AZ ÉN BIRÓI HIVATALOM.
Mert úgy tessék rám nézni, hogy én nemcsak afféle hányt-vetett skribler, ütött-kopott képviselő, megrézmedaljonozott kertész vagyok, hanem egy fényes czímnek a viselője is vagyok. «… törvényszék elnöke.»
Valóságos kinevezett hivatalnok. Kultuszminiszteri ellenjegyzés mellett. Kezembe teszik le az esküt a törvényszék tagjai, a kik között egy államtitkár is van. Az általam kimondott itélet nem appellálható.
Fizetés is jár hozzá.
Hisz ez abszurdum! Képviselőnek nem szabad kormány kinevezéséből eredő fizetéses birói hivatalt viselni! Micsoda dolog ez?
És én mégis viselem. Nyolcz esztendeje már, hogy e nagy czímet hordozom.
De majd mindjárt nem lesz ez olyan nagy czím, ha az elejét is hozzáteszem: «A szerzői jog sérelmeiben itélő törvényszék elnöke.»
No ezért nem utasítanak az összeférhetlenségi bizottsághoz.
Fizetésem pedig (törvény §-a szerint) tiz perczentje annak a birságnak, melyet a vétkesre kiszabunk; a többi a törvényszék tagjai között oszlik fel. Jut rájuk fejenkint 65 krajczár egy tűzpróbás törvényszéki ülésnél. Nekem kétszer annyi. De el is jönnek pontosan és lelkiismeretesen s végig ülik a hosszu zöld asztalt az akadémia szöglettermében. Vannak közöttük alsó és felsőházi tagok, jogtudósok, akademikusok, államtitkárok és egyetemi tanárok, piktorok, poéták, szobrászok, könyvárusok, fotográfusok, xilografusok és typografusok. Gyulai Pál is ott van!
Nagyon komolyan megy ez!
Az első biróság hivatalos pecsét alatt átküldi hozzám a periratokat (portómentesen). Azokat én kiadom a jegyzőnek, kötelességévé téve, hogy azt a peres tárgy természetéhez képest megválasztott előadónak kösse a lelkére. Mert a főfeladata az elnöknek, a szerint a mint a peres ügy eltulajdonított vers, fotográfia, tankönyv, vagy zenemű körül forog: annak az előadóságával azt bizni meg, a ki ért hozzá. És tapintatom soha nem csalt. Fotografushoz nem küldtem zenemű fölött támasztott processzust, se piktorhoz jogi tankönyvet.
Az előadó azután, mikor elkészült a periratok áttanulmányozásával, arról a jegyző által nekem jelentést teszen; én aztán kitüzöm a határnapot, melyen a törvényszék ülése megtartatik, s arra hivatalosan meghivom az összes tagokat, a kik pontosan megjelennek.
Teljes lévén az ülés, elfoglaljuk a helyeinket a T alaku asztalnál. Én középen; szemben a lámpával, előttem a csengetyü; balról ül a jegyző, jobbról az alelnök, tisztelt barátom Arany László (a ki kritikus pillanatokban súgja, hogy mit mondjak?), ő rajta túl az előadó.
A törvénytevés megkezdése előtt azonban még egy ünnepélyes ténykedés elvégzendő. Ujon kinevezett tag jelent meg. Annak elébb le kell tennie az esküt az én kezembe. Mindnyájan felállunk. A jegyző olvassa az eskümintát, az új tag, mellére tett kézzel, utána mondja azt: «úgysegéljen».
Ekkor ismét leülünk. Elnök felszólítja előadót, hogy olvassa fel a periratokból merített véleményét. Az közfigyelem mellett végig hallgattatik. A két vitás munka: t. i. az eredeti és a plagium, a birák között kézről kézre adatik, összehasonlítás végett: ha operette dallam ellopásáról van szó, az élő hanggal is hallhatóvá tétetik.
Akkor elnök felszólítja a birákat, hogy méltóztassanak az előadottakhoz hozzá szólni.
Vagy vannak eltérő nézetek, vagy nincsenek. Ha vannak, elnök szavazásra bocsátja a kérdést; ha nincsenek, kimondja, hogy egyhangulag elfogadtatik az előadó véleménye.
Elnök kimondja az itéletet, szavazattöbbség, vagy egyhanguság alapján.
Ekkor elnök kiszabja a birságot a bűnösre.
Ha kiderült a lopás, akkor az alperes a bűnös; ha nem derült ki, akkor a felperes az, de valakinek bünösnek kell maradni, a ki a perköltséget megfizeti.
Vannak pedig igen érdekes pöresetek.
Egy hirhedett egyetemi tanárnak (a rigorozálók rémkirályának) van egy kitünő tankönyve, derék vaskos kötet: valami jogbölcsészeti mű. Mindenki elismeri róla, hogy annak a stylusa valódi próbaköve az emlékezetnek. Ritka legény az, a ki ebből eminenter tud felelni; az is terno, ha már «elégségest» kap.
Hát egy esztendőben azt kezdi észrevenni a tudós tanár, hogy az ő jogászai mind igen kitünően felelnek az ő jogbölcsészeti kérdéseire, csak hogy nem abban a stylusban, a melyben ő megirta. – De még nagyobb volt a csodálkozása a munkája kiadójának, a ki más esztendőben ötszáz példányt szokott eladni a jogbölcsészeti tankönyvből ebben az évben pedig csak öt darabot. Kisült, hogy valami jámbor samaritánus könyörült a szorongatott fiatal scithákon s a vastag könyvből kivonatos munkát csinált; a diákok mind azt vették: abból feleltek.
Per lett belőle s elénk tódult a nagy kérdés: «valjon plagizátornak tekintendő-e az a kivonat csináló, vagy pedig az emberiség jóltevőjének» s mondhatom, hogy erős parlamenti vita után, azt hiszem, hogy csekély szavazattöbbség mellett lehetett kimondanom az itéletet, hogy «ámbár Szent Crispinnek érdemül tudatik be, a mért bőrt lopott a gazdagoktól, hogy a szegények számára sarut varrjon belőle: mindazáltal a jogtanár spanyolcsizmáját nem szabad az ifjak kényelmére turistaczipővé átalakítani! Plagizátor! Büntetésre méltó.»
De a legközelebbi napokban épen erős próbára lett téve igazságosztó hajlandóságom.
Egy czukrász, meg egy korcsmáros volt a peres fél.
A czukrász irt egy szakácskönyvet s a korcsmáros azt szépen utána nyomatta.
A czukrász pert akasztott a korcsmáros nyakába. S ez a per került a mi törvényszékünk elé, szakértői eldöntés végett. A czukrász, mondhatom, hogy fogas prókátort választott magának.
Az alperes azt hozta fel a maga védelmére, hogy a szakácskönyv nem irodalmi mű; nem tartozik azon tárgyak sorába, melyeknek szerzői joga védelemben részesülhet.
«Micsoda! hogy a szakácskönyv nem irodalmi mű? Hogy a szakácsmesterség nem művészet? Hát van a világirodalomnak olyan remeke, a minő egy szarvasgombás libamáj pastétom? Tud-e a kerek föld minden zeneszerzője olyan kompozicziót csinálni, a milyen egy olasz saláta a la napolitén? S ha valamennyi fővárosi szobrász mind összeteszi a tudományát, tud-e produkálni egy tál sült malaczot? – Sőt ellenben a szakácskönyv, az a könyv, a melyet az asszonyoknak sokkal inkább üdvösséges volna a kezükben forgatni, mint holmi hiába való regényeket!»
Ipsissima verba!
S nekem – kérem «nekem» ki kellett mondanom az itéletet, hogy a prókátor ugyan goromba fráter, hanem azért igaza van. A biró csak egyféle becsületet ismer. A szakácskönyv irójának az irói becsülete csak olyan, mint a regényiróé. Alperes bünössége kimondatik. Szakácskönyvet sem szabad lopni.
Ilyen brutusi szigorral mondá ki egykor Foscari velenczei dozse saját fiára a kemény itéletet.
A NÉVTELEN TÁRSASÁG.
Van Budapesten egy pár év óta egy társaság, a melynek nincs neve, nincsenek statutumai, nincs igazgatótanácsa, nincs székhelye, nincs titkára; és azért ez mégis igen derék, dicséretre méltó testület, mely jó példát ád s nagy hézagot tölt ki.
Tagjainak száma eddigelé ötven: csupa kézmüvesek, iparosok, kőmüvesek, bádogosok, asztalosok, epítőmesterek. Van köztük egy fiatal gróf is meg egy miniszteri hivatalnok is; de azok is csak egy sorban vannak a többiekkel. Az elnökük egy bádogosmester.
A tagok mindegyike fizet a közös pénztárba havonkint tiz forintot; egy évre százhuszat.
S mi czélja ennek az egyesületnek?
A hazai festőművészetet praktikus uton gyámolítani.
A részvevő tagok azt mondák: «ne vegyük mi a lakásaink diszítésére jövőben azt a sok rossz színnyomatot, a mit kapuk alatt árulnak, hanem festessünk hazai művészekkel eredeti olajfestményeket.»
S a hazai festőművészeknek megtetszett ez a gondolat: ők is elfogadták az eszmét. Olajfestményeket készíteni a magyar iparos polgárok számára, darabját százhusz forintért.
Nem beszél az ő kiállításukról semmi hírlap: nem irják le reporterek, kritikusok a műtárlatuk remekét, pedig ott vannak abban a legjobb nevű budapesti festészeink, s az e czélra készült képeik mind túl érnek a szabott áron, ők azokat skizzeknek nevezik; de valósággal gondosan kidolgozott képek. Vannak köztük igazi kabinet darabok, melyekért 3–400 forintot adna nekik a műkereskedő: az mind egy árba megy.
Márczius hóban van a hirdetetlen műkiállítás s a képek kiosztása.
Össze van kötve az érdekes ünnepély egy kedélyes vácsorával a Petanovicsban, melyben részt vesznek a műpártolók a művészekkel együtt. Megelőzi a vacsora az ünnepélyt, a mi nagyon észszerű. Nincs ok a toasztozásra. Senki sem tudja, hogy kinek a képe lesz az övé; senki sem tudja, hogy ki lesz az ő képének a gazdája. Minden egoizmus nélkül, interesszáczió nélkül mulathat mindenki. A vacsora végeztével aztán a társulat két legszebb kisasszonya feláll egy emelvényre, s két e czélra fölajánlott kalapból kihúzza a neveket. Az egyik a művésznek a nevét a megszámozott képpel, a másik a műpártolóét.
(Sietek tiltakozó szóval óvni a pénzügyminiszteri közegeket mindenféle megadóztatási kisérlettől! Ez nem sorsjáték, csak szétosztása a megvett tárgyaknak. Minden részvényes kap egy képet; tehát nem szerencsejáték az egész: csak osztozás.)
Csupa gyönyörűség elnézni, hogy ez az egyszerű iparosokból álló társaság milyen örömteljes érdeklődéssel osztozik meg a maga művészi tárlatán, hogy dicséri, magasztalja azt a képet, a mit megnyert! Egy bádogosmesternek, a ki egy Papp Henrik vagy Stetka-féle képet nyert, a kőműves sógora cserét kinált a neki jutott képpel s igért kétszáz forint felülfizetést is a hegyébe. Dehogy állt rá! Nincsenek olyan bankók, a minőkért a nyert festményétől megválna! Hogy fog neki örülni a feleség!
S ez a tisztességes, zajtalan, csendes társaság, melynek tagjai hétköznapi munkás polgárok, évenkint hat ezer forinttal gyámolítja a magyar festőművészetet. Épen annyit szavaz meg az országgyülés ugyanezen hazafias és közművelődési czélra.
Legközelebb magam is beállok a társaságukba. Ha ugyan bevesznek? Be kell, hogy vegyenek. Vagyok én is – egyebek közt, – becsületes csizmadiamester (tréfa nélkül), van hitelesen kiállított mesterlevelem: nem fogok szégyenére válni ennek a derék, hazafias társaságnak.
Bár többen is lennénk!
A HÉT NEMES.
Heten vannak ők, miként az ősvezérek valának. S abban is hasonlatosak az ős hét vezérhez, hogy ők emelik paizsra a választó kerület meghódítóját, a képviselőt. Lehet őket nevezni «hét választóknak.»
Mivelhogy a magyar törvény holtigtartó választói joggal ruházta fel azon nemeseket, a kik 1848-ban születési nemességnél fogva gyakorolták választói jogukat; a későbbieket már nem. Annak pedig 44 esztendeje és így a hét nemes életkora meglehetősen a hetven felé jár: ha még meg nem haladta.
A legfiatalabb közülök kocsis egy földmives gazdánál, a ki büszke is rá: «nekem még a kocsisom is választó!»
Egy másik éjjeli bakter.
A harmadik temető-őr.
A negyedik városi utczaseprő.
Az ötödik strázsa a fakereskedőknél.
A hatodik és hetedik pedig szabad – napszámos, favágó, zsákhordó, hólapátoló: a hogy jön.
De azért, hogy a sors igy szétszórta az életpályáikat: az összetartozás érzülete szoros kapcsolatot képez közöttük. Mikor a képviselőválasztás ideje elérkezik, nagy kelete van a hét nemesnek.
A választók száma nem nagy: hét szavazat nagy sort vet benne.
Azt pedig mindenki tudja, hogy nem az a virtus: megszerezni a szavazatokat; hanem megtartani. Ez a tudomány.
Mert hogyha azért, hogy az ember a zöld tollat feltűzi a kalapjára, adnak egy forintot, egy liter bort, meg egy gulyást: hát az «jó.» De ha jön a veres toll, az meg ád két forintot, sert és bort is, a mennyi dukál, dupla porczió gulyást, az a «jobb»; akkor az ember azt tűzi a kalapja mellé. De hogy a választás előtt két nappal jön a háromszinű toll: piros-fehér-zöld, hozzá három forint diurnum, czigánypecsenye, mákos rétes, ser, bor, fekete kávé, szivar, krampámpuli, czigány: az a «legjobb.» Azt megtartsátok! – Így mondja azt a szentirás.
Tehát nem az a kérdés, hogy ki tudja megnyerni a hét nemest? hanem hogy ki tudja behozni a választás napján?
– Czudar idő! Mondja az egyik hólapátoló a másiknak.
– Gonosz esztendő! felel rá a másik. A pálinka is megdrágult. Az embernek egy kis gugyira is alig telik.
– Restelláczió lesz az idén.
– Lesz ám: de csak olyan restelláczió. Videtis, sed non bibetis. (Ez valamikor iskolába is járt: diákos ember.)
Odakerül a városi utczaseprő, a ki a hólapátolókat dirigálja.
– No hát mit tud az úr? (Egymást «urazni» szokták.) Az úr már belső ember. Mit beszélnek odafenn a városházán?
– Csunya világ készül. Egyhangú választás lesz.
– Egyhangú? Verje meg a csuda! Hát azután se potya bor, se ingyen gulyás? Hát azután mitől buzduljon fel a hazafiúi kebel?
– Valami hires embert akarnak a nyakunkra tukmálni.
– Híres embert? Hisz annak lyukas a zsebe.
– Gonosz idők járnak!
Egy hét mulva a két nemes azt a kellemetes nemét folytatja a testgyakorlásnak, hogy tüzelő fát fürészel az utczán.
– Engedelmes szellők járnak.
– Engem ma a patyikus megszólított a boltajtóbul s azt mondta, hogy de régen nem látott már.
– Engem meg a fiskárus állított meg az utczán s kérdezte, hogy csinál-e még a feleségem csiramálét?
– A bakter sógor azt mondja, hogy olyan urak, a kik nyolcz órakor már haza szoktak menni a kaszinóból, két nap óta mindig éjfél után kerülnek haza.
– A kocsis koma meg azt beszéli, hogy a gazdája megkenette a czézát: nagy kocsikázás készül!
Egyszerre csak ott terem előttük egy falusi kinézésü uri ember, bekecsben, asztrakán süveggel, bagariákban.
– Alászolgájuk az uraknak. Ha meg nem sérteném. Valami nagy munka volna, legalább tiz napra való. Tizezer mérő kukoriczát kell megforgatni a böködi pusztán. Két forint napi díj, teljes ellátással.
– Hja, a kukoriczaforgatás sok porral jár: az az embernek a torkára száll; szigorú munka.
– Lesz toroköblítő, a mennyi csak kivántatik.
– Az már más szó. Tehát tiz napra husz forint: fele előre fizetve. Itt a kezem. Csak a feleségemhez viszem haza a pénzt.
A tiz forint foglaló megadatik: a nemes urak ott hagyják a favágást s mennek haza a fürészszel, meg a bakkal. Fél óra mulva ott áll a lakásuk ajtaja előtt a csésza.
– Nini! Hisz ez a kocsis koma!
– Milyen véletlen, hogy a harmadik nemes is odakerült.
Vágtatva mennek ki a böködi pusztára. Ott már várja őket a jó vacsora. Az ispánné kitett magáért.
Aztán csupa csuda! Egyenkint odakerült a bakter koma, a temető-őr bátya, a strázsa sógor, utoljára még az utczaseprő atyánkfia is. Együtt vannak mind a heten.
Éjszakára paplanos ágy várja valamennyit s alhatnak, a míg a szomjuság fel nem költi. Az ellen pedig oda van készítve a pálinkás butykos.
Még azon éjszaka a város minden utczáját tele ragasztották rószaszinű kiáltványokkal. Itt van a piros toll! Itt az ellenjelölt. A tanyák megnyilnak! A zászlók kitüzetnek. A kortes vezérek nyargalnak választókat fogdosni. – Keresik a hét nemest. Egyen kivül mindeniknek van felesége. – Azok értesítik a kortes urakat, hogy a gazdát elvitték csézával kukoriczát forgatni a böködi pusztára.
«Hisz ez emberrablás!»
Nosza egy csomó markos legényt szekerekre ültetnek, vágtatnak ki lobogó zászlókkal, hazafias dalokat énekelve, a saraglyában a czigányok muzsikálnak, – visszavívni az elrabolt hét nemest.
Az ám! Csakhogy mire a böködi pusztára megérkezik az ellentábor, akkorra már a hét nemesnek ottan se híre se hamva. Az ispánné azt mondja, hogy elvitték őket a berkenyesi pusztára. – Természetes, hogy nem oda vitték őket. – Üthetik már azoknak bottal a nyomát! Sehol sincsenek azok egy napnál tovább. Viszik őket egyik tanyáról a másikra: etetik, itatják mindenféle jóval s tartják lelkesítő honfi szónoklattal. Persze kukoriczát egy szemet se látnak.
A kilenczedik napon azonban már megszólal a lelkiismeret a nemes sírásó komában: meginterpellálja a vezető ispánt.
– Hallja, nemzetes úr! Hadd lássuk már egyszer azt a kukoriczát, a kit meg kell forgatni! Mert az én lelkem nem veszi azt magára, hogy ingyen szedjem fel a diurnumot. Azt sem engedem ám, hogy az én lelkemet pénzen megvásárolják. Én a hazafiúi szent meggyőződésemet pénzért, borért el nem adom. Holnap lesz a nagy alkotmányos nemzeti nap, a követrestelláczió. Én azon a nemes barátaimmal együtt az én alkotmányos jogaimat gyakorolni kivánom.
Mind a heten azt kivánták.
Tudták, hogy mit cselekesznek? Otthon meghagyták a feleségeiknek, hogy ha új jóltevő jelentkezik, el ne utasítsák. Azok meg is tarták.
A zöld tollas kortesek aztán kilenczed nap kocsira rakták a hét nemest s vitték haza a városba nagy muzsikaszóval. Ott pedig a veres tollasok, a mint meglátták az érkezőket, éktelen dühbe jöttek; hóval, kavicscsal meghajigálták, pribéknek, árulónak szidták, halállal fenyegették s ez nagy taktikai hiba volt részükről.
A hét nemes halálra rémülten érkezett meg a zöld tollas tanyára. A zöld tollas főhadiszertár mestere még öregbíté az ijedelmüket az érkezett rémhírekkel. A veres tollasak ki akarják fordítani a bőrükből a nemes urakat, ha megkaphatják. Hanem aztán megnyugtatá őket.
– Ne féljenek nemes barátim! Van még renddel párosult szabadság Magyarországon! Irjunk egy folyamodványt a városkapitányhoz azonnal. «Mi alólirottak, nemes választó polgárok, fenyegetve vagyunk a veres tollas párttól, gátolva szabad véleményünk nyilvánításában, életünk veszélyben forog; felszólítjuk önt, a törvény nevében, hogy megvédelmezésünkről gondoskodjék, szükség esetén fegyveres asszisztencziával is». Következnek az aláirások. Történetesen a közjegyző is ott van a tanyán, a ki hitelesíti az aláirásokat hivatalos pecsétjével ellátva. Az okiratot a fővezér elteszi a zsebébe s megy vele a városházára.
Mert azt már jól tudja, hogy ezalatt meg a veres toll főkortese szedte össze a nemes urak feleségeit s viszi már őket magával a városkapitányhoz, nagy lármával követelve, hogy az ő jámbor férjeiket, a kiket a gonosz zöld tollasok orozva elraboltak s erőszakos fogságban tartanak a primæ nonus ellenére, azonnal szabadítsa ki tatár rabszíjáról.
Ekkor azonban a zöldtollas vezér előhúzza a zsebéből a hét nemes folyamodványát, melyben azok fegyveres oltalmat kérnek a veres tollasok ellen. S még közjegyző által is hitelesítve van az aláirásuk!
– Le vagyunk pipálva! Mond a veres toll vezére.
No de hátra van még a holnap reggel. Majd ott várják az asszonyok az ajtónál a hét nemest s kiragadják őket rabtartóik körme közűl. Ez az egy reménység!
Csakhogy hosszú az éjszaka, s az argumentumok sora még hosszabb; a bor után következik a puncs, a puncs után a krampámpuli. A választás csatanapján «nyugosznak ők, a hősfiak»; csak egy bírta ki fennálló egészségben az ütközetet: a nemes utczaseprő (annak nem volt felesége) fel tudott menni a maga lábán a választás szinhelyére; csak az a kis baja történt, hogy nem tudta kimondani a jelöltnek a nevét, a kire szavazott: a nyelve nem fordult rá sehogy.
Hanem azért másnap, mikor a városház előtt seperné össze a sok szemétpapirost, plakátot, programmot, kortesdalt: arrafelé jön a nagyságos úr, a tegnapig együtt mulató fővezér a zöld tollas táborból; a nemes úr odatámasztja a falhoz a seprőt s barátságos leereszkedéssel és nagy diadalérzettel szól hozzá:
«No, úgy-e, hogy kivívtuk a diadalt!»
S hatalmasan megrázza a kezét a nagyságos úrnak.
S azzal söpri tovább a dicső papirkaczatot s az eldobált veres tollakat a piaczról s lapátolja talyigára.
A MÁNDRUCZ KIRÁLY.
Mondhatom, hogy még úgy rám nem ijesztett se élő ember, se csoszogó kisértet, mint e napokban a Mándruczok királya.
De hát kik azok a mándruczok?
A mándruczok nemzete az a boldog nép, a ki között soha sincs kormánypárt, minden ember ellenzék. A mándruczok azok, kik senkinek szót nem fogadnak, mindenkibe belekötnek, mindenki által megverettetnek s akkor meg vannak elégedve.
De nehogy valaki politikai czélzást keressen a soraimban, sietek kijelenteni, hogy szindarabokról van szó.
Mivelhogy azon sok jó mulatság közé, a melyekkel az én kopasz fejem meg vagyon rakva, az is tartozik, hogy a Karácsonyi-pályadíjra beérkezett versenydrámákat végig olvassam és megbiráljam.
Huszonnégy darab jelent meg a versenydíjra; a mi, tekintve a kitűzött 400 arany díjat, nem is nevezhető soknak. A 40 ezer forintos pályadíjra a lóversenyen sokkal kevesebben szoktak pályázni.
Tehát huszonnégy prémieret (a hogy a magyar ujságírók mondják) élveztem végig egymagamban; a mi fejedelmi gyönyörűség.
S meg kell vallanom, hogy azok között voltak olyan darabok is, a melyeknek a nyelvét meg lehetett érteni; míg a nagyobb rész bámulatra ragadott azzal a virtuozitásával, mely szerint Ballagi szótárának tizezernyi szavát hogyan lehet úgy összerakni, hogy az olvasó (hát még a hallgató?) meg ne tudja, hogy miről folyik a tárgyalás?
Voltak közöttük komoly darabok, melyekben a szónokok egyike sem adja alább három oldalnál, a másiknak a válasza négy oldal, legkisebb közbekiáltás nélkül. Ott vannak aztán tiszteletben tartott házszabályok. Másoknál ellenben fél sort sem enged egyik szónok elmondani a társának. S mindenki siet kadencziát mondani az előtte szólott nyilatkozatára.
Találtam olyan szomorújátékot, melynek világos feladata a közönséget folyton derült hangulatban tartani. Ó-egyptomi történet. Faraó király azt mondja a főpapjának: «előttem nem lehet ilyen Kunststikliket produkálni», ellenben a királyné szemrehányást tesz az imádott hősnek: «miért nem jött el ön a rándevura?»
Még nagyobb hatású ennél a «Márczius 15-ikéről» irott darab, melyben a jelen század valamennyi nevezetes emberei együtt szerepelnek. Én ugyan nem igen emlékezem már rá, hogy Kölcsey és felsőbüki Nagy Pál ölelkeztek volna Petőfivel a Pillvax kávéházban; az is kiment már a fejemből, hogy Deák Ferencz hogy kergette meg a pipaszárral Jellasich bánt; hanem ez bizonyára az én emlékező tehetségemnek a hibája. Ellenben azt konstatálhatom, hogy a második felvonásban nagy országgyülés lett ebből. Míg a harmadik felvonásban végre a mindenféle vesztegetések és erőszakoskodások utján többségre jutott Haynau behozza a klotürt, s ezzel véget vet a darabnak. Ha volna egy csepp hazafiság a többi birálókban, ennek itélnék oda a jutalmat. Nekem – fájdalom – nincsen szavazatom, mert én elnök vagyok.
Aztán megint jön egy historiai darab, a hol magas állású úrhölgyek olyan leplezetlen nyiltsággal és őszinte szavakkal kinálgatják a kegyeiket tapasztalatlan fiatal hősöknek, hogy azok a kegyességek egy kadetkáplárt is megfutamodásra bírnának. S ezzel a virtussal több darab is dicsekszik. Úgy látszik a divatos realizmus jutott érvényre. Olyan női alakok, kiket a magyar historia mint az erény, szüzesség mintaképeit örökített meg: dehogy voltak azok! «Ez a kis lány hamis kis lány, Maga jár a legény után, Maga mondja a legénynek: Adjon Isten engem kendnek!» Ha aztán megégeti a száját a kása, magára vessen.
A közben pedig hangzanak shakespearei mondatok; észlelhetők fényes föllobbanásai egy kezdő zseninek, a mik aztán legszebb röptükben megint csak leszállnak a csincsébe s lesz a dalzengő hattyúból hápogó kácsa.
Közbe-közbe megjelenik egy-egy tisztességes darab is, a mi olyan, mint az «Industrie und Glück» a fölvett talonban: «jobb, mintha egy vulpes volna!»
… De hol van hát a Mándrucz király!?
Hát hiszen azért hagytam legutoljára, mert ez a legnevezetesebb valamennyi között. Ez nem egy estére, hanem háromra való darab. Tizenhárom fölvonásban játszik, minden fölvonás egy darab világtörténet; ha az ember élvezni akarja, körül kell raknia magát Rotteckel és Schlosserrel. A kik a darab elején iskolás-gyerekek, a vége felé már nyugalmazott generálisok s mikor az utolsó fölvonás hősei egymás ellen fenik a kardjaikat, akkor az első fölvonások hősei már mind meghaltak s a Szikszaiban ülnek a vacsoránál. Csak maga a Mándrucz király állja ki mind a tizenhárom fölvonáson keresztül. A szakálla is megőszült már, a fogai is kihullottak; beszélni is alig tud már; csak úgy támaszkodik székhez-mihez, a mikor jár.
De hát mért ijedtem én meg olyan nagyon a Mándrucz királytól?
Elmondom rendén.
A fölirati vita kezdődött; odabenn meleg volt, kimentem friss dohányfüstöt színi a folyosóra, ott pedig szembe találkoztam Gyulai Pállal. Elfogott, nyakon csípett.
– Hallja az úr! Küldje már haza a pályadarabokat; mert más is akarja azokat olvasni.
– Huszonhármat már hazaküldtem.
– A huszonnegyedik még ott maradt.
– Az a Mándrucz király. Ezer bocsánatot kérek. Nagyon hosszú volt s most olyan rövidek az éjszakák.
– Toldja meg az úr a napallal az éjszakát: ne alugyék olyan sokat. Az a darab holnap ott legyen az akadémiában.
Jó szerencsémre odavetődött Beöthy Ákos. Akkor Gyulai azt ragadta meg s kegyetlenül belekapaszkodott. Én megmenekültem.
Siettem is haza komfertábeli szárnyakon.
Neki ültem a Mándrucz királynak. Föl sem keltem, a míg a temetésére szóló harsonák meg nem zendültek.
Ezzel is készen voltam hát. Még csak haza kellett volna szállítani az Akadémiába a darabot.
Ekkor betoppan hozzám Nagy Miklós! A ki ismeri Nagy Miklóst, az bizonyára tudni fogja, hogy miért irjuk a nevét fölkiáltó jellel? Hozott egy hosszú czikket, a mit meg kell tetemesen rövidíteni, aztán meg egy rövid czikket, a mit ki kell toldani huszonegy sorral; se többel, se kevesebbel.
– Jól van, Miklóskám, meglesz. Csinálom.
– De mindjárt kell ám.
– Jaj, most sietek. Az akadémiába kell nyargalnom. Viszem a Mándrucz királyt, mert Gyulai megesz.
– Csak tessék itthon maradni s megírni a huszonegy sort. Majd elviszem én a Mándrucz királyt az akadémiába.
– De nagyon sok az!
– Elbirom. Kocsival vagyok itt.
– De el ne veszítsd! Az egekre kérlek.
– Én? És elveszíteni kéziratot!
Nagy Miklós barátomnak az az emlékezetes mondata, hogy ő sokkal jobban szereti a telet, mint a nyarat; mert a télikabát zsebeibe sokkal több kézirat, levél, kép, kefelevonat belefér, mint a nyáriéba. Rá mertem bízni a Mándrucz királyt.
Hát valami négy nap mulva csak benyit ám hozzám Pulay úr az akadémiából, azzal a szóval, hogy köszöntet Gyulai Pál úr, kiadom-e már valahára a tiz körmöm közül azt a Mándrucz királyt? vagy bracchiumot küldjön.
Szentséges Apolló! Hiszen én már egy örökkévalósággal ezelőtt hazaküldtem a Mándrucz királyt.
– Nem látta azt senki az akadémiában.
– Nosza Gábor diák! Vágtass omnibuszhalálában Nagy Miklóshoz, az akadémiához! Keressétek meg a Mándrucz királyt!
Ekkor voltam aztán megijedve.
Ha el talált veszni a Mándrucz király, mi lesz én velem? Elsikkasztani egy pályaművet, melynek joga van a pályakoszorúhoz! Hisz ez több a gyilkosságnál! Ez megölése a halhatatlanságnak! Erre még nincs is paragrafus a büntető kódexben! Mivel menthetem magamat a meggyilkolt szelleme előtt? Mi kárpótlást adhatok neki az elveszett tizenhárom felvonásért? Magam írjam meg újból az elveszett Mándrucz királyt? Tudni kellene ahhoz! No még ilyen szorongattatások között nem éreztem magamat soha.
Felfogadtam erősen, hogy ha most az egyszer kiszabadulhatok ebből a hinárból, soha többet nem leszek biráló.
Végre estefelé haza került a Gábor diák: szegény jó fiú, étlen szomjan üldözte egész nap a Mándrucz királyt, míg végre rátalált valahol az akadémia valamelyik szögletében. Jött nagy örömmel jelenteni a nagy diadalmat: «Meg van a Mándrucz király».
A gellérthegyi czitadella esett le a szivemről.
… De meg is tartom a fogadásomat!
EGY ÚR ÉS EGY ASSZONYSÁG.
(Igaz történet.)
Egy egész elsőosztályu félkupénak az árát fizette meg Budapesttől Párisig az orient-expresz-vonaton, hogy egyedül lehessen. A dejeunert is oda vitette fel magának. A pinczérnek adott egy forint borravalót, a kalauznak kettőt. Az ujságáruló kis leánynak a kosarából minden hirlapot felvásárolt.
A második csengetés után benyit hozzá a kalauz s ezer bocsánatkérés mellett azt mondja:
– Méltóságos uram, engedjen meg, egy úri dáma nem kap helyet.
– Hát én adjak neki a kupémban?
– Ha lenne olyan nemeslelkű.
– Szép-e?
– Tessék megnézni az ablakon keresztül.
Fölkelt és kinézett.
– Teringettét! Milyen termet! Micsoda tüzes szemek! Ezekkel egy ördögöt meg lehetne téríteni. Eh! Mondja ön annak a hölgynek, hogy én szenvedélyes szivarozó vagyok.
– Hisz az a hölgy is az: épen azért nem kap helyet sehol a dámenkupékban, mert nem tudja nélkülözni a szivarozást, ott pedig nem engedik meg neki.
– A menykőbe! Akkor ez egészen nekem való utitárs. Szivesen látom.
A hölgy bejött, valami köszönetformát rebegett. A kalauzzal elhelyezteté az utitáskáját, meg a hosszúnyelű en tout castját s leült az ajtó melletti szegletbe. Hosszú keztyűi voltak s divatos aranyláncz karpereczei, lecsüggő golyókkal.
Harmadikat csengettek, a mozdony fütyült, a vonat megindult, a kalauz sorrajárta a szakaszokat, keresztülcsikkentve az utijegyeket, azután betette az ajtót.
Egyedül maradtak. Egy fiatal hölgy és egy fiatal úr.
A hölgy barna volt, fekete szemekkel, az úr szőke, tengerszinszemű.
A hölgy elővett az oldalán lógó táskából egy szivart, a legvastagabb regáliákból; a szájába dugta s az úti tűzszerszámmal rágyújtott.
– Szabad kérnem. Mondá az úr, ki egyelőre a czigarettánál kezdte.
– Tessék! szólt a hölgy, az égő szivart tűzcsókra nyujtva.
Azzal füstöltek versenyben.
– Nagysám Bécsbe utazik?
– Nem. Tovább.
– Talán Párisba?
– Még annál is tovább.
– Tán épen Londonba?
– Nem. Én New-Yorkba megyek.
– Ah! Ez nevezetes találkozás! Én is épen oda utazom.
– Akkor egész odáig együtt utazunk.
– Ez nagyon kellemetes. Üzleti ügyben méltóztatik?
– Nekem üzleti ügy. Szerződésem van egy amerikai impreszárióval.
– Ah! Nagysám művésznő? Ez nagyon érdekes.
– Igen. Az vagyok.
– Az operai téren.
– Nem, uram.
– Tehát a koreográfia mezején?
– Az sem.
– Talán hát a magasabb régiókban? Lóháton, vagy épen a sodronykötélen? A levegők királynéja?
– Olyanforma. Én vagyok a «Magneta».
– Ah! Ezért volt hát olyan ismerős az arcza! Most már egészen otthon vagyok.
E közben a fiatalúr egész közel huzódott a szép hölgyhöz.
– Ugyan mondja meg kegyed nekem, bájos Magneta, mi annak a titka, hogy ön ott függ a levegőben, semmihez sem támaszkodva, semmi sodronyhoz sem kötve, fejjel lefelé fordul, majd a földtekét kirugja a lába alól s ott marad a semmiben?
– Hja uram, ez az én művészetemnek a titka. Ezt én el nem árulhatom, mert én ebből a titokból tartom fenn az existencziámat.
– De hátha én ezt egy egyenértékű titokkal váltanám be.
– Az már más volna.
– Lássa, nagysám, mi egész Európán és az Oceánon így utazhatnánk keresztül, mint férj és feleség. Én viselném kegyednek minden kiadását, teljes ellátását és az utiköltséget.
– Hát ez nem megvetendő ajánlat. Hanem elébb én nekem kellene tudnom, hogy ön kicsoda, micsoda? Mert mindenféle emberrel én viszonyba nem léphetek.
– Hogy kicsoda, micsoda vagyok? arra feleljen meg a tárczám.
Ezzel kivette a fiatal úr a bőrtárczáját, végig pergetett az ujjaival a hölgy előtt egy bankjegy csomagot, mely lehetett száz darab ezres.
– Ez már meggyőz, mondá a szép hölgy s kivette a szivart a szájából. Tehát úgy utazunk, min monsieur és madame.
– Megengedi nagysám, hogy behuzzam az ablakfüggönyöket?
– A hogy önnek tetszik.
Mikor ez megvolt, azt mondá a gavallér:
– Megbocsát nagysám, – ha én itt most átöltözködöm.
– Nem fog zsenirozni.
Az ifju úr elővette az utitáskáját s aztán kiszedett belőle egy – jupont, egy alsószoknyát, egy tricot-taillet, egy fichut, egy fauxcolt, egy ruhaderekat, egy turnürt, egy pár könyök-keztyüt, meg egy fejdisznek való capottot, chignonnal együtt.
Ezeket mind felszedte magára (természetesen a férfiruhákat előbb lerakva). Végül egy kissé ki is puderezte az arczát s finom kinai festékkel pirossá tette: nem lehetett rajta észrevenni a borotválást.
– Van önnek valami oka erre a maszkerádra? Kérdezé a szép hölgy.
– Egy kis okom. Ezek a bankjegyek sirnak.
– Értem; ki akarja ön kerülni, hogy valami személyleirásba beleilljék.
– Csitt! Ha New-Yorkba megérkezünk, tizezer forintot ajándékozok önnek a titoktartásért.
– De már most egy kis baj lesz. Mondá a hölgy. Ha Bécsbe megérkezünk, vagy még hamarább is, ha a kalauz bejön: látni fogja, hogy itt egy úr és egy asszonyság helyett két dáma van s ez egyszerre gyanut fog nála kelteni. Nem jó volna, ha én meg most átöltözködném férfinak?
– A lelkemből beszél, szép Magneta!
– Az ön ruhái épen jól illenének én rám.
– El vagyok bűvölve az eszme által.
– Hát kérem, forduljon addig az ajtó felé, a mig átöltözöm. A kalauz be ne találjon jönni. Nagyobb csalódás kedvéért oda kölcsönözném önnek a karpereczemet.
– Köszönöm, nem szeretem a lánczot a kezemen, még ha aranyból van is.
A delnő rövid időn készen volt az átalakulással: tökéletes fess gavallér lett belőle.
– Már most visszafordulhat ön.
Az úr el volt ragadtatva. Azt mondá az átöltözött hölgynek:
– Most már senki sem fogja mondani, hogy nem vagyunk férj és feleség. Én a feleség, kegyed a férj. Tökéletes a csalódás.
– Már most hát mondja meg kegyed, szép tündérnő, miután nincs közöttünk többé titok, hogyan lebeghet a levegőben a bűbájos Magneta, minden támasz nélkül?
– Azt én nem tudom önnek megmondani, mert magam sem tudom. – Hanem mondok önnek valami más titkot, a mi önt érdekelni fogja. Én nem vagyok Magneta kisasszony, hanem vagyok a budapesti rendőrségnek detektivje; a ki azért jött ide, hogy önnek a gallérját megcsipje s elvezesse Fortuna – de nem az istenasszony – ölelő karjai közé. És már most csakugyan kölcsönözök önnek egy pár karpereczet: csakhogy nem aranyból.
Pozsonynál aztán szépen kiszállt az ifju szerelmes pár, egy úr és egy asszonyság; csakhogy nem karonfogva, hanem egyik a másikat nyakonfogva.
PULVIS ET UMBRA SUMUS.
(Isa por ees chomuv vogmuk.)
Az «Isten kertjében» jártam. Ezzel a szép névvel ruházták föl a temetőt.
Mikor az ibolyák nyilnak, ki szokunk menni a leányommal a kerepesi temetőbe: a «mieinknek» a nyugvó helyéről gondoskodni, hogy tavasztól őszig nyiló virág legyen rajtuk; a legelsőt magunk viszszük oda: az ibolyákat. Ők azt szerették nagyon.
A kapubejáratnál van egy ház, melyben a megrendeléseket elfogadják. A hivatalszoba mindig tele van: három kanczellista meg egy főnök alig bir eleget tenni a kegyeletes óhajtásnak.
Mikor a magunk ügyét elvégeztük, az irodafőnök valamit sugott a fülembe.
– Az élő költők gondolnak-e a megholt költőkre?
Bátran mertem azt felelni, hogy bizonyosan gondolnak.
Erre aztán a derék hivatalfőnök elővette a maga lajstromát.
Neki is van katalogusa, a hogy a bibliothekariusoknak szokott lenni: melyik szekrényben, melyik fiókban található ez és amaz iró «összes munkáival».
Csak az az egy külömbség, hogy a melyikünk egyszer egy országos bibliothekába belekerült: az ott aztán a napok végéig ott marad; ott lepheti a por; de nem úgy ám a kerepesi nagy antiquariatusban.
– Nézzen ön ide: – Garay János, – Obernyik Károly, – Papp Endre, – Sztrokay, – Vahot, mind a Numero VIII. táblában elhelyezve. – Harmincz esztendő eltelt. – Rendszabály következtében harmincz év multán a parczellák új mivelés alá kerülnek. – Nem lehet máskép. – Sok a halott. – Nincs hely. – A régiek helyt adnak az ujaknak.
– S mi történik a régiekkel?
– Azoknak a maradványai egy közös sirba lesznek eltakarítva.
– A fölmondás már megtörtént. – Folyó évi november elsejéig lehet gondoskodni. – Azontúl a rubrikában levő költők mind egy sirba lesznek hányva.
Hát az Isten kertjének is van «ugar» része!
Végig jártunk benne.
Szép dolog meghalni, de elfeledtetni még szebb.
A halmok elsimultak már, a sirkövek félredültek: az irást benőtte rajtuk a sárga tarjag. Jobb is, hogy eltakarta, legalább nem olvashatni rajtuk: «Örök nyugodalmat.» (Harmincz esztendeig.) – «nemzetének büszkesége.» (Ki tud róla?) «Él sziveinkben.» (Hol a szivek?) A tavalyi labodaszárak közül egy vas sirkereszt áll ki, de azon a Jézus alak már veres a rozsdától s arcz nem látszik rajta. Egy-egy loboralaku vén életfa védi még a maga halottjának az emlékét, megkapaszkodva a gyökereivel a pázsitban. Majd azt is kivágják. Egy behorpadt sir mellől kirohadt már a keresztfa; a kő is kidült mellőle, a ráültetett liliomok is (vándorló virágok!) elszöktek mellőle erre-arra, hanem azért még tavaly halottak napján láttam a fejénél elhelyezve egy koszorut s annak a közepében egy égő mécsest. – Erre még most is emlékezik valaki! Ezért még most is dobog egy szerető sziv.
Micsoda szeretet lehet az, mely tartósabb a kőnél, vasnál, hűségesebb a liliomgyökérnél?!
S a jövő halottak napján már ki lesz hányva innen a nagynevű halottak sirköve s a névtelen halott mécseskéje egyaránt. Kell a hely az új beköltözőknek.
Csak harmincz esztendeje mult.
Garay János, a Kont ballada irója: a kinek hősi költeményeit minden szinpadon, minden díszünnepélyen szavalták; a kinek Háry Jánosát minden iskolában és minden úri teremben emlegették; a kinek emlékére nemzeti gyüjtés indult meg nagy sikerrel. – Por és hamu.
Obernyik Károly. Az akadémiai pályadij nyertese, «Brankovics György» szerzője; a «tizek» egyike. – Por és hamu.
Papp Endre, Sztrokay, Vahot: koruknak nagyhatásu kedvenczei; munkás férfiai a nemzeti ujjáébredés korszakának. – Por és hamu.
Hiszen az, hogy por és hamu vagyunk, nem bánt: jól van így; de hogy nem hagynak bennünket nyugodtan ott aludni, a hol por és hamu lettünk: ez fölháborít.
Azt mondjátok: «Omnes eodem cogimur.» (Hisz mind oda csikartatunk.)
Miért kellene külön sors a poétáknak? Van nekik valami kiváltságuk a halál után?
Igenis van!
«Mi», a kik egész életünket arra áldoztuk, hogy a hazai nyelv, közmüvelődés, a nemzetiség diadalra juttatásához fejünknek minden gondolatjával hűségesen szolgáljunk: követelhetjük azt, hogy ezekkel a mi kifáradt koponyáinkkal holtunk után ne gurigázzanak.
A legközelebb sorra került költőtársaim hamvainak védelmére szót emelhetnék én azon testületeknél is, melyek pályatársi viszonyban állnak az elhunytakhoz. Felhivhatnám a magyar akadémiát, a Kisfaludy-társaságot, a Petőfi-társaságot; az irók és művészek körét, az «Otthont», hogy dicső emlékü elhunytaink hamvainak tisztességes elhelyezéséről gondoskodjanak, s hiszem, hogy azt meg is fogják tenni. De én nem ide folyamodom, hanem egyenest Budapest főváros közönségéhez, képviselőtestületéhez és tanácsához. Kiáltok sürgető szóval: «hagyják békével aludni a «nemzet napszámosait!» Ha egy parczelláját az Isten kertjének ujra beültetjük, ne ássuk fel azt a helyet, a hol a szellem bajnoka nyugszik; mert annak még a pora is fáj! De hozzuk meg azt az áldozatot a kegyeletnek, hogy a hol egy költő, egy művész sirkövének füzfájára találunk, azt ott hagyjuk tiszteletben a századok századáig, s nem bántjuk sem a sirkőt, sem a fűzfát!»
Hiszen egy új sirveremnek az ára csak száz forint. S száz forintot talán megér egy költő, egy művész még holta után is.
A BUDAPESTI SAMARITÁNUSOK.
Husvéthoz egy hétre vasárnap a főváros valamennyi keresztyén templomaiban, katholikus és protestáns papok egyértelmüleg erről a textusról fognak egyházi szónoklatokat tartani.
«Máté evangéliuma X. részének 25-ik és következő versei.»
Ezek tartalmazzák a szentirás egyik legszebb legendáját, melyet világi irók túl nem szárnyalhatnak soha.
Egy törvénytudó azt kérdi Jézustól, mely uton lehet a mennyországba bejutni? Jézus idézi a törvényt: «Szeresd az Istent teljes lelkedből – és szeresd a felebarátodat, mint saját magadat.»
«De ki légyen az én felebarátom?» kérdezi a farizeus.
Erre a Megváltó mond neki egy történetet.
Egy utazót, a ki Jeruzsálemból Jerikóba vándorolt, útközben megtámadnak a rablók, mindenéből kifosztják, s magát nehéz sebekkel elborítva, ott hagyják az út közepén.
Arra jön egy papi ember: félretér az útból, kikerüli a sebesültet és ott hagyja fetrengeni.
Azután jön egy levita, meglátja a sebesültet: kitér előle s engedi kinlódni.
Utoljára jön egy Samaritánus, az könyörül a sebesültön, fölteszi a lovára, bort és olajat tölt a sebeibe, s aztán elviszi magával a vendégfogadóba: ott ápolja mig életre tér. És aztán pénzt ád a fogadósnak, utasítva őt, hogy a sebesültet ápolja tovább; ha elfogy a pénz s több lesz a költség, visszatérett azt is meg fogja neki téríteni.
«Már most e három ember közül melyik volt a sebesültnek a felebarátja?» kérdezi Jézus.
«Bizonyára a Samaritánus volt az.»
«Tehát eredj és tégy hasonlóul: akkor megtalálod az utat a mennyországba.»
… Milyen fenséges, és mennyire igaz képlet ez! Minden szó Isten szava benne: az alapgondolat az egész emberiségé.
S a mi legmegragadóbb, az, hogy a Megváltó épen egy Samaritánust választott e legenda hősének.
Ez volt a leggyülöltebb faj Palæstinában: a Samaritánus; a ki nem ment el Babylonba a fogságra, a kinek meg volt tiltva az igazhivőkkel egy tálba mártani, a kinek nem volt szabad az ő templomukba belépni, az ő falujokban meghálni, az ő leányaikat feleségül venni: a megvetett, a kitaszított testvér.
És Jézus azt mondta: «ez a te felebarátod; mert irgalmat cselekedett a nyomorulttal, s mikor megszabadította, nem kérdezte tőle, hogy mely nemzetségbe való».
S a Megváltó ezen szavai óta a «Samaritánus» név egyértelmü az irgalomtudóval, az emberszeretővel. Erről fognak szónokolni a szent helyeken husvét utáni úrnapján.
S ugyanekkor egész délig nyitva lesznek a templomok, s azoknak az ajtajában Budapest hölgyei a társadalom minden osztályából, könyöradományokat fognak gyüjteni az ájtatos közönségtől, a budapesti Samaritánus egylet számára.
Mi az a Samaritánus egylet Budapesten?
Megmentője az útfélen hagyott nyomorultaknak.
Mert nincs nyomorultabb teremtése a kerek világnak annál a szerencsétlen embernél, a kit a kórházból kibocsátanak – meggyógyultan.
Addig, a mig beteg volt, meleg szobája volt, ápolták, táplálták, jó szót adtak neki, még az álmát is őrizték; mikor aztán elmultak a lázak, a sebek begyógyultak: ki kell mennie a világba; mert a hely kell új betegnek. S a felgyógyultra nem vár a világban sem meleg szoba, sem meleg sziv; ott áll rokontalan, hajléktalan, öltözetlen, a hideg ég alatt. – Nyár volt, a mikor a kórházba felvették, s zordon tél idején bocsátják el onnan, ugyanabban a szellős köntösben, a mit magával hozott. Kijön féllábbal, nyomorék lett, munkaképtelen. Értelmes, tanult hivatalnok volt, azt a hivatalt a betegsége alatt mással töltötték be. Ajtóról-ajtóra jár, sehol sem fogadják: lábbadozó beteg számára nincsen alkalmazás. Talán van otthona valahol vidéken: de egy fillérje sincs az útra, gyalog utazni meg nincs jártányi ereje. Koldulni meg nem tud, szégyenli, de nem is szabad, mert befogják érte, mint csavargót.
Ezeknek sorsát enyhíteni alakult meg tavaly a Samaritánus egylet. Dr. Müller Kálmán, a fővárosi kórházak igazgatója, kinél tudományos praxis az emberbaráti sziv tapasztalataival testvéresült, indítá meg e nemes mozgalmat, melynek vezetését a legnemesebb szivü úrhölgyek egyike, gróf Szapáry Gézáné vállalta el.
Ezek a Samaritánusok gondoskodnak róla, hogy a kórházból elbocsátott felgyógyult Lázároknak az első kilépés a világba lehetővé legyen téve. Adnak nekik meleg öltözetet, a sántának műlábat, a tracheotomiával megszabadítottnak ezüst légzőcsövet; annyi pénzt, hogy egy ideig meleg ételt, fekhelyet szerezzen magának, a mig munkájával kenyeret találhat; utiköltséget, hogy hazavándorolhasson.
«Ezek a te felebarátaid!» Mondá az Idvezítő. «Eredj és tégy úgy, miként ők!»
… Erről fognak husvét utáni vasárnap (ápril 12-ikén) Budapest templomaiban a hitszónokok prédikálni: ezeknek fognak Budapest legkegyesebb hölgyei a templomajtókban könyöradományokat gyüjteni.
«Eredj! És tégy hasonlatosképen!»
ÚJ FÖLDESÚR.
(Kiegészités az «ab invisis»-hez.)
Épen az ab invisis utolsó czikkét irtam; korán reggel nyolcz óra volt, mikor a szolgálattevő-lélek jelenti, hogy itt van egy úr, a ki beszélni akar velem: ime a névjegye.
A névjegyen ezt olvasom: «Csáky András.»
Ez magyar nemesi név: – magyar nemes nem jár 8 órakor látogatóba – Budapesten.
– Kérdezd meg a tisztelt úrtól, hogy mi tárgyban akar velem értekezni.
– Kérdeztem már, de olyan nyelven beszél, a mit nem értek.
– Akkor küldd be.
Egy középtermetü szikár férfi jön be az ajtómon s franczia nyelven kiván jó reggelt.
– Miben lehetek szolgálatjára?
Elmondja, hogy ő Csáky András; nem magyar, hanem lengyel nemes; nem beszél, csak francziául, meg lengyelül, németül keveset.
– Hát maradjunk a francziánál. Miben lehetek szolgálatjára?
Az én látogatóm előadja, hogy ő lengyel nemes; velünk magyarokkal nagyon rokonszenvez: egész családjával idejött Budapestre. Itt azonban senki ismerőse nincsen. Engemet ismer a munkáim után, a mik lengyelre le vannak fordítva, ezért fordult egyenesen hozzám.
Ezt a bevezetést már többször hallottam.
Eszembe jutottak az Árpád fiam vak festői.
– Tehát valami segítségre volna önnek szüksége.
– Igen is: önnek a segítségét veszem igénybe, a kiről tudom, hogy a lengyeleknek olyan jó barátja.
Én már elkezdtem a tárczám után keresgélni.
– És mi volna az a segítség, a mit én nyujthatnék önnek?
– Arra kérem önt, hogy utasítson ön engem Budapesten egy olyan prókátorhoz, a ki engem nem fog megcsalni.
Ne adj’ Isten! Ez jól kezdi.
– De hát minek önnek egy olyan ügyvéd Budapesten, a ki önt nem csalja meg?
(Ez csakugyan új motivuma az idegenek forgalmának fővárosunkban.)
– Hát mert én akarok vásárolni itten valami jót.
(Az persze az én hibám, hogy a franczia szólásmódot nem értettem meg jól.)
– Valami jót vásárolni? De hisz, uram, az itt nálunk egészen szokatlan valami, hogy valaki, a ki valami jót akar vásárolni, ügyvédet hordjon magával.
– Hát én félek, hogy rászednek; mert nem tudok sem magyarul, sem németül; csak francziául, meg lengyelül.
– De ne féljen ön e miatt, uram, egy csöppet sem! Legyen nyugodt. A mi boltosaink mind tudnak francziául. S akár bőröndöt, akár úti bundát akar ön vásárolni, nem csalják azok önt meg, ha ügyvéd nélkül megy is a boltjukba.
– De én nem bőröndöt vagy lábzsákot akarok venni az utra; hanem egy nagy nemesi birtokot akarok vásárolni és itt letelepedni.
Ekkor világosodtam aztán fel, hogy kivel van dolgom!
– Tessék leülni a kanapéra!
Azonnal megirtam az ajánló levelet egy hires parlamenti czelebritáshoz, a ki a mellett jóhitelü ügyvéd s átadtam a látogatómnak. Megköszönte, eltávozott.
Azóta néhány hét elmult.
Ma ismét reggel 8 órakor behozzák a látogató jegyét.
«Csáky András.»
A találkozásnál egy levelet nyujt át attól az ügyvéd barátomtól, a kinek ajánlottam az ügyét.
A levélben azt tudatja velem a barátom, hogy a lengyel nemes úr a tegnapi napon lett hivatalosan beiktatva a szép, nagy nemesi birtokba Tápió-Bicskén, melyet a Bicskey-családtól vásárolt meg örök áron.
Én gratuláltam hozzá a látogatómnak.
Ő megköszönte nekem, hogy olyan becsületes ügyvédhez utasítottam; nagyon meg van elégedve a vétellel. Azzal lengyel szokás szerint megcsókolta a vállamat, megszorítá a kezemet s biztosított róla, hogy mind ő, mind a fiai igaz jó magyar hazafiak fognak lenni. Segítse őket az Isten!
… Hát ilyen kellemetes csalódások is vannak az ab invisisben.