ELIZIANNA.
(Egy hajóskapitány elbeszélése.)
Hát bizony, ifjú barátim, a tengerész nem olyan ember, mint ti, pocsétakerülők. Tulajdonképen mi vagyunk ennek a planétának az autochton lakói, mert a víz nagyobb felszint foglal el rajta, mint a por. Mi körül tudjuk kerülni a földet a magunk elementumán, de ti nem tudjátok a magatokén.
A testünk is más alkotású, mint a tietek; a lelkünk meg épen más anyagból van.
Hiszen megpróbáltátok egyszer-másszor. Egy merész keresztülhatolás a La-Manche csatornán! vagy egy istenkisértő expediczió Trieszttől Velenczéig! Hogy ne mondjak olyan nagyot, mint egy testamentomtevő koczkáztatás Hamburgtól Helgolandig. A mint a hajó himbálózni kezdett a tengeren, egyszeribe kiesett a szivetek a kebletekből; az athleta olyan vékony hangon, mint egy kis macska, könyörgött egy pohár cognacért; a tudós szivesen elcserélte volna a fejét a legostobább matrózéval. Bezzeg nagy szónokok vagytok a szárazföldön! De azt hallgassa meg valaki, hogy mire használjátok a szájatokat a tengeren! A matróz, a hajóstiszt pedig azalatt jön-megy biztos lábbal a födélzeten, mint a légy a falon, végzi a maga dolgát; az egyik parancsol a másik engedelmeskedik; a kormányzó forgatja a kormánykereket, a gépész ügyel, a fütő tüzel; egyik se mozdul a helyéről. Még csak nem is imádkozik, de nem is káromkodik senki, mikor a hajót dobálja a hullám.
Vannak közöttetek elegen, a kik már kóstoltak így egy napot a tengerből. Holtig van nekik miről mesélni. Hát mikor egy olyan utat tesz meg az ember, a mi hónapokig eltart, aztán nem valami mulatságos látványokkal bővelkedő hajón, a mely utazó társaságokat szállít, hanem egy kereskedelmi szállító gőzösön, vagy épen egy hadihajón?
A tengerész igazában egy más világ lakója: egy olyan világé, a hol először is nincs «idő». Nappal és éjjel között rá nézve nincs különbség; éjjel is csak úgy kell dolgozni, ügyelni, mint nappal. Alszik akkor, a mikor rákerül a sor. Az egyiknek éjfélkor van a reggel, a másiknak este nyolcz órakor. Neki nem órák szerint, hanem tengeri mérföldek meg fonalak szerint számít a klepsidra. A zsebórája sem mutatja az igazi időt: ha keletnek megy, minden nap egy negyedet siet, ha nyugotnak jön, ugyanannyit késik. Ünnepnapot a kalendariuma nem mutat. Szép volna a vasárnapi munkaszünet a tengeren! S mikor a ti bolond naptáratok azt mondja, hogy «tél» van, akkor az én steamerem a legszebb nyári napon vet horgonyt Rio-de-Janeiro előtt. Akkor van az ananász évadja. Ott a karácsonfa a pálma.
De leginkább az teszi más világgá a hajót, hogy nincs rajta asszony!
A tengerész az az «Ádám», a kinek az oldalbordájából nem lett «Éva.»
A sátán, a ki Szent Antalt kisértette, nem jelenik meg a tengeren. Tudja, hogy ott nincs semmi keresete.
Felét az útnak bizonyosan a vihar foglalja le. Azalatt egyedül az életfentartás ösztöne parancsol. Maga az a vasból pántolt uszó tömeg is úgy tud sirni, zúgni, kongani a hullámcsapkodástól, a vitorlák, az árboczok közt süvölt a szél: kinek jutna eszébe ilyenkor a szerelem? Ha pedig szélcsend van, a tenger sima lesz, nem mint egy tükör, hanem mint egy szövet, melyen a habfodrok egymást keresztezik, olyankor valami kimondhatatlan nyugalom száll a tengerész szivére, mely elaltat minden indulatot. Nem vagyunk állatok többé. Hasonlíthatunk azokhoz a ránk nézve láthatatlan lényekhez, a kik a mi fejünk felett hajókáznak a sűrü légkör felszinén: úgy repülünk mi is egy egész világ felett, mely tele van élettel.
S aztán soha sem menekülünk meg attól a tudattól egy perczre sem, hogy mi itt a halálnak vagyunk eljegyezve. Az a mátkánk. Meg van vetve a nászágyunk. Egy véletlen, a minő százféle alakban leskelődik a tengeren, s mi megyünk a másvilági menyegzőre. Csak egy embernek kell elhibázni a rábizott feladatát; elfelejteni a kőszénraktár szellőztetését; tulfűteni a katlant; nem venni észre, hogy a szivattyu rosszul működik s csak félig tölti meg az üstöt; elaludni a kormányrudon, nem venni észre a szemközt jövő hajót; elmulasztani a baloldalon a jelzőzászló lobogtatását – s egy percz alatt végünk van: a kazán felrobban, magától meggyullad a szén, az idegen hajó betöri az oldalunkat. A hajósnak csak egy gondolatja van: megtettem-e már azt, a mi rám bizatott? álmából tizszer fölébred s utána néz: nem álmodta-e azt, hogy valamit elmulasztott? Mindenki érzi, tudja azt, hogy ő most nem egyéb, mint egy darabja annak a bonyolult gépezetnek, a mi ezt a hajót egyik világrészből a másikba szállitja. – Örülünk, hogy nem látunk asszonyarczot.
A hajósok az igazi anachoréták!
De csak addig, a míg a tengeren vannak.
Hanem aztán, mikor a szárazföldre kitoppannak, akkor napok alatt kivásálják az életből, a mit hónapokon át elmulasztottak.
A tengerésznek a pénze csak a szárazföldön pénz: a tengeren mit venne rajta? Minden napra kijár a maga osztályrésze: a matróz ugyanazt a kétszersültet és szárított halat eszi, a mit a kapitánya, s azt a meszes vizet és brandyt iszsza rá, a mit a tisztjei. A mit aztán három hónap alatt keresett, azt tiz nap alatt el kell neki költeni, a míg a hajószállitmányt kiemelik s a viszszállitmányt betöltögetik. Ez a tiz nap az ő farsangja.
Van is aztán a tengerésznek kelete a gyönyörök piaczán! De tudnak is azok mulatni.
Uraim! A miket önök a párisi «moulin rouge»-okban meg a «closerie des Lilas»-kban láttak és tapasztaltak, az mind «gyermekbál anyai felügyelet mellett» azokhoz az amsterdámi tánczvigalmakhoz képest, a miket a hazatérő matrózok rendeznek.
Fiatal koromban egy kereskedelmi társulat hajóján szolgáltam. Minden évben kétszer tettem meg az utat Braziliába.
Még akkor nem voltak a mostani triple expansion gépes csavargőzösök, egészen vasból szerkesztve. Az én járművem afféle becsületes fahajó volt, rézveretes fenékkel, lapátkerekekkel, ezerötszáz registertonna tartalommal. Nem is járt olyan sebesen, mint a mostani hajóink.
Rendesen három hetet kellett időznöm a rio-de-janeiroi kikötöben, mig a visszrakományt a társulat bizományosai összegyűjték, néha még tovább is, ha a kávészüret elkésett, vagy a termelők «Ring»-et csináltak.
Itt ismerkedtem meg a szép donna Eliziannával.
Kreol nő volt: a legszebb asszony, a kit valaha láttam.
Ti sem láttatok annál szebbet, mondhatom, s ha az egész világ szépségeit mind összecsődítitek is a szépségversenyre, olyat nem találtok, mint Elizianna.
Ilyen szép csak vadállat tud lenni; a páva, a gazella, a párducz, a kinek minden mozdulatában báj van és erő. Mondanom sem kell, hogy tánczosnő volt; ballerina assoluta az Alkázárban. Mikor azokat a nagy szempilláit felemelte s rám nézett azokkal a lehetetlen nagyságú fekete szemeivel, megesküdtem rá, hogy a pokol is, a mennyország is mind egy helyre került: a lángokban angyalok, s a csillagsugarakban ördögök incselkednek, s én azok között vagyok egyszerre elkárhozva és idvezülve.
Nem is vagyok már kiváncsi egyikre sem. Se több gyönyört, se több kint nem adhat az örökkévalóság sem, mint azok a három hetes tündérálmok adtak.
Minden esztendőben kétszer látogattam őt meg. Tiz hét oda, tiz hét vissza, három-három hét itthon. E tiz hét alatt asceta voltam.
Hogy ő is az lett volna, azt bizony nem állitom.
De hogy az alatt, a mig én Rio-Janeiroban időztem, egyedül engem szeretett, azt nagy okom van esküvel erősíteni. S azt hiszem, hogy ha végig elmondom a történetet, akkor önök sem fogják tőlem kivánni, hogy esküdjem meg rá.
A háborus idők alatt átléptem a haditengerészethez: a hol rövid időn annyira vittem, hogy egy fregatt vezénylete lett rám bizva.
Hanem ezzel aztán vége lett az én braziliai nászutazásaimnak.
Egy egész esztendeig nem láttam az én paradicsomi tündéremet.
A következő évben rendkivüli szerencsém akadt. A magas kormány egy kis hajóexpeditiót küldött a brazíliai vizekre az ellenadmirál vezénylete alatt s ő épen az én fregattomat választotta ki a kiséretéhez.
Fontos dolgok lehettek ránk bizva; az ellenadmirál zárt levélben vitte az utasitásait magával, a miket csak az æquatoron tul kellett neki felbontani.
Bántam is én, hogy mi van az ő zárt levelében: nekem a szivemben volt az én utasitásom. A mint megérkezünk a kikötőbe, rögtön sietni Eliziannához.
Csakhogy az egyik utasitás a másikkal tökéletes ellentétben állott.
A mint a hajók horgonyt vetettek, az ellenadmirál azonnal kiadta a parancsot, hogy a partszállás mindenkinek személyválogatás nélkül szigoruan megtiltatik.
S bár engem is lánczolt ez a tilalom a hajó árboczához; de ismét az a szerencse ért, hogy az ellenadmirál engem bizott meg, hogy hat legénynyel szálljak ki egy csónakon, friss hust és főzeléket bevásárolni a városban, a mi a hajón elfogyott. Én, a ki ismerős voltam a városban, legjobban megtudtam e feladatnak felelni. Ő maga egy másik csónakon kiszállt a tisztelgő látogatásokat megtenni az udvarnál és a követségnél. A többinek a hajón kellett maradni.
Azonban nekünk nem volt szabad tovább időznünk a városban, mint a partraszállástól számitva két óráig. Az első ágyulövésre vissza kell térnünk.
Két óráig! Két óráig gyönyörködni annak a hangjában, a kit esztendő óta nem láttam! Hisz ez rosszabb, mint mikor a kinpadon a torturázottnak egy pohár vizet adnak!
Az ellenadmirál szigoru ember volt: nem értette a tréfát.
Bele kellett nyugodnom.
Én, a mint a partra szálltunk, a matrózokat utasitottam, hogy merre van a piacz; magam egy bérkocsiba vágtam magamat s nyargaltam a jól ismert erkélyes házhoz. Utközben egy fehér rózsát vettem a virágárusnőnél s a gomblyukamba tüztem.
Otthon találtam őt.
Az volt a viszontlátás! Meg akart fojtani a karjaival: agyon akart harapdálni; sirt, nevetett; az ölembe dobta magát: utoljára elbontotta azt a hosszu, térdig érő fekete haját s köröskörül betakargatott vele; meg voltam fogva, mint egy hálóban.
Csak akkor kérdezte tőlem, hogy: «úgy-e most már itt maradsz egy örökkévalóságig?»
– Igen: két óráig.
– Megőrültél?
Mondtam neki, hogy nekem most az ellenadmirál parancsol. Katona vagyok, államszolgálatban állok: engedelmeskedés a dolgom.
– Két óra? Hisz az meghalni sem elég! sóhajtá fel Elizianna.
– Én pedig az ágyu jelszavára visszatérek.
– Akkor én is veled megyek a hajóra.
– Hadihajóra nőnek nem szabad belépni.
– Álruhában követlek. Felöltözöm hajóapródnak.
– Hogy tehetnéd azt, ezzel a berenicei hajjal!
Erre elkomorodott.
– Hát azért hoztál nekem fehér rózsát?
S kivette a gomblyukamból a rózsát.
Aztán kifutott a szobából s ott hagyott magamra.
Nem soká várakoztatott meg. – A mint visszatért, már át volt öltözve hajós jelmezbe. Az a tündér szép haja le volt vágva.
Ekkor tudtam meg, hogy milyen őrülten szeret!
Megbántam nagyon, hogy ide jöttem. Milyen kár azért a gyönyörű szép hajzatért!
Hiszen ha még csak a haj veszett volna kárba!
– No, hát elég helyes hajóapród vagyok-e?
De megenni való volt! Fején azzal a kerek, viaszos tafota kalappal, melynek szalagja mellé az én fehér rózsám volt oda tűzve.
Csak azt a rózsát ne tűzte volna oda!
Az ágyuszóra ott voltunk a csónaknál.
Ő előre ugrott be: nem kellett neki segitség.
Aztán a hajóra úgy mászott fel a kötélhágcsón, mint egy betanult tengerész, a kinek szokott mestersége a kötélzeten szaladgálni.
Azt hittem, hogy senki sem vette észre. Sötét volt, mikor visszaérkeztünk s Elizianna rögtön eltünt az én kabinomba.
Minő örvénye, minő fergetege a gyönyörnek következett ezután: arra jobb nem emlékezni vissza.
Mikor két ellenkező szél összetalálkozik, abból lesz a «cyclon.» Bizonyosan azok is szerelmesek. A tengerészek a cyclontól tanulnak szeretni.
Késő reggel ébredtem fel a mámorból. A hajón doboltak. Az ellenadmirál érkezett meg. A vizsgát tenni jött.
Én hirtelen felkaptam az egyenruhámat. De Eliziannát eltüntetni a kabinomból már nem volt időm. A kabin mellett volt egy kis mosdófülke: abba rejtettem el.
– Mi történik veled, ha itt találnak nálad? kérdé Elizianna.
– Haditörvényszék elé állitanak s főbe lőnek…
Az ellenadmirál a kegyetlenségig szigoru ember volt.
Mikor az üdvözlésre eléje siettem, azt mondá:
– Kapitány úr! Nekem följelentették, hogy valaki erre a hajóra egy hölgyet csempészett fel. Kérek szigoru vizsgálatot tartani.
Én hidegvérrel intézkedtem. Tengerész arczán a félelem számára nincs kifejezés.
Sorakoztattam a legénységet, a hajós személyzetet. No, azokra nem lehetett ráfogni, hogy átöltözött kisasszonyok.
Az ellenadmirál még az árboczkosárban gunyasztó matrózfiut is leparancsolta: annak is igazolnia kellett magát.
Aztán sorra vizsgáltuk a másodkapitány, hajóhadnagy, zászlótartó kabinjait: a kormányosok kojéit, a gépészek tanyáit, a raktárakat. Sehol sem találunk semmi gyanus jelre. Börtönt, ballasztüreget, mindent felkutattunk. Csak egy áruló hajtű se került elő.
– Akkor kénytelen vagyok a kapitány úr kabinját is szemügyre venni. Mondá az ellenadmirál. Kérem, nyissa fel az ajtaját.
Az ajtó be volt zárva, a kulcs a zsebemben. Felnyitottam az ajtót.
Az ellenadmirál belépett: széttekintett. A kabinban rendben volt minden.
– Hát az a kis mellékajtó?
– Az a mosdófülkébe nyilik.
Az ellenadmirál maga lépett oda, felnyitni az ajtót. Belépett…
Éreztem, hogy el vagyok veszve. A revolverem után nyultam, hogy fejbe lőjjem magamat…
– Itt sincs senki! mondá az ellenadmirál. – Hamis volt a följelentés, kapitány úr! A hamis vádlót fogom főbelövetni!
Ezzel megfordult s eltávozott.
«Itt sincs senki?» – hebegém, mint egy álomjáró.
A kabinom ajtaja nyitva volt.
A tengeröböl csendes és sima! apály volt.
Néhány ölnyire a hajótól lebegett a viz szinén a viaszos tafota kerek matróz kalap, szalagja mellett az én fehér rózsámmal: – az apály lassan-lassan vitte magával odább… odább… odább…
BOSZÚ A TÚLVILÁGON.
(Elbeszélés, a minőt a jövő századbeli novellisták fognak irni.)
A RÉMTETT.
Ketten szerettek egy leányt. S a leány szerette mind a kettőt.
Az egyik az ural-altaji fajhoz tartozott, a másik az indogermánhoz; a hölgy finnugor volt.
A párbaj, ez a mult század barbár intézménye, rég kiment a divatból; helyét elfoglalta az az észszerü eljárás, hogy az ember az ellenfelét, megsértőjét, vetélytársát, meglesi az utczán s egy villamos löveggel, a minőt a sétapálczákban viselünk, hátulról lelövi.
Az ural-altaji ifjú lőtte le az indorgermánt, épen akkor, a midőn az a gellérthegyi Valhalla és az Alhambra között járó helyi léghajóról alárepült. Ez az agyonlövetésen kivül még agyon is zúzta magát.
Az emberölőt biró elé álliták.
Nem is tagadta a dolgot. A védelem csupán az elkövetett gyilkosság kvalifikácziójára szoritkozott.
Mivelhogy a XX-ik század humánus törvényei szerint harminczháromféle neme van az emberélet kioltásának: rablógyilkosság, tömegesgyilkosság, apa-, férj-, gyermekgyilkosság, emberölés, véletlenből, önvédelemből, tudományos czélokból, politikai indokokból, fanatizmusból elkövetett emberölés stb. stb. A legszelidebb neme: «prophylaktikus emberölés»: mikor valaki megöl valakit abból a barátságos előzékenységből, nehogy az egy hónap mulva egy örökölt betegségben sokkal kinosabb módon végezze az életét.
Minthogy pedig a megölt vetélytársra ki lehetett deríteni, hogy annak az apja 88 esztendős korában megházasodott, a nagybátyja pedig minden vagyonát vasuti részvényekbe fektette: annál fogva világos, hogy a családjában van az őrültségi hajlam; a bonczleletnél pedig ki lett derítve, hogy az «antrum Highmoori»-ban egy csepp chylus találtatott, annál fogva az emberölés a legenyhébb büntetéssel lett sujtva: a gyilkos fizetett annyi talmi forintot, a hány kiló volt a meggyilkolt sulya, csizma és esernyő nélkül: tehát 78 forintot. Ha a karlsbadi kura előtt ölte volna meg, akkor 86 forint lett volna a büntetése.
Börtönök a mi felvilágosodott századunkban nincsenek: minden büntetés pénzbe megy. A ki nem fizethet: ledolgozza a birságot naponkint 8 óra szerint.
OMEGA KISASSZONY.
A hogy a neve is elárulja, a hit nélküliek szektájához tartozik: a kiknek nincsenek keresztneveik, csak a görög és arab alfabet jegyeivel nevezik el magukat.
Rohamosan haladó századunkban, a midőn mindenkinek módjában áll a tulvilági szellemekkel közvetlen érintkezésbe lépni: a vallás egyáltaljában csak az alsóbb földmives néposztályok számára fentartott szükséges – jó. Városokban a templomok már mind muzeumok.
Azt is tudjuk már, hogy mi a földöntuli élet? S ennélfogva a pokolnak a részvényei már annyira alászállottak, hogy a börzén nem is jegyeztetnek többé.
A bűnügyi tárgyaláson Omega kisasszony is szerepelt mint felmentő tanu. Rendkivül érdekes vallatás volt. Külföldről hatvankétezer utazó jött fel Budapestre az esküdtszéki tárgyalásra, ugy, hogy azt a circusban kellett megtartani. Angol, franczia, orosz és chinai tolmácsok magyarázták a közönségnek a kérdéseket és válaszokat.
A tárgyalás utáni napon Omega kisasszony ezerkétszáz komoly ajánlatot kapott; a beküldők között volt az egyesült Uskókok királya, a maczedoniai nagymogul, a biscayai trónkövetelő és valami kilencz köztársasági elnök – a nyugdijazott állományból.
Mondanom sem kell, hogy Omega kisasszony egyet sem bontott fel közülök. Már t. i. a levelek közül.
Mivel már volt választottja in petto: a kivel konzorcziumra lépendeni elhatározott szándéka volt lesz. Egy híres játékos, a ki milliókkal rendelkezik. Sémi eredetü.
«Hát az ural-altájiból mi lesz?» kérdené egy mult századbeli olvasó. S összecsapná a kezeit, ha azt a választ nyerné, hogy marad in statu quo.
A mi praktikus korunkban azonban ez már normális állapot. A férjhez menendő leány felől nem azt kérdik, hogy mi a hozománya? hanem hogy «ki a protektora?» – Ha az jó firma, akkor versenyeznek a kezéért.
De azonkivül is Omega kisasszony elsőfoku spiritista volt, a ki a siderograf által már előre megtudta, hogy az ural-altaji imádója anyagcserének néz eléje; és igy nem volt szüksége rá, hogy a lelkiismeretét morfium befecskendésekkel csillapitsa.
DOBLJU BANKÁR.
Doblju (olvasd Y) bankár egyike volt korunk kiváló czelebritásainak.
Rendkivüli szerencsével játszott, a mit az egyik szeme sajátszerü talentumának köszönhetett. Keresztül látott vele a kártyán. Sőt annyira vitte a művészetet, hogy evvel a begyakorlott szemével kinézte a börzematadorok szeméből a fenyegető baisset; s a lófuttatásnál meglátta a zsoké szemében a rossz lelkiismeretet, a kit a gazdája megvesztegetett, hogy a favorit lovat tartsa vissza a futásnál, s a szerint fogadott. Óriási summákat nyert a totalizatőrön.
Az az egy kancsal szem többet ért Doblju bankárra nézve a Kohinoor 375 karatos gyémántnál. Őrizte is azt, mint a szemefényét.
A VÉGZET.
Az ural-altaji a legelső «béka» volt a boulevardokon. (Hajdan dandynek, gigerlinek, gommőnek, lionnak hitták, mostani neve «béka.») Ő lanszolta a divatot. Minden új kabátot, kalapot, kamáslit ő mutatott be először a szalonban. Ezért fizették a divatkereskedők. Ez volt az élethivatása.
Egyszer meglát a budapesti Pobjedonoszeffsugáruti legfényesebb kirakatban (az egész palota üvegből épült) egy pár legújabb párisi topánkát. Azok közönséges szerecsen bőrből voltak; hanem a magas sarkaikban egy-egy melodion volt elrejtve, mely minden ráhágásnál muzsikált. Az egyik a marszellyézt, a másik a Bozseczárjakránit zenélte a szerint, a hogy az ember az egyik, vagy a másik lábával lépett.
– Ezt nekem kell birni! kiáltá lelkesülten a békák békája, s belépett a boltba: kérdezve, hogy mi az ára a Memnonszobor czipőinek?
– Ez a czipő nem eladó, mert ez a montenegrói császár megrendelésére készült.
E szörnyű sorscsapást egy béka érző szivének nem lehetett elviselni. Muzsikáló czipő nélkül mit ér az élet? Rögtön sietett az antrpriz de pomp szüiszidhez (öngyilkosok végtisztességtételének vállalata) s ott kikeresve a katalogusból a legkellemesebb nemét az éllettől megválásnak, letette érte a taksát s átadta magát az operatőrnek.
A legdivatosabb fajtája volt az öngyilkosságnak ez idő szerint az, hogy az ember kéjgázt szitt fel s ebben a gyönyörteljes alvó állapotban elhelyeztette magát egy jégszekrénybe és ott megfagyasztatott. Ekként a halál megszünt fájdalmas lenni. E módszer feltalálójának emlékszobrot szokott emelni a hálás utókor – minden télen jégből.
AZ ANYAGCSERE.
Csak most veszem észre, hogy fentebb egy elavult szó szaladt ki a tollamból: «halál».
Halál nincsen többé, ezt már mindenki tudja; csak anyagcsere.
Azért, ha a családban valaki meghal, nem az az első dolguk a hozzátartozóknak, hogy a könyeiket pazarolják, hanem, hogy a biztositó társasághoz fussanak a polizzével, a bíztositott összeget felvenni.
Temetkezésről sincs már szó többé. Valóban sajnálattal és csodálkozással tekintünk vissza balga őseinkre, kik számos hektárjait a legalkalmasabb háztelkeknek pazarolták temetkezési helyekre. S azokban millióit helyezték el a semmi haszonra nem szolgáló pompának, koporsók és kövek alakjában.
Észszerü korunkban már az élettől megvált anyagot értékesiteni tudjuk. Óriási vállalataink vannak, melyek a lélektől megvált testeket hamuvá égetik.
Semmi sem vesz kárba! A Duna jobb partján elkészített hamvakat megveszi egy nagy üveggyáros; a balpartiakat pedig egy czukorfabrikás.
Nincs többé halál, csak anyagcsere.
Eként lett az indogermánból legrövidebb idő alatt egy czukorsüveg, mig az ural-altáji átalakult egy pezsgős palaczkká.
Mind a kettőt felvásárolta aztán egy hirhedett pezsgőgyáros: a czukor borrá változott át, s mint ilyen be lett töltve a palaczkba.
Igy került össze ismét a két ellenséges vágytárs csodálatos és mégis természetes anyagcsere utján.
AZ ERÉNYŐR.
Omega kisasszony és Doblju bankár együtt szupiroztak a kabiné szeparében.
Csakhogy bölcs törvényhozóink gondoskodtak ám arról, hogy a jó erkölcs fenn legyen tartva.
E czélra állittatott fel az erényőrség intézménye.
Minden resztoratőrnél készletben állnak bizonyos számu hajlott korú duenák, kik, a midőn meglátják, hogy egy úr, meg egy hölgy külön zárkába vonulnak étkezni, azonnal gardedameul odaszegődnek hozzájuk és ellenőrzést gyakorolnak, s jegyzőkönyvet vesznek föl a látottakról és hallottakról, s azokat a főerényőr nagymesternek beszolgáltatják, a ki esetleg birsággal bünteti az erény szabályainak megtörőit. Pohárkoczintás = 1 fillér; csók = 2 korona; csintalan dalok éneklése = 2½ kor.; és igy fokozatosan.
Csakhogy minden méregnek van már ellenmérge.
A vendégek tudnak hypnotizálni s a közéjük telepedett gardedámot delejes álomba meritik s aztán szuggesztio utján azt iratják vele a jegyzőkönyvbe, a mit akarnak.
«Mit eszünk mink most?»
«Heringet.»
(Pedig őzderék szarvasgombával.)
«Mit iszunk hozzá?»
«Ó gazőzt.»
(Pedig tokaji aszu – répából.)
«Miről beszélünk most?»
«Az encyclikáról.»
(Az ám!)
«Mit csinálunk most?»
«Ibolyát szedtek a mezőn.»
«Hát most?»
«Korcsolyáztok a jégen.»
A statisztikai hivatal aztán ezekből az adatokból kideríti, hogy milyen rengeteg sok ibolyát szednek Budapesten télen s milyen jól lehet korcsolyázni a jégen augusztusban a Dunán.
A KATASZTRÓFA.
Az ananász parfénál voltak; következett a pezsgő.
Ott állt már az asztalon. Ez volt az a bizonyos palaczk.
A Spiritolon segélyével megtudta Omega kisasszony, hogy ez a palaczk és ez a bor a palaczkban az ő két hajdani imádója, átalakult anyagban. Azoknak tehát a lelkeiknek is közel kell lenni.
Azt már a fén dü sziékl tökéletlen emberei is tudták, hogy az emberi lélek is láthatóvá tehető. Napjainkban az ilyesmi mindennapi látvány. Van már szinház is (a tizenharmadik), a melyben csupa lelkek játszanak. Persze csak pantomimiát. Legujabb drámai válfaj. Jó üzlet. A szereplőknek se gázsi, se kosztüm.
Omega kisasszony bűvészetének minden ágát bemutatta már. Énekelt, tánczolt, tüzet fujt a szájából, a hogy egy modern hölgyhöz illik, szavalt verseket, miket a cenzura meg nem enged.
«Pur la bon bus» azt inditványozá Doblju urnak:
– Kivánod-e, hogy a két imádómnak a lelkeit, a kik közűl az egyik a másikat és később magát is megölte: előidézzem.
– Nem bánom, mondá Y.
Omega kisasszony a villanyfény eloltásával egyszerre sötétséget csinált a szobában.
Akkor aztán a kés fokával megütögetve a pezsgős palaczk nyakát, igy szólt:
– Delta! Indogermán ifjú! Az én kivánságomra jelenj meg!
Erre az a bizonyos villanyillat terjedt szét a szobában: a sötét falon először egy fénygomoly támadt, mely lassankint emberalakot vett föl.
Doblju nevetett.
– Tökéletesen az! Épen ilyen csámpás görbe lábu volt. Igy tartotta félre a fejét, a kezét hátrafelé rakta. Ez a valóságos Delta!
Omega kisasszony ismét megkopogtatta a pezsgős palaczk oldalát.
– Gamma! Ural-altáji férfi. Az én kivánságomra jelenj meg!
Ugyanaz a tünemény ismétlődött. A dőzsölő pár előtt ott állt a hű lélekalakja a hirhedett békának.
– Servus Gamma! kiálta dévajul Doblju. Egészen ő az! Csak a monokli hiányzik a szeméből.
– Most megkisértek egy mutatványt, a mit még nem próbáltam soha; szólt Omega kisasszony. Összeverekedtetem ezt a két lelket egymással. – Delta! Ime előtted áll most Gamma, ki téged az elmult életben orozva megölt. Most állj boszut magadért.
S hogy a bűvmondásnak erőhatalmat adjon, felfelé fordítá a bedugaszolt pezsgős palaczkot, s a jobb kezének a négy újja hegyét elkezdte annak a gömbölyü fenekén elébb lassan, majd hevesebben körben csusztatni. Az üveg sirni kezdett s olyan tulvilági hangokat adott, hogy a bankárnak még a műfogai is fájni kezdtek tőle.
A leány egyre sebesebben csiszolta az üveg fenekét, a két lélek elkezdett reszketni, mint mikor a lángot fujják: a palaczkba befojtott indogermán anyag, emberi haragra forralva, oly nagy mértékü szénsavat fejtett ki, hogy egyszerre csak szétrugta ural-altaji ellenfelét, a palaczkot.
Az éles üvegszilánkok felhasiták Omega kisasszonynak az orrát s eléktelenítették az arczát. Doblju urnak pedig kiüték azt a kártyán keresztül látó szemét.
Ilyen a tulvilági bosszu a XX-ik században.
SZINÁN BASA.
– Hány nap van egy hónapban?
– Hónapja válogatja. Kiben harmincz, kiben harminczegy. – Egyben pedig csak huszonnyolcz.
– Jó volna, ha úgy volna! De a mostani szép julius hónapban öt vasárnap esik és igy annak csak huszonhat napja van: – Maróthy szerint, ötöt a harminczegyből, marad huszonhat.
– E bizony baj.
– És miután mégis, az astronomiai naptár szerint huszonhat forintot harminczegy felé kell szétosztani: jut minden áldott napra 84 krajczár, egy áldatlanra pedig csak 80.
– Hát az nagyon szép!
– Az igaz, hogy ha répát kapálnék, akkor csak 70 krajczárt kapnék egy napra. S még is csak kellemesebb munka a jó hüs szobában a papiroson előre-hátra tánczoltatni a tollat, mint odakinn a nagy melegben arra vigyázni, hogy a lábamba ne vágjam a kapát, vagy a mi nagyobb veszedelem: a laboda helyett a czukorrépát ne találjam kiirtani.
– Hát hiszen azért végeztél kilencz iskolát.
– És az államvizsgát is letettem. Nincs is én nekem semmi panaszom. Hálát adok a mindenhatónak, hogy ilyen biztos állásba jutottam, a hol mindennapra kijár a nyolczvannégy krajczárom s még szállásom is van s télire annyi targallyam, a mennyit összeszedhetek.
– No hát akkor mit téped a hajadat?
– Azért mert van! Nagyon is sok a hajam. Hamar elkoptatja a kalapot. Ez a mostani még csak három esztendős s már hogy néz ki? A tiszttartó mindig azt kérdi tőlem (pedig még az utczán leveszem), hogy «meddig hordom még ezt a palacsintát?» – Palacsintát! – Hisz ez a magyar mythologiába tartozik. Van is a világon palacsinta!
– Bizony új kalapot kellene már venned?
– Hitelbe? Nem! Adósságcsináláshoz nem folyamodom.
– Félreteszünk minden nap tiz krajczárt a konyhapénzből. Én azt megtakarítom a czikória kávén. Nekem jó lesz a tej is.
– Mit? Hogy te még arról a kis kávéról is lemondj? Azt már nem engedem. Mást mondok én! Nem rég volt dolgom egy kitanult férfiúval, a ki hat évi tanfolyam után, mint végzett szalmakalap-fonó hagyta el a szegedi csillagbörtönt; én írtam meg neki az instancziáját. Hálából megtanitott engem a szalmafonásra. Jön a nyár. Divat lesz a szalmakalap. Magam készítek magamnak kalapot. – Hanem a tiz krajczárokat azért félre rakjuk: de nem a te konyhapénzedből. – Én hagyom abba a szivarozást. Rájöttem, hogy rosszat tesz. Délelőtt elrontja az étvágyat, délután gátolja az emésztést, este pedig álmatlanságot okoz. Te neked kell az új kalap a nyárra. Hisz ez a mostani még leánykorodból való. Tudod, mikor ibolyával szedtük tele a mezőn?
– Azért nem szükséges neked a te megszokott szivarodról lemondanod. Van én nekem megtakaritott pénzem.
– Hol veszed?
– Hát mikor üres időm van, a béresnéknek szoktam a pruszlikjukra himzéseket varrni!
– No azt meg nem engedem többet! Hogy te ezeket a szép szemeidet ilyen megrontó munkával tedd tönkre! Az én feleségem a béresnéknek varrjon pénzért? Mit mond a tiszttartóné; ha ezt megtudja? Inkább magam dolgozom többet.
– Ugyan mit dolgoznál még többet? Hiszen úgy is reggeltől délig, déltől estig ott irsz a kanczelláriában.
– Hétköznap? De vasárnap is van a világon.
– De akkor meg nincs se irni való, se napidij.
– Hát a «Szinán basa?»
– Az a te egyetlen mulatságod! Mikor a többi gazdatiszt urak elmennek kuglizni, te azalatt leülsz és szindarabot irsz. Ez pótolja nálad a kártyát, meg a kávéházat.
– Hát nem olvastam fel neked belőle szép jeleneteket?
– Nekem nagyon szépek voltak. Annyit sirtam rajtuk, hogy csupa öröm volt.
– De a tiszttartónak is felolvastam. A meg akkorát nevetett rajtuk, hogy utoljára az oldalába állt a nyilallás a nagy kaczagástól.
– Hát ez mulatságnak elég szép, de mit hoz ez nekünk a konyhára?
– Várj csak kedveském. Tudod: ez a mi méltóságos grófunk, a kinek a jóvoltából élünk, áldott jó ember. Nagy kedvelője a művészetnek. Most építtetett a kastélya udvarára egy pompás theátrumot. Én csak a piktortól tudom, a ki a kuliszákat festette; mert nekem a kastélyba semmi bejárásom. Ő méltósága nem sokára nagy ünnepséggel nyittatja meg a szinházát, melyben a saját szintársulata fog működni. A saját karmestere készíti hozzá a zenét. A méltóságos úr azt szeretné, ha még az előadandó szindarab is a saját uradalmából kerülne ki. Egy hét előtt azt mondja nekem a tiszttartó: hallja maga diurnista! Meg van-e már fejelve az a komédia? – Mondok: Csak az utolsó ráspoly hiányzik még. – «Sohse gyaluljon, ráspolyozzon rajta többet, hanem hurczolja ide: aztán majd én átadom a karmesternek.» – Le sem engedte tisztázni. – Ott van már a kezében. – A legjobb auspicziumaink vannak. – Azóta minden nap izenget a karmester úr, hogy még ide kellene neki egy stanza, amoda egy mádrigál: meg egy couplette, meg egy románcz: kiváltképen chorus!
– S te azt mind tudod, hogy micsodák?
– Tudom-e? Hisz az államvizsgán is kitünőt kaptam a magyar költészetből. Azóta a tiszttartó is sokkal nyájasabb hozzám. Bizonyos, hogy elő fogják adni a Szinán basát a grófi theátrumban.
– No az bizony nagy dicsőség lesz!
– Mit dicsőség? Hát a remunerátió! A mi szeretett grófunk gavallér ember. Senkit sem hagy jutalmazatlanul. Meglásd, hogy lesz neked új kalapod, s nem kell érte se pruszlikokat kivarrnod, se a czikoriáról lemondanod. S csak az első lépés sikerüljön. Majd lesz még én belőlem más is, mint napidijért körmölő diurnista.
(Kopogtatnak az ajtón. Livrées inas lép be, boritékba zárt levélkét adva át a napidijasnak. Reszkető kézzel felbontja: elsápad.)
– Adj egy pohár vizet. Elszédülök. A méltóságos gróf úr hivat magához. Megyek azonnal – sietve: – kötelességemnek tartom. Adja át legmélyebb üdvözletemet.
– Frakkot, frakkot frissen! De jó, hogy ezt zálogba nem tettük. Fényes-e a csizmád? Hadd hozzam a kefét! Hát ez a nyakravaló hogy van felkötve? Skandalum! Ezt a zsiros kalapot csak nem teszed fel a frakkhoz. Itt a megtakarított pénzem. Végy magadnak utközben egy czilindert a kalaposnál!
– Élet vagy halál! Úgy érzem magam, mint a kit a vérbiróság elé idéznek. Asszony! Feleség! Ha reményeim teljesülnek, a legszebb kalapot hozom neked haza, a mi csak a masamódnál kapható.
– Hadd igazítsam meg a hajad.
– Nem! Nem! Csak a kezedet tedd a fejemre, áldj meg. S aztán imádkozzál. Van Isten az égben.
– Hát a kesztyüd? Itt van: nesze.
(Napidijas elrohan, s csak útközben veszi észre, hogy a vőlegényi kesztyüből kihizott, a mióta a felesége kosztján van. Asszonyka otthon marad, s nyugodt lélekkel lát a konyha után. Palacsintát készit, még pedig az utolsó maradékával a baraczk-lekvárnak, a mit a kasznárnétól ajándékba kapott. Ez az «ő» kedvencz eledele!)
(Félóra mulva betöri az ajtót a hazarohanó férj; a kibérelt czilinder klakknak lapitva a hóna alatt, nyakravalójának a csokra hátul a nyakcsigáján; liheg, mint a kit a vizből huztak ki; szemei kimeredve, arcza sápadt: összevissza beszél.)
– Szinán basa..: a méltóságos gróf… száz forint… Hivatal… nyolczszáz forint… királyi operaház… Itt a kalapod.
(De a hol annak a kalapnak kellene lenni, az az összeszorított ökle, a mit nem enged szétnyitni; kimerülten lerogy egy szalmaszékre. Végre gondos ápolás s egy pohár viz serkentő hatása mellett annyira magához tér, hogy artikulált mondatokat lehet belőle kivenni, a melyeknek logikai rendbe szedése után kivilágosodik az egész tényállás.)
A műpártoló mæcenás igen is nagyon szépnek találta a Szinán basa énekes szinművet; igen is előfogja adatni a saját szinpadán, sőt be fogja ajánlani a budapesti királyi operaháznak is előadás végett. Szerzői dijul egyelőre ád a költőnek száz forintot. Majd tantiemek is lesznek. És hogy jövőre nyugodtan szentelhesse magát a muzsának, kinevezi a napidijast magán irnokának nyolczszáz forint fizetéssel, kevés dologgal. Akkor aztán kinyitja a görcsösen befogott markát: «Itt az új kalapod!» a nyolczrétbe hajtott ujdonatuj százas!
– Én pedig palacsintát csináltam a számodra baraczkízzel.
– Nem! Ennyi boldogság egy napra! Ez álom. A kakas egyet kukorit s felébredek belőle.
– Azt a kakast pedig megsütjük vasárnapra pecsenyének!
S azóta ismét 30 és 31 napja van a hónapoknak, egynek pedig 28 vagy 29, a hogy az astronomus kicsinálta.
S fél év mulva csakugyan előadták Szinán basát, a kis diurnista darabját a magyar királyi operaházban, tetszés mellett.
Az egész mesében az a legjobb, hogy igazán megtörtént.
Még is jó ember volt az a Szinán basa!
A GLORIÁS HÖLGY.
(Egy Amerikában járt barátom elbeszélése.)
Buffalóból utaztam gőzösön Chicagóba.
Utitársam volt egy new-yorki jó ismerősöm, egy nagy trafika tulajdonosa, a kit nem is fogok másként czimezni, mint trafikás.
Egyátaljában az egész elbeszélésemben nem fog előfordulni egy előnév, vezetéknév, keresztnév. Mindnyájan anonymok maradunk.
A gőzös egyike volt az elsőrendű propellereknek, csupán utazók számára berendezve, egyedül Amerikában ismeretes komforttal.
Engem a tarka vegyületű társaság érdekelt, sokkal jobban, mint a partokon pompázó kéjlakok és parkok szakadatlan sora.
A bolygó tömeg közül, mint egy uralkodó planéta tünt ki egy deli hölgyalak. Sugár termet, telt idomokkal, királynői büszke tekintet. De volt is mire büszkének lennie! Azok az ajkak, azok a szemek! Hát még az a dúsgazdag aranyveres hajzat, mely zilált tömegben omlott alá a kerek kalapja alól, ki tudja meddig? Azt hiszem a sarkáig. Méterszalag nem volt nálam, hogy pontosan feljegyezhettem volna.
Elegáns uti toalettje volt, zsettel gazdagon himezve, derekán arany öv. Füleiben csillagnagyságú szolitérek. Legyezőjén Watteau-festmény.
Azt rebesgették felőle, hogy sokszoros milliomos petroleum-királynő, független állású hölgy. Egészen úgy nézett ki.
Természetesen egész serege az udvarlóknak rajongta körül, a kikkel ő folytonosan csevegett, s nem sajnálta a mosolygás közben gyönyörű gyöngysorfogait közszemlére bocsátani.
Az udvarlók közül különösen észrevehetővé tette magát egy filigránmunka kis gavallér, a ki rendkivűl magas fehér kásztor-kalappal igyekezett a termete hiányát helyreütni, s mikor a deli hölgygyel beszélt, a lába hegyére emelkedett, hogy elérje annak az arczát. Mindig beszélt. A propeller kelepe nem forgott olyan sebesen, mint az ő nyelve.
A másik udvarló ellenben egy hórihorgas góliát volt, széles, csontos ábrázattal, hosszan lelógó kotletekkel, lüktető orrczimpákkal. Erről az volt a hír, hogy egy gazdag bukanié (marhatenyésztő).
Aranyláncz annyi volt rajta, a mennyi ráfért. A nyakában, a kézcsuklóin, a zsebéből is lógott ki egy.
Ennek meg le kellett hajtani a fejét, ha a hölgygyel akart beszélni, olyankor villogtak a nagy kiülő szemei.
Az egyik egyfelől, a másik másfelől szárnyalta a hölgyet, a ki büszkén sétált kettőjük között alá s fel a linoleumos födélzeten.
Egyszer valami ékszer esett le a hölgyről.
Első látásra azt mondanók, hogy kösöntyű. Olyan, mint a karperecz. Aranyból van, smaragdokkal díszítve. A divatvilágban jártas világfi azonban jól tudja, hogy ez nem brazelette, hanem zsambelett! Elegáns amerikai hölgy visel ugyan nehéz aranyékszert, de nem a kézcsuklóján, a hol mindenki látja, hanem a bokája fölött, a hol csak esetlegesen látható.
Onnan esett le az arany kösöntyű.
A két udvarló egyszerre kapott utána. Mind a kettő felmarkolta.
Aztán dühös vita támadt közöttük, hogy melyik legyen közülök az a szerencsés, a ki ezt a rendeltetése helyére ismét felkapcsolja?
A versenygés élet-halál harczczá igérkezett elfajulni.
Ekkor a hölgy azzal vetett véget a vitának, hogy kikapta mind a kettő kezéből a kösöntyűt – és kidobta azt a folyóba.
Ezt az ékszert nem látja többet senki, ha csak Polycrates csukájának az utódja ott nem settenkedik valahol a vizekben.
Ez a tény egyszerre megalapította az aranyhajú hölgy hírnevét.
Kaczér hölgy feltette volna a lábát a padra s úgy kapcsolta volna fel a bokájára a leejtett kösöntyűt. Ő beledobta azt a vízbe s nem bocsátotta közbámulatra a bokáit. Pedig tehette volna.
A két udvarló erre visszamaradt disputálni.
A szép hölgy pedig folytatta egyedűl a sétáját.
Az én barátom, a trafikás, mindezzel nem törődött. Fogott magának két hajósszéket, az egyikre ráült, a másikra feltette a lábát s olvasta a Newyork Heraldot, hátulról kezdve.
A középfedélzeten ez alatt egy egészen ellenkező szczéna játszódott le.
A gépház üvegfalának támaszkodva ült egy öreg ember, kopottas, durva öltözetben; ősz haja az arczába csüggött ziláltan. Mereven nézett maga elé, csak szemeinek koronkinti rémes elmeredése mutatta, hogy él. Különben egészen hasonlított a Barnum muzeumában látható viaszalakokhoz.
Mellette állt egy fiatal, szilfid termetű leányka, ideálszép halovány arczczal, egyszerűen lesimított szőke hajjal, nagy kék szemekkel.
S a mi legfeltünőbb volt e madonnai arczon: egy vékony veres vonal a homlokán, mely mint egy glória vonult rajta végig.
A leányka gitározott és énekelt valami szomorú románczot.
Koldulni nem szabad, de énekelni szabad.
A fiatal leányka nyilván abból a czélból énekelt és gitározott, hogy a jószivű közönség dobjon egy-egy sixpencet annak az öreg embernek a földre tett kalapjába.
Az aranyhajú hölgy odajárult a leánykához s felszólítá őt, hogy mondja el a balsorsának a történetét.
Az utazó sereg körülállta őket; magam is odatolakodtam.
Utitársam, a trafikás, olvasta a regényt a Tárczában.
A karcsú leány szép szimpatiás hangon mondá el a valóban megható katastrófát, mely belőle és ősz atyjából hontalan koldusokat csinált.
Atyja farmer volt az Arkanzász államban. Volt viruló gazdasága, szép háza, nyájai, gulyái; három derék fia. Egy éjjel a csippevász indiánok megrohanták a tanyájukat orozva; rájuk gyujták a házat. A férfiak hősileg védték magukat, de egyenkint elestek a vad indiánok tomahakk csapásai alatt. Az ősz apa látta gyermekeit lemészároltatni, egész vagyonát a lángoktól elemésztetni. Ez mind nem volt elég. A rézbőrűek egyetlen leányát is elfogták s azon is végre akarták hajtani azt a borzasztó műtétet, a skalp levágását. Már megtették a metszést a homlokán végig, a midőn előrohant az erdőből a köztársasági önkénytes lovasság s szétverte az indiánokat, kiszabadítá a halálra szánt leányt. De már akkor az apa meg volt őrülve. Gyermekeinek elvesztése megölte a lelkét. És a leánynak, a míg csak él, mindig ott marad az indus késének a nyoma a homlokán, mint egy veres homlokszalag.
Igenis, mint egy glória a martyrhomlok körül.
Az egész társaság könyekig volt meghatva.
Az aranyhajú hölgy nem szólt semmit, hanem átkarolta a fiatal leánykát s aztán lekapta fejéről a kerek kalapját, maga egy szuverén aranyat dobott belé s azzal a leányka kezét karja alá vonva, elindult könyöradományt gyűjteni a forradalom áldozatai számára.
Legelőször is az udvarlóit vette elő.
A fehér kalapos egy öt dolláros grénbakkot akart a kalapba tenni.
A hölgy nem fogadta el.
– Ah uram! Ön, a huszemeletes ház tulajdonosa! Öt dollárral akar engem megsérteni? önnek legalább husz dollárt kell adni.
A kis gavallér engedelmeskedett: aranyakat adott.
Akkor a bukaniéra került a sor.
Az összefonta a karjait a mellén.
– Nem! Miss! Én ingyen sohasem adtam semmit. Hanem, ha ön ád nekem ebből a szép arany hajából egy fürtöt – no csak egy tincset – hát akkor én azt az egész összeget, a mit ön itt ennél a társaságnál beszed, megduplázom.
Az aranyhajú hölgy egy szót sem szólt; az övén csüggő kigyóbőr-táskából kivett egy parányi ollócskát s ott az egész társaság előtt levágott egy hosszú hajsugárt dús hajzatából s azt az ujja körül csavarva, odanyujtá a bukaniénak.
Az rögtön elzárta azt a hajcsomót a lánczáról lefüggő medáljába s fejbólintással jelezé, hogy áll az alkú.
Ez roppant szenzácziót keltett a társaságban! Most már ugyancsak mindenki belenyúlt az erszényébe, hogy a bukaniét lefőzzék! Magam is hozzájárultam tíz dollárral, a mit a bájos hölgy egy elragadó mosolylyal köszönt meg.
Az utitársamat is felszólítá az adakozásra, de a trafikás azt mondá, hogy «nó!» és egy fillért sem adott. Olvasta a legújabb baleseteket a lapból.
A gyűjtés eredménye, megszámlálva, kiadott ötszázharminczöt dollárt.
A bukanié egy szemhunyorítás nélkül fizetett. Az egész összeget odatölték az öreg farmer kalapjába.
A leánya örömrepesve mutatá a pénzt az öregnek.
– Nézd, apám! Arany! ezüst!
Annak egy vonás nem mozdult az arczán. Még az aranyat és ezüstöt sem látta. Érzéketlen volt minden iránt, a mi körülötte történik.
A bukanié fényeskedni akart; mutatta, hogy nincs inye ellen az érvágás; még megtetézte a nagylelküséget.
Felszólítá a glóriás misst, hogy atyjával együtt legyenek az ő vendégei a tabledot-nál. A miss elfogadta mind kettőjük nevében.
Úgy kellett neki kézen fogva vezetni az öreget.
A véletlen úgy hozta, hogy én szemközt ültem az asztalnál a szerencsétlenekkel.
Mondhatom, hogy megható látvány volt, a midőn ez a mártir arczú leányka a magával jól tehetetlen embert etette és itatta. Úgy kellett neki minden falatot a szájába rakni, a fejét tartani, a míg iszik. Közbe gyöngéd szavakat suttogott a fülébe s lopva megcsókolta a halavány arczát.
Én egészen el voltam bájolva e látványtól.
– – Minő arany szív! mondám a mellettem ülő trafikásnak. Valódi ó-testamentomi regék közé való jelenet.
– Ühüm! mondá a trafikás, fogaival ropogtatva a háromszögletű amerikai diót.
Azt mondhatom, hogy fájt a szivem, midőn Chicagóba megérkezve, el kellett válnom a mesébe illő nemes alaktól, a kinek glória környezte arczát sohasem fogom elfelejteni.
– Valjon fogom-e őt még az életben látni valaha? sohajték fel az utitársam előtt.
– Meglehet.
A legfényesebb vendéglőbe szálltunk: a Hotel du Monde-ba.
Az átöltözést elvégezve, bementünk a trafikással a pazar fénynyel berendezett étterembe. Villanyvilágítás volt mindenütt.
S a tündéri világítás mellett ott láttuk egy kerek asztal körül ülni az aranyhaju delnőt, a fehér kalapos udvarlót, a glóriás hölgyet és az ősz farmert. Strassburgi pástétomot ettek s bordóit ittak hozzá. Mondhatom, hogy jó étvágyuk volt, s az őrült farmernek senki sem rakta az ételt a szájába, rátalált magától is. Kocczintot a többiekkel is, s nagyon jókat nevetett közbe.
A trafikás felvilágosított.
– Barátom, ez egy vándor tolvajtársaság. Így szokták az utazó publikumot megadóztatni.
– Hát az a skalp vérnyoma ott a hölgy homlokán?
– Az anilinnal van odafestve.
– De a vízbe dobott kösöntyű?
– Az czinkből van, a minőt negyven centért árulnak az utczaszögleten.
– Hát a levágott hajfürt?
– Hamis haj.
– E szerint az egész komédia csak a gazdag bukanié kifosztására volt szinre hozva?
– Várjunk csak egy pillanatig!
A gömbölyű asztalnál még egy üres hely volt.
Nemsokára jött a fentartott hely gazdája, fekete frakkban, fehér mellényben és nyakravalóval. Tökéletes korrekt viseletű gentleman volt. Udvariasan üdvözölt mindenkit; a gomblyukában volt egy gardénia. Leült és rendelt magának három tuczat osztrigát meg egy palaczk jeges pezsgőt.
Ez meg a bukanié volt.
– Nem adná ön kölcsön a New-York Heraldját? mondám a trafikásnak.
– Addig kellett volna önnek az ujságot kérni, a míg nem adta oda nekik a tíz dollárját.
A RÉGI SZÉP RESTAURÁCZIÓK.
Az 1848/9-iki szabadságharcznak egyik legfényesebb napja a piski hid körüli ütközet. A hidat már elfoglalták az osztrákok, ekkor azt mondá Bem: «Ist die Brukken verloren, Siebenburgen verloren!» s erre a 11-dik zászlóalj, az Inczédy csapatja szuronyszegezve vívta vissza az elveszett hidat, s a hadállást mindvégig megtartotta aztán a magyar sereg.
Ebben az elkeseredet harczban a veres pántlikás önkéntesek is résztvettek, s helyreállították a nemzetőrök becsületét. Különösen kitünt egy őszbevegyült szakállú önkéntes e csapatból, ki puskaagygyal verte szét az ellenséget az elfoglalt ágyú mellől. Az ütközet után a vezér különösen megdicsérte a vitézlő hazafit, a mire ez nagy flegmával azt felelte:
– Mi ez mind a Papszász restaurácziójához képest?
Hát neki az egész piski ütközet csak longa méta lapdázás volt! Hanem az a bizonyos tisztujítás, az volt a valami! Ott neki kilencz lyukat ütöttek a fejébe, s ugyanannyi fehér tollasnak törte ő be a fejét!
Pedig hát nem az volt a leghiresebb restauráczió a században. A megyének a neve nem akar az eszembe jutni, a hol ez végbe ment; a negyvenes években történt. A tisztujítás napján korán reggel felgyülekezett mind a két tábor a megyeház udvarára, a hol a tágas kőfallal kerített térnek két oldalán elkülönítve állíttatának fel, jelöltjeik nevét lobogtató zászlóikkal. Előre lehetett látni egy tekintésre, hogy a zöld tollasok nagy kisebbségben vannak a veres tollasok felett. A lefolyt éjszaka sokat eltántorított. Erős volt a kapaczitáczió! Jártak a tallérok. Sok ember megrágta a szijat: renegát lett és dezertált. Nagy volt az elkeseredés a zöldtollas táborban. Etetés, itatás, nemes érczekkel való nyomatékozás mind alkotmányosan bevett módszerek. A hogy nagy Frigyes mondta: a hadjáratban azé a győzelem, a kinek a zsebében marad az utolsó tallér. Azonban ennek ellenmódszere is van, a mit az uzus a praxisnak megenged. Azon az oldalán a megyeház udvarának, a hol a zöld tollasok álltak, kezdett el a nemes vármegye valami új börtönfélét építtetni, a falak csak félig voltak készen, a sok tégla ott hevert rakáson.
Fenn a megyeház termében nagy volt a vitatkozás a kandidatura fölött, a szónoklatok lehallatszottak az udvarra; lenn az udvaron mind a két tábor rekedésig ordította az alispán jelöltjei nevét, míg végre egy órai lárma után megjelent az erkélyen a nagy fekete tábla ezzel a felkrétázott szóval:
VOX.
Kezdődik a szavazás.
Mielőtt megkezdődnék, bezárják a megyeház kapuit, bejönni nem szabad többé; a leszavazott nemes urakat a kis ajtón bocsátják ki az utczára.
Ebben a pillanatban elkezd a téglazápor hullani a veres tollasok fejére onnan az építmény felől.
A veres tollasok nem vették tréfára a dolgot, s nagy rohanással futottak a kapu felé; boldog volt, a ki a téglából nem kapott. Néhány percz alatt tiszta volt a veres tolltól a vármegyeház udvarra. De még ez a taktikai siker nem volt elég a zöld tollas tábornak. Ők még kellő mértékben ki is akarták használni a győzelmüket. Utána rohantak a futó ellenfélnek, kiverték a városból s még a városon kívül is, a sík mezőn, az országuton püfölték végig a hitehagyottakat.
Ez alatt azonban megérkezik a város másik oldaláról egy elkésett csapatja a veres tollasoknak; a kik messze földről jöttek s útközben nagy lelkesedést ittak a tanyán. Voltak százötvenen.
Ezek nyitva találván a megyeház kapuit, szépen berukkolának, s látva, hogy a vox ki van írva a fekete táblán, követelték, hogy kezdődjék hát meg a szavazás.
Meg kellett kezdeni. A veres toll egyedül volt az udvaron.
Mire aztán a zöld tollas tábor visszakerült a vármegyeház udvarára, már akkor zárt kaput talált maga előtt. Odabenn folyt az alkotmányos aktus.
Ők voltak ezerötszázan: a veres tollasok pedig csak százötvenen. – Hanem az utóbbiaknak vasvilláik voltak. A megyeháznak rácsos kapuja volt; a mint azt a zöld tollasok be akarták törni, a veres tollasok vasvillákkal szúrkálták őket agyba-főbe; a megsebesültek jajgatására megfélemlett az egész tábor, abba hagyta az ostromot. És ekkor az a százötven verestollas kirontott a fokosaival, vasvilláival a zöld tollasokra. S ugyanazon az úton, a melyen egy órával elébb ezek verték ki a városból az ellenpártot, megűzték ezek a győzteseket vitézül, s aztán visszatértek szép rendén voksolni.
VÁROSI TISZTÚJÍTÁS.
Hogy hajdanában a királyi városokban is divott a restauráczió, még pedig a megyei választásoknál még szigorúbb szabályok szerint, t. i. évenkint megújítva, annak bizonyságát találjuk egy 1681-ben kiadott krónikában, melyben a kassai biróválasztás szertartásai vannak leírva.
Minden évben, háromkirályok napján az első hajnali harangszóra minden kapuját bezárták a városnak s azon percztől fogva a déli harangszóig senkinek sem szabad a várost elhagyni. Se oda bejönni.
Hajnalhasadtakor a város fürmendere maga köré gyűjti a száz tagból álló külső tanácsot; melyben egyenlő számmal vannak képviselve a város lakói, nemzetiség és vallásfelekezet szerint. 33 magyar, ugyanannyi német, és tót; – kálvinista, lutheránus és pápista. Századik maga a fürmender.
Ez a száz kiválasztott férfiú állapítja meg szavazás utján, hogy ki legyen a következő évben a kassai biró? Maradjon-e a régi, vagy új következzék utána.
Ha a százak között megállapodás jött létre: akkor az egész külső tanács kivonul proczeszszióban a temetőbe. A temető ez alkalomra vastagon be van terítve szalmával.
A mint a százak egybegyűltek a temetőben, kiküldik a heroldot, hogy hívja meg a küldő tanács nevében az új választott birót a körükbe.
Mikor az új választott biró megindul, megszólalnak a város tornyaiban valamennyi harangok s addig el nem hallgatnak, a mig a biró a városházára vissza nem érkezik.
Jön pedig a biró egy újdonatúj szekéren, mely elé hat fekete ló van fogva. Az a szekér pedig meg van rakva simára gyalult hosszú tölgyfa-hasábokkal.
A szekeret kisérik a város czéheinek mesterei, templomi zászlóikkal és mesterségeiket bizonyító jelvényeikkel, melyeket később a biró házánál leraknak.
A mint a temetőbe ért a diszmenet: a fürmender kikiáltja a választott birónak a nevét; a melyre a jelenlevők háromszoros vívátot kiáltanak, a városi trombítások és dobverők háromszor üdvriadót recsegtetnek, az új birót a két legidősebb tanácsúr egy karszékbe leülteti, s arra a négy legifjabb tanácsúr felemeli őt karszékestől a vállaira.
Akkor azután a fürmender e szavakat intézi hozzá:
«Így fog tégedet Kassa városának közönsége egész biróságod alatt a vállain hordani, ha városunknak, hazánknak és vallásunknak híven fogsz szolgálni. Ha ellenben árulóvá lennél a város, a haza és a vallás ellen: ama hasábfákból, a miken idejöttél, fogunk máglyát rakni a számodra, itt ezen a helyen, a temető kertben s ezen égetünk meg.»
(S egy ízben szavuknak is álltak a kassai polgárok.)
Innen azután visszatérnek ismét a városba és sorra járják minden felekezet templomait s mindegyikben isteni tiszteletet szolgáltatnak: a kálvinista templomban magyar, a pápistában német prédikáczió tartatik – bevett szokás szerint rövid. Annál hosszabb azonban a lakoma, melyet a város az új biró tiszteletére rendez, melyhez hivatalos minden czéhbeli polgár, külső tanácsos, pap, katonatiszt és egyházfi. A lakoma alatt a városi kórus, a regenschori vezénylete alatt mindenféle betanult vocal és instrumentál zenedarabokkal emeli az ünnepély magasztosságát. – Ebéd után a város fiatal legényei kopja-szúrással és lóháton való dulakodással fejezik ki hazafias délczeg jókedvüket; éjjelre nagyszerű örömtüzek a hegyeken, s általános lámpa-kivilágítás rekeszti be az ünnepélyt.
Így ment végbe a városi restauráczió ezelőtt kétszáz esztendővel.