A GYANU.
I.
– Hölgyeim, uraim! Engedjék meg, hogy édesanyám helyett, a kinek ebben a pillanatban nincsenek szavai, csak örömkönnyei, én köszönjem meg szíves jókivánataikat. A mai emlékezetes napon, most, hogy az én kis húgom elsuttogta a »holtomiglan«-t – mert a pap szerint csakugyan elsuttogta; én, megvallom, nem hallottam – a Szerencse hosszu idő óta először mosolyog be ezek közé a falak közé, melyek annyi gyászt és szomorúságot láttak; és mi mindnyájan megilletődötten, szinte meglepetten tekintünk erre a rég látott vendégre. Nagy a mi meghatottságunk, s nagy a mi boldogságunk, mert hisz a mi beczézett gyermekünk ahhoz megy férjhez, a kit választott, ahhoz a derék emberhez, a kit mi is régen szeretünk. Azért ne csodálják, hogy megindulásomban alig tudom ezt a pár szót eldadogni; hogy képtelen vagyok egyebet mondani, mint hogy: köszönjük, nagyon köszönjük az önök barátságát. Ez a nap elfelejtet mindent: rossz éveket, tengernyi megpróbáltatást, csak azt nem felejteti el, hogy az önök barátsága volt az egyetlen jó, mely soha se hagyott el bennünket. Házunk legrégibb barátjára emelem poharamat, s kivánom, hogy az én kedves Móricz bátyámat, atyai barátomat az Uristen sokáig éltesse!
A felköszöntő jó hatást tett. Nagyon kedvesnek találták, hogy a híres védőügyvéd otthon úgy beszél, mint egy félénk diák. Móricz bácsi végképpen el volt érzékenyedve, s fiatal barátja kezét semmi áron nem akarta elereszteni. Károly megelégedetten ült vissza a helyére, s a mint a beszélgetés ismét megeredt körülötte, egy pillanatig a semmibe bámult. Úgy tetszett neki, mintha az apját ott látná Móricz bácsi mellett, a hogy régen, a jó napokban látta, s mintha az az elfelejthetetlen szelid kék szempár ezt mondaná neki:
– Elég jó fiu vagy. Megtetted a húgodért és az édesanyádért, a mit tőled vártam; hosszú életü lészsz e földön, legalább a jobb cselekedeteidben hosszú életü.
Egyszerre megérintették a vállát, s valaki oda hajolt a füléhez.
– Tekintetes úr, kérem, tessék kijönni egy kicsit…
Az öreg Gyuri tudta, hogy ki fog kapni; meglátszott az arczán.
Károly bosszankodva kelt fel, s a türelmetlenség egy mozdulatával hívta félre a vén cselédet.
– Mi az már megint? Nem megmondtam, hogy ma senkinek se vagyok itthon?
Gyuri lenyelte a szemrehányást, s rátért a dologra.
– Tekintetes úr, az az asszony van itt.
– Miféle asszony?
– A fekete ruhás, a ki már vagy négy napja itt volt mindennap.
– És ti nem tudtátok megmondani neki, hogy ma micsoda napom van? Mikor a szájatokba rágtam, hogy ma a szenttel sem értekezem…
– Megmondtuk mi, kérem alásan, de az asszony nem tágít. Azt mondta, hogy vár ő reggelig is. Várt is legalább egy órát.
– No, és? Tovább már nem akar várni?
– Hát, kérem, a Levetinczy úr elszólta magát, hogy estére el tetszik utazni. Mikor ezt megtudta, elkezdett könyörögni, előbb neki, aztán nekem…
– És te elég szamár voltál mindjárt berontani hozzám.
– Úgy mondta, hogy ha ma nem beszélhet a tekintetes úrral, a lányát elítélik, talán ki is végzik. Megesik rajta az ember szíve, tekintetes úr. Úgy sír szegény, mint a zálogos tehén.
– Jól van hát, megyek.
Egy pár percz mulva csakugyan követte Gyurit s átment az irodájába. A mint a kis szobán végighaladt, gyilkos pillantást vetett a szorgalmasan körmölő Levetinczy úrra, de Levetinczy úr okos ember volt s eltemetkezett az írásaiba.
A feketeruhás asszony ott ült az elfogadó-teremben, s nézte, hogyan játszik a napsugár a szőnyeg apró koboldjaival.
Károly kedvetlenül állt meg előtte. Az asszony megrezzent.
– Édes nagysád, én nagyon értem az ön fájdalmát, s higyje el, mélységes részvéttel vagyok a szerencsétlensége iránt. De, a mint mondtam már, igazán fölösleges, hogy hozzám fáradjon. Én a legnagyobb gonddal tanulmányoztam át az ügyet, s legyen meggyőződve, hogy lelkiismeretesen fogom teljesíteni a kötelességemet. Nem fogok elfelejteni semmi csekélységet, a mi mellettünk szól, s mindent el fogok követni a kisasszony érdekében…
Az asszony könnyben úszó szemmel nézett rá, s egyszerre csak oda borult a lába elé. Károlynak úgy kellett fölemelnie.
– Ó, ügyvéd úr, bocsásson meg nekem, hogy háborgatom! De nem tudok hova lenni a nyugtalanságtól, s mióta megtudtam, hogy ön ma este elutazik, halálra vagyok rémülve. Nekem már csak önben van reményem, és szerencsétlenségünkre, ön maga se hiszi, hogy a lányom ártatlan. Pedig csak még egyszer kellene beszélnie vele, s meggyőződnék róla, hogy az. Ha csak egyszer, egyetlen egyszer a szemébe nézne látná… Egy ilyen kedves, édes kis gyermek, s az a sötét, irtóztató gonoszság, a mivel vádolják!… Ó, hogy is tudja elképzelni?!… Nem, ügyvéd úr, ön nem fogja megtagadni egy kétségbeesett anya utolsó könyörgését! Beszéljen vele még ma, legkésőbb holnap! Hisz a végtárgyalástól már csak három nap választ el! Ha ön elutazik, ha csak a tárgyalásra jön haza, ha addig nem beszél vele még egyszer, akkor végünk van, végünk van!
– De kérem, nagysád, higyje el, ez az ujabb találkozás édes-keveset lendítene a dolgunkon. Ismétlem, módomban volt beszélni a kisasszonynyal egy teljes óráig. Fájdalom, olyan felvilágosítást, mely a vádat akár csak részleteiben is meggyengíthetné, nem csikarhattam ki tőle. A kisasszonytól se szerezhettem több felvilágosítást, mint nagysádtól. Nagysád ennyire szorítkozik: »Én nem tudtam semmiről semmit. A végrendelet bennünket lepett meg a legjobban. Sejtelmem se volt róla, hogy az öreg úr nem természetes halállal mult ki. Most se tudok semmiről semmit, csak azt tudom, hogy a lányomat végrendelet-hamisítással és gyilkossággal vádolják, pedig az én lányom olyan ártatlan ezekben az iszonyatosságokban, mint a ma született bárány.« A kisasszony se tájékoztat jobban ennek a – mondjuk – homályos ügynek a részleteiről. A vállát vonja, s kér, hogy hagyjak neki békét. »Tudom – szólt hozzám – hogy a látszat ellenem szól. Azt is tudom, hogy el fognak ítélni, s azért nem is védekezem. Csak annyit mondhatok önnek, hogy ártatlan vagyok.«
– És ön ezt nem hiszi.
– Én fölteszem a legjobbat, de sajnos, ha még úgy meg volnék is győződve a kisasszony ártatlanságáról, ez nem sokat változtatna a dolgon. Elképzelheti nagysád, hogy tudni fogom a kötelességemet, s a törvényszék előtt nem a kételyeimmel hozakodom elő. Ellenkezőleg, minden módon igyekszem bizonyítani, hogy a védenczem ártatlan. De szerencsétlenségünkre, mert ez a szerencsétlenségünk, édes nagysád, bármily ékes beszéddel állanék is elő, s bármily lelkes meggyőződés fog is kisugározni a védőbeszédemből, mindez szörnyen keveset használ, mert a tények, fájdalom, ellenünk beszélnek.
– A tények? Micsoda tények? Csak nem tartja »tény«-nek ügyvéd úr azt az undok mesét, melyre ez a szörnyü fúria a vádját alapítja?
– Kérem, én nem a Barcsiné előadására czéloztam. A vádlevélben csakugyan sok a vastag valószinütlenség, s hiszem, hogy ennek az iratnak a megszerkesztésében a gyűlöletnek is volt szerepe. Csakhogy nem erről van szó, hanem másról. Nézze, kérem, ebben az írásban, melyet a kezemben tartok, nincs egyéb, csak a száraz tényállás; az ügyész nem szenvedélyes ember és nem gyűlölködik. S ő a következőképpen foglalja össze a tényeket… Azaz, bocsánat, akarja, hogy felolvassam a főbb pontokat?
Az asszony, felelet helyett, ismét sirdogálni kezdett. Károly, a ki a könnyekkel szemben nem igen tudott érvelni, úgy vélte, hogy legokosabb lesz megcselekedni, a mit felajánlott. Vannak felek, a kik mintha teljesen ki akarnák élvezni a szerencsétlenségüket, csak a percsomójukkal tudnak mulatni; talán ez is azok közül való.
És olvasta, a mint következett:
»1882. novemberében Werner Frigyes budapesti lakos, nőtlen magánzó (régebben építő-vállalkozó), összezördülvén testvérével, özvegy Reinhold Ferencznével, háztartása vezetését özvegy Bojti Pálnéra bízza, a kivel kishirdetések útján ismerkedett meg«…
A feketeruhás asszony fölemelte a fejét, s csodálkozva nézett Károlyra.
– Nem értem – szakította félbe – miért neheztelik olyan nagyon ezeket a szerencsétlen kishirdetéseket? Istenem, hát nem természetes, hogy kaptam az alkalmon, mikor olvastam, hogy egy gazdag ember gazdasszonyt keres?!… Mit tehettem volna egyebet, mint hogy elmenjek cselédnek?! Hirtelen özvegységre jutva, fedél és kenyér nélkül, egy felnőtt szép leánynyal a nyakamon?!…
– A kishirdetésekből csak azt állapítják meg, hogy Werner és nagysád közt nem volt semmi régibb ismeretség, a mely azt a bizonyos végrendeletet kellőképpen megmagyarázhatná. De ha úgy tetszik, menjünk tovább:
»A nevezett Werner Frigyes régibb idő óta súlyos idegbetegségben és szervi szívbajban szenved, s 1884. ápril 28-án már ágyban fekvő beteg. Kezelő orvosa: Palay Emil doktor a baj uj tüneteinek semmi jelentőséget nem tulajdonit. A beteg azonban május 6-áról 7-ére virradó éjjel meghal, s a kezelő orvos – a ki a tanuvallomások szerint »sokat forgolódott a kisasszony körül« – megállapítja, hogy a halál közvetetlen oka szívszélhüdés, melyet a szívbillentyűk működésében beállott zavar idézett elő. A halál okának ezt a magyarázatát a halottkém is magáévá teszi (a ki, mint az egyik cseléd vallja, a halottra rá se tekintett).
Az elüljáróság átveszi a hagyatékot, s az elhunyt iratai közt egy végrendeletet talál, mely 1883. deczember 17-én kelt, s mely Reinholdné tökéletes kitagadásával, általános örökössé Bojti Irén kisasszonyt teszi. A végrendeletet átteszik a bírósághoz, a mely ezt forma szerint ki is hirdeti; ekkor azonban előáll Reinholdné, s bűnvádi feljelentést tesz Bojti Irén ellen, a kit nem kevesebbel vádol, mint végrendelethamisítással és gyilkossággal.«
Én hiszem, édes nagysád, hogy mi csak szerencsétlenek vagyunk, de minő lánczolata a szerencsétlenségnek! A végrendeleten mint tanúk Csányi ügyvéd és Fritze borkereskedő szerepelnek, az elhunyt két barátja. És íme, mikor arra kerül a sor, hogy helytálljanak az aláírásaikért, egyik sincsen többé.
Csányi még 1884 februárjában meghal, Fritze pedig ugyanakkor, mikor Werner kiterítve fekszik, eltűnik Budapestről, s kijátszsza a törvényt, mely őt hamis bukás miatt üldözi.
A törvényszék elrendeli a vizsgálatot, s a vizsgálat során az írás-szakértők megdöbbentő véleményeket terjesztenek elő. Az egyik nem tartja lehetetlennek, hogy a végrendelkező írása s az aláírások valódiak, a másik még határozottabban szól, s úgy véli, hogy egyes jelekből a hamisítás tényét meg lehet állapitani. S a kisasszony ezekkel a sujtó véleményekkel szemben nem tagadhatja, hogy valóságos művésze a kalligrafiának…
De ez még nem minden. A vizsgálat kiterjeszkedik a haláleset körülményeire; a sírt felnyittatják. És ime, az autopszia megállapitja, hogy Werner opiummérgezés következtében múlt ki; nem a szív billentyűi mondták fel a szolgálatot, hanem meggyilkolták.
– És ha megmérgezték, meggyilkolták, más nem mérgezhette, nem gyilkolhatta meg, csak az én tizennyolcz éves leányom, a ki most két esztendeje jött ki a zárdából, a ki…
– Ó, kérem, hisz ebben a glóriában van az összes erősségünk. De, fájdalom, ez kevés. Láttunk gonosztevőket madonna-arczczal, és czukorbaba-szerü szépeket, a kik csak úgy gázoltak a vérben.
– Elhiszem, s úgy látszik, azóta minden madonna-arcz gyanús. De ez magában véve, talán még sem elég a vádra. S akkor hát miért vádolják éppen őt? Miért nem vádolnak engem s miért nem gyanusítanak valaki mást?
– De hát kit? Ki az, a kit csak a legtávolabbról is gyanusíthatnánk? Mióta a törvényszék a kisasszony védőjévé rendelt ki, folyton ezt kérdezem nagysádtól is, a kisasszonytól is. Nagysád a kezét tördelte, s azt mondta, fogalma sincs róla. A kisasszony meg azzal fizetett ki, hogy: »Mit tudom én?! Hagyjon nekem békét. El fognak ítélni, s azzal vége.« Pedig hát a dolog csakugyan nem tréfa. A végzetes nap története óráról-órára meg van állapítva, s mondhatom, édes nagysád, a tényállásnak ez a része sokkal terhelőbb ránk nézve, mint gondolja.
– Nem tudom elképzelni, mi volt a lányom viseletében, akár ezen a napon, akár máskor, a min fenn lehet akadni?
– Mindenekelőtt meglepő az a rendkivüli önfeláldozás, a melylyel a beteget ápolja. Hisz ez a beteg nem volt se apja, se férje, még csak rokona se…
– Meglepő az, hogy felváltott, mikor én már tökéletesen ki voltam merülve?…
– Nagyobb jelentőséget csakugyan nem tulajdonít senki a dolognak. De végre is ezen az emlékezetes napon folyvást ő van a beteg körül. Reggel tíz óra felé megérkezik az orvos. Nem talál semmi nevezetesebb változást, s azt rendeli, hogy a beteg szedje tovább az ismert orvosságot.
Ráírja a reczeptre, hogy megismétlendő, aztán eltávozik. Délután négykor Barcsiné vagyis igazi nevén: özvegy Reinholdné látogatja meg a beteget, a haragvó testvérek kibékülnek, s a későbbi vádló még hat óra előtt elhagyja a házat. Ettől fogva másnap reggelig senki se lép a házba; senki, még csak egy koldus se. Az ujra megcsináltatott orvosságból öt órakor adják be az első kanálnyit, hétkor a másodikat; a kisasszony maga ápolja a beteget. Fél kilencz tájban a beteg elszunnyad, nemsokára azonban fölébred, fájdalmakról panaszkodik, s a kisasszony beadja neki a harmadik kanál orvosságot is. Ekkor már csak a kisasszony meg az ápolónő vannak körülötte; nagysád a saját lakosztályában pihen, a cselédek rendes dolgaikat végzik. A betegszobába reggelig nem lép be senki. Tizenegy felé az egész ház alszik a kisasszonyon kivül. Elalszik az ápolónő is, később ugyan többször fölébred, de mindig csak perczekre, legfeljebb negyedórákra. Az ápolónőnek úgy rémlik, hogy a kisasszony éjféltájban ismét beadott a betegnek; a kisasszony azt vallja, hogy az ápolónő rosszul emlékszik.
– De kérem, ügyvéd úr, az orvosságos üveg megkerült és…
– Igen, megállapították, hogy az orvosságból nem hiányzik több, mint három-négy kanálnyi. Fájdalom, ez ránk nézve közönbös, mert a kisasszony nagyon könnyen hozzáférhetett boldogult atyja kézigyógyszertárához: és különös, ebben a kézigyógyszertárban minden megvan, s minden érintetlen, csak éppen a mi szerünk hiányzik.
– Bocsánat, ügyvéd úr, de hisz még azt se tudhatni bizonyosan: volt-e egyáltalán a kézi gyógyszertárban ilyen szer…
– Morfium-szolúczió?! Ugyan kérem! Az ön boldogult férje, a ki, kevéssel a halála előtt vállalkozott rá, hogy elmegy orvosnak nem tudom melyik fürdőhelyre, egy rendes kézi gyógyszertárt vásárolt be, s tessék elhinni, az ilyen kézigyógyszertárakat egészen egyformán szokták berendezni. Olyan az, mint egy kelengye: ennek sem, annak sem szabad belőle hiányozni. Mondhatom, édes nagysád, menthetetlen könnyelműség volt, hogy ezt a veszedelmes készletet megtartotta.
– Mit csináltam volna vele? Házalni nem vihettem el. Bár túladhattam volna rajta! De ha nem sikerült?!
– Elég az hozzá, ilyen körülmények közt az orvosságos üveg nem ment meg bennünket. S ebben a nagy szükségben nem találjuk meg a bűntett magyarázatát. Nem találunk még csak egy elfogadható föltevést se. Annyi kétségtelen, hogy Wernert tizenegy és három óra között mérgezték meg. S ebben az időpontban senki, egy lélek sincs a házban, a kibe a gyanunk belé kapaszkodhatnék. Nem is rejtőzhetik ott senki, mert később, a reggeli órákban se hagyja el a házat senki, semmiféle gyanus alak. A betegszobában a halálra ítélten kívül nincs senki, csak a kisasszony és az ápolónő. Ha véletlenül egy gonosz cseléd, vagy egy elrejtőzött bérgyilkos, gonosz cselédek czimborája, lopóznék be a beteg szobájába, a zárak és kilincsek egész seregével kellene elbánnia. Odabenn az ápolónő alszik, mint a bunda; csak akkor él, ha fölkeltik. Nincs senki ébren, csak a kisasszony, a ki a vizsgálóbíró előtt azt vallja, hogy legfeljebb perczekre aludhatott el. Ezek után kit gyanusítsunk? Az ápolónőt, ezt a magával is jótehetetlen öreg teremtést, a kit az ápolónők közül már ki kellene mustrálni, s a kinek a bűntettből semmi haszna, vagy…
– Engedelmet kérek, ügyvéd úr, hogy félbeszakitom, de ma reggel megtudtam valamit, a mi ellentmond ennek a képzelt tényállásnak. Úgy tetszett mondani, hogy később, a reggeli órákban se hagyta el a házat senki, semmiféle gyanus alak. Azt hiszem, ezt soha se tudhattuk volna meg teljes bizonyossággal, mert hisz egy nagy házból, melynek két utczára két kapuja van, különösen felfordulás idején, mikor házmester, cselédek, mind elvesztették a fejüket, s jobbra-balra futkároznak, észrevétlenül kisurranni nem is olyan nehéz dolog. De most már éppen bizonyosan tudom, hogy reggel hat óra tájban olyan valaki ment ki a malom-utczai kapun, a ki nem tartozik a házhoz. Csakhogy attól tartok, hogy az ügyvéd úr semmit sem ad a házmester- és vénasszony-beszédekre.
– Ki látta azt az idegen alakot?
– Egy cseléd a szomszédból.
– Vajon mindez nem csak szó-fia beszéd?!… Kész az illető ezt a bíróság előtt is erősíteni?
– Azt mondja, megesküszik rá, ha kell.
– S nagysád ezt most mondja? Egy jó félórai kölcsönös kesergés után?…
– Nem tudtam, hogy az ügyvéd úr ekkora jelentőséget tulajdonít majd a dolognak…
– Hogy az ördögbe ne!… Hisz eddig a pillanatig… De a dologra. Mit állít a cseléd: ez az idegen, nő volt vagy férfi?
– Nő. A cseléd hozzáteszi, hogy úriasan öltözött nő.
– Látta az arczát?
– Látta.
– De nem tudja, hogy kicsoda?
– Nem.
– Megismerné?
– Azt mondja: meg, ezer közül is.
– Tud róla valamelyes leírást is adni?
– Ó, elég részleteset. Fekete szem, haj; egy kis sebhely a jobb arczon, közvetetlenül a szem alatt. Éppen szembe találkozott vele. Az asszony elfordult, de már későn.
– Nagysád talán gondol valakire, a kire ez a leírás illik?
– Hogyne! Az idegen csak Barcsiné lehetett. S én esküszöm, ügyvéd úr, hogy ő volt a gyilkos!
– Kérem, mondjon nekem egyet-mást erről az asszonyról. Először is, hány éve annak, hogy Reinhold meghalt?
– Nyolcz-tíz éve lehet.
– S az asszony attól fogva, hogy özvegy lett, mindig a testvérénél lakott, egészen addig…
– A mig a háboru ki nem tört, s én el nem foglaltam a helyét.
– A Barcsival való viszony már régibb, vagy csak az ujabb időből való?
– Úgy mondják, hogy a férje még élt, mikor ez a viszony kezdődött. Werner már akkor is tudott a dologról, de mig Reinhold élt, addig hallgatott. Később azonban örökös csatáik voltak egymással Barcsi miatt. Barcsit egyszer ki is kergette a házból a szegény öreg.
– A háboru is Barcsi miatt tört ki?
– Igen, s mikor végképpen összevesztek, az asszony mindjárt Barcsihoz ment lakni.
– Werner hogy fogadta ezt az ujságot?
– Egy beteg ember szertelen dühével. Eleinte hallani sem akart az asszonyról. Egyszer, mikor megtudta, hogy a testvére Barcsinénak nevezteti magát, olyan rohama volt, hogy azt hittem, mindjárt megüti a guta. Hanem utóbb, mikor hallotta, hogy rosszul élnek, mégis csak megenyhült a testvére iránt.
– Hogyan? Barcsiné rosszul élt a választottjával?
– Úgy éltek, mint a kutya meg a macska. Azt beszélték, hogy Barcsi akárhányszor félholtra verte az asszonyt. Hanem egyszer ő húzta a kurtábbat. Az asszony egy féltékenységi rohamában leöntötte vitriollal. Barcsi még idején észrevette a veszedelmet, s hirtelen eltakarta az arczát a két kezével. A szeme világát tehát nem veszítette el, hanem a vitriol levitte az egész fejebőrét.
– És ezután szétváltak?
– Dehogy váltak szét! Ellenkezőleg, kibékültek, s megint imádták egymást egy darabig. Mindig úgy voltak. Össze-összevesztek, késsel, méreggel fenyegették egymást, de a vége mindig az lett, hogy megint csak összekerültek. Én azt hiszem, hogy szerették egymást. Furcsa szerelem volt az igaz, de úgy látszik mégis csak szerelem.
– Vannak emberek, a kik csak veszekedve tudnak szeretni.
– Ezek olyanok voltak. Néha hetekre is el-elhagyták egymást, de aztán mégse tudtak meglenni egymás nélkül.
– S az ilyen harczok alkalmával az asszony sohase kisérlette meg kibékülni a testvérével?
– De igen, csakhogy nehezen ment a dolog. Az öreg ugyan gyönge ember volt, a ki könnyen hajlott a szóra, hanem ebben az egy dologban megbicsakolta magát, mert Barcsit nem állhatta. Csak akkor kezdtek ismét közeledni egymáshoz, mikor Barcsi elhagyta az asszonyt. Még nem is akkor mindjárt. Egy szép nap Barcsi eltűnt; nyilván megunta az idillt. Hanem az asszony egy cseppet se nyugtalankodott; hozzá volt szokva az efféle kirándulásokhoz, s bizonyosra vette, hogy Barcsi vissza fog jönni. Csak akkor vette észre, hogy igazán elhagyták, mikor már hat hét is elmult, s Barcsi csak nem akart visszatérni. Ettől fogva aztán megint közeledni kezdett a testvéréhez, de végképp csak azon a napon békültek ki, a melyet bár ne értem volna meg.
– Jól van, köszönöm. Még csak egy kérdésem van. Mikor küldheti el hozzám azt a cselédet?
– A mikor parancsolja.
– Úgy küldje még ma, legkésőbb holnap reggelig. De bizonyosan, mert ha holnap reggelig nem jöhetne, inkább magam megyek oda.
– Igen, de ha ma este el méltóztatik utazni…
– Nem utazom el. Megváltoztattam az elhatározásomat.
– Ó, ügyvéd úr, ujra kezdek lélekzeni…
– Ne áltassuk magunkat, édes nagysád. Ez csak egy szalmaszál, de ebbe is belekapaszkodunk.
Kikisérte a hálálkodó asszonyt, s elmenőben odaszólt Levetinczy úrnak:
– Sürgönyözzön Kelemennek, hogy jelenjék meg helyettem a Winter-féle pörben és értesítsen azonnal: számíthatok-e rá? A folyó ügyeket, kérem, intézze el ön. Három napunk van a végtárgyalásig: ezen a három napon én csak detektiv leszek.
Azután átment a mulatók közé. Azok már a vad felköszöntőknél tartottak, s Károly úgy találta, hogy Guszti, az öcscse, a családi ünnephez semmiképp se méltó, tulipiros hangulatban van. A többiek is láthatóan szabad pórázra engedték a kedvüket. Móricz bácsi azzal áltatta magát, hogy énekel, s a hangja egyet-egyet nyekkent, mint egy húsz év óta nem hangolt zongora, melynek a billentyüit Liszt-kézzel verik. Az ó-divatu enyelgéseket harsogó derültségek kisérték; a tánczkedv mind sűrűbben s hangosabban kért eget, s az egyik nyoszolyóleánynak végre is le kellett ülnie a zongorához.
Károly nem tudta utólérni ezt a jókedvet. Hiába erőködött, sehogy se találta bele magát abba a hangulatba, a melyből kiverték, s józansága idegennek érezte magát a vidám környezetben. Ha szóltak hozzá, derült arczczal válaszolgatott, mint az előbb; de már nem volt jelen.
Úgy tetszett neki, mintha egy árnyék vonult volna el az ablak előtt, a melyen kitekintett. Egy szőke lány árnyéka, azé a lányé, a kivel csak egyszer beszélt, s a kit meg se nézett jól a biró szobájában.
Hogy eddig mért nem törődött vele, s hogy most egyszerre mért jár folyton a fejében, maga se tudta volna megmondani. Talán mert hirtelen titokzatos alakká változott át és izgató talánynyá lett előtte?
De minduntalan rajta kapta magát, hogy keresztül nézett a körülötte mozgó kiveresedett fejek közt, s a tekintete ott maradt, a hol mintha a méregkeverőnőt látná. Csak egy mozdulatára emlékezett, de ez az egy mozdulat kisérteni kezdte, s ujra meg ujra maga előtt találta, a mint a biróra pillantva, hátraszegte szép szőke fejét és így szólt: »Ne faggassanak engem. Tudom, hogy elitélnek. Jó; nem bánom. De hagyjanak békében.«
Károly lehajtott egy pohár pezsgőt, és ezt az észrevételt tette magában:
– Hát nem bolond az ember?!…
Izgatott volt. Valami furcsa nyugtalanságot érzett. A napja el volt rontva.
Egy gyönyörü májusi reggel kint járunk a szabadban… A természet temploma tele van áhitattal; a levegő csupa fény, s a madársereg ezeregyéji dallamokat zeng tiszteletünkre. Áthat bennünket az a névtelen, boldog érzés, a melynek nem tudunk nevet adni. Egyszerre azonban elszomorodunk, s nem tudjuk, miért. Csak később veszszük észre, hogy egy felleg jelent meg a fejünk felett.
II.
Károly egy óra mulva elbúcsúzott a testvérétől meg a sógorától, s átment az irodájába, kihallgatni a mentő tanút, a ki már várakozott rá. Aztán becsukta a boltot, és elment hazulról.
Csak későn került vissza, a mi a házban némi feltűnést keltett. Az ügyvéd úr nem szokott éjszakázni.
Mikor megjött, az volt az első dolga, hogy előkereste jó előre elkészített védőbeszédét, elolvasta, és aztán széjjeltépte.
– Mi mindent mulaszt el az ember – tünődött magában – csak úgy, szent meggyőződésből! Ki hitte volna?!…
Az eredmény, a melylyel útja járt, határozottan megzavarta. Egy kissé szégyelte is magát. Mindezért csak le kellett hajolnia, és ime, majdnem elmulasztotta lehajolni.
S aztán ez a csúfos vereség, melyet a lélekbúvár szenvedett! Károly, mint mindenki, emberismerőnek, sőt lélekbúvárnak képzelte magát.
A kép, melyet erről a lányról alkotott, egyik mesterműve volt az elbizakodott lélekbúvárnak. Olyan büszke volt rá, hogy czimet is adott magában ennek az erkölcsi képnek; ezt a czímet, hogy: »A sellőalakú szép kis falánk állat«. S megállapította, hogy állatkája valami közbülső lény a rágcsálók és a ragadozók között.
Még tegnap is sajnálkozott magában, hogy nem ő tartja a vádoló beszédet. Minő anyag volna a vádhoz ez az erkölcsi arczkép, melyet annyi tárgyszeretettel rajzolt meg – magamagának!… Ime:
Egy szegény vidéki orvosnak a leánya; egyetlen leány, szép és elkényeztetett. Az anya nagyon közönséges lény; az apa csupa jóság és gyöngeség.
A leány korán fejlett, éles elme, és ördögnek való véralkat, a melylyel nem lehet birni. Mint gyermek, a rombolás beteges szenvedelmének bámulatos eseteivel gazdagítja a kisvárosi Lombrosók ismereteit; később olyan rossz, hogy, bár egyetlen leány, tekintettel a jövőjére, be kell adni egy zárdába, hogy megjavítsák. Ott, ő az osztály rossz szelleme; a macskazenék és a kolostorkertben rendezett pajkos mulatságok fő-fő rendezője.
Tanulni ellenben nem tanul semmit, kivévén, hogy megtanulja a kalligrafiát. Csodálatosan rajzol és ír. Felejthetetlen torzképeket rögtönöz a jó nénékről, s a legnagyobb hőstette az, hogy öregebb leányoknak, szivességből, meghamisítja a keresztleveleit. A tizenhat éves kamasz lányok ezeknek a hamisításoknak a segítségével letagadhatnak az éveikből egy vagy két esztendőt.
Csak az iskolaszünet idején megy haza, de ez a két hónap tökéletesen elég arra, hogy ugyancsak kinyilt szeme észrevegye, mint válik a szülői házban egyre és egyre otthonosabbá a nélkülözés, sőt a tisztes nyomorúság. Apját üldözi a balsors. A szerencsétlen ember, holmi közegészségügyi érdekek miatt, háborúságba keveredik hatalmasabb orvostársával, s az egyenlőtlen harczban lassankint minden elvész: a kis megkuporgatott vagyon, a már megszerzett munkakör s a megszokott jövedelem, a hasznos összeköttetések, még az egy-két utolsó jóbarát is. Irén megismeri a létért való küzdelmet egész meztelenségében, s apja csatavesztései azt a világnézetet érlelik meg benne, hogy a küzdelmekben gyöngébb félnek maradni: ostobaság.
Egyébként maga is belébocsátkozik a küzdelembe s megkezdi a harczot természetes vetélytársaival. Meg van győződve róla, hogy ebben a világban ő az erősebb fél.
A küzdelem színtere a kisvárosi tánczmulatságok, a színkör, s a nagyobb ünnepélyek, a honnan senkit se lehet kiszorítani. Irént a zártkörű mulatságok közűl csak a batyubálokba viszik el, a hova nem kell drága öltözet; a színházba is csak olyankor jut el, a mikor ajándék-jegyeket osztogatnak, de a szinkör olcsó előadásait, meg a kis batyubálokat az Irén puszta jelenléte ünnepekké teszi. A hol Irén ül, ott ütnek tábort az összes katonatisztek, ott van a fiatalság színe-java, s az ellentábor vőlegényei, ha egy kissé mulatni akarnak, átszöknek Irénhez. A magasabb körök kisasszonyai, a kik ott vannak a díszelőadásokon s részt vesznek az előkelő összejövetelekben, nem kicsinylik ezt a sikert, s megpukkadnak mérgükben.
Irén térdig jár a rózsában, királynőként szemeli ki és dobja el az imádóit, győzelmet győzelemre halmoz, s tudja élvezni apró diadalait. De lassankint észreveszi, hogy sikerei tökéletlenek. Imádói seregében ott van az egész világ, de kérői csak azok, a kiket szeretne kirostálni a többiek közül. Azok, a kikre ő is kegyes volna rápillantani, sorvadnak érte, térden állva esengenek a mosolyáért, de lassankint eltünedeznek, és sorra kérik meg, nem őt, hanem az ellenfeleit.
Irén nem arra született, hogy megadja magát, s hogy beérje a kevesebbel, a hitvány alkuval is. Irént a balsiker csak edzi s ujabb küzdelmekre bátorítja. Neki diadal kell minden áron; nem nyomorult félsikerek, nem egy-egy vetélytársnőnek ideig-óráig való legyőzése, hanem a rendkivűli siker, a melyet a többiek csak irigyelhetnek, a teljes, tökéletes győzelem.
Most már nem elhomályosítani, hanem eltiporni akarja a versenytársait; esküt tesz, hogy a káröröm mosolyait egy császárné megvetésével fogja visszafizetni.
Nem is csinál belőle titkot, hogy csak olyan emberhez fog feleségül menni, a ki meg tudja adni a szépségéhez illő kivételes, minden fényűzésre feljogosító jómódot, s a kinek a gazdagságával felülemelkedhetik minden versengésen, minden hozzá nem méltó, kicsinyes küzdelmen.
Ekkor hirtelen, váratlanul, meghal a jó bolond apa, s ők koldusbotra jutva, egyedül állnak a világon.
Minő bukás az álmok világából!… Megjelenik előttük a dísztelen, a szörnyü nyomorúság réme is, és nem tudják, hogy mittevők legyenek. Milyen csalódás! De Irén még most sem adja meg magát, s ámbár a kolostorban nagynehezen letette volt a tanitónői vizsgálatot, eszében sincs, hogy ennek hasznát is vegye, még mindig vár, s ujabb diadalokról álmodik.
Megérkezik a végzetes kishirdetés. Az özvegyasszonyban feltámad a reménység, s Irén talán mosolyog magában.
A többi szinte magától következik. Beköltözködnek az öreg nyárspolgár házába, s Irén, mintha kicserélték volna. Szerény, gyöngéd, figyelmes, s maga a megtestesült igénytelenség. A vánnyadt, vén gyerek, a ki csak most, az Irén lágy pillantásaiból s mesés fogsorából tudja meg, hogy létezik egy másik világ is, a mely nem téglából van, ismeretlen pezsdülést érez rozzant testében, s egyszerüen elolvad. Egy hónap multán már olyan engedelmes rabja a szép leánynak, mint egy beteg gyík a kígyóbűvölőnek.
De ujabb balsiker. Irén elsieti a dolgát. Csak azt veszi észre, hogy Werner nem tud többé meglenni a dédelgetés nélkül, a mely körülveszi, s nem számol betegének ravaszságával. Tudja, hogy sietnie kell, s a türelmetlenség lázában idejekorán süti el az öreg ágyut. A vén sváb, a ki a szemétről küzdte fel magát a malom-utczai pompás villába, s a kiben megkövesedett a gyanu és a bizalmatlanság, felocsúdik és észbe kap. Azután mosolyog. »Mindent, csak ezt nem.« Esze ágában sincs lemondani azokról a kellemességekről, a melyeket ez a kivételes ápolás nyujt neki; természetéhez képest pazarul igéri meg az apró kárpótlásokat, de abban a bizonyos pontban hajlíthatatlan.
Irént elfogja a düh és elkeseredés, de uralkodik magán, s továbbra is az a szelid, szives képmutató, a ki eddig. Az idő azonban múlik, az agyonéheztetett falánkság követelni kezdi, a mit jogának vél, s lassankint megérlelődik benne az a pokoli gondolat, mely a Werner halálos ágyán bontja ki sötét virágait.
Attól fogva, hogy egy pár félrecsent, titkos pillantással elszédítette a fiatal háziorvost, s ekképp elaltatta az egyetlen ellenőrt, tökéletes biztonságban érzi magát. Mindamellett még habozik egy kissé. Babonás feje sokáig idegenkedik a legutolsó eszköz és a hazajáró árnyékok gondolatától; a hamis végrendeletet talán úgy készíti el, hogy még maga se tudja, vajon hasznát fogja-e venni? De mért ne szórakoznék ezzel a kis játékkal?! Reméli, hogy a fekete szárnyu angyal segítségére jő. Az orvos egy félesztendőt adott a betegének, de a szívbajos ember minden perczben meghalhat.
Csakhogy most már a balszerencse kezdi sürgetni: az ingatag vén ember szép lassan kibékül a testvérével. Nincs többé vesztegetni való ideje. Holnap már kicseppenhetnek a házból, vagy a legjobb esetben is, egy rettentő szempár fog vigyázni a kezére: a Gyűlölet. S ekkor vége mindennek. Nem, egy perczet se veszíthet többé.
És győzedelmeskedik benne az Akarat, mely aztán elaltat félelmet, babonát, irtózatot.
Ki gyanakodnék rá, ha az orvos nem gyanakszik? S hogy gyanakodnék ő rá ez a szerelmes legény? Kinek jutna eszébe, hogy a beteg egy kissé sokat talált kapni az orvosságból, mikor ebből egy cseppnyi se hiányzik? Kit lepne meg, hogy az öreg Wernernek vége, mikor a lélek már csak hálni járt belé, s mikor az egész ház alig várta ezt a megígért pillanatot, mely mindenkit nagy nyűgtől szabadít meg.
Igen, nincs egyéb hátra, mint a már elkészült végrendelet alá oda kanyarítani két olyan nevet, a mely soha se lehet alkalmatlan, és aztán… Aztán munkára.
Talán még egy utolsó kétség az elhatározó pillanatban. Az ápolónő, véletlenül, igen rosszkor talál felébredni, s a halál tündére megrezzen. Majd még egyszer és utóljára összeszedi magát. Fel kell használni a legelső perczeket, mikor mindenki alszik.
Így alkotta meg Károly magában a gyilkosság magyarázatát, s ezzel a magyarázattal a jelen óráig fölöttébb meg volt elégedve. A lélekbúvár büszke volt a munkálatára. Micsoda is az olyan ügyvéd, a kinek főhivatása a védelem – emberismeret és képzelem nélkül?!
Hát ez a munkálat valóban szép és elfogadható magyarázat lehetett, de úgy látszik, volt egy kis hibája. Az a kis hibája, hogy az erkölcsi arczképnek mégis csak hamisnak kellett lennie, s azok a tények, a melyekre támaszkodott, nyilván nem igazak. Mert ime, kezében a bizonyítékok, hogy Wernert nem a szőke leány, hanem Barcsiné gyilkolta meg.
Miért? Mert, úgy látszik, féltette bátyja vagyonát a szőke leánytól, s attól tartott, hogy Werner feleségül veszi a leányt, vagy legalább is végrendeletet csinál a leány javára, s őt ki fogja tagadni. Bizonyára, a hogy körültekintett a házban, melynek régente úrnője volt, már tisztában volt vele, hogy a helyzet legalább is veszedelmes, s talán még ki se fujta magát, mikor már rajta volt, hogy kitudja, vajon nem csinált-e bátyja végrendeletet a szőke leány javára? Akármilyen ügyesen foghatott is a dologhoz, a ravasz öreg okvetetlenül átlátott a szitán, s békéje és kényelme érdekében elhitette az özvegygyel, hogy: nem, még nem. És ezzel ki is mondta a tulajdon halálítéletét. Barcsiné úgy gondolkozhatott, hogy sietni kell; ha ebben a perczben még nincs végrendelet, holnap ilyenkor már lehet. S elment, de csak azért, hogy alibit szerezzen, s hogy a mire hónapok óta készült, végrehajthassa. Este, nyolcz óra felé, mikor az egész ház a vacsorával volt elfoglalva, észrevétlenül osonhatott be a malom-utczai kapun; a cselédek, a kik meglephették volna, csak a szív-utczai bejárót használták.
Majdnem kétségtelen, hogy az Irén szobájában kellett elrejtőznie; Barcsiné ismerte a dörgést, s tudta, hogy itt senki se fog rányitni, mert hisz Irén lenn alszik a betegnél. Hogy mikor szállhatott alá sötét munkáját végrehajtani: azt csak Irén tudná megmondani; a dolognak mindenesetre azokban a perczekben kellett történnie, mikor Irént is elnyomta az álom. Valószinü, hogy Irén téved, s tovább aludt, mint képzeli: a gyilkosnak okvetetlenül volt vagy öt percznyi ideje. Az ápolónő vallomása szerint egy óra tájban lehetett, hogy az árnyék végigsuhant a homályos szobán, s így Barcsiné még teljes hat órát tölthetett az Irén szobájában. Alkalmasint nem mert kimenni rögtön kapunyitás után, s meg akarta várni, míg mindenki hozzá fog rendes dolgához. De épp ez volt a veszte, mert ime, össze kellett akadnia egy közönbös személylyel, a ki jó sokáig nem ád életjelt, de végre is nyomára vezet a gyilkosnak.
Persze, Barcsinét a guta környékezhette, mikor megtudta, hogy mégis csak van végrendelet, s így ő a szörnytettével csak a halálos ellensége érdekét mozdította elő. Hiába, a bűnhödés mindig ott nyargal a gaztett nyomában.
Annál rosszabb rá nézve, hogy nem éri be ezzel a bűnhödéssel, hanem kihívja maga ellen az igazságszolgáltatás szigorát is, megtévén azt a merész sakkhúzást, hogy bűnös létére vádlóként lép fel, s boszut állva, vagyont akar szerezni. Így teljes lesz a bűnhödése; de hát – legyen igazság!
Milyen szerencse, hogy az a cseléd rászánta magát és beszélt! E nélkül megadták volna magukat a látszatnak, és Barcsiné diadalmaskodik. Hála az égnek, ez a veszedelem elmult; a bizonyítékok itt vannak a zsebében.
De egy pont most is homályos maradt; a végrendelet dolga. A szakértők tévedhetnek ugyan, de az e fajta tévedés mégis csak meglehetős ritkaság. S ez az egy kis homályos pont tovább is aggasztotta Károlyt. Végre is, nincs kizárva, hogy ha Irén tökéletesen ártatlan is a gyilkosságban, nem az a hamisításban.
Alig várta, hogy még egyszer beszélhessen a szőke leánynyal. Bízott benne, hogy a jó ujság épp olyan közlékenynyé fogja tenni, mint a milyen zárkozott volt előbb.
S egyik czigarettát a másik után dobva el, hajnalig el tudott tünődni azon a talányon, a melyet ez a hallgatag szép leány adott föl neki. Még nem sejtette, hogy egykor bele fog pusztulni ebbe a kis játékba. A talányfejtegetők, mint az a mesékből ismeretes, nem szoktak sokáig élni.
III.
Másnap fél tízkor már ott volt az ügyésznél, s a tíz órát még nem ütötte el, mikor már türelmetlenül leste a rabot a bíró szobájában.
– Önt kezdi érdekelni az ügy. Vagy talán nem is az ügy, hanem a vádlott?! – szólt a bíró.
– A vádlott? Hisz még jóformán meg se néztem!
– Azt rosszul tette. De remélem, most ki fogja pótolni a mulasztását. Majd meglátja, az embernek szinte kedve támad elkárhozni vele.
A szolga jelentette, hogy a foglyot felhozták. A bíró mosolyogva fordult Károlyhoz.
– Fájdalom, teljesen szabad kezet kell engednem önnek, mert nekem itt rögtön tárgyalásom van. Nem hinném, hogy ön ezt zokon venné. A viszontlátásra és – igyekezzék elcsábíttatni magát; ez hasznára lehet mind a kettőjüknek.
Károly úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utóbbi szavakat.
– Nem értem – házsártoskodott magában – hogy lehet mindig, mindenféle vádlottban, örökkön csak az asszonyt keresni. Mintha nem volna elég leány és asszony a világon.
Aztán átment a szomszéd terembe. Sokszor megfordult a palotában, s tudta, hogy a védettjének itt kell rá várnia.
Csakugyan ott volt.
Az ablaknál állt, háttal az ajtónak. Úgy látszik, most látja először ezt az uj városrészt, melyet mintha gnómok építettek volna mesés hirtelenséggel.
– Kisasszony!…
Csak most vette észre, hogy másvalaki is van a szobában. Lassan, álmos mozdulattal fordult meg, mint a kit legkevésbbé sem érdekel, a mit végig kell hallgatnia. A hogy megpillantotta az ügyvédet, pár lépést tett előre, közönbösen, mint a kinek egy hivatalban éppen most kiáltották a nevét, hogy átvegye a régi írásait.
– Kisasszony – ismételte Károly – az elnöklő bíró úr tárgyalással van elfoglalva, de felhatalmazott rá, hogy a távollétében is értekezhessem kegyeddel. Bocsásson meg, hogy ujra zavarom, de elkerülhetetlen szükség még egynehány kérdést intéznem önhöz.
Széket mutatott neki. Irén leült, de olyan mozdulattal, mely világosan ezt mondotta, hogy:
– Legyen. A hatalmatokban vagyok. Azt tehettek velem, a mit akartok. Tűröm.
Károlynak úgy tetszett, hogy kissé megsáppadt első találkozásuk óta.
– Mindenekelőtt egy igen örvendetes ujságot kell közölnöm önnel. A szerencsés véletlen kezünkbe adta – édes anyjának és nekem – a rejtély nyitját. Fogom a gyilkost, s ez a gyilkos: maga Barcsiné.
– Ah!
Irén oly meglepetten emelte fel a fejét, s ez a hosszú »ah« oly különösen hatott Károlyra, hogy az első pillanatban összerezzent.
De aztán az a pár szótag, melyet Irén szinte gépiesen ismételgetett, eloszlatta ezt a kellemetlen hatást.
Károly, ki az imént szinte megdöbbenve nézett fel rá, rajta felejtette a tekintetét, de ez a tekintet már nem volt fürkésző, mint előbb; ellenkezőleg, »a beteg gyík« nézhetett így »a kígyóbűvölő«-re.
A szőke leány elragadó volt ebben a pillanatban. Szép, fehér, finom arczbőre alatt ujra felcsattant a vér, a szeme csupa mosolylyá változott át, s a lélek ismét kiült az arczára. Az öröm, ez a nagy bűbájos, felszínre hozta szép arczának összes kincseit, mint a hogy a napsugár megvilágítja néha a tenger minden csodáját.
– Beszéljen, beszéljen.
Most már érdeklődve hajolt előre, s összekulcsolva karjaival a két térdét, lázasan leste a szót az ügyvéd ajkáról. A tekintete, mint két parázs égett, s mindenüvé követte a Károly szemét, mint a hogy a lámpák követik a kémkedő őrjáratot.
Károly alig tudta, mit beszél. Egyébre gondolt, nem a detektív-sikereire.
A leány mindinkább fokozódó érdekkel hallgatta. Felkönyökölt az asztalra, előbb az egyik karjával, aztán a másikkal is, és le nem vette a szemét Károlyról.
– De hisz ez nagyszerü! – szólt aztán, mikor Károly bevégezte.
Felugrott a székéről, s pár perczig izgatottan járt fel s alá a hivatalszobában.
– Ezek a bizonyítékok – szólt Károly – rám nézve tökéletesen meggyőzők, de rajta kell lennünk, hogy a törvényszékkel is elfogadtassuk a mi felfogásunkat, s eloszlassunk minden, de minden kételyt, a mely még ránk nehezedik. Azért…
Mintha nem hallgatott volna rá. Mintha a saját gondolataival lett volna elfoglalva.
És csakugyan. Nem vette észre, hogy Károly nem fejezte be a mondatát.
– Azért meg fogja engedni, hogy még egy pár kérdést intézhessek önhöz, jelentéktelen, mellékes kérdéseket, pusztán azért, hogy a beszédemben ne legyen semmi hézag, s hogy a végtárgyalás világot vessen a legapróbb részletekre is…
– Mi az? Vagy úgy? Igen, igen, csak kérdezzen.
És megállt előtte.
Károly hamarjában nem tudta, hogy miképpen fejezze ki az első kérdését. Csak most jutott eszébe, hogy kételyei tulajdonképpen nem a tényekre, hanem a kisasszony jellemére vonatkoznak. De ez is hozzátartozik a közvetett bizonyításhoz.
– Kegyed, mint édesanyja mondja, sokáig nem akart beleegyezni, hogy a hirdetésre hivatkozva, megirják Wernernek az ajánlkozó levelet?
– Természetesen. Engem kisasszonynak neveltek. Képzelheti, semmi kedvem se volt hozzá, hogy cselédnek lássam az anyámat is és magamat is. De, hiába, meg kellett adnom magamat a sorsomnak. Nem volt más választásunk.
– Igazán nem? Kegyed letette a tanítónői vizsgálatot.
– Ugyan sokra mentem vele! Higyje el, egy fél esztendeig egyebet se tettem, mint hogy fűnek-fának kínálgattam a tudományomat; nem kellett senkinek. Egyszer, hosszas és alázatos levelezés után, végre elértünk annyit, hogy egy előkelő hölgy alkudozásba bocsátkozott velem, s magához hívatott. Szegény anyám ujjongott örömében, de a boldogsága nem tartott sokáig. A nagyúri hölgy, mihelyt meglátott, tüstént le is mondott rólam. Elég őszinte volt megmondani: miért. Neki elve, magyarázta bizalmasan, hogy nem tart a háznál se szép komornát, se szép nevelőnőt. Igazat adtam neki, és tovább álltam.
– S aztán lemondott minden ujabb kisérletről?
– Aztán bejártam a fél várost, hogy állomást szerezzek. Sorra látogattam mindazokat a hatalmasokat, a kik az efféle irígylésreméltó állásokat osztogatni szokták. Ezek az úriemberek kétféleképp fogadtak. A legtöbben kijelentették, hogy örülnek, ha a tulajdon leányaiknak, húgaiknak szerezhetnek helyet; mások viszont mindent megígértek, de cserébe egy kis szivességet kértek tőlem. Köszönöm szépen! Ha eladom magamat, nem adom el magamat semmiért. A kedves jó öreg urak! Dobjam oda nekik a becsületemet, aztán kegyesen kiutalványoznak egy kis állomást, a melyből nagy kínlódva megélhetek, ha élni való vagyok. Nem kértem ebből a kegyből; inkább elmentem cselédnek.
Károlyra nagyon kellemetlenül hatott ez a kéretlen nyiltság. Gyanakodva nézett a szőke leányra: vajon nem hallgat-e el valamit. Különösnek találta, hogy a leány most sokkal nyugodtabban beszél, mint előbb. Vajon, eszébe se jut, hogy kisasszonyok efféle dolgokat nem szoktak tárgyalni?
Mintha eszébe se jutott volna. A haját igazgatta.
Az ügyvéd úr egyszerre rosszkedvü lett, maga se tudta, miért. S minthogy fölöttébb emberi dolog, firtatni mindazt, a mi rossz kedvet okoz, nem állhatta meg, hanem tovább kérdezősködött.
– Milyen volt a viszony kegyed és Werner közt?
A leány vállat vont.
– Istenem, elképzelheti. Ez a haldokló a fejébe vette, hogy szerelmes belém, s nekem el kellett nyelnem az udvariasságait. Végre is jobb volt, mintha durvaságokban lett volna részem. Különben kevés jobb embert ismertem, s én nagy hálával voltam iránta, hogy megmentett a nyomorúságtól.
– Tudott kegyed a végrendeletről a Werner életében?
– Nem tudtam, hogy a végrendelet megvan, de sejtettem, hogy a vagyona egy részét rám fogja hagyni. Említett ilyesmit egynehányszor.
– Hanem… igazán különös… miért nem vette el önt feleségül?
Irén bámulva nézett rá.
– Mert nem akartam hozzá menni!
Olyan hangon mondta, mint ha ez a legtermészetesebb dolog volna a világon. Károlynak földerült az arcza.
A kellemetlen érzés, mely előbb elfogta, hirtelen eloszlott. Tetszett neki a felelet, s kezdte másképp megítélni a bizalmasságot, mely az imént oly visszásan hatott rá.
– De végre is… – bolygatta tovább a dolgot – önök nagyon nehéz helyzetben voltak. Kegyednek gyakran eszébe juthatott, hogy ha elfogadja a Werner kezét, egyszerre megmenekül minden gondtól, s az édesanyját is megszabadítja attól, hogy öregségére nélkülöznie kelljen. Míg így… Werner minden órában meghalhatott, s nagyon könnyen a nélkül, hogy intézkedett volna az ön javára… a mikor ujra kezdhették volna a rossz napokat.
– Igaza van, mindez gyakran megfordult a fejemben. Többet mondok, egy rossz órában haboztam is… De, isten tudja, babona volt vagy efféle… Szóval, nem akartam végképp lemondani róla, hogy egyszer azé legyek, a kit szeretni fogok.
Károly oda sandított a leány arczára. Meg akarta lesni, hogy a szem nem hazudtolja-e meg a szavakat?
Nem talált ott semmit. Ha a hangja egyszerü volt és természetes, a tekintete nem árulta el a gondolatát. Az ablakpárkányon egy csíz ugrándozott; azt nézte.
– Ismerte ön közelebbről a végrendeleten szereplő két tanút?
– Az egyiket igen: az öreg Csányit. Ez mindennapos volt a háznál; ott volt a halála előtti napon is. A másikat alig láttam kétszer. Azt hiszem, meg se ismerném, ha úgy véletlenül előkerülne – a miért mindennap imádkozom.
Károly hamarjában nem tudta, mit gondoljon erről a mindennapos imádságról. Vajon csak szóbeszéd-e, vagy olyan valami, a mit, ha tetszik, komolyan is vehet?
És ámbár ehhez már semmi köze se volt a védőügyvédnek, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:
– Szokott imádkozni?
A szőke leány meglepetve nézett a szemébe, és azt felelte neki:
– Természetesen.
Vagy ez a szó, vagy a tekintet, mely kísérte, de egyik a kettő közül nagyon megtetszhetett Károlynak, mert ettől fogva egészen más hangon szólt a leánynyal, mint előbb. Károlynak volt egy gyöngéje: szerette a vallásos asszonyokat.
IV.
Három nappal később, este kilencz óra tájban, a Flórencz-kávéház legnagyobb asztalánál egy kisded, de annál előkelőbb társaság szorongva várta Levetinczy urat.
Egy felkapott védőügyvéd első segéde mindig nevezetes személyiség, de Levetinczy úr meg éppen nagy ember volt a Flórencz-kávéházban. Itt szokta ugyanis jogi és politikai fejtegetéseit előadni a fiatalabb ügyvédbojtároknak, a kik a Flórencz-kávéház látogatóinak a zömét alkották, s szavának súlya volt, mert tudták róla, hogy az irodában nap-nap után érintkezik a közélet összes előkelőségeivel.
A vacsora után ülésező szűkebb körben a Levetinczy úr érdekes személye volt a középpont, s ebben a meghittebb kis társaságban mindenki meghódolt a népszerü ifju jogász szellemi felsőbbségének.
A szava döntött, s quos ego-ja elcsendesített minden vitatkozást. Adomáit a pinczérek is kiderült arczczal hallgatták, s ha Levetinczy úr gondokba volt merülve, mindenki tudta, hogy a politikai helyzet feszült, s hogy már a legközelebbi jövőben nagy események várhatók.
Levetinczy úr nem is igen maradt el a Flórencz-kávéházból, s igazán csak itt érezte jól magát. A nap fáradalmai után jól esett neki ez az esti pihenő, s a hogy a vacsoráját elfogyasztotta, hűséges törzskarával sietve vonult be a kis feketekávék és a nagy eszmék füstös otthonába.
Ahhoz, hogy Levetinczy úr esti kilenczkor még ne legyen a Flórencz-kávéházban: igen nagy dolognak kellett történnie; s úgy látszott, ez a nap csakugyan az események napja volt, mert az összes vendégek csak úgy kapkodták egymás kezéből az esti lapokat.
A törzsasztal vendégei égtek a türelmetlenségtől, s egyre sűrűbb és egyre aggodalmasabb pillantások röpködtek az ajtó felé. Hiába, Levetinczy úr nem jött.
Végre, kevéssel tíz óra előtt felpattant az ajtó, s Levetinczy úr, kalapját a kezében tartva és folyton törölgetve a homlokán gyöngyöző izzadságot, de olimpusi arczczal, belépett a terembe. Justinianus két ifju tanítványa volt a nyomában, a kik a fogadtatás alkalmára siettek ünnepies arczot vágni.
A várakozók fölugráltak a székeikről s körülfogták Levetinczy urat.
– Nos? Nos?
– Győztünk! – szólt Levetinczy úr.
– Brávó! Éljen a nap hőse!
A nap hőse alig győzte a sok kézszoritást elfogadni. Az egész kávéház sietett üdvözölni. Egy pár hatalmas basszus még egy pár éljent röpített a fejéhez; s a kávés boldogan mosolygott az ünnepi csoportozat mögött.
– Hanem meleg nap volt – kezdte közléseit az ünnepelt – ugy-e, Czipár?
Czipár erősítette, hogy úgy van, s Levetinczy úr még egyszer megtörülte a sugárzó homlokot, melyen most egész Flórencz tekintete csüngött.
– Az idegeim meg vannak törve, le vannak szerelve. S bizony szerencse, hogy a tárgyalásnak vége, mert ha csak egy félórával tovább tart, engem mentők visznek haza. Nem igaz, Kucsera?
A megszólított nem késett csatlakozni a hírneves szónok összes kifejtett és kifejtendő nézeteihez. A többiek hallgattak, s a nap hőse felhasználta a beállott szünetet, hogy egy dísz-feketét hozasson.
– Tehát fel vagytok mentve? – tért át a napirendre a társaság egyik tekintélyesebb tagja.
– Hogy fel vagyunk-e mentve? – mennydörgött Levetinczy úr. – Ne azt kérdezd, barátom, hogy fel vagyunk-e mentve, hanem azt: miképp állunk bosszút a vádlóinkon, hogyan morzsoljuk őket össze, s a viperát mikor törjük kerékbe? Nem fölmentettek bennünket, barátom, hanem bocsánatot kértek tőlünk. Az elnöklő bíró sírt, mint egy gazdátlan krokodil, s az ügyész nem elejtette a vádat, hanem földhöz csapta. Ugy-e, Czipár?
Czipár némán intett igent, s a nap hőse, felhajtván feketéjét, folytatta a szót.
– Hanem azt meg kell adni, hogy a Princz pompásan viselte magát. Minő ember! Micsoda hidegvér! Mindjárt az az első összetűzés az ügyészszel! De hisz ezt olvasták az esti lapokból. Aztán a szóvita az írásszakértővel, melynek a végén a szegény ember kénytelen megvallani, hogy az ő szakértelme, ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes. S végre a nagy jelenet! Nem, urak, nem képzelik, hogy ennek a nagy jelenetnek micsoda óriási hatása volt!
A »nagy jelenet«-et a hallgatóság nem értette; ez már nem volt bent az esti lapban. A közvélemény részleteket követelt, s Levetinczy úrnak engednie kellett. Csak Czipár és Kucsera mosolyogtak a jól értesültek felsőbbségével; Czipár és Kucsera tudtak mindent.
– Tehát figyeljenek, urak – szólt a nap hőse – következik a vádló kihallgatása. Türelemmel hallgatjuk végig az elnök és az ügyész összes kérdéseit; aztán következünk mi. Ekkor fagyosan azt kérdezzük Barcsinétól:
»Mit keresett ön a gyilkosság reggelén hat és hét óra közt a Werner-ház molnár-utczai kapujában?«
A vádló természetesen mindent tagad. Nem volt ott soha, azelőtt se, sehol, nem is létezik.
Úgy; megköszönjük a feleletet. Aztán másra térünk át, s kifejezzük igénytelen kiváncsiságunkat, mely megkérdezni indít: mi szüksége volt a vádlónak másodika és negyedike közt annyi morfium-szolúczióra, hogy három különböző orvostól három különböző baj czímén szerzett be morfint rendelő reczepteket?
A vádló hebeg, mindent tagad, a Princz pedig, be nem várva a felvilágosítást, gúnyosan folytatja a kérdéseit, és kifejti, hogy semmiképp sem érti, mért kellett ezeket a gyógyszereket három különböző gyógyszertárban csináltatni meg.
Barcsiné nem tud semmiről semmit a világon. Erre mi bejelentjük Simon Júlia, Löffler Johanna, Krisztics, Langer és Kovács tanúinkat. A törvényszék meg van illetődve, s az ügyész elkezd fészkelődni.
Természetesen a tanúk úgy vallottak, mint a parancsolat. Simon Júlia, cselédleány, látta vádlót a gyilkosság reggelén, a mondott helyen, s ráismer határozottan. Löffler Johanna, vádló elcsapott szakácsnője, hit alatt vallja, hogy Barcsiné a gyilkosság éjjelét nem töltötte odahaza, a mire véletlenül jött rá.
A többi három tanú tisztán emlékszik a reczeptekre, s részben a reczept alján jelzett névre, részben a vádló személyére. És – most jön a nagy jelenet – vádló a Princz keresztkérdései között megvallja, hogy Simon Júlia valóban őt látta, hogy a gyilkosság éjjelét csakugyan nem otthon, hanem a vádlott szobájában töltötte, hogy a szóban forgó reczepteket mind ő csináltatta meg, egy szóval, hogy a tanúk igazat beszélnek.
Általános elképpedés. Mindezekre a rejtelmes dolgokra vádló, a ki immár vádlottá változik át, csak nevetséges magyarázatokat tud adni.
Előadja, hogy idegbajos, hogy a kérdéses időben is beteg volt, s hogy fájdalmait, melyek a betegséggel járnak, csak ez az egy szer tudja csillapítani; végre, hogy ezért kérte volna meg a háziorvosát az első reczept kiállítására.
Azután a következő tündérregét ereszti meg a három orvosról s a három gyógyszertárról:
Abba a tévedésbe esett volna, hogy – mert a szokott adag ezúttal nem hatott, a háziorvosa pedig, a ki az első reczeptet írta, időközben elutazott valahová – más, idegen orvoshoz fordult, még pedig olyan baj ürügye alatt, melynél könnyebben rendelik a morfint, mint az ő bajánál. De ezzel sem ért czélt, s még folyvást szomjazta a morfium-szolúcziót. Most azonban már nem mert ehhez az idegen orvoshoz fordulni, attól tartva, hogy ez gyanusítani találja, s így nem maradt egyéb hátra, mint elmenni egy harmadikhoz. A rendes gyógyszertárához is ezért lett hűtelen; nem akarta, hogy az idegen és különböző orvosok reczeptjei feltűnést keltsenek.
Még ennél is silányabb lovagtörténettel áll elő, mikor arra kerül a sor, hogy fölöttébb gyanús éji látogatását magyarázza meg.
Állítólag egy fenyegető levélért lopózott volna be a vádlott szobájába, melyet régebben írt ügyfelünknek, s mely aggasztani kezdte. Ott aztán megrekedt, hosszasan magyarázgatja, hogyan. S mert tudta, hogy ide nem jön utána senki, czélszerünek találta megvárni a hajnalt és a kapunyitás idejét, s csak azután menni el.
Képzelhetik, tisztelt uraim, miképpen bánik el a Princz ezekkel a nyomorult mesékkel! Kiforgatjuk a vádlót minden állításából, szembe állítjuk összes ellentmondásait, sorra álczázzuk le az egybevágó gyanus jelenségeket, és végre az utolsó ítélet harsonájaként dörögjük fülébe a megsemmisítő kérdést: miért titkolta el mindezt olyan mélységesen, hogy a vizsgálatnak az egész dologról még csak sejtelme se volt?!…
S a vádló kénytelen megvallani: azért, mert attól tartott, hogy ha szól, őt fogják vádolni a gyilkossággal is…
Te mondád! – mennydörögtem volna én a Princz helyén, de a Princznek már más járt a fejében.
Egyre feszültebb érdeklődés közepett a Princz egy uj tanut jelent, s a tanut a hallgatóság közül kell előczitálni.
A tanu Bárdosi, bornagykereskedő, a meggyilkolt egyik legjobb barátja. Csak egy kis dolgot tud, de ez a kis dolog most már sokatmondó, sőt világosságot gyujtó. Werner, három nappal a halála előtt, titokban elmondta neki, hogy végrendeletet csinált ügyfelünk javára, s hogy ezt a végrendeletet Csányi és Fritze írták alá, mint tanúk.
Ha látták volna, tisztelt uraim, a szakértőket! A szakértők egyszerűen tönkre voltak silányítva. Már nem is mosakodtak, csak azon erőködtek, hogy a tévedést egymás nyakába sózzák. Ez volt a tárgyalás egyetlen derüs részlete. De ekkor nagyon sokat nevettünk; annyit nevettünk, hogy Kucsera valósággal belebetegedett a mulatságba.
A többit kitalálják. Az ügyész feláll, elejti a vádat, a törvényszék fölmenti a vádlottat, az iratokat átteszik az ügyészséghez az uj vizsgálat megejtése végett, ügyfelünk elájul az izgatottságtól, s mi diadalmaskodunk, mint mindig.
– Különben – fejezte be Levetinczy úr az áhitattal hallgatott előadást – tessék elhinni, mindebben az a legkülönösebb, hogy a milyen mesteri, magasztos és remek volt a védelem, ügyfelünk tisztára nekünk köszönheti, hogy fölmentették. Mert előttem az ő dolga még most se tiszta munka. Nagyon becsületes képe van, s higyjék el, uraim, az ilyen nagyon becsületes arcz mindig gyanús.
– S a gonosz arcz kevésbbé? – kérdezte valaki.
– Gyanús ez is, az is. Előttem mindenki gyanús, a ki él – felelt Levetinczy úr, egy ellenállhatatlan pillantással tisztelvén meg a feliró kisasszonyt.
Levetinczy úr fene gyerek volt.
– Hogyan? – szólt közbe valaki, a ki felfogta a jelentős nyilatkozat egész értékét – ön, a védelem jobb keze, kételkedik akkor, mikor az ügyész és a törvényszék már megadták magukat?
Levetinczy úr mosolygott.
– Én mindig kételkedem – válaszolt. – Kételkedem mindenben, végső lehelletemig. Az igazi jogász soha se szűnik meg kételkedni.
– Lássák, uraim – folytatta a nap hőse, elégedetten tartva szemlét figyelmes hallgatóin – hogy a szóban forgó esetnél maradjunk, ennek a mi dolgunknak még most is van egy kis bibéje. És pedig az, hogy Fritze, a ki az egyetlen képzelhető komoly tanú – volt, nincs. Ha Fritze visszatérne, bizonyára minden kiviláglanék, de attól tartok, Fritze soha se fog visszatérni. Ki tudja, hogy a rejtély kulcsa nincs-e örökre eltemetve az atlanti óczeánban? Ha nincs is, Amerika nem könnyen adja vissza a vendégeit. Kívánom ügyfelünk érdekében, hogy ezzel az egygyel kivételt tegyen, s hogyha majd Fritze megkerül, akkor, akkor én is megadom magam. Addig azonban engedjék meg, tisztelt uraim, hogy azt kiáltsam: »Éljen a védelem!« S talán nem szerénytelenség hozzá tennem, hogy ha az ügy folyvást homályos is, mi, mi megtettük a kötelességünket.
Dörgő éljenzés volt a válasz az ünnepelt szavaira. Egy úr szomorodnit hozatott, s minthogy a kávéházból a legutolsó idegen is kivonult, a védelem jobbkezét számos szónok éltette. Levetinczy úr meghatottan fejezte ki köszönetét, s szerényen hárította el magától a siker felét, megemlékezvén távollevő főnökéről, a »Princz«-ről.
Aztán másról beszéltek. Megeredtek a szokott szőrszálhasogató jogi vitatkozások, melyeket Levetinczy úr elnézéssel vegyes jóakarattal hallgatott. Nem szólt többé egy szót se, csak mosolygott. Így mosolyoghatott Zeusz, Érosz és Hébe kedves kötődésein.
Később azonban elkomolyodott, s annak az embernek a bánatosságával, a kit immár untatnak sikerei, átengedte magát a merengésnek. Elnézett a vitatkozók feje fölött, s a régi jó időkön mélázgatva, halkan dudorászni kezdett: »Mikor dédem ifju volt…«
*
A déd ifjusága s a Levetinczy úr későn kelése szerves összefüggésben állottak egymással, s másnap már fél tiz felé járhatott, mikor az irodában megjelent. Egy kissé tartott tőle, hogy fogadtatása nem a legszivesebb lesz, de – legnagyobb meglepetésére – Károly sugárzó arczczal jött eléje, s azzal fogadta, hogy:
– Tudja-e, mi ujság?
– Nem én.
– Az, hogy a mi Fritze barátunkat Hamburgban elfogták, s pár nap mulva szerencsénk lesz színről-színre látni. Nézze.
És mutatta a sürgönyt, melyet a bíró épp most küldött át hozzá.
Levetinczy úrnak majd leesett az álla bámulatában. Nem tudta, azon csodálkozzék-e inkább, hogy az események ennyire siettek őt megczáfolni, vagy azon, hogy a Princznek ez a sürgöny ilyen gyerekes örömet okoz? Ha a főnyereményt üti meg, nem örülhetett volna jobban.