– Igen bizony, ilyen életbevágó lépést meg kell jól hányni-vetni és latolgatni, – tódítá Bebus. – Te is, Dusi pajtás, felhatalmazás nélkül ne indíts semmit; mert azt a mondást «nihil de nobis sine nobis» okvetlenül asszonyok fundálták ki.
Végre mind a hárman megállapodtak abban, hogy majd sondirozni fogják a terrenumot.
Mindig nagy bámulója voltam annak a lángésznek, a mely az európai hármas szövetséget létre tudta hozni. (A mi azért hármas, mert négyen vannak hozzá: magyarok, osztrákok, németek és olaszok). De nem csekélyebb munka három heterogén asszonyt szövetségbe hozni, mert az asszonyi nemzetnél mindig van valami irredenta.
Könnyü azt mondani: «egyenranguak» közt? Képviselők feleségei! Az csak a férjnek a rangja! De azonkivül még minden asszonynak megvan a saját rangja.
Hohó! Édes barátom! A góthai almanach Kismiska ahoz a rangkvalifikáczióhoz képest, a mit az asszonyok maguk közt megállapítottak.
Az a kérdés, hogy a három képviselőné asszonyság közül melyik a nagyobb arisztokrata?
Holmi laikus ember, afféle garçon, nagy hirtelen azt feleli erre, hogy hát természetesen a Stefi neje az, a grófnő.
Dehogy az! Ennél előkelőbbnek tartja magát a Bebus hitvestársa; mert ő hires művésznő volt, a kihez verseket irtak, s ezüst koszorút is kapott. Azt nem szerzik olyan könnyen, mint a grófi koronát.
Ámde még a művésznőnél is feljebb hordozza a fejét Dusinak az élettársa; mert ő még a koszorúnál és a koronánál is elébbvalót visel a fején: a férjének a kalapját, ő az úr a háznál!
A ki legkevésbbé büszke közöttük, az a grófnő. De hát kell is, hogy az legyen; miután nincs több «egy» vizitbe menő ruhájánál; azt látják rajta a szinházban is, az országház karzatán is, azzal a Stuárt Mária krézlivel! Aztán meg az a capotte a fején! A legolcsóbb fejdisz, a mit a masamódnál kapni. Az ilyen hölgynek igazán utasitásba van adva a szerénység.
A három jeles diplomatának végre mégis sikerült csomóra kötni a szálakat.
Egyenkint, külön a maguk asszonyának annyi szépet és hizelgőt mondtak el, – nem a pajtásuknak az asszonyai felől, hanem a mit azoknak az asszonyai beszéltek ő felőlük, hogy végre kiváncsiak lettek egymásra. S a kiváncsiság az első lépés a szeretethez.
Azután szellemdus észrevételeket, csipős megjegyzéseket hordtak haza, a miket az egyik asszony mondott a másikról, s az által megnyerték a harmadiknak a rokonszenvét.
Utoljára in theoria meg lett nyerve mind a három hölgy az ismerkedés eszméjének.
De hol és miként történjék meg az ismerkedés?
Bebus azt indítványozá, hogy be kell iratni a hölgyeket a «nőipar előmozdítására alakult társaság»-ba, ott ismerkedjenek meg. Megválasztják őket választmányi tagoknak, el fognak járni a gyülésekbe.
Ez nem tetszett. Nagyon száraz mulatság.
– No hát vigyük el őket egy este a Hungáriába, mikor Rácz Pali muzsikál; akkor egy asztalhoz ülünk s kedélyes körülmények között kezdjük meg az ismeretséget.
Ez meg nagyon ephemér hatásu barátság.
Ketté vágta a gordiusi csomót Dusi pajtás ezzel a szóval:
– Eh mit? A legegyszerübb, hogy meghivjuk egymást feleségestül saját lakásunkra; egyik héten az egyik, másikon a másik, felváltva.
Ez csakugyan legczélszerübb megkezdése a baráti viszonynak.
De mi legyen az, a mire meghivják egymást!
Bebus thea-estélyt indítványozott, szinházi előadás után.
Ezt meg Dusi ellenzé.
– Az én feleségem már tiz órakor lefekszik s estére be nem fűzi magát a világ minden pecco és karaván theájáért.
No hát legyen belőle vacsora.
Ez meg Bebusnál talált erős oppoziczióra.
– Az én feleségemnek orvosilag tiltva van a vacsorázás. Másnap hallucinatiói vannak.
Tehát végtére is ebédnek kell lenni, a hol a társasélet szentesítést fog nyerni.
– Jól van. Legyen ebéd, – mondá Dusi. – Én adom az elsőt, Stefi a másodikat, Bebus a harmadikat. Minden vasárnap, a mikor nincs országos ülés a tisztelt házban.
De hány órakor lesznek az ebédek?
Dusi azt mondta, hogy ő már, a mióta az eszét tudja, mindig egy órakor tálaltatja fel a levest. S ebben őt a házszabályok nem regulázzák.
Stefi ellenben hű mameluk, a ki az utolsó elnöki csengetést is be szokta várni a házban s a mig haza gyalogol a nagy körút végére, abba is idő telik: annálfogva az ő ebéd-ideje három óra.
Bebus viszont egészen indokoltnak találta, hogy a mióta megnősült, azóta ő nála az öt órai ebéd járja. Ezt hosszasan fejtegetni sem kell; mindenki tudja, hogy a grófi gyomornak az a kiváltsága van, hogy délután öt óráig nem éhezik meg.
És így megegyezénk abban, hogy minden vasárnap felváltva meg fogják egymást hivni (aranyszegélyü kőnyomatos biléttel) családias ebédre, mely kezdetét veszi Dusi pajtásnál 1 órakor, Stefinél 3-kor, Bebusnál pedig 5-kor. Megjelenés fekete kabátban, fekete nyakravalóval: a «quart d’heur de grace» fentartása mellett.
Első volt a turnusban Dusi pajtás: az 1 órai ebéd.
Tehát megnyitotta az ebédcziklust a Dusi, – az az, hogy az ő kedves egyetlenegy Katiczája.
Az ebéd miatt ne legyen semmi gondunk. Katicza asszony ki fog tenni magáért; a mi a konyhát illeti, azt csak ő rá kell bízni!
Hanem annál nagyobb fejtörésre adott alkalmat a társaság tagjainak hováültetése? – Ha a házi asszonyé az asztalfői hely, akkor mellette jobbról, balról a két hölgynek kell helyet foglalni; így az asztal tulsó oldalára jut a három férj. Ez abszurdum! Három asszony, három férj egy rakáson. Férj és feleség sem ülhet egymás mellett az asztalnál, ha csak nem somogyiak. Végre megállt a Kolumbus tojása! A gömbölyü asztalra kell teríteni, ott aztán nincs első meg hátulsó ülés s minden vendég szerencsésen a jó barátja felesége mellé jut; igy: Katicza mellé ül Bebus, Melodiánát mulattatja Stefi, a grófnő lovagja lesz Dusi.
A férfiak is megállapodásra jutottak a toasztokra nézve. A házi urat és gazdát felköszönti Stefi. Viszont a házi úr iszik a Bebus és felesége egészségeért; végül a Bebus áldomásozik Stefiékre.
Igy szépen el lett rendezve minden. Az első vasárnapi ebédre nagyon is pontosan megérkezének a vendégek. Egyszerre csengetének a külső ajtónál. Maga Dusi jött eléjük kinyitni az ajtót.
– Bocsánat, hogy magam nyitom az ajtót. De a feleségem férficselédet nem enged tartani, a leány meg el van foglalva a konyhában.
Aztán nagy volt a sürgölődése, hogy a hölgyek vállairól lesegitse a felöltőket, a kik mindjárt a szalon-ajtóban megkezdték az ismerkedést, azon vitatkozván, hogy melyikük engedje át a másiknak az elsőbbséget. «Kérem, nagyságos asszony!» – «Nem, méltóságos asszony elébb.»
A szalonban pedig nem fogadta őket a háziasszony, a mit sietett Dusi kimenteni.
– Engedelmet kérek; mindjárt itt terem a feleségem. Csak az atelierjében van még egy kis dolga.
Jött is azonnal, teljes diszben, csak a kötényét dobta le. A konyhán volt superinspectión. Hiába! A fánkot nem lehet a szakácsnéra bizni. Aztán egyszerre meglett a hármas ismerkedés; mire a levest felhozták, már per tu voltak a hölgyek. A férfiak az alatt elmorzsoltak egy kupicza ó-szilvóriumot.
Katicza asszony osztotta ki a helyeket.
– Tessék helyet foglalni, kérem. Aztán előre is bocsánatot kérek, ha nagyon rövid lesz az ebéd. Mi csak olyan magyaros ebédhez szoktunk; nem szeretjük a czifra pancsokat. Képviselő úr ide ül én mellém. Te kedvesem, ide jobbra. Szereted a tüdőstáska levest? Ha nem szereted, van másik is. A te számodra gondoskodtam barna levesről séberlivel.
– De csak maradjunk az elsőnél.
A tüdőstáska leves egyhangulag elfogadtatott, és igy az ellenindítvány, a barna, magától elesett.
Aztán következett a farsangi fánk. Gyönyörü mosolygó lapdácskák. Kaczér szalaggal az oldalaikon: olyan könnyedék, majd elrepülnek. Már ennél a grófnőnek le kell huzni a keztyüt a kezéről; mert a fánkot nem illik késsel vágni, hanem három ujjal kell szétomlasztani.
– Ezt ti nálatok Erdélyben, kedvesem, úgy-e bár «pánkó»-nak hiják?
– Oh igen. Sőt néhol «pampuská»-nak is. Fölséges!
– Hát még, ha az ostoba szakácsné ki nem nyitotta volna rá az ablakot, mikor épen kelőben volt. Csupa malicziából tette. Oh hidd el, hogy ezek a szakácsnék mind olyan malicziozusok.
(– Egynek a kivételével, – sugja a szomszédja: Bebus fülébe Melodiána. – Külömben nem volna a mi háziasszonyunk.)
De azért, hogy suttogva mondá, észrevette a Katicza asszony s felirta a rovásra!
Azonban az általános jó hangulatot fokozta a következő étekfogás: a pompás pörkölt malacz, tarhonyával, jó paprikás lében, hozzá apró, finom eczetes uborka. Külön tányéron a ketté vágott malaczfej, gyönyörü ropogósra megpiritva.
– Ez csak a férfiaknak való! A hölgyek számára erdei szalonkákat hoznak, pirított zemlyeszeletkékre kent szalmival. Parancsoljon, instálom, grófnő barátném.
A házi asszony biztatja a vendégeit, hogy lássanak hozzá: rövid lesz az ebéd, bizony éhen maradnak! A malaczpörköltet meg kellett duplázni. Bebusnak maga a házi asszony válogatott a tányérjára a javából.
Azután került a ház asztalára a gyönyörüséges töltött káposzta, kolbászkákkal és kolozsvári szalonna-szeletkékkel csábítóvá felékesítve; külön a finnyásabb gyomroknak szánt virágos kel, borjuhacheéval.
– No már a ki a töltött káposztából nem vesz, az nem is igaz magyar!
Mindenki igyekezett bebizonyitani – hogy igaz magyar.
– Ki parancsol a kártifiolából? teszi föl a kérdést az elnöknő.
– Ugyan ne szekirozz bennünket azzal a kártifiolával, – randaliroz rá vissza a házigazda.
– Nem magához intéztem a kérdést.
Senki sem. Nix dájcs! Nincs hazaáruló ennél az asztalnál!
Most új javaslat kerül az asztalra. Parlamenti szokás szerint az is az elleninditványnyal kapcsolatosan. Sokat igérő bélpecsenye, megtüzködve fokhagyma-gerezdekkel, de csak annyira, hogy annak az ambrozia illata érezzék rajta; hozzá zellersaláta; más oldalon pedig büszke szépségü pulyka-pecsenye, aszalt szilva- és baraczk-kompottal. Az a férfiaknak, ez meg a hölgyeknek.
Melodiána csak azért is a fokhagymás pecsenyéből vesz. De utógondolattal. Hogy ezt a kétséges magasztalást alkalmazhassa.
– No már, úgy igazán senki sem tudja a bélpecsenyét késziteni, mint a mi Katicza barátnénk.
Katiczának az arcza egész a füle hegyéig vörös lett. Ez czélzatos példálózás az ő előéletére. No megállj operettistáné!
Bebus vette észre a hatást s az asztal alatt iparkodott Melodiánának a lábát megnyomni.
A szegény grófnő lett az áldozat.
Ő egész ártatlanúl vette föl a thémát.
– De ugyan, hol is tanultad te Katicza ezeket a pompás ételeket?
– Oh kedvesem, hát én nem titkolom, hogy hajdanában szakácsné voltam. Jó iskolába jártam. Ott tanultam a sütés-főzést, a finom tésztákat és befőtteket a te édes atyádnál; mikor még az övé volt az a szép palota ott a kolozsvári-utczában, kitünő szakácsa volt! Mikor szoarékat adott, két sorban álltak az ekvipázsok a palotája előtt. Madéra borban dinsztoltuk a vaddisznó-pecsenyét. Az volt a vig élet!
Nesze! Egyél mérget!
A grófnő rögtön görcsöket kap s a legyezőjét kéri.
Katicza pedig házi asszonyi szeretetreméltósággal fordul Melodiána felé.
– Nézd csak kedvesem, a szomszédod nem is iszik. Légy neki Ganymédese.
Melodiána pikáns kritikával jegyzi meg.
– Kérlek, kedvesem. Én nem lehetek Ganymédes, mert az férfi.
– No hát, én pedig láttalak téged már Ganymédesnek.
– Engem? Ganymédesnek?
– No tudod, a szép Galatheában, mikor azt énekelted, hogy «de nem olyan klaszszis-klaszszis-klaszszis», aztán a kurta rokolyádat olyan kedvesen rázogattad hozzá.
Most meg aztán Melodiánán van a sor, hogy görcsöket kapjon s a legyezőjét kérje.
Jó szerencse, hogy a napirenden levő tárgyalást félbeszakitá az előre megbeszélt (!) toaszt, melyet Stefi siet elhangoztatni a házi úr és a házi asszony egészségére. Az összeütött poharak között aztán elmulik a pártot szétrobbanással fenyegető belviszály és helyreáll a teljes egyetértés.
– Hoztok-e még valamit? kiált fel a házi gazda.
Igen is, hoznak. Pro coronide itt jön a fölséges töpörtyüs, kapros, turós csusza. De már ebből muszáj enni minden magyarnak, ha belehal is! A hölgyeknek pedig birsalma-szulczot hoznak, a melynek még a haragos sziv sem állhat ellent.
E közben minden keserü utóérzést megédesitenek a Dusi és Stefi toasztjai, a ki Melodiánát, mint a honi Parnasszus királynéját magasztalja fel, ki az Olympról száll alá, hogy Edus barátunkat a földön üdvözültté tegye; de Dusi áldomása sem téveszté el a hatását, a midőn Stefi grófnőjét feldicsőité, mint a ki hirneves őseinek legdrágább kincsét öröklé – mindennemü erényeit.
Ezzel látszólag el volt intézve a konfliktus.
Hanem magában még is csak a bécsi suszterinas mondása jutott eszébe mind a három férjnek: «wenn ich nur schon geprügelt wär!»
Gyertek csak haza!
Hogy mi történt a kortinák mögött, azt csak sejteni lehet, de reprodukálni nehéz.
Legkönnyebben szabadult a csávából Dusi pajtás; mert az, a mint az ő Katiczája rágyujtott a két vendéghölgy kritikájára, s elkezdte a filippikát az operette-énekesnőkről és a tönkrejutott, hopponmaradt grófnőkről, a kik mellett még mindig extrafáin qualitás egy becsületben meghizott hüséges gazdasszony, s még azok stikliroznak ő ellene: – hát akkor Dusi kapta a kalapját s elmenekült a klubba, onnan meg a Steingasznerbe, s ott filkózott éjfél után egy óráig. Mikor haza került, s Katicza asszony újra elővette a félbeszakadt vitát, azt kérdé tőle Dusi: «Kincsem kezded már a mait, vagy még a tegnapit végzed?»
Ellenben sulyos kényszerhelyzetbe jutott a Bebus; mert ő szerfelett megterhelte a gyomrát a malaczpörkölttel; ugy, hogy le kellett neki feküdni, s a felesége fél-éjjel borogatta a gyomrát melegitett zabbal. El lehet gondolni, hogy minő prédikácziókat kellett végighallgatnia!
De legrosszabb volt Stefi állapotja. Mert az ő felesége nem szólt semmit; finom nevelésü hölgyek nem pörölnek. Hanem azt teszik, hogy nem felelnek semmi hozzájuk intézett kérdésre. Emlegetheti Stefi pajtás a mai ebédet, fánkot, vesepecsenyét s a többit, nem jön rá észrevétel. Legfeljebb leül a grófnő a zongora mellé és variácziókat játszik Brahmstól. Ez a legkegyetlenebb methodus, mikor a zongora által tudatja az asszony a rossz kedvét.
Valamit kell kigondolni, hogy a pártot együtt tartsuk!
Megvan!
A nélkül, hogy spiritiszták lettek volna, egyszerre mind a hárman ugyanazon gondolatra jöttek.
– Kedvesem, a jövő vasárnapi ebéden neked új ruhában kell megjelenned.
Ezzel az indítványnyal lépett fel mind a három férj a maga parlamentje előtt.
S ezt az indítványt még soha sem utasították a pénzügyi bizottság elé. En-bloque el lett fogadva.
Következett az ebéd-turnusban Bebus és Melodiána.
Melodiána asszony egészen más methodust követett.
Ő az egész ebédet, az alfától az omegáig, a Grand-Hotelnél rendelte meg. Annak a tányérjai, étszerei, aufzatzai pompáztak az asztalon. Fehér kötött-keztyüs pinczérek szolgáltak fel.
Mikor a soupe Julienne megjelent, a laskának vagdalt rettenetes sárgarépával és petrezselyemgyökérrel, Dusi pajtás gyász előérzettel sugá a szomszédnője hátán keresztül a Bebusnak:
– Barátom, én úgy érzem magam, mintha a nagy pártlakomán volnánk, s előre tudom könyvnélkül az egész menüt. Most jönnek az apró hacheépástétomok. Azután jön a saumon du Rhin, tartár szószszal, galambbegy-salátával. Következik egy félig nyers filet de bœuf a la Gladstone, a kit az én fogam el nem fog; azután jön egy tál zöldborsó felhigított enyvben, maga után vonva őznemességet nyert ürüderekat kápri mártással, hozzá salade a la Rubinstein!
Csakugyan minden úgy következett egymás után, szórúl szóra.
Egy élethű pártlakoma. Csak a pártelnök felköszöntője hiányzott belőle.
A tálalás is nagyon lassan ment. Minden ételt fel kellett elébb itthon melegíteni, mert, a mig a Grand-hotelből idáig jött, kihülhetett.
Legalább az alatt idejük volt a szomszédoknak egymással konverzálni, a mely előjognak kiki bőségesen vette is hasznát, s az alatt zsemlyét evett s iszogatta hozzá a dugószagu bort.
És mindenki igen kellemesnek találta a szomszédját és a szomszédnőjét. Hja! A mi a másé!
A Dusi udvarolt a grófnőnek, a Stefi Melodiánának suttogott lekötelező bókokat, s a Bebus a Katiczával folytatott igen élénk párbeszédet, úgy, hogy utoljára igen jónak találták ezt a mai ebédet.
Hanem azért nem kell hinni, hogy semmi veszedelem nem volt.
Férfiaknak nincs meg az az adományuk, hogy az egyik szemükkel ide, a másikkal meg amoda nézzenek; de meg van ez adva a nőknek. A nők még arra is képesek, hogy az egyik fülükkel azt hallgatják, a mit az udvarlójuk beszél, a másikkal pedig kontrollozzák a férjem-uram suttogásait.
Jaj lesz szegényeknek, ha haza kerülnek.
– De nagyon tűzbe hozta férjem uramat a grófnő közelléte, kezdé Katicza asszony.
– Hát hiszen én nem álltam be néma barátnak! felelt rá Dusi pajtás. – Az egy magas miveltségü persona. Milyen szépen tud zongorázni!
Zongorázni pedig Katicza asszony nem tanult.
Melodiána egészen skandalizálva volt a fölött, milyen bensőséggel dült oda Bebus Katicza asszony székének a karjára, mikor vele beszélt. Nagyfoku botrány volt.
– No hát mit beszéltem vele? Azt kérdeztem tőle, hogyan teszi el télire az eczetes uborkát, hogy az olyan keményen megmarad. Hát magától csak nem kérdezhetek ilyet.
A grófné pedig csupa gyászindulókat és operai haldokló finálékat zongorázik Stefi pajtás előtt. Ez a szemrehányás, kottákban kifejezve, a miért a szép énekesnőnek oly feltünően udvarolt az ebéd fölött.
– Haj! haj! – sóhajtozik erre válaszképen Stefi. – Hát még elénekelve milyen szépek ezek a dalok!
Elénekelve! Hát lehet-e ennél kegyetlenebb sértés egy asszonyi szivnek?
No de megállj! Ha te úgy, én is úgy!
Következett a harmadik vasárnap, a harmadik ebéd.
Természetesen ismét új öltözet minden részről. A nélkül ez nem megy.
Stefi felesége ki akart tenni magáért. Ő a két extremum mellett a középutat választá. Meg akarta mutatni, hogy ő is ért a konyhamüvészethez, azért ha nem született is szakácsnői koronával a homlokán. Már egy nappal a lakoma előtt elkészitett minden eltartható ételeket s egyebekre nézve is kellőleg ellátta magát. A levesbe csak a Liebig-féle huskivonatot kellett betenni, hogy tökéletes legyen; a pecsenyéről csak az aspik-körözet hiányzott; s a szulcznak csak meg kellett még fagyni; más hibája nem volt. Még azt is megakarta mutatni, hogy fánkot is tud külömbet sütni a Katiczánál, – a szakácskönyv utasitása szerint. Egész nap be volt kötve a feje.
Az az előnye volt Katicza fölött, hogy a míg annak déli egy órakor kellett készen lenni az ebéddel: ő neki délutáni öt óráig volt hozzá ideje.
A vendégek együtt voltak már és éheztek. Öt órán túl «a nép haragja nagy»!
Bebus nyugtalankodott. Mért nem tálalnak már? Mi nincs még készen?
Végre kisült az állapot!
Délelőtt elfelejtettek kenyeret hozatni, s épen a pékek sztrájkja volt napirenden. Délután nem lehetett se kenyeret, se zsemlyét kapni. Az inas két orája, hogy odajár kenyeret hajszolni. Végre kitalálta az okosságával, hogy legjobb lesz a speczerájos boltból felvásárolni a vegetáriánusok számára készült Graham-czipókat, meg az utczán árult sóspereczeket, ezeknek a közvetitésével végre megkezdődött az ebéd.
Csakhogy a nagy várakozás miatt a levesek el voltak főve, a sültek el voltak égve, a tészták össze voltak esve. A versenyre szánt fánkok két darabba voltak válva, úgy, hogy Katicza azt mondta róluk a házi asszonynak:
– Kedvesem, hidd el, hogy ezek a fánkok, fánknak tökéletes talkedlik: hanem talkedlinek tökéletes fánkok.
A szulczok ellenben elolvadtak, úgy, hogy azokba pereczet lehetett aprítani s úgy felkanalazni.
Az egész lakoma – a pékek sztrájkja miatt – nagyon rosszul sikerült.
Ilyenkor pedig kitünik az asszonyok összetartása.
Nincs rá eset, hogy egy nő fitymálja a másiknak megbukott főzeményét. Ellenkezőleg, siet mindegyik eltakargatni az észrevett hibát s a szomszédjának a figyelmét másfelé terelni. Ebben az egyben van közöttük valami szent álliánsz. A nők soha nem mutatják magukat oly szeretetreméltónak, mint egy megáporodott lakoma alatt.
Most már ők udvaroltak a szomszédjaiknak.
A harmadik ebéd után hazatérve, már a férjek tartották otthon a gárdina-szónoklatokat.
– Hallja kedvesem; a mi sok, az már sok!
– Megbocsásson barátném, de igazán vaknak kellene lennem, ha nem látnám, a mik körülöttem történnek.
– Asszony! Azt mondom, hogy minden türelemnek megvan a határa!
És most a Dusi, Stefi, Bebus pajtás többé fel sem jár a klubba; hanem otthon ül és őrzi a feleségét, – a másik kettő ellen.
Csak nem jó a körtefának egy évben másodszor is virágzani!
MAJMUNA, AZ ÁLOMTÜNDÉR.
(Mese).
Egyszer járt itt a mi vidékünkön egy nagyon kegyes török hodzsa onnan hátulról Mezsopotámiából. A Budán eltemetett török szent Gül-Baba sirját jött meglátogatni.
Egy garast sem hozott magával s egy szót sem tudott más nyelven, csak törökül.
Azért mégis szépen elért a czéljához, keresztül koldulta magát az országon.
Azoknak, a kik alamizsnát adtak neki, hosszu papirszeleteket osztott, a mikre áhitatos mondások voltak irva török betükkel.
Én egy forintot adtam neki: ezért aztán a számomra ki is kereste a legjobb czéduláját, a mire három sor volt irva.
Minthogy azonban én sem irni, sem olvasni nem tudok (már mint törökül), tehát rám nézve egészen holt kincs volt ez az irás.
Egyszer azonban támadt a magyarok közül egy tudós férfiu, a kinek bizonyosan a baziliskus nyalta meg a fülét, mert minden török, persa és arabs szót megértett.
Ennek megmutattam a hodzsától kapott czédulát; ő aztán leolvasta nekem róla az egész reczeptet, mely szólt eképen:
«Ha este lefekvés előtt megrágsz a szádban a zápfogaiddal három keserü mandulát, hát akkor téged Majmuna, az álomtündér bevezet a Mahomed paradicsomába.»
Hát már ilyen olcsó belépti dij mellett ki ne akarna bejutni egy ilyen dicső mulatozási helyre.
Én bizony elköltöttem a három szem keserü mandulát.
Alig hunytam le a szememet, már ott volt előttem Majmuna, az álomtündér. Mindgyárt ráismertem a nagy denevérszárnyairól, a mik egyik láthatártól a másikig érnek. Felültem a hátára. Hetet csapott a szárnyaival, a hetediknél aztán már ott voltunk a hetedik égben.
Az öreg Mahomed próféta maga ült az ajtóban s szedte a belépti dijat. Tőlem is követelte az egy dénárt arab értékben.
A Majmuna tündér odasugott neki a fülébe: «Ingyenjegyes! Reporter.»
Erre a proféta levette előttem a turbánját s azt mondta, hogy «Szelim alejkum», a mi annyit jelent törökűl, hogy szabad belépni.
A Majmuna elkisért mindenüvé a nagyszerüen berendezett édenkertben s megmutogatott mindenféle csodákat. Láttam trombitafuvó elefántokat, és szónokló majmokat.
Mondtam a kalauznak, hogy ez nekem már mind nem ujság, láttam én már odahaza a földön külömb trombitáló elefántokat és szónokló majmokat: lépjünk be a paradicsom közepébe.
«A Tubafa alá?»
«Igenis oda.»
Tanultam ám én annyit a török katekizmusból, hogy mindenkinek, a ki a Tubafa alá eljut, azonnal osztályrészül adatik hét bájos tündér, a kiket a törökök úgy hinak, hogy «hurik».
Egyet lökött rajtam Majmuna s azzal ott voltam a Tubafa alatt.
Terített asztal vár rám, megrakva mindenféle csemegékkel és italokkal.
Csakhogy az álomételektől az ember nem lakik jól s az álomban bevett italoktól még szomjasabb lesz.
Végre bübájos zene hangjai mellett megjelent az első tündér, a ki számomra volt rendeltetve.
Szépnek szép volt; csakhogy nem volt több hét esztendősnél.
Rákezdett a tiszteletemre valami török rigmust, a minek nem akart vége szakadni: úgy hadarta, mint egy szélkelep. Látszott, hogy iskolába jár már.
– Hagyd el, hugám! Majd mondd el a végét tiz esztendő mulva! Nesze egy czvibakk; dugd be vele a szádat. Hadd jőjjön a másik!
Erre csak előpattant, mintha egy «musa enséte» bimbóból ugrott volna ki a második péri.
Ez már tánczosnő volt. Csörgős dobot vert. Csakhogy ez még kisebb volt: nem több hat esztendősnél.
A harmadik tündér meg még fiatalabb volt egy évvel a másodiknál: ez már csak öt éves lehetett. Ez pedig énekesnő volt. De milyen vékony hangon csiripelt!
A negyedik zenéhez értett, de ez már csak négy éves volt. Szörnyü szép volt, a mint egy nádsípon tilinkózott.
Mi lesz ebből, ha ez így megy visszafelé?
S csakugyan úgy lett.
Az ötödik volt három éves: ez virághintő tündér volt.
A hatodik aztán már csak járszalagon tipegett elém s nem tudott egyebet mondani, mint azt, hogy «baba» s a kezefejével törülte a pisze orrát.
A hetedik meg épen pólyástul együtt gurult oda. Ennek szerencsére czuczli volt a szájába dugva, nem kiabálhatott.
– Jaj barátom, Majmuna, kiálték. Nem tudtam én, hogy a Mahomed paradicsoma Fröbel-kert. Vigy engem innen haza! Nem jöttem én ide huri-kisdedóvót alapitani.
– Hát mit akarsz? förmedt rám Majmuna. A huriknak is kell egyszer gyermekeknek lenni. Minden fa elébb virágot terem, azután éretlen gyümölcsöt.
– No hát hozz ide, majd mikor megérnek a gyümölcsök.
– Legyen a te kivánságod szerint! – Azzal hazahozott a Majmuna.
Másnap lefekvés előtt megint elfogyasztottam a három szem keserü mandulát, melynek bűvös hatása alatt a Majmuna álomtündér ismét megjelent előttem s vitt, a hátára véve, a Mahomed paradicsomába.
A próféta ezuttal a bejáratnál tombola táblácskákat is árult. Azt is ajándékba kaptam tőle. Ez mindenütt kijár a reportereknek.
– Hanem aztán tisztességesen referálj a paradicsomról! kiáltott utánam a próféta. Valami skandalózus dolgokat ne tégy a referádába, te «tintásujju!»
– Mit gondolsz? próféta! Nem is tudnék, ha akarnék sem! Még ha látnám, sem látnám meg aztat.
Majmuna vitt megint a Tubafa árnyékába.
Az ám a nagy fa! Minden eddig megdicsőült muzulmánnak a lelke elfér alatta.
– Czimborám! mondék Majmunának; aztán mit lehet ezen a tombolán nyerni?
– Mit lehet nyerni? A Mahomed paradicsomában? Hát mit lehetne itt mást nyerni a tombolán, mint bájos tündéreket, hurikat és périket. Négy darab lesz ma kijátszva, még pedig a javából.
– Az már jó! De hát ha ezeket úgy játszszák ki lutrizva, hogy csináljak én a magam egy szál tombola tábláján treffert, mikor egy biliom müzülmán lutriz együtt velem.
– Csak te légy nyugodt a magad dolga felől. Te fogod csinálni a ternót is, a quaternót is, a quinternót is, meg a tombolát is.
– De hát hogy történhetik meg ilyen csoda?
– Hát azért vagyok én csodatévő tündér. Hát nem én vagyok-e a lutrizóknak patronusa? Nem én diktálom-e a számokat, a miket be kell rakni? Nem forgatja-e minden igazhivő az «Álmos Könyvet» a kezében?
– Csakhogy én nem vagyok Álmos Könyvben hivő.
– No hát megmondom neked az igazat; de el ne árulj, mert akkor mindnyájunkat becsuknak. Hát látod ott azt a szerencsekereket? Úgy-e hogy rézből van az egész hordó? Ezen nem lehet keresztül látni, hogy a sorshuzó árvagyerek megeszelhesse a barnább tokokat a világosabbaktól. Nagyobb igazság kedvéért még be is van kötve a gyermek szeme: semmit sem láthat. Azért mégis azt a hat számot kell neki kihuzni, a melyiket én kivánom, hogy az én táblámon minden nyereményt elkaparítson.
– No ennek a titkára igazán kiváncsi vagyok.
– Hát tudod: én, meg a szerencsekerék-forgató, meg a sorshuzó árvácska egyetértünk. A szerencsekerékbe a számrejtő ezüst tokokat a próféta és valamennyi irástudója szemeláttára töltik be; az árvahuri egész vállig mezitelen karral nyul bele a korongba s úgy huzza ki a számot. Az én barátom, a Szemkics-Ali azonban azt a hat ezüst tokot, a mikben az én számaim vannak, külön megmelegítette a takaréktűzhelyen. A bekötött szemü gyermek aztán addig kotorász a tokok között, a míg egy meleg tok akad a kezébe. S ilyenformán kiszedi őket egymás után minden boszorkányság nélkül.
– Gyönge, de jó! No ezt megpróbáljuk, ha egyszer Temesvárra megyünk.
– De aztán ki ne kotyogd: mert hűvösre jutunk.
– Álmomban sem fogom kibeszélni.
– Aztán a nyereményen megosztozunk. Egy negyedrész az enyim, egy a Szemkics-Alié, egy az árvagyermeknek jut: a negyedik marad neked.
– Igen helyes.
(Különös az, hogy az ember hogy szeret álmában csalni, lopni!)
Csakugyan úgy ment a sorshuzás, a hogy a Majmuna megmondta.
Az én táblámon nagy hirtelen meglett a ternó.
Itt jön a numero I-es nyeremény!
A szerencsekerék mellé volt felállítva egy olyan furcsa állvány, a minőt látunk a vasuti folyosókon: felül van rajta egy óramutatós számtányér, alatta egy oroszlánfej. Ha az ember feláll a zsámolyra s aztán annak az oroszlánnak a szájába becsusztat egy tiz krajczárost: a mutató rögtön megjelöli, hogy hány kilót nyom az, a ki a zsámolyon áll.
Az én nyereményemet is arra állították fel.
Allah ekber! Itt kilóval mérik a tündéreket!
S ugyan volt rajta mit mérni! Hatalmas átméretü termet volt; a karjai és vállai emlékeztettek azokra a kőből faragott hölgyekre, a kik az Andrássy-uton a kapubejárat fölött tartják a hatalmas erkélyt.
A mérőgép kilenczvenkét kilót mutatott.
– No barátom, Majmuna: ez legyen a te osztalékod. Mégis szeretném tudni, hogy hány esztendős lehet ez a tündér?
– Az ilyen kérdésért ugyan ki szokták dobni az embert a paradicsomból; de neked mégis megsughatom, hogy ez bizony épen kukoriczakapáláskor mult negyven esztendős.
– A legszebb kor egy tündérnél. De reménylem, hogy az ez után következő nyereményekben fokozatos korengedély észlelhető?
– Minden bizonynyal. Még pedig lajstromok szerint: öt-öt éves ugrásokkal.
– Már így szeretem!
A minapi praxisból tanulva, kiszámítám, hogy ha hátrafelé megy a korfokozat, akkor a quaternós lesz harminczöt tavasznak örvendő: ezt hagyom a Szemkics-Ali barátomnak; a quinternós leszáll harminczig: ez épen jó lesz mamának a kis árva számára; a negyedik aztán megáll a huszonöt évnél: no ezzel már lehet nekem szóba állani.
Az ám! Csakhogy nem lefelé haladt a fokozódás, hanem fölfelé. A quaternóra, quinternóra mind egyre nyomatékosabb termetek állottak a mázsálóra; a mutató százöt, százhusz kilót mutatott, míg végre a tombola, a főnyeremény elérte a százötven számot. Ment volna az a mutató még tovább is; de már nem volt több szám az óralapon.
Ez már aztán tökéletes egy alak volt! Épen olyan széles, mint a milyen magas; a szemei nem látszottak ki az orczájából s a szája nem keresztben, de hosszában állt, a hogy a két arczdomb összeszorítá. A két kezét nem tudta elől összetenni s a markait ökölre szorítani. És mikor megindult járásra, duczokkal kellett megerősíteni a paradicsomnak a pádimentumát, hogy keresztül ne szakadjon alatta. – S ez mind az enyim.
– No barátocskám, választhatsz; sugá gonoszul mosolyogva a Majmuna tündér.
– Bomolj meg a profétáddal együtt! Nem ilyennek képzeltem én a hurikat a Mahomed paradicsomában.
– Hát mit gondolsz? A hurik is meghiznak; mert nagyon sok czukorsüteményt esznek. Te kivántad az érett gyümölcsöket. Az Izrafil tud eligazodni a te eszeden. Kell? Nem kell?
– Csak tartsd magadnak! Addsza a returbilétet! Hadd menekülök innen! La illah, il Allah, Mohamed razul Allah!
Hejh de örültem, mikor megint itthon lehettem a biztos jó földön.
Soha többet keserü mandulát éjszakára!
HEJ MIKOR MÉG MI ZÖLDEK VOLTUNK!
Könnyü most innen a szürke szakáll közül morgolódni a tüzes menykő fiatalságra! – De hát mikor mi zöldek voltunk! Meg azok, a kik még nálunknál is vénebbek!
Emlékeztek még arra a volt miniszterelnökünkre, a ki azt mondta a parlamentben, hogy nem tehet róla, ha az ellenzék bizonyos zászló láttára «megbokrosodik». Az volt ám a legény a talpán, mikor még fiapolitikus volt!
A harminczötödiki országyülés alatt királykoronázást láttunk vala «fő» Pozsony városában. (Buda még akkor csak vár vala: Pest pedig csak emporium.) V. Ferdinándot koronázták vala meg, még atyja életében, Szent István országai királyának.
A fényes ünnepségeket berekeszté volt egy nagyszerü tánczvigalom, melyet a főlovászmester rendezett. Ezer viaszgyertya világítá be a szőnyegekkel feldiszített termeket s a fényözönben a sok őszi dísz-mente, tarkítva a főherczegek, tábornokok, a külföldi nagykövetek egyenruháival, s a főrangu hölgyek brilliántos toilettjeivel; a buffetben minden, a mi csak jó és drága: még Gefrorenesz is volt!
Hanem egy dolog hiányzott, a mi nélkül nem igen tartatódik tánczvigalom. – Nem volt muzsikus. – Nem volt czigány.
Hát hová lettek légyen a czigányok? A hires Bagó Jóska bandája, a kinek hetedhét országban párja nem volt sehol? A kit az Alföld küldött fel Pozsonyba a diæta tartamára.
Hát az a hiba esett meg, hogy a főlovászmester, túlságosan nagy loyalitásból úgy megválogatta, hogy kinek küldjön meghivókat az országgyülési fiatalság közül, hogy valamennyi szabadelvü fiatal ember, mind kimaradt.
A 35-iki szabadelvü országgyülési fiatalságnak a lumene volt báró Wenkheim Béla.
Nagy volt a felháborodás a liberalisok részéről; s annál nagyobb a visszatromfolás! – Wenkheim Béla a bál napjára lefoglalta a hires gyulai czigánybandát, s a mellőzött fiatalság ugyanarra az estére rendezett a «Zöld Fában» nagyszerü dinomdánomot.
Mit volt mit tenni. A főlovászmester kénytelen volt előszedetni a német szinház zenekarát s annak a gyékénykákás czinczogása mellett tartani meg a fényes udvari bált.
A tüzes fiatalság pedig az alatt vigan mulatott a vendéglőben a pompás czigányzene mellett.
Éjfél tájon, a pohárköszöntők sorában Wenckheim Béla egy indítványnyal állt elő.
– Urak! Eddig mulattunk magunknak. Most mulassunk másnak. Menjünk oda, bandástul, a hol a főméltóságok sirva vigadnak az átkozott rossz muzsika mellett, huzassunk nekik egyet, – irgalomból.
Az indítvány köztetszésre talált; a jurátusok felkerekedtek s igazán «bene sonantibus» felvonultak a bálterem elé s ott az utczán rázendíttették a «Bihari kesergőjét».
Odafenn a teremben rögtön elhallgatott a cseh muzsika s az erkély megtelt báli közönséggel. A zene alatt lerohant a teremből az egyik bálrendező, egy fiatal aranykulcsos, s elkezdett szépen könyörögni Wenckheimnak:
– Adjátok ide a bandátokat, csak egy nótára: hadd hallja meg ez az idegen nép, hogy milyen az igazi magyar zene! Látjátok, ánglusok is vannak itten.
– Jól van! Egy nótára átengedem a bandámat. Hanem aztán visszaereszszétek. Monda Wenckheim Béla.
De biz azok nem eresztették vissza. Csakhogy megkaphatták a czigányt! Elébb elhuzatták odafenn a «Ruzicska andalgóját», azután a «Svihrovai nótát», majd a «Lavotta indulóját».
A nemes fiatalság csak várt azalatt odakünn az utczán. A juratéria zugolódott; «ez már nem illik: ez visszaélés! Ez valóságos Kohlmarkt!»
Nem volt elég. Még egy mazurkát is rákezdtek odafenn a főméltóságok s tánczra lendültek rajta. Ez már «gravamen!»
– De már ezt nem türjük! kiálta Wenckheim Béla. Majd igazságot teszek én itt mindjárt!
Azzal felrontott a bálterembe; azon módon bokáig sárosan. A teremajtóban megállt; odakiáltott a czigányprimásnak:
– Jóska! Ácsi! Gyere haza!
Azzal a czigányprimás szépen keresztül dugta a nyirettyüjét a hegedü hurjai alatt, leszállt az emelvényről s ott hagyta az egész európai concertet, a félbenmaradt mazurkával együtt. Ment a Wenckheim Béla hivására – vissza a «Zöld Fába».
Az illustris tánczosok ott maradtak a bálterem közepén, s várhattak, míg a cseh orchestrum megint elfoglalta a tribünt, s folytatta, a hol a czigányok elhagyták.
Ez bizony nagy affront volt; elvinni a zenekart az udvari bálból! De hát disciplinaris uton nem lehetett megtorolni. A jurátusok contractuális jogon birták a czigányokat; Wenkheim Béla pedig aviticus jogon, mert az ő czigányai voltak Békés Gyuláról, – hogy pedig via facti hajtották végre a reoccupatiót, erre ősi Tripartitumunk szabadságot ad a magyar nemesnek.
Lovagias uton kellett elégtételt venni.
Másnap az aranykulcsos secundánsai megjelentek a szabadelvü fiatalság kávéházában s hozták a kihivási kartellt. Párbaj egy szál kardra: a mig csak vér nem foly.
Wenkheim Béla felajánlotta magát az elégtételadásra; de arra azt mondták a kihivók, hogy ők nem egy ember nevében jönnek egy emberhez, személyes sérelmet megtorolni; hanem egy megsértett testület: a báli közönség nevében kérnek elégtételt az egész megsértő testülettől. A hogy ilyen alkalomnál szokás, sorshuzás dönti el, hogy kik legyenek a két corporatio viadorai. – El lett fogadva a modalitás.
A szabadelvü fiatalság urnájából Csunkó Náczi neve került elő.
Az is karakán fiu volt; szatmári csemete: onnan az ecsedi láp mögül. Nojszen jól jártál aranykulcsos! Csak hozd ide azt a pulidert!
Wenkheim Béla pedig felajánlotta magát secundánsnak.
Még az nap kellett megesni a bajvívásnak: természetesen ebéd után. (Ki a bolond verekedik éhomra?)
Miután mind a két bajvívó kellő kurázsit ivott magának: elvitték őket nagy kisérettel a párbaj szinhelyére.
Az volt a «dictatura».
A «dictatura» szót azonban nem kell úgy venni, mintha onnan kormányozták volna az országot erőhatalommal; hanem egy hosszu szobát neveztek így a pozsonyi országházban, a hol a nemes fiatalság az országgyülési tudósításokat körmölte a maga vármegyéje számára – dictandó. Itt dolgoztak ők két sor asztal mellett, a diktátor «Szuszurka» commandója alatt.
Ezt az irodavezért pedig azért hitták ilyen furcsa névvel, mert ő találta ki az eddig használt interpunktiók: punctum, comma, semicolon, stričla stb. helyébe a magyar elnevezéseket: a pont neve lett «szurka», a kettősponté pedig «szuszurka». Rajta is száradt az a név örökre a mesterén.
A dictaturában szépen helyet szorítottak az ordaliának, az asztalokat félretolták, a kalamárisokat az asztal alá rejtették, a gyertyatartókat a kályha vállára rakták; a kályhát pedig biztosították székekből alkotott sánczczal, hogy a viaskodók be ne döntsék.
Akkor aztán a kezükbe adták a kardokat: «előre! Isten nevében!»
Jó két insurrectionalis fringia volt.
A secundánsok felálltak az asztalokra kétfelől, mert másutt nem volt a számukra hely a keskeny szobában, s onnan tartották a törvényt a perdöntő párbajban.
Nagyon szép duellum volt az! Egyszer a Náczi szorította az aranykulcsost az egyik ajtóig; másszor meg a kamarás emberelte meg magát s ő verte vissza a Náczit a másik ajtóig. A kardok csattogtak rettenetesen. De vér csak nem akart folyni.
A secundánsok biztatták a feleiket erősen.
– Ne a kardjaitokat vagdaljátok össze fürésznek! Rivalt rájuk Wenkheim Béla. Oda üssetek, a hol elevenjére találtok.
Erre aztán Csunkó Náczi egy hatalmas csapásra kapta föl a kardját; de a helyett, hogy az aranykulcsost hasította volna kettőbe, az asztalon álló Wenkheim Bélának a lábikráját szurta keresztül a kard hegyével.
– No urak! kiáltá Wenkheim Béla: most már folyik a vér! Ha megelégesztek az én véremmel, akkor elég van téve a becsületnek.
S a vívó felek megelégedtek a secundáns vérével s azzal ki lett adva az itélet, hogy a differentia lovagias uton elintéztetett.
Wenkheim Bélának a sebét a hirtelenében előkerített borbély aztán összevarrta, bekötötte. Azt mondták rá, hogy katona dolog.
A vitézi bajvívást természetesen «magnum áldomás»-nak kellett berekeszteni a «három kapásnál». Wenkheim Bélát oda is magukkal vitték az ifju óriások; – az az egy kis seb szóra sem érdemes, kivált a lábszáron! Hiszen megirta azt a dicső emlékü erdélyi költő, Zeyk, hogy: «minden ember térdig ember: azon alul «láb».
Ott azután víg poharazás közt helyreállt a kutyamacska barátság az ellenkező elvű fiatalság között: éjfél vetette őket haza. A conservativ ifjak nem külömben valának berugva, mint a liberálisok. Karöltve s az egész utczát elfoglalva vonulának be a belvárosba, hatalmas énekléssel ébresztve fel a nyugvó keresztyéneket. (A zsidók a Schlossbergen laktak mind.)
Ha még csak az éneklésnél maradtak volna! De a berugott aranykulcsos azt a tréfát követte el, hogy minden házkapun becsengetett s a két secundánsa: egy præsumtiv örökös főispán s egy herczegi majoresco, fütykössel döngette végig az ablakredőnyöket.
Wenkheim Béla, mint aféle plezuros katona, Csunkó Náczi vállára támaszkodva baktatott leghátul.
Egyszer aztán egy felháborított húsfüstölő mester kirohant a házából hat hentes legényével a csendháborításra.
Utczu, futásra vette a dolgot az egész társaság, az aranykulcsos legelől.
Csunkó Náczi is elővette a jobbik eszét: «szégyen a futás, de hasznos»; s lába közé kapta a széles utczát. Wenkheim Béla maradt leghátul a keresztül szúrt lábával. Őt azután tetejébe még jól el is döngették a hentesek.
Akkor beszélte el ezt az adomát előttünk a clubban a miniszterelnök, mikor egy zajos hajczihő alkalmával szomorú lamentót csináltunk a mai fiatalság fölött.
– Hagyjátok el! Hát mikor mink zöldek voltunk!
SOHA SEM EGYEDÜL.
Előre örültem annak a napnak, a mikor mi (mint Kisfaludyak) Tóth Lőrincz félszázados ünnepét meg fogjuk ülni.
Én nagyon szeretem Tóth Lőrinczet. Nemcsak azért, hogy látok magam «előtt» egy nálamnál tíz évvel idősebb és mégis fiatal embert, hanem különösen azért, mert ő volt az életemre nézve az, a mi a klasszikus korban a fátum, a kálvinistáknál a prædestinatió, a mohamedeseknél a kizmet.
Mikor legelőször láttuk egymást Komáromban, én kilencz esztendős voltam, ő tizenkilencz. Ő már akkor a tudóstársaság babérkoszorúját viselte, drámája a száz aranyas pályadíjjal lett kitüntetve. (Akkor még a száz aranyat ezüst billikomban adták a szerzőnek.) Hejh, de szép nyalka legény volt! Hozzánk is ellátogatott, tartottuk a rokonságot. Apám odaállított eléje. Neki is van egy fia, a ki már verset ír. Lenczi akarta azt látni. Előadatták azt velem. Egy, az utczán kiabáló, félbolondra irott vers volt: nyolcz soros. Tóth Lőrincznek tetszett, elhozta magával Pestre s egy hét mulva megjelent a versem a Jelenkor Társalkodójában, alányomatva authenticusan: «irta Asvai Jókay Móricz, kilencz esztendős, Rév-Komáromban.»
Ez volt az eljegyzésem a múzsával. Dehogy múzsa! Czigányasszony! Bohéme! Ezzel lett a sorsom megpecsételve, hogy soha sem lesz belőlem jurium direktor! De hát nem bántam meg, még most is szerelmes vagyok belé. S ehhez a mennyei hölgyhöz engem a Tóth Lőrincz előttem világító példája vezetett.
Hát azért örültem előre annak a jubileumnak.
Ki is fundáltam magamban egy áldomást az ünnepélyes lakomára, a miben ilyenforma ötletek voltak:
«Mai nap már harmadszor űljük meg Tóth Lőrincz ötven éves jubileumát. Így van ám az, mikor valaki polygamiában él a múzsákkal. Hol az egyik, hol a másik követeli az aranylakodalmát. Kivánom, hogy még Themissel is megülhesse (sokat nem akarok mondani), de legalább is az ezüst menyegzőjét.»
Majd kiczifráztam volna én ezt szépen.
Hanem hát egyszerre csak meglep egy nyughatatlan torokfájás, épen a jubileum délutánján s ez annyira rámkap, hogy már az ünnepélyre is csak nagy borzongva mentem el, de a lakomáról el kellett maradnom s nagy vert had módjára hazabandukolnom.
Otthon pedig senki sem várt már rám. A gyermekeim elmentek hangversenybe. Most ott lakom az ő házukban. (Az is rendkívüli eset ám, hogy egy vén poéta számára a fiatal piktor vő építsen házat.) A Gábor diáknak, meg a szakácsnénak, meg a szobaleánynak mind szabadságot adtunk ez estére, hisz úgy volt, hogy én sem kerülök haza éjfél előtt.
Most azután egyes egyedül voltam az egész házban. Minden ajtó kulcsát magammal hordom, bejöhetek kérezkedés nélkül.
De hát vagyok én valaha egyedül? Soha sem! Először itt vagyok én, az úr (magam az öreg), a ki parancsol; azután megint itt vagyok én, a szolga (magam a legény), a ki szót fogad.
Azt mondom, hogy nincs annál nagyobb uraság, mint mikor az ember maga szolgálja ki magát. Az a hatalmas ember, a ki senki szolgálatára nem szorul.
Hideg van a szobámban, a hátam borzong, a torkom éget. Mi ez rajtam? Influenza? Ismerem már. Tavaly is volt. Hideg is van, sötét is van a szobámban. Sebaj! Majd segítek raja. Sötétben is rátalálok az orvosságos palaczkomra. Bizony nem is antipyrin ám, hanem kegyetlen cognac. Egyet húzok belőle. Ohó! Ez nem tréfál! gondolja az én bajom s alább hágy a dideregtetéssel.
Aztán begyujtok a kandallómba. Pompás kandallóm van! Teljes életemben ez volt a vágyaimnak az utópiája: egy kandalló. Most már megvan. Az Árpád fiam fundálta ki. Nincs olyan senkinek! Egy percz alatt lobog benne a tűz. Én odahúzom eléje a karszékemet s gyönyörködöm a lángokban, a mik a pattogó bükkfahasábokat körülnyalják.
Nincs olyan szép gondolatja a teremtésnek, mint ez, a mi épen mindent elemészt: a láng! Micsoda virágágy! A napraforgók és tulipánok szirmai, a zegzugos akánthuszlevelek, meg az «égő szerelem», a tűzliliomok kelyhe, hát az a sok fénylő ranunkulus! Amott lobog egy, ni! a mi kékkel kezdődik, pirossal végződik! Hát ez a sárkánytaréj, mely haránt lő ki az égő hasábból, s olyan fehér, mint a napfény. Nagyokat pattog, sistereg, pörlekedik a tűz, majd összeomlik az égő rakás, szikraözön száll fel a kürtőbe: a lángok meghaltak; csak a rózsaszin parázs világít végig a szobámon. Dehogy haltak még meg. Egy-egy tánczoló dæmon kiugrik a parázshalom közűl s újra világot vet a félsötétben. Előtünnek a tétova fénynél a megszokott tárgyak. A könyvtáram, a csigáim, az emlékeim. Aztán meg az a nagy arczkép ott a kandalló mellett. Az előre elköltözött arczképe. Mind hozzám beszélnek: «ugyan mitől fázol? ugyan mit dideregsz? Hát nem eleget éltél? Nem kaptál mindenből, a mi csak a földön megkapható? Szerelemből és bánatból. Dicsőségből és gyaláztatásból? Mire vársz még? Nézd ezt a nagy bolond könyvtárt! Tele írtad már. Hely sincs már benne a következőknek, mégis dolgozni akarsz?»
Igazuk van. Biz én már kitanultam az iskolát végig. Mindent tudok már.
Hanem hát, valljuk meg őszintén, mentűl öregebb az ember, annál jobban ragaszkodik az élethez. Mégis szép ez a világ! Kivált mikor az embernek egy ilyen jó kandallója van.
Aztán egy dologra még kiváncsi vagyok, a mit szeretnék meglátni. Azt, hogy az új országházban hogyan húzzák fel a «lift»-en a honatyákat a gyülésterembe?
A vége az a kandallózásnak, hogy a borzongás kiáll az idegeimből, csak a torokfájás marad fenn. Aztán meg az, hogy éhes kezdek lenni.
Az, hogy vacsorával nem vártak, nem tesz semmit. Sonka mindig van a háznál. Sonkával és filozófiával minden helyzetet elfogadhatóvá lehet tenni. Még a boldogult apósomtól hallottam ezt a bölcs dietétikai mondást: «Csak sonkát egyetek! Nem lesz hidegetek.» De hát a torokgyuladás! Az ellen meg azt találom az öregem naplójában feljegyezve, hogy semmi sem használ olyan biztosan, mint egy pohár jó veres bor. Ha egy nem, akkor kettő.
S az mind kezem ügyében van, itt a mellékkamrácskában. (Nagyon jól van az én dolgozószobám berendezve.) «Magad uram, ha szolgád nincs.» (Ezt meg a boldogult nagybátyámtól örököltem.) A dolgozószobám mellett van mindjárt az étkező, egyszerre meg van terítve az asztal.
Hanem már enni csakugyan szomorú dolog egymagában az embernek.
De hát vagyok én valaha magamban? Dehogy vagyok! Csak az előszoba-ajtót kell kinyitnom s egyszerre itt van a vendégtársaság.
Hát nem megmondtam?
A legelső a mylord, a ki belép. «Ah god bye mylord!»
Utána jön mindjárt a Yumyum.
És nem várat magára soká a Káffer.
Négyen vagyunk. Mindjárt körülüljük az asztalt.
Azaz, hogy a lord mellém ül le a pallóra, a Yumyum egyenesen az ölembe, a Káffer pedig fel az asztal végére.
A lord egy gyönyörű szép angol vizsla (a leányom kapta ajándékba Komáromból), hosszú, selyemsíma veres szőre, nem is szőr ez már, hanem haj, olyan lompos farka, mint egy zászló, okos feje, értelmes szemei. Lehetetlen, hogy valami elátkozott herczeg ne lakjék benne.
A Yumyum, az egy angora czicza, hófehér bundája, rózsaszínű orra, nagy lobonczos farka.
A Kaffer pedig egy valóságos Kaffer kandur, a milyent csak a muzeumban látni, sötétszürke, fekete sávokkal, a farka vége is fekete, mint a vadmacskának. Csak hat hónapos még, de már olyan óriás, hogy attól tartok, mire megnő, jaguár lesz belőle. De a mellett olyan szelid, mint egy bárány. Széles, okos fejéből két nagy szem villog elő, fekete karikákkal körözve. Ilyen fejük volt a templomos vitézek által bálványozott Baffomet-alakoknak. Az ember szinte érti, hogy az «örök jóságot» nem emberarczban, hanem macskáéban személyesítették.
Asztaltársaim nagyon jól tudják már a szokást, hogy nálam a vendég az első. Magam, a gazda, vagyok az utolsó. Előbb sorba kinálok mindenkit. Csakhogy ők is illemtudók. Az asztalra föltett ételhez világért hozzá nem nyulnának. A lord épen vegetarianus. Nem orthodox ugyan, a húsfalatot nem utasítja vissza, de mindenekfölött szereti a körtét. S az idén nagyon sok körténk van. A Yumyum pedig megköveteli, hogy a mit kap, a legapróbb csipetekre legyen szétdarabolva s a kenyeret csak úgy fogadja el, ha abból morzsányi galacsinok vannak hengerítve; a Kaffer pedig épen játékszernek nézi az ételt. Mikor egy sonkafalatot teszek eléje, azt előbb messziről, hol a jobb, hol a bal kezével megpofozgatja, azután a két kezébe véve, lapdázik vele s csak nagy kinálgatás után veszi a foga közé, s akkor azután nagyot ráz rajta és futni hagyja.
Mind a hármat be lehetne sorolni a mértékletességi egylet tagjai közé.
Igy aztán negyedmagamban csendesen megvacsorálgattam. Egyszer-egyszer eszembe jutott, hogy ép ebben az órában az én barátaim milyen vígan csörditik össze a poharaikat az örömlakomán, szikráznak az élczek, harsog az éljenzés; én pedig itt lakomázok a három néma vendégemmel.
Ejh! Ez nem jó gondolat! Hol vannak az esti lapok? Olvasni kezdenék, de azt meg nem engedik. A Yumyum alulról czibálja a hirlapot, a Kaffer meg belelép – in medias res – s ő is olvasni akarja, hogy mi történt a pártkonferencziákon. Azután nagyokat prüszköl tőle.
Ki csak nem dobhatom a vendégeimet! Tűrnöm kell az impertinentiáikat.
Tán ha az íróasztalomhoz ülök, oda nem jönnek utánam.
Dehogy nem jönnek! Ott is együtt akarnak mulatni. A lord a lábamhoz fekszik, a Yumyum a térdemre kuporodik, a Kaffer felugrik az asztalomra, azt hiszi, hogy mikor azt a tollat tánczoltatom a papiron, őt ingerlem a játszásra. A tenyerével kapkod a tollamhoz s eltörli az irást; utoljára végig nyujtózik az egész iráson s elkezdi a tintás talpát nyalni.
Van énnekem sok szép kalamárisom, drága emléktárgyak, de azokat én mind nem használom; egy tíz krajczáros flaskából mártogatom a tintát. Attól tartok, hogy ez a minden lében kanál Kaffer még feldönti! Be kell dugaszolnom. No most aztán igazán nem írhatok!
Tegyünk hát a kandallóra ismét, de most már hátat fordítok a tűznek. Az átelleni falról néz le reám Petőfi arczképe. Jól talált kép, olajfestmény, oldalán kard, kezében lant.
«Hej Sándor, Sándor! Ha te azt a kardot fel nem kötötted volna, most – talán épen ma – a te ötven éves költői jubileumodat innánk végig! Mennyi verset írtál volna! És milyeneket! Juliád sem ment volna máshoz nőül… Zoltánod sem züllött volna el a világban… nagy család ülné körül az asztalodat… te azok közt mint nagyapó – fehér hajjal, – a legifjabb unokát lovagoltatva térdeden… Házad volna a körúton a munkáid jövedelméből… Neved a virilisták között… Képviselője volnál a VI. kerületnek… Pártvezér volnál!… Mért nem maradtál te annak, a mivé az úr Isten teremtett: költőnek?… Mért romboltad le magadat?… Látod, én hogy megőriztem a kadáveremet?… S milyen jó dolgom van!… Egész nap írok… Ha fölébredek, már írok… Két íróasztalom van; ha az egyiknél meguntam a dolgot, megyek a másikhoz. Bizony mondom, oda engedném neked az egyiket…»
Egyszer csak azt látom, hogy már ott is ül az iróasztalom mellett. Abban a honvéd egyenruhában, azzal a nemzeti szín vállszalaggal. Nagyon sebesen tud írni. Egy percz alatt kész a nagy költemény.
«Hát még mindig csak isztok és beszéltek?»
Felolvassa előttem azon a varázstevő hangon, a mely a köveket s a kőnél keményebb emberi sziveket is megindította. Rettenetes sorok! Világgyújtogatás! Népirtó harag, égostromló lelkesedés, pokolgázoló merészség! Hajh mikor ezt olvasni fogja a minden ajkú nemzet: a szent Vidaláz fog végigfutni rajtuk! Az lesz az influenza.
A költemény utolsó versében ég szakad, föld indul. Iszonyú csattanás rázza meg a világot…
… Hát az én Kaffer barátom leverte az íróasztalomról azt a szép porczellánfestményt, melyet Herenden készítettek klasszikus mintára! Afrodite találkozása Áreszszel. A szép műdarab ott feküdt a padlón összetörve.
S az én Kafferem szép nyugodtan ott állt a romok felett, s farkát csóválgatva, felém fordítá azt a Bafometpofájú okos fejét, mintha még neki állna feljebb.
– Ejh, ejh! uram. Választmányi tagja az erénymegőrző egyletnek! Hát illik az kelmednek, az íróasztalán ilyen csintalan képet tartani! Itt van. Összetörtem.
Igaza van a Kaffernek. A bizony nem illik.
Megpróbáltam összerakni a Vénus-kép cserepeit. Hát bizony nem lehet azt már összerakni, ha egyszer széttörött!
Petőfi is ott állt már a rámájában. Az a világrobbantó vers is elrepült a papirról.
A tűz is kialudt a kandallóban.
No hát menjünk mi is aludni.
Jó éjszakát, néma képek ott fenn! jó éjszakát, mylord! jó éjszakát Yumyum! jó éjszakát Kaffer!
Minden a másé: enyim csak az álmom.