hogy nem tudtuk mi ezt «a nyájasság kamrájában» egymás között elintézni? Hogy jelenhetett meg elébb a vers az egyik szerkesztőtől, azután a rosszalás a másiktól, ugyanabban a lapban? Miért nem tettük azt, a mi ethikai következtetés, hogy ily esetben mind a két szerkesztő visszalép?
Valami mélyebben ható, erősebb vérmérgezésnek kellett itt működni, mint egy halavány politikai nézetkülömbség. Hiszen saját akkor irt czikkeim állnak, mint terhelő tanuk ellenem, a kik szemembe mondják, hogy én is épen oly vakbuzgó gyökérirtó voltam, mint Petőfi.
Vagy jobban szerettem én Vörösmartyt, mint Petőfit?
Nem. Magyarországnak összes nagy embereit együttvéve nem szerettem annyira, mint Petőfi Sándort.
Hanem valaki mégis volt, a kit még jobban szerettem, mint Petőfit.
«Szerettem.» – A titok szikrája kipattant.
De ő is, Petőfi is szeretett mást!
És ennek a szikráját is láttam kigyuladni.
A megelőző 1847-ik év egy nyári délutánján, az alföldi útjából visszatért Petőfi, betoppan a szobámba s e szóval kezdi:
– Pajtás! Megházasodom.
– Tudom, mondám. Megírtad erdődi leveledben: «olyan három hetet töltöttem itt, mely testvérek között is fölér három mennyországgal». Násznagyul is meghivtál.
– De már nem Juliát veszem el. Megtudtam, hogy volt neki egy német katonatiszt gróf udvarlója. Német! Katonatiszt! Gróf! Három gyűlölet egy alakban. Elfelejtettem örökre.
– Hát ellenben kit fogsz elvenni?
– Prielle Cornéliát.
És aztán elmondta az egész idyllt, hogy ismerkedett meg az ifjú művésznővel Debreczenben, hogy kérte meg rögtön a kezét; ha pap lett volna, a ki vállalkozik rá, rögtön megesküdött volna vele. Most el vannak egymással jegyezve s mihelyt itthon az ügyeit rendbe hozta, siet vissza a menyasszonyához s vezeti oltár elé.
– Nos, mit szólsz hozzá?
Valami nagyon okosat akartam mondani.
– Barátom: «a szerelem a nap, a barátság az árnyék; az árnyékod követ mindenüvé, a merre jársz; de elejbéd nem áll, a míg napoddal szemben állsz.»
– Ne mondj te itt nekem dodonai orákulumokat, hanem felelj magyarán: eljösz-e násznagyomnak?
– Násznagyod leszek, de ismétlem: sziv ügyében, szerelemben tanácsot se ne kérj, se ne adj.
Egész jólélekkel mondhattam ezt Petőfinek. Én Juliát nem ismertem, de ott láttam őt, a hová Petőfi helyezte előttem: egyszer az Olympon, másszor a Phlegetonban. Hanem Cornéliáról tudtam valamit. Azt, hogy ábrándokkal teljes, naiv kedélyű, kedves teremtés; olyan átlátszó alak, a min keresztül süt a nap, hogy még az árnyéka is fényes, a kinél a hiba és az erény nem ellentét, hanem ikertestvér, egymáshoz hasonló. Csupa sziv az egész lény, önfeláldozó sziv. Szinészek között éltem, soha sem mondott róla senki egy gunyolódó példálózást sem. Hanem egy igen szép jelenetet hallottam felőle. Egy évvel előbb egy másik magyar költő kérte meg kezét: Kuthy Lajos. Ő is hajlott hozzá. Nem is lehet csodálni. Kuthy a legszebb férfialak volt, a kit valaha láttam, a magyar jellegnek az eszményítése, egy hortobágyi csikós bársonyruhában. A szép arcz, a nagy tüzes szemek elárulák a lángészt, mely munkáit alkotá. S e mellett a társalgásban is elragadó, rendkívüli, meghódító volt, ötleteiben őshumor és rajongó fantázia. Nem csoda, ha a fiatal, gyermeteg művészkedély hozzátapadt. Jegyesek lettek: ki volt tűzve a menyegzőjük. A megelőző napon Kuthy rajongó fantáziájával elkábítá a menyasszonyát, hogy esküvő helyett haljanak meg együtt. S a közös meghalást oly csábító szép szinekkel tudta előtte lefesteni, hogy a fiatal leány beleszeretett a halálba. Másnap reggel együtt kimentek a Zugligetbe, onnan fel a Vajdabérczre, mely toronymagasságban válik ki az erdős sziklák közül. Innen fognak a szédítő mélységbe alárohanni. Ott térdre borultak egymás mellé, kezeiket egymáséba kulcsolva, imádkozának. Kuthy elszavalta utolsó költeményét s aztán átkarolta menyasszonyát, ki átszellemülten borult keblére s azzal a szédítő meredély párkányára lépett vele: «Nézz szét még egyszer a földi világon! Fejünk felett a kiterjesztett ég, repülő vadludaival. Lábunk alatt a ködborította völgy, nyüzsgő hangyabolyával, melynek emberi társaság a neve. A mélységben egy ház, melynek kéménye füstöl. – – Ezóta megsütötték a rostélyost, – már most menjünk le reggelizni».
Ez a kegyetlen tréfa egészen beleillik Kuthy Lajos jellemébe. Az eszményi alakban, a gazdag szellemi kincsek között egy fukar, önző, frivol lélek lakott.
Cornéliát e rossz játék űzte el a fővárosból.
Hogy milyen jó szive volt, bizonyítja az, hogy még másodszor is tudott hinni egy költőnek.
Nem lett volna-e jobb, ha Petőfi megtartotta volna az új jegygyürűjét?
Akkor tán még most is élne? S azóta fölépítette volna dicsőségének egész templomcsarnokát, melyből most csak egy óriási oszlopot látunk fennállani!
Az a nagy, repkény befutotta sziklatömb ott a kerepesi temetőben, mely soha sincs friss koszorú nélkül, hirdeti, hogy «a szerelem túléli az örömöket», s hogy «a kik játszani tudják a fájdalmat, azok érezni is tudják». Ez Cornélia férjének sirköve. Hát Petőfiét ki koszoruzza meg?
Én bizonyára igaz jó lélekkel mondám Petőfinek ez órában:
«Sziv dolgában tanácsot tőlem ne kérj, nekem se adj! Ha te rád a te napod süt: árnyékod, a barátság, szembe nem fordul soha!»
Petőfi visszament az Alföldre megint; de nem Cornéliához. Csak boszú volt az, csak gyűlölet! S szeretők között a gyűlölet nem egyéb, mint megkövesülése a szerelemnek. Ha már gyűlölünk is, akkor már nem tudunk felejteni!
Petőfi, mint Julia férje, tért vissza a fővárosba.
Egy szállást fogadtunk s közös háztartást vittünk.
Ez is egyike a legnagyobb képtelenségeknek, a mi valaha poéták fejében megfogamzott: «Egy» szép fiatal nő és «két» fiatal férfi egy közös lakásban, a kik mindennap együtt reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak.
És hát hol van az a jogerőre emelkedett birói itélet, a melyben én rám kimondatik, hogy nekem erényesnek kell lennem?
És Julia, mondhatom, hogy nemcsak a saját erényét őrizte szigorúan, hanem még az enyémet is. Ha egyszer egy vacsoráról elmaradtam, másnap olyan keresztvallatás alá fogott, hogy azt sem tudtam a sok igazság közül, melyiket adjam elő védekezésül.
Bizony papucs alatt voltunk mi mind a ketten, Sándor is, meg én is. S ugyan meg kellett gondolnunk, hogy asztal fölött hogyan járjon el a szánk.
Egyszer odajött hozzánk Orlai Petrich Soma, a festő, Petőfinek közeli rokona, hajdani kenyeres pajtása, a legszelídebb fiú a világon, ártatlan kedély, eszményi, költői lélek, a kinek még a hangja is oly fuvolaszerű, olyan melodrámai volt, hogy ha valaki behunyt szemmel hallgatta, azt hihette, – a hangról is, a tartalomról is, – hogy valami tizenhat éves kisasszony beszél.
Még egy pár írótársunk volt jelen; ozsonnáztunk; Petőfiné vitte a háziasszonyi tisztet. A közben fecsegtünk össze-vissza mindenféle badarságot, a miről mi azt hittük, hogy okos dolog.
Petőfi, mint a nagy inquisitor, ügyelt mindegyikünknek a szájára, nem csúszik-e ki rajta valami olyan szó, a miért «tüzet kell tenni a gyereknek a nyelvére».
Egyszer csak a jó szelid Orlain esik meg az a fátum, hogy kiszalad a száján ez a népies szólam: «a fene tudja».
Erre Petőfiné fölkerekedik a pamlagról s elhagyja a társaságot.
Mi csak várunk. Tán a pirított zsemlye után lát a konyhában? De a mi asszonyunk csak nem jött vissza. Utoljára maga Petőfi vállalkozott, hogy a feleségét fölkeresi.
Kis idő mulva visszajött, de csak egyedül.
– Látod, barátom, mondá Orlainak, te vagy a hibás. Mért nem ügyelsz a kifejezéseidre? Olyan szót ejtettél ki a feleségem előtt, a mi annak lehetetlenné tette a társaságban ittmaradást. Azt mondtad, hogy «fene».
Szegény Orlai már nem is emlékezett rá. Védeni sem tudta magát. Én megszántam és segítségére siettem.
– Hát Samu pajtás csak a klasszikusokból idézett ezuttal. Tudod Sándor, a hol ez van irva: «Tánczolok, mint veszett fene!», aztán meg ez: «Mert a katonai pálya fene sík!»
Kegyetlenül letorkolt érte.
– Tanuld meg azt, hogy a mit nyomtatásban elolvastathatunk a publikummal, mind azt nem mondhatjuk el élőszóval egy társaságban, a hol «egy» nő van jelen.
Ha most nyugodtan visszagondolok rá, el kell ismernem, hogy a mi ránk nézve tréfa, az Petőfire nézve komoly dolog volt. E jelenet hatása alatt szülemlett meg a verse, melynek felirata: «Mi a szerelem?» Végsorai közt ez a szép axioma: «S ha feleségünk szeszélyes, Magunkat szabni szeszélyéhez, Lássátok, ez a szerelem». Összes munkái gyűjteményében e vers alá «Koltó» van téve. De ezt Petőfi Pesten írta, fel is olvasta nekem frissiben. A végéről az elejére térve, azt mondám neki: «Az a megszólítás «süldő poéták bikficzek!» ugyebár nekünk szól? Köztünk úri magunknak is?» Ráhagyá.
Következett a nagy márcziusi nap, melynek fátumába, mint két egymáshoz lánczolt fegyvertárs mentünk Petőfivel. A hol egyikünk elesik, a másiknak is ott kell elesni. Egy reggeltől estig tartó fényes álom volt ez az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Ahhoz a diadalmámorhoz, a melyben ekkor osztozánk, nincs fogható érzés ezen a világon. Azt hittük, hogy megfordítottuk a korszakot. Azt hittük, hogy óriásokká nőttünk egyszerre. A forradalmi vezérek szerepeit osztottuk ki egymás között. Petőfi szobájában körül fel voltak függesztve a franczia forradalmárok remek kivitelű arczképei, ez volt a fényüzése. Tavalyi versében még azt mondá: «Romában Cassius valék. Helvécziában Tell Vilmos, Párisban Desmoulins Camill. Itt is leszek tán valami.» Itt már Danton akart lenni. Én nekem pedig Saint Juste szerepét szánta. Elfeledte, hogy épen Saint Juste volt az, ki Danton vádlevelét a törvényszék előtt felolvasá. Szerencsére nem lett belőlünk se Danton, se Saint Juste; hanem az lett belőlünk, hogy mire a márcziusi ibolyákat a májusi gyöngyvirágok felváltották, akkorra úgy elfelejtett bennünket a világ, mint a hogy el szokták felejteni az ibolyákat a gyöngyvirágok évadjában.
Az első magyar felelős kormány megalakult, a nélkül, hogy eszébe jutott volna, hogy itt van két író ember, a kinek tollát tán lehetne valamire használni. Minden kortársunk jutott valami álláshoz; a márczius 15-iki népszónokok közül többen képviselőkké lettek megválasztva, még a jámbor, egykönyvű Táncsics Mihály is kapott mandátumot, a kit mi hoztunk ki a börtönéből – és Petőfi megbukott a szülötte városában. És ő azt hitte, hogy pokoli ármány buktatta meg, nem akarta elhinni, hogy a gubás polgártárs nem ismeri azt a versirót, a ki őt jobbágy sorsából felszabadítá, hanem a papnak a fiát ismeri, – derék termete van.
S még itt nem volt a kiábrándulásnak vége. Ha mint népvezérek, mint politikai hősök megbuktunk is, megmaradtunk költőknek. Tehát még azt is meg kellett érnünk, hogy mint költők is megbukjunk.
Márcziustól kezdve az «Életképek»-et ketten szerkesztettük. És e kettős szerkesztés mellett e lapnak azon évfolyama kincstárát képezi a magyar irodalom szellemi termékeinek. A veterán iróktól kezdve az ifjú lángelmékig, mind valamennyi hőse ott van képviselve e Pantheonban s rovatainak mindegyike egy-egy darab becses korrajz. És mégis ugyanaz a lap, melynek első félévben másfélezer előfizetője volt, a második félévben annyira leszállt, hogy nem nyomtatták többe négyszáz példánynál. A magyar közönség kidobta a maga poétáit a hajóból.
Petőfi büszkeségét mind nem törte ez meg. Mit neki közönség, választók? Ő missziójában hitt. Várta a nagy katasztrófát, mely őt egyszerre a nemzet élére fogja emelni. S a hitének volt valami alapja. A politikai fordulatok oly gyorsan és oly váratlanul jöttek, egyik esemény úgy taposott a másik kigyófarkára, hogy a mai nap nagyságainak soha sem volt igérve a holnapi nap.
És Julia nem hogy csillapította volna, de még tüzelte a férjét.
«Varrd meg azt a zászlót, feleségem.»
De ne legyek háládatlan a sorshoz.
Ha a márcziusi napok diadalmámoráért elvesztettem; azt a szeretetet, a mely egy iróra nézve oly drága, a közönség szeretetét, nyertem helyette mást, mely azt dúsan kárpótolta. A márczius tizenötödiki nap legválságosabb órájában hozott össze a sors azzal a nővel, a kivel lelkem, életem összeforrt.
Épen pünkösd vasárnapja volt; tartós eső után szép, derült nap.
Estére zivatar lett. De nem az égben, hanem idelenn a városban. Egy olasz császári ezred fellázadt a magyar kormány ellen. Tisztjei bujtogatták fel. Megtagadták az engedelmességet a magyar hadügyminiszternek, a ki őket másnap Verbász alá akarta küldeni a lázadó szerbek ellen.
Az olasz katonákon kívül még volt egy magyar önkénytes zászlóalj is a Károly-kaszárnyában, csakhogy ennek nem volt fegyvere. A fellázadt olaszok és a magyarok között verekedés támadt; az olaszok bezárták a kapukat.
Az utczákon riadót vertek a nemzetőröknek. Én is nemzetőr voltam, siettem haza a szuronyos puskámért. Petőfi otthon volt. Mikor tőlem meghallotta, hogy a katonaság fellázadt s a nemzetőrséget dobolják össze, azt mondta, hogy ő is velem jön s bement a szobájába a fegyvereiért. Volt egy kétcsövű vadászpuskája, meg egy tenyérnyi széles kardja, a mit guillotinnak hivtunk.
Én hamarább készen lettem a fegyverbeöltözéssel; mikor kiléptem a szobámból a közös ebédlőbe, ott találtam Juliát.
Rémület kifejezése volt az arczán; megfogta a kezemet jéghideg reszkető kézzel s azt mondá:
– Az égre kérem önt, siessen! ne várja meg Sándort. Zárja be a lépcsőajtót s vigye el magával a kulcsot.
Csak egy kulcsunk volt a lépcsőhöz.
Ezért az egy szóért örökké becsültem Petőfinét.
Ez volt az igazi képe.
Tehát erősebb a szerelem, mint a dicsvágy.
«Amor» a him, «gloria» a nő. Amazé a teremtő erő!
Én sietve haladtam le a lépcsőn, annak a rácsajtaját bezártam s aztán ki a kapun.
Mire kiértem az utczára, már akkor Petőfi a felnyitott ablakban állt. Rám kiabált dühösen, hogy ereszszem ki, nyissam ki az ajtót s hogy rá sem hallgattam, szidott, németnek, pecsovicsnak, kamarillának nevezett; fenyegetett, hogy meglő! Szerencsére az utcza görbül, én elosonhattam.
Hát bizony nem valami nagy dicsőségnek az osztályrészétől fosztottam őt meg ezuttal. A Károly-kaszárnya ostromlását magam sem számítom a babéraim közé. Az olaszok kilövöldöztek az ablakokon, a nemzetőrök belövöldöztek, a nélkül, hogy valami nevezetes kárt tettek volna egymásban, míg végre másodszor is megérkezett a hadügyminiszter, Mészáros Lázár. (Az első kisérletnél lelőtték a szárnysegédét.) Hozott magával Budáról granátosokat, meg egy üteg ágyut. Az ágyúkat a kaszárnyának szegezteté s felszólíttatá a lázadókat, hogy térjenek engedelmességre, mert külömben összeágyúztatja őket.
A nemzetőröknek pedig azt mondta az öreg úr, hogy: «Az urak menjenek addig a korcsmába, ha ágyúszót hallanak, jőjjenek megint vissza.»
Én azonban e fegyverszünet alatt nem mentem a korcsmába, hanem teljes fegyverzetben, lőporfüstös tenyerekkel, fellátogattam Laborfalvy Rózához, a ki ott lakott a hatvani-utczában, a nemzeti kaszinó mostani palotája szomszédjában. Több szinésznő is volt nála, a kiket a kiváncsiság csődített oda.
Úgy hiszem, hogy dicsekedtem egy kicsit a hős magamviseletével, a mit ez «első» ütközetben kifejtettem. Az első puskaporfüst-szagban van valami mámorító.
Ennek aztán az lett a következése, hogy többet nem eresztettek vissza. Csakhogy nekem szemembe mondták, hogy nem oda való vagyok, a hol emberhalált csinálnak.
Nem is volt rá szükség. Éjfélre megadta magát a lázadó olasz ezred s lerakta a fegyvereit. Hanem az utczák egész reggelig olyan élénkek maradtak, mintha nappal volna.
Vitézségemnek meg lett a jutalma: egy nagy veres toll, melyet kedves kezek tűztek a kalábriai kalapom mellé. Másnap minden ember az én veres tollamról beszélt a városban s arra én nekem kétszeres okom volt büszkének lenni.
Hanem annál drágább dolog várt rám otthon.
Petőfi berontott a szobámba s legelőször is jól lehordott, a miért rázártam a lépcsőajtót. Kikérte magának az ilyen barátságot. «Julia is nagyon haragudott érte!»
Én nem világosítottam fel az ellenkezőről.
Akkor meglátta a kalapom mellett azt a monumentális veres tollat.
– Hát ezt hol lőtted?
Mondtam neki, kitől kaptam.
Erre haragosan nézett rajtam végig.
– Te! Hiszen te szerelmes vagy.
– Boldog vagyok.
Erre kitört.
– De most nincs ideje a szerelemnek! A korszellemnek nincs szüksége most boldog emberekre.
– Hát te nem vagy-e boldog? Nem vagy-e szeretve?
– Az más! Az én nőm engem kisérni fog, ha kell, a csatába, ha kell, a számüzetésbe, ha kell, a vérpadra.
– Azt az enyém még inkább meg fogja tenni.
A «még inkább»-on aztán összevesztünk. Egyikünk sem engedte a maga hősnőjét a másik által beárnyékoztatni, a vége az lett, hogy én még az nap elköltöztem a közös szállásról, elhagyva Petőfiéket, s fogadtam szállást ugyanabban a házban, a hol Laborfalvy Róza lakott; az övé az első emeleten volt, utczára; az enyim a másodikon, dolgozószobám az udvarra, hálószobám a kertre nyílt.
Másnap nehéz beteg lettem, a mult éjjeli áthülés miatt s ott feküdtem hosszú hetekig abban a kis félreeső szobában, a hova még az utczai zaj sem hatolt be. Senki sem látogatott meg, csak az orvosom, senki sem járt hozzám, csak a szerkesztőségi szolga és senki sem ápolt, csak Laborfalvy Róza. Őt láttam magam előtt, mikor forró lázaimból fájó szempilláimat felemeltem. Ő volt nekem a napvilág és az árnyék.
Petőfi egyszer sem jött el hozzám, ámbár tudhatta a szerkesztőségi szolgától, hogy beteg vagyok. Ez ujjmutatás volt rám nézve, hogy én se menjek hozzájuk többé.
És így egy lapnak két közös szerkesztője nem találkozott egymással hosszú időn át. Igaz, hogy a lapot én magam állítottam össze még betegségemben is.
Mikor felgyógyultam, egészen megváltozottnak találtam a világot.
A közvélemény nem tudta már, hogy ki a jó hazafi, ki a hazaáruló?
E napokban kaptam egy levelet Petőfitől, melyben felszólít, hogy miután egymást a lakásán fel nem kereshetjük, jőjjünk össze egy közös barátunk, Emődy Dánielnek, a «Pesti Hirlap» segédszerkesztőjének lakásán. Ez ugyanabban a házban volt, hol én laktam.
Mikor én beléptem Emődyhez, már akkor Petőfi ott volt. Vitatkoztak valami felett. Megjelenésemre abba hagyták a vitát s Emődy azt mondá Petőfinek: «Bocsássuk hát Jókai ítélete alá; mit szól hozzá.»
Erre Petőfi a kezében tartott költeményt előttem is felolvasá.
Ez volt a Vörösmartyhoz intézett vers.
A mint az utolsó strófa elhangzott, azt mondám Petőfinek:
– Nagyon kérlek, hogy ezt a verset ne add ki a lapunkban.
– Látod? szólt Emődy. Ő sem helyesli.
Aztán elmondtam az indokaimat Petőfinek, a mikért ez a vers maradjon a közönség elől eltakarva. Meggyőződött, összehajtotta a költeményt és a zsebébe tette. Megigérte, hogy senkinek sem fogja megmutatni.
Ekkor azt mondám neki:
– És most még egyre kérlek. Nekem néhány napra el kell Pestről távoznom. Lapunk legközelebbi számának a szerkesztését vállald te magadra.
Elvállalta, hanem aztán azt kérdezte:
– Miért kell neked eltávoznod és hová?
– Azért, hogy megesküdjem menyasszonyommal, Laborfalvy Rózával!
Erre ő indulatosan kiálta fel: «az lehetetlen!»
– Ez így van.
És ő még egyszer kiáltá: «az lehetetlen!» S azzal indulatosan hagyta el a szobát.
És Petőfinek e vad indulatossága idézte fejemre életemnek legnagyobb fájdalmát, az anyaátkot, mely évekig nehezedett a fejemre, a míg az anyaszeretet le nem törülte azt homlokomról s áldásával nem váltotta fel, de ezt az áldást évek nehéz próbáival kellett kiérdemelni!
Én az anyaátok daczára is nőül vettem azt, kit szerettem.
S midőn ismét visszatértem Pestre, nagy megütközésemre ott találtam lapunk legutolsó számában a Vörösmartyhoz írt költeményt.
Erre írtam ama végzetes tiltakozást.
Most már, negyvenkét év mulva, hidegvérrel tekintve vissza a történtekre, nyugodtan mondhatom ki, hogy ebben hibáztam. De hibázott Petőfi is.
Petőfi hibázott abban, hogy jó barátjának szívviszonyába, családi ügyeibe beleavatkozott. De én is hibáztam, a midőn a helyett, hogy «ezért» a sérelemért mint férfi férfi ellen, léptem volna vele szemben: mint szerkesztő bántottam meg a szerkesztőtársat a költeményeért.
Egy kardvágás, mit jó barát adott, beheged; kibékülünk, ismét jóbarátok leszünk; de a seb, mit a toll hegyével ejtettünk egymáson, nem gyógyul be soha.
Hanem hát a harag rossz tanácsadó, de a büszkeség még rosszabb.
Utaink itt végkép ketté váltak.
Mi mind a ketten «választottunk magunknak csillagot!» Csakhogy az én csillagom engem a zenithtől a nadirig elkisért…
Most már az én egemről is leszállt a nap. S napnyugvás után nem jár velünk semmi árnyék, sem előttünk, sem utánunk. Jó barátok és szeretők maguk is az árnyak nagy országába tértek már meg mindannyian.
S ha én most, tengernyi nagy idő után, kezemet feltartom az égre s azt mondom: «nem jól tettem ezt?», hiszem, hogy ő is lenyujtja a magáét onnan felülről s viszonozza a kézszorítást.
A LEGDRÁGÁBB ÖLTÖNY.
(Mese.)
Mária Terézia királynét, midőn a trónt elfoglalta, egyszerre hat ellenség támadta meg: bajor, olasz, spanyol, burkus, orosz és franczia. Ország-világ tudja, örök hír beszéli, hogy ennyi ellenségtől a királyi lelkű anyát ez a felkiáltás szabadítá meg: «Vitam et sanguinem pro rege nostro!» Diákul volt mondva, de jó magyarul lett beváltva: «életünket és vérünket a mi királyunkért!»
A győzelmek örömére Bécsben pompás ünnepségek sorozata lett tervezve, melyeknek koronáját képezte a fényes lovagjáték (carroussel) a császári várlak pompás köröndjében.
Fél évvel előre készültek e dicsjátékhoz. Tudva volt, hogy ebben az uralkodónő minden országa képviselve lesz a legelőkelőbb lovagok által, s maga Mária Terézia is részt fog benne venni. Tizenhat főnemes lovag s ugyanannyi lovagnő képezi majd a lovagnégyest. Az amazonok mindegyike koronát visel; herczegi és grófi koronákat, sőt olyan is lesz közöttük, a kinek uralkodó fejedelmi diadém ékesíti a homlokát. Egynek a fején pedig a korona fog ragyogni, melyről azt beszéli a legenda, hogy angyalok hozták a csillagos égen keresztül, a tejuton elcsusztak vele, a korona a földre esett: igen! arra a csillagra, a mit nagy kezdőbetűvel «Föld»-nek neveznek; estében görbült el az ormát diszítő kereszt.
A királyi asszony e lovagjátékban maga fogja a tizenhat főnemes lovag közül kiválasztani azt, a ki a quadrillban az ő párját fogja képezni. A királynő férje szintén maga választ lovagtársnőt.
Nagy volt a vetélkedés a főurak között: ki legyen az a boldog, a kinek a királynő a keztyűjét fogja nyujtani, hogy azt a lovagjátékon a fövegére tüzze.
Az volt a kérdés, hogy melyiknek lesz legdrágább jelmeze, melyben a lovagjátékon meg fog jelenni.
Négyen voltak, a kiknek e kitüntetésre legtöbb igényük lehetett egy német, egy cseh, egy lengyel és egy magyar. Hogy a magyart nem legelől, hanem leghátul tettem, ez nem annyira udvariasságból történt, mint inkább azon közmondás miatt, hogy «végén csattan az ostor.»
Mind a négyen a leggazdagabb urak voltak az egész országukban, a kiknek annyi kincsük volt otthon a váraik kincstárában felhalmozva, hogy akár csupa igazgyöngyökkel és drágakövekkel kirakott öltözeteket vehettek magukra.
Mind a négyen fogadtak egymással, hogy melyiknek lesz legdrágább öltözete a fényes királyi ünnepségben.
Titokban tarták azonban mind a négyen, hogy mire készülnek, egész a játék napjáig.
A carroussel szinhelyéig a lovagok, süvegüktől a kengyelvasig egy bő fehér palásttal letakarva jöttek, két apród által vezetve, egész a mennyezetes emelvényig, a hol a királynő állt, az udvari főméltóságoktól körülvéve.
Itt nyilat huzának, hogy melyikre kerüljön a sor elébb.
Legelső volt a lengyel főúr.
Pompás nemzeti öltözet volt rajta. Rá nézve is csupa gyönyörűség. Gyémánt, rubin, zafir ragyogott boglárain, övén, fegyverzetén. Hát még a midőn azoknak dicsőséggel teljes eredetét elmondá. Ez a gyémánt forgós kerecsenszárny kisérte Sobieskit Bécs alá! ez a türkiszes kardmarkolat tüzesült meg egy ősapa markában, a Pruth melletti ütközetben! Ez a rubint nyakláncz lett még pirosabbá a nagyapa vérétől! Ez a selyem camarka szerepelt az utolsó királyválasztásnál Krakkóban. Maga a kelméje is nevezetes annak; mert ez nem a bogár gumójából készült, hanem a tenger fenekén élő nemes kagyló üstökéből; s valahány gomb rajta, az mind egy-egy ismétlő óra, mind föl vannak húzva s ha elkezdik az órát ütni, egész kis tündéri harangjáték lesz belőle. De a mi a dolmányon a legnevezetesebb, az, hogy ezt a pápa ajándékozta a lovag szépapjának, az anyaszentegyháznak hozott nagy áldozataiért jutalomképen.
Az udvari főméltóságok erősen hajtogatták a fejeiket, ez bizony mind igen nagybecsű kincs! Aligha fog valaki túltenni rajta.
Következett a második lovag: a német.
A fehér palást lehulltával egész díszes lovagköntös tünt elő, de biz azon meglátszott, hogy nem valami régi; a bársony, a selyem még egészen kemény volt s a nyakláncz gyémántjai nem voltak valami nagyon szikrázók.
Meg is mondta a német lovag egész őszintén:
– Rajtam semmi ősi klenodium nincsen. Sőt nyiltan bevallom, hogy a gyémántjaim is hamisak. Hanem a mi rajtam van, az a saját hazámban készült, olyan gyárakban, a miket én magam alapítottam. A ruhámnak a selyme saját termelésem, csipkéimet saját asszonyaim verték, a hímzések kardkötőmön saját népem iparát hirdetik s az álgyémántok a tulajdon üveggyáram termékei, nincs rajtam egy gomb sem, a mit a külföldről hozattam volna.
De most már a fejbólogatáshoz egy kis halk mormogás is járult. A tetszés pálmája a német lovag felé hajlott.
Most jött a sor a cseh lovagra.
Mikor a fehér burkonyt levették róla, a pályabirák nem tudták az első meglepetésükben, hogy bámuljanak-e vagy nevessenek. Ez a lovag valami furcsa haczukát viselt. Nem volt azon semmi ékszer; hanem elől-hátul csodaszép asszonyi fejek, kezek és lábak festve.
– Én egy Rubens-képet szabbattam fel dolmánynak az ünnepségre.
A csodálkozás hangja vegyült az elszörnyedésével.
Egy Rubens-féle olajfestményből haczukát!
Egy felbecsülhetetlen drágaságból, a melynek birtokáért fejedelmi muzeumok versenyeztek! A mit nem lehet helyrepótolni. No ez igazán olyan drága egy öltözet, a minek az árát nem lehet megszabni. Mert ha egy ember akárminő nagy összeget mond is, a másik még többet fog mondani! Egy Rubens-kép, mint dolmány!
Utolsónak maradt a magyar főúr.
Az egész közönség azt várta, hogy ez lesz az, a ki a legtöbb pompával kérkedik, a magyarok értenek ahhoz legjobban.
Nagy volt a csalódás.
A magyar lovagnak épen nem volt pompás a jelmeze. Valami kopott selyemből volt az, még az sem egyforma szinű. A jobb oldalán fehér-kék, a balon fehér-fekete. S nem csak az, hogy kopott volt, de még rongyos is volt. A számos foszlányok és lyukak alól kivillogott az alsó köntös bíbor szine.
– Ez az én öltönyöm két zászlóból készült: az egyiket Mühldorfnál vettem el a bajoroktól, a másikat Königssaalnál a burkusoktól. A mi rongy és lyuk van rajta, az mind dicsőséges csatáknak az emléke.
Mit gondoltok, melyiket választá a királynő a lovagjátékon társának? Melyiknek volt legdrágább öltözete?
A NAGYAPA VÁRKASTÉLYA.
(Elbeszélés.)
A természettudósok feljegyzései nyomán találunk egy sajátszerű tengeri állatot, a melynek neve «Salpa». Ennek az ivadékai a tenger mélyében úgy világítanak, mint egy úszó lángtömeg: az egyik hengeralakú, a másik csillagforma, meg másik ollót mímel, vagy ágbogas meduzafőt. A hajósok könnyen elfogják őket hálóval s aztán tengervízbe téve, tovább tenyésztik. Hát ezeknek az a különös sajátságuk, hogy a fiak nem hasonlítanak az apákhoz, hanem mindig az unokák a nagyapákhoz: a csillagsalpának négyszög fia lesz, hanem aztán megint csillag unokája.
Hát ilyen szárazföldi salpa volt az én kedves barátom, Budamér, a kinek sok kiváló tulajdonaihoz járult még az is, hogy nagy arisztokrata volt. Azt tartotta magáról, hogy ő «fertály». Pedig hát nem az ő anyja volt a grófnő, hanem az apjáé. Ő rendes pirosvérű apától, anyától származott, a kiket szintén igen jól ismertem.
Az atya a legdemokratikusabb jellemű férfiú volt azokban a régi időkben, a mikor még a demokrácziát csak a patikából lehetett hozatni orvosi vevény mellett; velünk együtt küzdött az emberi jogok általánossá tétele, a nemesség megszüntetése, a közteherviselés mellett: a szabadságharczot is végig küzdötte; képviselő is volt és mindenkit tegezett s e tekintetben a viszonosságot is követelte. Volt «méltóságos» úr is: főispán; de azt hamar otthagyta s visszajött tekintetes úrnak.
Az egyetlen fia, Budamér, pedig teljesen ellentéte volt az apjának. Tetőtől talpig gentleman, a ki a purgert lenézi, a parasztot pedig meg sem látja s a zsidónak nem köszön. Jó fiú volt: szeretett traktálni, minden görbe szóért duellálni, a pénzt elszórni s a kölcsönvettre nem emlékezni.
Vidéki városban az ilyenfajta fiatal ember imponál: a hogy mondják, ő adja a tónust. Az ő szava dönt, hogy kit híjanak meg a kaszinó-bálba? Ki legyen a lady patronesse? és pro coronide, hogy ki nyerje el a bálkirályné pálmáját? azaz hogy kaméliacsokrát.
Ez pedig nagy horderejű kérdés!
A bálkirálynéság olyan, mint a pünkösdi királyság: csak egy esztendeig tart. A ki az idei farsangon bálkirályné volt, az már a jövő farsangon nem lehet az. Annak férjhez kell menni. S minthogy bálkirály is van: tehát nagyon könnyű kitalálni, hogy kihez? Ez az eljegyzés per procura: a hogy uralkodó családoknál szokás.
Pedig hát erős volt a verseny!
A polgári elemnek is volt kándidátusa, a dzsentrinek is. Amannak a neve… «stein»-on végződött, emezé «burg»-on. Furcsa véletlen! Mondhatnám szójáték a sorstól. Egy stein, meg egy burg! Amaz egy tekintélyes szeszgyárosnak a neje volt, emez egy főrangú nemesé: egy báróé. Derék, tekintélyes úr volt mind a kettő. A városban mindenki ismerte őket; az egyik kicsinyben kezdte s aztán mindig följebb vitte a vagyonosodásban, a másik nagyban kezdte s aztán folyvást alább szállt. Kérdés, hogy melyik a nagyobb dicsőség? Már mindenesetre nagyobb dicsőség, ha az ember magasról lépeget lefelé; mert akkor a fejét hátravetheti; míg a ki alulról hág fölfelé, annak a fejét le kell hajtani.
Ez volt Budamér barátomnak a nézete is.
Az apja pedig szerette volna más meggyőződésre bírni.
– Ejh, ejh, fiacskám! De jobban tennéd, ha a Mariska körül taposnád a földet, mint hogy a Clarinda baronesse körül tolod a szelet.
– Ha ez nekem jobban tetszik.
– Gusztus dolga. Én már csak a Mariskához állnék. Kapitális egy leány! Olyan piros, mint az élet! Tűz a szeme. Karcsú termete. Én nem értem, mit tudsz szeretni azon a soványságon?
– Azt az elegáns «pli»-t. Azt az utánozhatlan előkelő varázst.
– De négy esztendővel idősebb náladnál.
– Az istennőnek nincs életkora.
– Hogy nem ment hát eddig férjhez?
– Mert nem találta fel az eszményét. Ha ismerné az apám a szép tulajdonait…
– A szép tulajdonait nem ismerem; hanem a szép birtokait, azokat jól ismerem. Nagyon tele van írva a teherlapjuk.
– Itt van ni. Apám mindig csak a materiális nézetpontokat foglalja el. Persze a Mariska azért olyan nagyon kapitális leány, mert együtt jár vele a kapitális.
– Hát bizony, édes fiacskám, a hogy én a te úri hajlamaidat ismerem, te rád is jobban rád férne egy fél millió plus, mint ugyanannyi minus.
– Prózai felfogás! Nézze csak apám! Az bizonyos, hogy én rám szép carrière vár. A legközelebbi választásnál képviselő leszek. Mint képviselőt meghívnak az udvari tánczestélyre. Már most micsoda megszégyenítő helyzet lenne az rám nézve, ha a főudvarmesteri hivatal csak a magam nevére szóló meghivót küld s a polgári származású feleségemet nem hívja meg. Tovább megyek. Az országgyülés végén mint főispán fogok visszatérni a megyébe. Ez kétségtelen. Már most gondoljon arra, apám, micsoda hamis helyzet állna elő akkor, hogy ha én, a főispán, szétküldeném a meghivókat az installationalis tánczvigalomra s arra a megye előkelő családaitól csupa kimentő válaszokat kapnék vissza. Hisz a spirituszfőző leányának a szalonjába a haute volée be nem teszi a lábát. Hasztalan mondom, hogy a nagyanyám grófné volt: a feleségem proveniencziája lerontja ezt az avánszomat.
– Ellenben ha a baronesset veszed nőül, még a magad fertálygrófos czifferblattját is három fertályra igazítod ki. Hát csak vedd el.
Budamér barátom nem is kérte a beleegyezést; az advent alatt annyira haladt a barátságos viszony a felek között, hogy már fotografiát és gyűrűt is váltottak egymással, a minek természetes folyománya volt végül a kölcsönös háztüznézés.
A bárói családnak ősi kastélya volt a megyében, mellette nagyszerű park fáczányossal s az ős erdő közepén egy régi vár romja, melyet egy helybeli poéta egy balladában meg is énekelt, pályázott is vele a Nádasdy-jutalomra s kicsi híja, hogy meg nem dicsérték.
Budamér el volt ragadtatva annyi dicsőségtől. Volt mit hallgatni az apjának, különösen az ősi várromokról.
– No megállj! mondá az öreg; majd ha a… burgék is eljönnek háztüznézőbe, én is elvezetlek benneteket a te nagyapád várának a romjaihoz: az ám még csak a regényes látvány. A baronesse, tudom hogy mindjárt lerajzolja az albumába!
– Ah! Kapott rajta Budamér. Az én nagyapámnak vára volt! Ezt nekem még apám sohse mondta.
– Mert sohsem kérdezted.
Budamér alig várhatta a délutánt, a mikor a vizit órája üt, hogy siethessen a báróékhoz eldicsekedni vele, hogy az ő nagyapjának is van ősi várromja.
Másnap mindjárt csörgős szánokba ültek, szép téli idő volt, porzó havas szánút; kivágtatott az egész dzsentri társaság az öreg úr falusi kastélyához. Ott jól megebédeltek s akkor aztán ismét szánra kapva, az öreg úr kivezette valamennyit egy mély erdei úton át a hegyek közé.
Egy kanyarodónál megállítá a menetet; ott állt ősrégi fenyők által beárnyalva egy düledék: elől kormos falakkal, az oldalán nagy halom vas-salakból.
Az öreg úr odavezette a fiát.
– Vedd le a süveged, fiam, ez előtt a díszes omladék előtt. Ez volt az a kovácsműhely, a melyben a te nagyapád, a kovácsmester ütötte a tüzes vasat. Itt verte fel a szép grófné lovának a lábára a leesett patkót, a ki aztán belészeretett s feleségül ment hozzá. Ez a te őseidnek a várkastélya. Nagyapád kovácsmester volt; aztán derék katona lett, nemes emberré lett; jó férj volt, jó apa, jó hazafi. Áldassék az emlékezete. Te is úgy kovácsold össze a szerencsédet, fiam!
… A baronesse nem rajzolta le az ősi romot az albumába.
Másnap visszaküldték Budamérnak a gyűrűt, meg a fotografiát.
Nem is lett azután belőle se képviselő, se főispán.
Hanem a kaszinóbálban a Mariska lett a bálkirályné.
A végét a mesének aztán ki lehet találni.
S ezen a nagyapa várromja segített.
CSEL-CSAL.
(Elbeszélés.)
Scrogs Melchizédek kitünő hirhedett methodista lelkész volt New-Yorkban.
Imaterme egyike volt a leglátogatottabbaknak. Nemcsak azért, mert a legjártabb utczák keresztezésénél volt kiválasztva, nem csak azért, mert a szomszédságában semmi circus és állatmutogató tanyája nem volt elhelyezkedve; de főképen azért, mert a nagytiszelendő úr hozta be azt az igen üdvös reformot a kultustéren, hogy a bibliafelolvasást szép fiatal hölgy végezze a kathedrában.
Ez új vonzerő volt a mennyországhoz vezető utak megnépesítésére.
Ezt ugyan a többi methodista papok – nemcsak hogy schismának nem kiáltották ki, sőt inkább mindannyian siettek utánozni, csakhogy hiányzott náluk a fő kellék, az ellenállhatlan bájos bibliamagyarázó «Deborah», a ki maga volt Melchizédek úr egyetlen leánya, miss Dezdemona: a szépségversenyen harmadik pályadijat nyert celebritás.
Miss Dezdemona tizenkilencz éves volt: nem is szándékozott több lenni, a mig férjhez nem megy.
Azt mondanunk sem kell, hogy kitünő gazdasszony volt. Ő vitte a háztartást: ő látta el a konyhát. Bele tudta tenni a tepsibe a rostbeafet, vagy az űrűczombot, úgy küldte el a sütőhöz, s ha visszahozták, maga szeletelt belőle annyi darabot, a hányan az asztalnál ültek. A szárdinás szelenczét fel tudta bontani ollóval; s a sajtból ki tudta választani azt, a mi a legérettebb. A theásüst alatt pedig épenséggel nagy gyakorlatot és hivatást eláruló ügyességgel tudta meggyújtani a petroleumos mécsest. Azt is tudta, hogy varrás közben a gyűszűt nem a hüvelyk újjra, hanem a középső újjra szokás szorítani.
Ennyi házi erények mellett miss Dezdemona maga volt a személyesített jó erkölcs és szemérmetesség. Az utczán nagy karimáju kalapot viselt, s annak a széléről köröskörül fátyol volt alá húzva az álláig és nyakáig: mint a hogy a czukorsüteményt le szokták takarni a dongók és legyek elől.
A házi erényeit a megboldogult anyjától, a nagykarimáju kalapviselést pedig nagytiszteletü atyjától örökölte: mikor karöltve mentek együtt az utczán, a nagy kalapok miatt kétfelé kellett tartaniok a fejüket, mint az orosz kétfejü sasnak.
Fentebb kiemeltük miss Dezdemonának a varrásbeli ügyességét, most eszmetársulás útján (értve a szemérmetességet) újból visszatérünk rá.
– Hanem elébb küldjétek ki a szobából a gyerekeket; mert a mi itt következik, az nem az ő füleiknek való.
Tehátlan…
A saját ruháit ugyan nem szokta miss Dezdemona maga varrni; Amerikában a ruhát nem varrják; hanem készen veszik. Bővebb értesítést ad erről a Singer varrógép.
Azonban…
Nagytiszteletü Scrogs Melchizédek úrnak volt egy leveli békája, mely egy befőttes üvegbe ideiglenesen véglegesítve, meteorologiai észleletekkel töltötte a legtöbb idejét. Mint tudvalevőleg minden szaktudós, úgy mister levelibéka sem adott sokat a viseletére. Nem csak hogy a vízben úszkálás alatt; de még mikor a lajtorján felmászott is, a legkezdetlegesebb követelményeit is az illemnek figyelmen kivül hagyta.
Ez alkalomból tünteté ki miss Dezdemona szabászati tehetségének kifejlett voltát s egyúttal erkölcsi érzületének alapszinezését: egy darab zöld selyemből a legtökéletesebb úszó jelmezt varrva a hidegvérü természetbuvár számára.
– No már most be lehet hívni a gyerekeket, fel van öltöztetve a leveli béka!
Azonban nem a leveli békáról van itten szó; hanem egy, az öltözködés tudományát nagyon is alaposan értő egyéniségről, a kinek a neve mister Caracalla Snobbings.
Egyike a legveszedelmesebb fajtáknak, a kik előtt semmi sem szent; még a női ártatlanság sem.
Eszközei voltak a bűnös vállalkozáshoz, felkunkorított bajuszán, középütt választott haján s a halántékait ékesítő sechsereken kívül, mesés nagyságú s számokban alig kifejezhető kincsei.
A szép bibliaolvasónőt régóta kiszemelte mister Caracalla Snobbings legközelebbi áldozatául. Szinpadról elcsábítani egy szép leányt már nagyon elcsépelt thema; hanem a kathedrából elcsábítani: az már valami! Egy hölgyet, a kinek kezében a biblia, háta mögött az oltár, előtte a keresztelő medencze.
Azt előre is tudhatta mister Caracalla, hogy a Mammonnal e helyen győzni nem lehet. Tehát mit fundált ki ördögi praktikával?
Felöltözött szegény theologus diáknak, kopott nyári paletotban: így állított be a nagytiszteletü Scrogs Melchizédek házához, kegyes pártfogásáért esedezve. Olyan ostobának tette magát, hogy mr. Scrogs elhitte neki, hogy papnak készül. Oda fogadta az ifjút a házához s ingyen oktatást és ebédet adott neki.
A széplelkű miss Dezdemona olyan szeretetteljesen bánt a szegény, elhagyott ifjúval, mintha csak édes testvére lett volna. Az ebédnél ő rakott a tányérjára. Egyik nap volt rostbeaf burgonyával és heringgel; másik nap volt hering rostbeaffel és burgonyával, harmadik nap burgonya heringgel és rostbeaffel. Mikor aztán misster Caracalla Snobbings úgy találta, hogy már többféle variatiot ez a tárgy meg nem enged: egy este egy nyitott levéllel a kezében s könyekkel a szemeiben belépett mr. Scrogs dolgozó szobájába, ezen szavakkal:
– Atyám! Most kapom a lesujtó hírt, hogy az én szeretett nagybátyám, misster Gossippy Senakérib halálán van, s engemet óhajtana még egyszer látni.
– Akkor ne késsél fiam; indulj rögtön. Hol lakik a nagybátyád?
– Chicagóban.
– Chicagóig a vasuton harmadik osztályú jegy ára öt dollár. Adok neked tizet, hogy vissza is jöhess.
– Óh atyám! hogy fogom ezt neked visszafizethetni?
– Te rá fogsz emlékezni a tartozásodra, majd ha egyszer sok pénzed lesz; én bizonyára el fogom azt felejteni.
S még egy shawlt is adott neki az útra.
Miss Dezdemona pedig belecsempészett a zsebébe egy jól præparált sandwichtset utravaló eleségül.
Egy hét letelte után pompás új divatú phaeton állt meg nagytiszteletü Scrogs Melchizédek úr háza előtt. A hintó elé tizennyolcz egyforma szinü telivér paripa volt fogva, s azokat ő maga hajtotta: mr. Caracalla Snobbings.
Alig lehetett ráismerni, mint a hernyóból kibontakozott pillangóra.
– Atyám! szólt ragyogó orczával az ifjú: ime lássad az új Caracalla Snobbingset. Az én dicsőült nagybátyám, mister Gossippy Senakérib engemet tett általános örökösévé: rám hagyva tiz millió dollárnyi vagyonát.
– Már most hát az én tíz dolláromat is megadhatod.
– Azt nem teszem: sőt örökké magamnál tartom, hogy holtomig adósod lehessek: mivelhogy annak köszönhetem ez örökségemet, hogy a te gondjaid alatt készültem istenes pályára. Én e tiz dollár adósság kamatjai fejében tégedet és egész családodat, a ki csak hozzád tartozandó, örök időre úri kényelemben foglak eltartani. Részesíts abban a nagy boldogságban, hogy ülj fel a phaetonomba, mélyen tisztelt leányoddal, miss Dezdemonával együtt, s tekintsd meg a nagybátyám által rámhagyott falusi palotát Brooklyn mellett, melyet otthonul szántam.
Mister Scrogs azt mondta, hogy ha leányának nincsen ellenvetése: ő felül a hintóba. Miss Dezdemonának pedig nem volt ellenvetése.
Mikor fel kellett kapaszkodni a hátulsó ülésbe, azt kérdezé mister Scrogs mr. Caracallától:
– De már ugyan mondd meg, mért nem fogattál husz lovat a kocsid elé?
– Azért, mert a nagybátyám, a megdicsőült Gossippy Senakérib végrendeletében meghagyta, hogy tizennyolcz lónál többet ne foghassak soha a kocsimba.
– Akkor nagyon helyesen cselekedtél, ha a megdicsőült végakaratát tiszteletben tartottad.
S ekként vitte végig Brooklynon a methodista papot s annak szép leányát a gonosz szándékú férfiú, tizennyolcz lovat hajtva a kocsis ülésből.
Egy hónap mulva aztán visszaküldte őket New-Yorkba egy fél lovas cabon.
Hogy mi történt a tizennyolcz paripa, meg az egy szál dikhencz között eső idő alatt: arról nem szükséges gyerekek előtt beszélni.
A gonosztevő bizonyosan házasságot igért a szép miss Dezdemonának; de nem volt rá tanu: jobb lett volna, ha nem igért volna neki házasságot, de lett volna rá tanú.
Az öreg úr sejtett valamit.
Tizennyolcz lóval érkezni, fél lóval visszatérni: erre Dániel próféta azt mondja, hogy «kutya van a kertben.»
Mikor hazaérkezve, beléptek a szobába, miss Dezdemona meglátta az üvegben a leveli békát, a gonosztevő kibontakozott az úszó ruhájából s megint csak úgy ficzánkolt a paradicsomi ős «batrachos» jelmezében. Erre miss Dezdemona elájult.
Mivelhogy minden elájulásnak felocsúdás a vége: mister Scrogs elővette miss Dezdemonát az eszmelánczolat végett.
S az eszmelánczolat folytán rájött a valódi tényállásra.
«Téves informatio» esete forog fenn.
Mondhatni inkább «helytelen gyógykezelés».
Sőt nagyon közel jár az eset a «pactum leoninum»-hoz: az oroszlán szerződéshez, a midőn minden haszonélvezet az egyiké, minden megterheltetés a másiké.
Ez így nem maradhat.
Egy korán reggel tiz órakor mister Scrogs Melchizédek azt mondá a leányának: «add fel rám a havelockomat».
A havelocknak a két oldalzsebe gyanus tárgyak körvonalait árulá el.
Aztán azt mondá a leánynak: «kövess».
Felülének egy közúti gőzkocsira s leszállának mind ketten mister Caracalla Snobbings háza előtt.
Mister Scrogs bejelenteté magát mister Snobbingsnál, a leányát künn hagyta a társalkodó szobában.
Midőn szemtül szemben állt a csábítóval, azt kérdé tőle:
– Uram! Van önnek lelke?
– Nem tudom. Még nem beszéltem vele.
– Hiszi ön a másvilágot?
– Jó az a parasztnak; de én nem kérek belőle.
– Uram! Ön egy család boldogságát feldúlta; akarja ön e hibáját helyrehozni?
– Uram! A mi elmult, az visszahozhatatlan.
– Uram! Lásson ön itt lábainál térdepelve. Lelkész vagyok, s én térdelek a bűnös előtt. Szabadítsa ön meg leányomat a pokolból, a hová maga után csalogatta, s én, a pap, leimádkozom önre az ég bocsánatát.
– Menjen ön maga is a pokolba, nagyon jó világ van ott; válaszolt erre nevetve a világfi.
Ekkor aztán büszkén emelkedett fel a térdéről az ősz férfiú.
– No hát ha nem használt ön előtt semmit a lelkész könyörgése: akkor itt áll ön előtt a «férfi», a becsületében megsértett apa. Nem vagyok többé lelkész, hanem csak ember, a ki elégtételt követel.
Ezzel előhúzott a havelockja zsebéből két pisztolyt a lelkész.
– Válaszszon ön. Egyikünknek ma meg kell halni.
– Ez már helyes. Monda Caracalla, kapva a kedvező fordulaton. Sokszor történt vele már ilyen eset.
– Az lő elébb, a ki akar: hörgé a sértett apa elhatározottan.
– Magam is úgy gondolom.
Distantiába álltak, megosztozva a pisztolyokon. Caracalla lőtt először s erre Melchizédek halálordítással rogyott össze.
A lövésre és a kiáltásra berohant a parloirból miss Dezdemona, s a mint a földön vonagló atyját megpillantá, oda borult reá.
– Óh drága jó atyám! Mit tettél én miattam! Hadd haljak meg veled együtt én is.
S ki akarta venni az öreg kezéből a pisztolyt.
Melchizédek azonban félkarjára emelkedve, így hörgött:
– Nem úgy leányom! Még én is lövök!
S azzel a felemelt pisztolyt a csábító szívének szegezte.
Miss Dezdemona kétségbeesetten sikolta fel.
– Nem! Nem! Inkább az én szívemet lődd keresztül. Atyám! Ne őt! Ne öld meg! Én őt még most is szeretem! Én haljak meg inkább.
Erre a halálra sebzett kegyes atya végtelen fájdalommal tekinte végig, Niobeként könnyekben felolvadó leányán: egy velőket fagyasztó gúnykaczajt hallatott, s arra a pisztolyt kiejté kezéből, s végig terült a földön, a két lábát elnyujtva és megrázva, az állkapcsát félrerántva, s a szemeit felfelé fordítva, meghalt.
Erre a leány felragadta az atyjától elejtett pisztolyt s azt a saját homlokának szegezte.
– Hát én is követlek a halálba, drága jó atyám.
– No, no, kicsikém, ne ízélj! Aczide azt a mordályt.
– Nem! Nem! Meg akarok halni. Úgy sem szeret már senki.
– Dehogy nem szeret! Hát én ki vagyok?
– Nem hiszek neked többé.
– Becsületemre mondom.
– Hányszor esküdtél, hogy feleségül fogsz venni.
– Akkor csak esküdtem; de most becsületszavamra mondom, hogy feleségül veszlek; csak azt a pisztolyt tedd le.
– Becsületszavadra mondod, hogy nőül veszesz?
– Becsületszavamra mondom, hogy nőül veszlek!
… «Akkor áldásom reátok» rebegé a szegény halott, felemelkedve halálos álmából.
– Nini! Hát ön nem halt meg, mister Scrogs?
– Nem ám. Volt annyi eszem, hogy nem tettem golyót a pisztolyokba. Hanem ezúttal tanu előtt tette ön a házassági igéretet. Azért már csak tessék úgy térden állva és kéz fogva maradni.
Azzal hirtelen előrántotta a havelockja másik zsebéből az esketési könyvecskéjét, ráolvasta belőle az ifjú párnak szóló hivatalos formulárét, megáldotta őket, s aztán, mint a ki dolgát legjobban végezte, ott hagyta a leányát, most már férjezett «mistress Snobbingst» boldog élete párjának a karjai között.
Mister Caracalla Snobbings aztán vakarhatta a fejét, midőn kitalálta, hogy mit jelent az a szó, hogy «csel-csal?»