Őszi napsugár; A gyanu

V.

– Szabad?

– Ki az?

– Én, Szombathy.

– Rögtön, ügyvéd úr… Bocsánat, nem vártuk ilyen korán.

– Ó, előrelátható volt, hogy a tárgyalás nem fog sokáig tartani.

– Egy pillanatnyi türelmet kérek csak, azonnal fel vagyok öltözve.

Alig, hogy mondta, Károly már hallotta is a lépéseit.

A kulcs megfordult a zárban, s Irén mosolyogva nyitott ajtót.

– Ne tessék azt hinni, hogy délig alszom. De ma már harmadszor csinálok toalettet, mint ha nagyúri hölgy volnék. Képzelje, alig használhatom a ruháimat. Kifogytam belőlük a… szóval, mialatt nem voltam itthon.

És kezet nyujtott neki.

– A mama talán elment hazulról?

– Igen, de azonnal itthon lesz. Csak jöjjön be bátran.

– Nini, az én arczképem!

– Képzelje, a mama vette. Tudja-e, hogy a mama beleszeretett önbe?

– Igazán, nem gondoltam volna. Hanem arra emlékszem, hogy egy pár héttel ezelőtt megfojtott volna egy kanál vízben.

– Igen, mikor először találkoztak.

– S megtudta a kételyeimet, vagy jobban mondva: az aggodalmaimat?

– Ó, azóta már nagyon megbékült önnel.

Egy pillanatra elhallgattak. Azután ismét Irén szólalt meg, de halkabban, mint előbb:

– Miért nem mondja, mi történt? Elitélték?

– El.

– Tiz esztendőre? Tizenötre?

– Életfogytiglan.

– Ó, a szerencsétlen! Életfogytig börtönben lenni… Brr!

És idegesen rázkodott össze. Aztán a tükörbe nézett, s ott felejtette a szemét.

– Előrelátható volt – folytatta Károly – hogy ez lesz a sorsa. Mióta a Fritze vallomását felolvasták előtte, maga is tudta, hogy el van veszve. Ettől fogva épp olyan levertté, szinte érzéketlenné vált, mint a milyen féktelenül szenvedélyes és eszeveszetten tomboló volt előbb.

– Emlékszik rá, mikor a házmester esküt tett rá, hogy ő volt az, a kit éjjel a folyosón látott?!… Nem tudom, mennyiért nem adnám, ha ezt a jelenetet nem kellett volna látnom.

– Hát még mikor az ápolónő azzal a fölfedezéssel állott elő, hogy a rejtelmes éji alak sötét ruhában volt!

– Jaj, ne is beszéljünk ezekről a rettentő jelenetekről!

– Az utolsó időben nagyon megszelidült, s ma alig lehetett a szavát hallani. A védője se volt sokkal beszédesebb. A hamis vád dolgában nem is védekezett, csak azt iparkodott kimutatni, hogy a gyilkosság ténye nincsen bebizonyítva. A törvényszék azonban más véleményen volt.

Megint elhallgattak. Irén fölkelt, odament a nagy álló tükörhöz, s megigazította a haját, mely pedig rendben volt előbb is. Aztán, lassan fel s alá járva a szobában, így szólt, mintha magának beszélne:

– És most, miután minden rendben van, üljünk bele a vagyonba, mely két embernek okozta a vesztét. Vagy, ha ez nem tetszik, feküdjünk le és haljunk meg éhen.

Károly nagyon megörült ennek a – nem közönséges érzékenységre valló – keserüségnek, de úgy tett, mintha megbotránkozott volna rajta:

– Mi jut eszébe?! Csak nem kezd el tépelődni, hogy vajon elfoglalja-e jogos tulajdonát!…

– Pedig azt cselekszem. Egy cseppet se tesz boldoggá ez az én jogos tulajdonom. Ugyan szép tulajdon! Hogy egyszer végre valamim lehessen, két életnek kellett elpusztulnia. Mert annyi bizonyos, hogy ha akaratom ellenére is, ezek mind a ketten az én áldozataim. Ha annak a szegény vén embernek nem támad az a szerencsétlen ötlete, hogy belém szeressen s nekem szánja a vagyonát, talán még ma is élne; s ha ez a boldogtalan teremtés nem félti oly szörnyen ezt a vagyont, mely joggal csak rá nézhetett, nem sodródik a romlásba, hanem élne szépen, tisztességben.

– De hát tehet ön minderről?

– Hogy nem tehetek róla, ez meglehetősen sovány vigasztalás. Azért, ha valaha betévednék abba a rettentő emlékü házba, s még egyszer látnám azt a karosszéket, melyben az én szerencsétlen jóltevőm olyan félénken óvta szellőtől, hidegtől, szegény, nyomorult kis létét: csak az jutna eszembe, hogy ha ez a szék üres, azt az én szép szemem okozta. S ha birtokomba venném, a mit a törvény nekem itél, a hányszor hozzányúlnék egy pohárhoz, egy székhez, egy gyertyatartóhoz, mindig arra kellene gondolnom: a kit ez a pohár, ez a szék, ez a gyertyatartó a természet jogán megillet, börtönben szenved, életfogytig, örökkön örökké, én ellenben békén gazdasszonykodom, nem látok bajt, szükséget, rendelkezem, intézkedem s örülök a létnek – mert nekem szép szemem van. Ó, hogy nincs senkim, a ki durva munkát bízna rám, a ki megdolgoztatna reggeltől estig, de megadná az én tisztességes, édes kenyeremet!

Károly elég jó ember volt, de most, kivételképpen, nagyon tudott örvendeni ezeknek a könnyeknek.

– Mit szólna hozzá – kérdezte a leánytól – ha én segítenék önnek megtalálni ezt a kenyeret is?

A leány megállt előtte, s rá függesztette azt az akaratlanul is gonosztevő, rovott multu szempárt.

– Mit szólnék hozzá? Nem szólnék hozzá semmit, hanem megcsókolnám érte a kezét, s örökkön hálás szolgálója volnék.

– Ne felejtse el, hogy ez a kenyér meglehetősen száraz kenyér. Volna bátorsága, s különösen volna kitartása: egész nap robotolni, nehéz munkában, pusztán a betevő falatért?

– Kisértse meg: volna-e kitartásom?!

– S rá tudná szánni magát, hogy napjában nyolcz órát vesződjék maszatos házmester-gyerekekkel, ábéczét oktasson sziklakemény fejeknek, csak azért, hogy ha beesteledik, konyhamunkára fogja ezt a fehér, dologtalan kezet?

– Hogy rászánnám-e magamat? Ó, mily örömmel!… El se tudja képzelni, mily boldoggá tenne, hogy ha meg tudnék élni abból az árva, nyomorult kis tudásból, a mely akármilyen szegényes, mégis csak az enyém!…

– S vissza tudná utasítani az örökölt vagyont ezért a semmiért?

– Már megtettem. Itt a kezem rá. Ez a dologtalan kéz.

– Ne igérjen semmit. Majd meglássuk.

– Majd meglássuk.

– De mit szól mindehhez az édesanyja?

– Kérdezze meg tőle, mert ime, már jön.

VI.

Hat esztendővel később, egy borongós csunya téli reggel, Károly nagy munkában volt. Pakolt.

Nesztelenül, lábujjhegyen sürgölődött egy nagy bőrláda meg két kis táska körül; koronkint, mint egy tolvaj, meg-megállt és hosszan hallgatózott: vajon nem kapják-e rajta?

Nem kapták rajta. Köröskörül mindenfelé mélységes csönd. Károly elmosolyodott, és így beszélgetett magában:

– Mire fölkel, minden be lesz pakolva, s én eldicsekedem vele, hogy: tessék, magam is tudtam boldogulni. Az igaz, hogy nagy munka volt, de ime, mindjárt megvagyok nélküle is. Persze, azért ki fogok kapni, de mindegy. Akármilyen ügyetlen vagyok is, mégis sikerült kijátszanom… Hogy ő ezt nem engedi!… Majd, hogy még beteggé tegye magát!

Leszorította a láda tetejét, s aztán ráült, mint egy zsivány a kincseire. Odakint világosodni kezdett.

Elfujta a gyertyáját s kitekintett az ablakon.

– Teringettét, még elakadok az úton!…

A hó egész éjjel esett, s hajnal óta fagyos szél süvöltözött végig a körúton. A hőmérő a zérus alatt járt, s a műkedvelő utczaseprők, a kik violaszínre gémberedett arczczal fogtak a munkájukhoz, térdig jártak a frissen esett hóban. Károly láthatta, hogy a kutyát is kár volna kiverni az utczára.

– Pedig már olyan régen nem láttam őket!… – tanakodott magában. – S ha most elmaradok, ki tudja, mikor jutok hozzá megint, hogy három napra elmehessek?!… Eh, mégis csak megyek! A legrosszabb, a mi történhetik, az, hogy egy-két órára megreked a vonat. Hát ez se lesz valami rettentő szerencsétlenség.

Körülnézett a szobában: csakugyan kész volt mindennel. Aztán egy pillantást vetett az órájára; hamarább elkészült, mint hitte volna.

– De hisz még szundikálhatok is egy kicsit!… Brávó, annál jobb.

Ledőlt a kanapéra s meggyujtott egy czigarettát.

– Százat egy ellen, hogy ki fogok kapni – nevetett magában.

S előre örvendezett neki, micsoda jelenet lesz abból, ha majd kisül a turpisság. Büszke volt a csinyjére, mint egy merész, hősi elhatározásra.

– Károly! Alszol?

Valaki bedugta a fejét az ajtón.

Károly felugrott a kanapéról.

– Én? Dehogy! Csak titeket nem akartalak felkölteni.

– Már fel is öltöztél?!… De hisz van még elég időd! Nini, hát ez mi? Talán csak nem jutott eszedbe, hogy nélkülem pakolj be?!

Károly nevetve ölelte meg a zsémbelő asszonykát.

– Majd bizony, hogy beteggé tedd magad!… Aztán, hogy mehettem volna el nyugodtan, ha előbb azt látom, hogy te itt hajladozol… Látod, te nem gondolsz eléggé…

– Csitt! És ne fojts meg a csókjaiddal.

– Köhögött még Irénke az éjjel?

– Nem, jó éjszakája volt.

– A többi is alszik még?

– Mint a bunda. Az előbb, mikor csengettek, Jánoska felébredt, de elaltattam megint.

– Hogyan? Csengetett valaki? Nem hallottam.

– Egy levelet hoztak; az van ráírva: sürgős.

– És azzal is téged vernek fel, szegény Irénem?!…

– A leány vette át, s nem tudta, beküldje-e hozzád az öreg Gyurit? A levelet egy törvényszéki szolga hozta, a ki erősködött, hogy keltsenek fel. De én nem engedtem, hogy háborgassanak.

– Igazán, furcsa gondolat hajnalban riogatni az embereket. Hol van az a levél?

– Itt, a szobámban.

Átmentek az Irén szobájába, mely, mióta a gyerekek köhögtek, inkább hasonlított kórházhoz, mint a családi boldogság fészkéhez. Az alvó apróságok előtt hosszú tanácsot tartottak, s Károly végre is megfelejtkezett a levélről. Mikor Irén, a kinek véletlenül a keze ügyébe akadt, figyelmeztette rá, már semmit se tudott róla.

– Miféle levél? Vagy úgy?!

Aztán feltörte és elolvasta. Ez volt benne:

Károly nem volt érzelgős kedvében. Boszankodva nyujtotta át a levelet Irénnek, s azt mondta neki:

– No nézd, micsodákkal nyaggatják az embert.

Irén megnézte az aláirást.

– Kálozdi! Ki ez a Kálozdi?

– Az ügyész. Nem emlékszel rá? Volt nálunk vagy kétszer.

Irén nem emlékezett erre az úrra. Elolvasta a levelet, s azt kérdezte az urától:

– Nos, elmészsz?

– Az ördög tudja, mit tegyek. Ha nem megyek el, egész nap nem lesz nyugtom. Képzelődni fogok, hogy isten tudja, miféle szerencsétlen akart hozzám folyamodni. Pedig fogadok, ez is afféle derék hölgy, mint a multkori rablógyilkos, a ki csak töredelmes gyónást kívánt tenni. Kell is nekem az ő gyónásuk!

Megnézte az óráját.

– Ha pedig elmegyek, akkor biztosan lemaradok a vonatról. Egy óra kocsin oda-vissza, fél óra a gyónásra, hát még, míg a vasúthoz kiérek!… Persze, hogy lemaradok.

– Végre elmehetsz az esti vonattal is.

– Mondjak le egy fél napról, mikor úgyis olyan kevés az időm! Az ember egyszer láthatja az anyját egy esztendőben, s még ilyenkor is fussak-jöjjek! Már úgy örültem ennek a rég várt alkalomnak, s most megakaszt ez a haldokló. Bánom is én a haldoklókat! Haljanak meg békességben, s hagyjanak békében engem is.

– Ó, Károly, hogy beszélhetsz így?!

– Aztán, kérlek, még az is megeshetik, hogy hiába maradok le a vonatról. Fogadni merek, hogy mire oda érkezem a haldoklóhoz, a haldokló már halott…

– De hátha még él?!…

– Te is azt hiszed, hogy el kell mennem? Hogy ez szent kötelesség, vagy micsoda?

– Azt hiszem, nyugodtabban utaznál el, ha teljesítetted a kívánságát. Különben, a mint gondolod.

– Jól van hát, isten neki. Küldj, kérlek, kocsiért. Pedig talán okosabb volna az első gondolatomnál maradni és nem menni el. Könnyen megtörténhetik, hogy valami boszúság ér. S annyi már bizonyos, hogy egy félnapot elvesztettem.

– Marad még két egész napod, meg egy éjszakád. S ezzel a fél nappal is tovább maradsz itthon.

Károlynak volt igaza: csakugyan okosabb lett volna nem menni el. A hindu azt mondja: »Ne menj sehová, mert nem tudod, mi vár rád.«

VII.

Az ajtó megnyilt, s a haldokló, egy utolsó erőfeszítéssel, fölemelte a fejét, hogy lássa, melyik érkezett meg: a pap-e, vagy az a másik?

Mikor meggyőződött róla, hogy: az a másik… – valami soh’sem érzett, pokoli gyönyörüség futott végig hideg tagjain. Egy pillanatig azt hitte, hogy meg fog gyógyulni.

– Végre!

Károly közelebb lépett hozzá, hogy jobban hallja a már nem tiszta beszédet, s az emlékeiben keresgélt: vajon hol, mikor látta ezt a szerencsétlent.

A haldoklókkal is úgy van az ember, mint az ujszülöttekkel: egyik olyan, mint a másik, alig lehet megkülönböztetni őket. Károly nem ismerte meg a váz-alakot.

A rabkórház embere, a ki Károlyt bevezette a czellába, letette lámpáját az egyik sarokba, s az ajtónál várakozott.

– Nem ismer meg? – kérdezte a haldokló.

Károly intett, hogy: nem, nem ismeri meg.

– Nem csudálom; megvénültem egy kicsit. Én vagyok az az asszony, a kit ön hat esztendővel ezelőtt elitéltetett, az úgynevezett Barcsiné. Emlékszik még erre a névre? Igen? Annál jobb. Küldje ki azt az embert.

Valami buta megdöbbenést érzett, talán csak azért, mert nem gondolt rá, hogy ez lehet az, a ki hivatta. Szerette volna ott tartani azt az embert, a ki bevezette; hirtelen úgy rémlett neki, hogy ez a kisérő még megoltalmazhatja valami nagy, nagy veszedelemtől, mely ebben a sötét czellában leselkedik rá. De a hamis méltóságérzet csodákat míveltet még a gyávákkal is; összeszedte minden férfiasságát, s elküldte az embert.

– Tudtam, hogy el fog jönni – kezdte Barcsiné. – Ez a legkevesebb, a mivel tartozik nekem; nekem, a kitől elvette a vagyonomat, a szabadságomat, az életemet. Van isten az égben: a boszúmat már nem vehette el. Tudtam, hogy el fog jönni.

Károly úgy tett, mint a ki türelmetlenkedik; a mint hogy csakugyan szeretett volna már odakünn lenni.

– Nagyon bőbeszédünek talál? Hagyja meg nekem ezt a kis mulatságot; utóljára történik. Holnap, ha szíves lesz ismét meglátogatni, annyit se fogok önnek mondhatni, hogy: jó napot. Különben nem sokáig veszem igénybe az idejét. A mit mondani akarok, rövid.

Károly arra gondolt, hogy talán a legokosabb volna oda se hallgatni, csak egyszerüen helytállni és másfelé gondolni, a mig amaz beszél. De nem tudta megállani, hogy ne hallgasson oda.

– A mit mondani akarok, ügyvéd úr, mindössze ennyi. Dögrováson vagyok, egy-két óra mulva kiköhögöm a lelkemet. Ha eddig nem hitte, most már elhiheti, hogy igazat beszélek. A sír szélén senki se hazudik. S én esküszöm önnek a lelkem üdvösségére, hogy ártatlan voltam abban a bűnben, a melyért elitéltek. Úgy legyen nyugodalmam a sírban, mint a mily igaz, hogy a testvérbátyámat nem én gyilkoltam meg, hanem az a leány, a kit ön megvédelmezett. Ártatlanul itéltek el, s ön volt az, a ki elitéltetett. Ön volt, a ki börtönbe záratott egész életemre, ön volt, a ki megrövidítette ezt a nyomorúságos életemet. Legyen átkozott örökre!

Aztán visszahajtotta fejét a rossz vánkosra, s nem törődött többet az előtte állóval. Nem szólt többé egy szót se, csak nyöszörgött.

Károly nem tudta, hogyan került ki a rettentő czellából. Csak arra emlékezett, hogy majd megfúlt, míg végig tapogatózott a végtelenül hosszú folyosókon. Egyszer el is tévedt, s bele telhetett egy negyedóra, mire a szabadba jutott.

Odakünn azonban rögtön magához tért. Az éles, friss levegő felkorbácsolta már-már megaludt vérét, s a bágyadt napsugár, mely a havas világot itt-ott megaranyozta, mint az élet híradója köszöntötte.

Elküldte a kocsiját és gyalog ment haza.

– Micsoda ostoba boszú! – beszélgetett magában, s nem vette észre, hogy egy ismerőse üdvözölte. – Mintha gyerek volnék, a kit olyan könnyü megriasztani! Persze, az az élelem, a melyet a börtönben kapott, nem ízlett a jó asszonyságnak, s gondolta magában: jó, majd egyszer megfizet érte. Azzal szépen befőzte a boszúját. Elég lelkierőre vall, hogy annak idején fel is tudta tálalni, de az ilyen erős lelkek engem nem ijesztenek meg. Nekem hajókötél-idegeim vannak, tisztelt asszonyság, s a kisértetes jelenetek nincsenek rám semmi hatással. A mit tudok, azt jól tudom, s a tények ellen hiába kapálózik a legagyafurtabb boszú is. Persze, a haldoklók szava! Mintha nem bizonyult volna be akárhányszor, hogy a haldoklók is hazudnak, sokszor mások érdekében is, de a legtöbbször boszúból! Ostobaság! Menjünk tovább.

Megállt, s végig olvasta a színlapot. Nem volt színházban már egy félév óta.

Aztán eszébe jutott, hogy az esti vonattal el fog utazni, meglátogatni az anyját, a ki a leánytestvérénél lakik.

– Annyi bizonyos – szólt magában boszúsan – hogy sikerült elrontania a napomat, s a hitvány boszúállásnak mégis van annyi hatása, hogy az örömömet egy perczre megzavarta. Eh, mit! Holnaputánra már elfelejtem az egész esetet!

Megnézte az óráját.

– Ezért csakugyan nem volt érdemes lemaradnom a reggeli vonatról. De mindegy. Régi dolog, hogy a legnagyobb boszúságainkat a jószívüségünknek köszönhetjük.

Haza ért, s lassan felballagott a lépcsőn. Most vette észre legelőször, hogy anyósának igaza van, az első emelet kissé magas.

– Nos, mi történt? – kérdezte Irén, a mint benyitott hozzá.

– Mi történt volna? A mi máskor. Ostobaság volt elmennem.

– Valami kellemetlenség ért?

– Nem értem, mért vágsz olyan aggodalmas arczot. Miféle kellemetlenség érhetett volna? Láthatod, hogy itt vagyok. Egy közönséges komédiához hívtak, mint már akárhányszor.

– Boszúsnak látszol?

– Csak nem jöhetek tánczolva egy haldoklótól?! Különben, mit érdekel téged ez az egész dolog?!

– Bocsáss meg, azt képzeltem, valami boszúság ért.

– Világos, hogy nem nagy gyönyörüségemre szolgált a dolog. Mintha bizony az ilyen jelenetek akárkit is mulattatnának. Mondom, ugyanaz a komédia volt, mint a rablógyilkossal. A különbség csak az, hogy ez nem jajgatott, hanem átkozódott. És most, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.

– A mint akarod.

Aztán egyébről beszélgettek.

De Irén előtt oly különösnek tűnt fel a férje tekintete, hogy nem tudta elfojtani ezt a kérdést, mely már egy óra óta kísértette:

– Mi bánt téged, Károly? Ugy-e, annak a rabnak az átkozódásai?… ki volt az a rab?… Mondd el, édes kis férjem!

Károly egy pillanatig rémülten meredt rá; majd indulatosan pattant fel.

– Mit törődöl vele?! Csak nem fogok neked beszámolni a peres ügyeimmel is?! Maholnap már beleavatkozol minden ügyembe, a számadásaimba, könyveimbe, a periratokba…

Aztán belátta, mennyire igazságtalan volt, s igyekezett jóvátenni az elkövetett hibát. Magához vonta a feleségét és megcsókolta.

– No, ne haragudjál, édes angyalom, de látod, vannak dolgok, a melyek nem arra valók, hogy az asszonynak kellemeskedjünk velük. Te azt nagyon jól tudod, hogy imádlak. Elégedjél meg ezzel a tudattal. Légy szép, légy vidám, légy jó anyja a kis gyermekeinknek. A gondokat, a bajt, a pörlekedést hagyd nekem egészen.

És rajta volt, hogy maga is vidám legyen.

Délig sikerült is a dolog, de ebéd alatt Irén egy ártatlan szava mindent elrontott. Azt kérdezte az urától, hogy rendben van-e a podgyásza, nem felejtett-e ki valamit?

Károlyon hirtelen megint kitört a rosszkedv.

– Ugyan mért akarod olyan szörnyen, hogy elutazzam? Azt képzelné az ember, alig várod, hogy ne legyek itthon!

Majd csendesebben, hozzá tette:

– Olyan bizonyosra veszed ezt az utazást, mint a halált. Pedig most már nagyon habozom, hogy elmenjek-e? Mi ez a harmadfél nap? A jövő héten, meglehet, négy napot is szerezhetek magamnak.

S csakugyan nem ment el. Arra gondolt, hogy ezt a makacs rosszkedvet nem viszi haza az édesanyjához. Majd, ha kiheverte az egészet, akkor utazik.

Irén nem szólt semmit, de elgondolkozott egy kissé, s a mint lassankint ő is átengedte magát a férje hangulatának, egyszerre összerázkodott. Félelem fogta el, vad, ösztönszerü félelem, félelem valami iszonyatos dologtól, a melyet maga se tudott elképzelni. Éjjel szorosabban húzódott a gyermekeihez, s csak a hajnal oszlatta el rémképeit.

VIII.

Károly föltette magában, hogy holnapra már el fogja felejteni az egész ostobaságot, hanem azért másnap az volt az első dolga, hogy két tárgyalás között egy kis vargabetüt csinálva, elment oda, a hol tegnap járt, megtudni, vajon a rab nő csakugyan meghalt-e?

Igenis, meghalt, miután jól elvégezte a dolgát. A nagy udvaron kérdezett meg valakit, s az illető rámutatott az udvarnak arra a sarkára, mely a B kapuval szomszédos:

– Éppen ott viszik, ni!

Károly oda pillantott, s csakugyan észrevette a két halottvivő szolgát, a kik ebben a perczben pihenőt tartottak. Egyikük azon erőködött, hogy a nagy szélben meggyujtsa a pipáját, s szorgalmasan dobálta el az elaludt gyufákat; a másik a koporsón ült s egy krajczáros ujságot olvasott.

Károlyt az első pillanatra boszantotta ez a látvány, s a szive rejtekéből ez a pokoli, kénkőszagu gondolat füstölgött elő:

– S micsoda gúnyja volna a sorsnak, ha mégis ártatlanul halt volna meg, míg az igazi…?!

De nyomban elölte ezt az istentelen ötletet, s fellázadva önmaga ellen, valami sötét elégtételt keresett ebben a látványban, mely az imént bántotta:

– Úgy! Dobálják előre-hátra holt tetemedet, hajigálják szét a tagjaidat, tiporják szét a csontjaidat, a mint te széttiportad az én szivemet!…

Majd megrémülve űzte el magától ezt a gondolatot is:

– Mit átkozódom itt magamban, mint egy vén kofa?! Vagy hamarjában elment az eszem?! Mintha bizony ennek a szerencsétlennek a mérgezett nyila fölért volna a szivemig?!… Mintha a vitriol, melyet szememnek szánt, megvakított volna, s nem folyt volna szét a lábam előtt?!… Nem, boldogtalan teremtés, nem volt hatalmad fölöttem! Nyugodjál békén, nekem nincsenek átkaim.

S egyre erősítette magában, hogy esze és szíve szilárd, mint hite az istenben.

Nincs jobb, mint az imádság. Ha az ember sokáig ismétli a szavakat, a lelke is rátér arra az ösvényre, melyet a szó követ. A beszédünk s gondolatunk olyan, mint két régi szerető, a kik összevesznek, sokszor hajba is kapnak, de mégis mindig csak egymáshoz szítnak.

Délben olyan vidámnak és elevennek látszott, hogy Irént helyre vigasztalta. Csak egy-egy perczre komolyodott el, olyankor, mikor az élénksége már majdnem átragadt Irénre is.

Úgy volt, hogy késő estig elmarad, egy olyan ügyben, a melyet már régóta halogatott. De a kúriai bírót, a kihez ment, nem találta otthon, s jóval korábban tért haza, mint képzelte.

A hogy benyitott az előszobájába, nagy zsivaj ütötte meg a fülét. A lárma közepett a felesége csengő kaczagását hallotta, s a mi soh’ se történt meg vele, most megijedt ettől a vidám hangtól.

Micsoda zsivaj ez?

Igaz, hisz gyermekbál van nála! A vendégek négy apróság, a kik a házban laknak, meg szomszédasszonyuk, a szép kis doktorné.

Vajon miről beszélgethet a két asszony, hogy a jókedvük hangosabb a gyerekek zsivajánál is? Mért ez a szertelen vidámság?

Egy csepp híjja volt, hogy a kulcslyukhoz nem hajolt, hallgatózni. De elszégyelte magát, s bement az irodájába.

A hanczurozás víg zaja ide is behatolt hozzá. Máskor ez volt legkedvesebb zenéje, s a tolla vígabban perczegett, míg a zsivaj hangzott. De ma bántotta ez a csengő hang; a reggeli jelenet, úgy látszik, idegessé tette egy kicsit.

– Micsoda boldog léhaság! – dünnyögött magában. – Sejtelme sincs a gondjaimról, boszúságaimról. Ha ezer esztendeig él, akkor se fogja gyanítani, hogy az élet nem tréfa, hanem nagyon is komoly dolog.

De rögtön eszébe jutottak az álmatlan éjszakák, melyeket Irén beteg gyermekei ágya mellett töltött. A néma, apró önfeláldozások, melyek csak igénytelenebbek, de nem kevésbbé érdemesek, mint a pompázó hőstettek. Eszébe jutottak a meglehet kicsinyes, de annál boldogabb emlékü kedveskedések, melyekkel Irén annyiszor sietett megtagadni a saját kényelmét az övé érdekében, aztán az oly édes szerelmi engedések és az örökkön emlékezetes szerelmi fellobbanások.

És kedve lett volna berohanni hozzá, bocsánatot kérni tőle, s megvallani, hogy megbántotta gondolatban, csókkal borítani el a ruhája szegélyét, és kisírni magát ott a lábánál.

– De hát mi bajom nekem tulajdonképpen?! Mi ütött hozzám, mi rontott meg így?!

– Ez már a kétség! – sípolt el füle mellett egy csúfondáros hang. – A kétség, a rettentő kétség; óvakodjál tőle!

– Nem, nem – biztatta egy másik hang – ez csak idegesség. A képzelődés gonosz játéka, mely koronkint megcsúfolja a munkában elernyedt, fáradt szervezetet. Vannak a képzelődésnek ily rút játékai. Az ember hangyamászást érez a talpában, lehetetlen fájdalmaktól kezd fuldoklani, s elhiteti magával, hogy ez már a halál. Pedig dehogy a halál. Nemsokára elfelejti az egészet, s tíz év multán nevetve gondol arra az időre, a mikor azt hitte, hogy végrendeletet kell csinálnia. Vannak ilyen bajok, de ezek a bajok egy hét alatt elmúlnak. Elmúlik majd ez is.

Igen, igen, mindez csak idegesség. Hogy is lehetnének kétségei?! Hisz ez annyit jelentene, hogy megőrült. Csak bolond hisz a lehetetlenségekben. És ez az. Ki hinné el ép észszel, hogy az, a ki hat esztendeig áldott jó anya és minta-feleség volt, valaha méregkeverőnő lehetett! Méregkeverőnő ez a nyárspolgár asszonyka, a kinek a gondolatai soha se terjedtek túl a gyermekszobán, a ki soha tudni se akart a nagyvilág lármájáról, azokról az élvezetekről, melyek a vétkezőknek örök vágyai, a ki kétségbeesik a szomszédasszony baján, s a ki megsiratja a regényhősnőket! De hisz a ki ezt lehetőnek tartja, azt egyenesen a Lipótmezőre kell szállítani! A dolog még képzelgésnek is otromba, s az ötletét csakis az magyarázza meg, hogy képzeletünk egy sebes, széles medrü folyó, mely minden szennyet magával sodor.

Persze, hogy csak idegesség az egész.

Már pedig az idegességnek csak egy gyógyszere van: az, ha az ember egy cseppet se foglalkozik a bajával. El kell foglalnunk magunkat valami mással, s nemsokára azt tapasztaljuk, hogy az egész baj eltűnt nyomtalanul.

Leült az íróasztalához s hozzáfogott egy feljebbezés megírásához. Mikor elkészült vele, végig olvasta, s kénytelen volt megvallani magának, hogy ennél silányabb munkát soha se végzett világéletében.

IX.

Egyszer, késő éjjel, miután négy vagy öt óráig nyugtalanul hánykolódott az ágyában: az éjszakai feketeségben, a mint nem szégyellte ledobni magáról a takaróját, nem szégyellte leleplezni önmaga előtt azt a titkos gondolatát se, hogy lehetetlenség nincsen, semmi se lehetetlen.

Eszébe jutottak az összes madonna-arczu gonosztevők, a kiket valaha látott, s azok is, a kikről csak hallott vagy olvasott. Eszébe jutottak a szörnyű hitszegések, a felháborító csalások, a gyalázatos és jól eltitkolt házasságtörések, melyeknek valaha bűntársa vagy legalább tudója volt, eszébe jutottak azok az ismerősei, kiknek a szülőiről rémes bűnöket tudott, ezek a gyanútalanságban élő lények, s a vak férjeknek egész serege.

És mindezek az emberek majdnem kivétel nélkül derült, boldog arczczal jártak a világban, árnyéka nélkül a gyanunak, hogy a hozzájok tartozókkal a gyalázat egy pókhálójában élnek, mely társadalmi helyzetöket mindörökre meghatározza, nem sejtve, hogy a kit karjokon hordanak, ocsmány árulást követett el vagy követ el mindennap az ő tisztességük ellen, nem álmodva, hogy egy sötét, lappangó vád kiséri minden lépésöket, akármerre mennek, akárhogy viselkednek. Azok pedig, a kik ennek a gyalázatnak a szerzői voltak, nyugodtan kapaszkodtak ezeknek a falusi ártatlanságoknak az erős karjába, abban a tudatban, hogy a zászló fedezi az árut, s mindig annál többet adtak a tisztességre, minél messzebb volt tőlük ez az elveszett paradicsom.

Soha senki se találkozott, a ki a gyalázat sleppjét, melylyel végigsöpörték az utczát, letépte volna róluk s arczába vágta volna hályogos szemü kísérőiknek. Nem tudott esetet, hogy valaki felnyitotta volna a szemét ezeknek a boldogtalanoknak, a kiknek egyedüli szerencséjök az volt, hogy nem láttak, nem tudtak, nem hallottak.

Ó, igen, minden lehetséges, az ártatlan tekintet csalfasága, a madonna-arczok titokzatos, megérthetetlen árulása, a szent képek gyalázata, minden, minden…

… Aztán tovább kaparta a sebét, hogy meggyógyítsa.

Igen, minden lehetséges, csakhogy az a minden, a mitől ő reszket, az, a minek a gondolatára is hideg verejték ül az arczára, ha lehetséges is, de nem igaz!

Nem igaz, nem igaz. Az esze még ép, és tisztán hallhatólag sugja a fülébe, hogy nem igaz. Szerencsére, van a birtokában valami, a mi nem engedi, hogy az őrülésnek adja át magát: egy halom papiros, melynek minden sora az arkangyalok harsonájával zengi túl a szörnyű agyrém kísértő suttogását. A tények, a tények!

Kilopózott az ágyból, s mezítláb, tolvajléptekkel, vigyázva osont át az irodájába. Az ajtót nesztelenül sikerült betennie; s a kulcs is zörej nélkül fordult meg a zárban.

Aztán meggyujtotta a lámpát, s egy zárt fiókból előszedte azokat a bizonyos iratokat. Megvolt az egész csomó, kék szalaggal szépen összekötve. Nem hiányzott egyetlen papir se; gonosz koboldok nem lopták el a tények egyikét sem.

Olvasni kezdett.

Hidegen, bíráló fejjel, mindent mérlegelve, közönbösen olvasott, mint egy bíró. Ám lássuk hát még egyszer a halott védelmét.

Ó, micsoda valószinűtlenségek! Mennyi ellentmondás, minő durva szövetü mesék, hány szégyenletes, kénytelen beismerés! Igen, a szörnyű némber ismét benne van a páczban, és hiába ficzánkol, sehogy se bir kieviczkélni belőle. Hazugság hazugságra, gyanujel gyanujelre. Minden látszólag csekély dolog az ő személyénél fut össze s az ő bűnében leli magyarázatát. Ég, föld összeesküszik ellene, és minden összecsap a nyaka körül. Minden anyagi bizonyíték őt vádolja, minden tanuvallomás ő ellene szól, minden szó, minden mondat, még az is, a mit ő maga mond egy félórával előbb.

És ezzel ellentétben semmi, csak a haldokló szava. Minő haldokló, és minő utolsó szavak! Világos, hogy már csupán a boszú élteti. Talán nem is csak az a vágy, hogy átkozódjék. Hanem egy ördögi gondolat. Miért ne tudhatta volna meg valamiképpen, uj foglyoktól, a börtönőrtől – a börtönnek is vannak híradói – vagy miért ne tudhatta volna meg utóbb, a rabkórházban, hogy az egykori védőügyvéd feleségül vette az egykori vádlottat. Bizony, könnyen megtudhatta, s óvakodott elárulni a megátkozott előtt, hogy tisztán tudta, mit mond és kinek beszél. Nem is fedez fel semmi uj részletet, körülményt, vagy gyanujelet; nem tesz egyebet, csak – kiaknázva még a halált is, bizakodva abban, hogy a haldoklás rémes látványa mindig hatással van a babonás lélekre – a haldokló súlyosnak tartott szavát dobja a mérlegbe. Egyszerűen tüzet okádik, mint a sárkány, mielőtt elpusztul.

Igen, minden a halott ellen szól, és mellette semmi, csak ez a pár aljas szó, mely a legjobb esetben is a leghitványabb boszú a világon.

Minden azt vallja, hogy a halott volt a gyilkos. A tények hálózata, a tanuvallomások százai, a bizonyítékok logikája, minden emberi értelem és meggyőződés, ügyész, bíró, maga az isten is, a ki hazugságot küld a boszorkány ajkára, s nyomban megbünteti érte.

De lehet-e azt mondani, hogy nem történhetett az ítéletben tévedés, s hogy a vád olyan kétségtelenül be van bizonyítva, mint bizonyos az, hogy kétszer kettő négy?

Nem.

Rendkívül valószinűtlen, hihetetlen, de nincs kizárva, hogy Barcsiné mégis ártatlan volt.

A meggyilkolt ágyánál elvész a fonál. Nem látni, nem tudni többé semmi bizonyosat: koromfekete éjszakában vagyunk.

Ah, ha csak egy pisla fényt fedezne fel ebben a néma éjszakában! De sehol semmi.

Eleinte látni vélt valamit, de utóbb be kellett ismernie, hogy csak a szeme káprázott.

Így gondolkozott: kétségtelenül csak egy dolog bizonyos, az, hogy a végrendelet nem hamis, mint Barcsiné állította, a végrendelet minden bizonynyal valódi. S ha a rettenetes némber vádjából az első rész okvetetlenül hamis, a többi magától következik.

Nem, nem következik magától. Ha kiderült is, hogy hamisításról nem lehet szó: a »többi« még most is sötétségben maradt. Képzeljük, hogy a végrendelet nem volt mélységes titok: a »többi« nagyon érdekében állhatott a várományosnak, mihelyest az ellenség megjelent a házban.

Nem, nem tudni semmit, semmit. És ezeket nevezte volt »tények«-nek!…

Úgy nézett a papirjaira, mint értéktelenné vált bankjegyeire a hajdan gazdag, a kit a devalváczió koldussá tett. Aztán visszalökte őket a fiókba, s hátra hanyatlott a karosszékében.

És sorra jelentek meg előtte az eddig ki nem hallgatott tanuk: a kételkedés ezer apró koboldja.

Eszébe jutott az első találkozás. Az a titokzatos némaság, az a megérthetetlen csüggedtség és megadás. De hát így szokott tenni az ártatlanság?! Nem. Az igazságtalanul vádolt fölháborodik, kapálózik a végzet ellen kézzel-lábbal, s méltó haragjában az égbe kiált. De nem nyugszik bele a végzetbe, s nem teszi össze a két kezét, mint az, a ki már megérett a vezeklésre.

Miért nem kellett neki ügyvéd? Miért kellett hivatalból rendelni őt a védelmére? Úgy gondolkozott, hogy nem segít már rajta semmi ügyvéd? Csak ennyire bízott az igazságban, az ártatlanok szövetségesében?!

Aztán az a különös meglepetés, mikor előadta neki a fölfedezéseit! Azt vélte volna az ember, hogy nem akarja elhinni a dolgot. Miért? Hisz, hogy ha ártatlan, épp ellenkezőleg, természetesnek kellett volna találnia, hogy végre nyomra jöttek. Majd ugyanakkor az az elfelejthetetlen vad öröm, mely – emlékszik – úgy megdöbbentette!… S mintha egy rejtelmes, sötét mosolyt is látott volna azon a gyönyörü ajkon. Vajon mért mosolygott?

S utóbb az a rideg, ijesztő mondat, mely akkor is oly bántó hatással volt rá! »Ha eladom magamat, nem adom el magamat ingyen«. Azok beszélnek így, a kiknek az élete tiszta, mint a forrás?

Meg az a tekintet, melylyel értésére adta, hogy a vén ember szerelmét tudta, észrevette! Nem azt mondta ez a tekintet, hogy: »A kire én rápillantok, az el van veszve«?! Ki tudja, talán akarta is, hogy a vén ember belébolonduljon, s az a tekintet, melyet akkor nem értett meg teljesen, ezt is bevallotta?!

Meg a többi, meg a többi.

Ó, ha akkor mélyebben nézett volna ezeknek a kaczér pillantásoknak a titkaiba, ha jobban megfigyelte volna ezeket a különös hangokat, ha ügyelt volna minden mozdulatára, minden mosolyára!…

És gyötörni kezdte az emlékezetét ujabb és ujabb gyanus tüneteket keresve. Az Emlékezet pedig egyre küldte rá a gonosz koboldok vijjogó hadát.

De hát vak volt akkor?

Igen, vak volt; a megbűvölt, megigézett ember szemével nézte azt, a kiben csak a vádlottat kellett volna látnia.

Meg volt őrülve akkor.

Vagy most van megőrülve? S mindezek semmiségek, melyeket csak felizgatott képzelete tüntet fel szörnyü dolgok gyanánt? Csak a hitvány Emlékezet hazug tükrében látja így a dolgokat, s valóban nem így voltak? Ha igazán így volt minden, mért, hogy csak most fedezi fel az összefüggést ezek között a semmiségek között, mért, hogy mindezt akkor egy cseppet se találta borzasztónak?!

Nem, nem tudni semmit, semmit.

– Semmit, semmit! – suttogta valami a fülébe, s csak aztán vette észre, hogy a szíve dobogását hallgatja. – Semmit, semmit! – ezt ketyegte a falióra is, egyhanguan, vég nélkül.

Fölkelt, s halkan, óvatosan kinyitotta az ablak tábláit. Odakünn sűrű, kövér pelyhekben hullt a hó, s lassankint elborította a kihalt, széles utczát. Aludt az egész tájék, csak egy vén éjjeli őr oldalgott a szomszéd házak mentén.

Felnyitotta az egyik ablakszárnyat s kihajolt a szabadba. A rosszul égő lámpától megfájdult a feje, s jól esett neki, hogy a hideg bársony-pelyhek lehűtötték egy kissé az arczát.

Egy félóráig is elnézte a hó szállongását. Úgy tetszett neki, mintha ez a sok, sok hó csupa sírdombra szállana le, s eltakarná a multat egészen, egészen.

Egyszerre összerázkodott, s valami démon szavát hallotta, mely így suttogott hozzá:

– S ha én megadnám neked a bizonyosságot?! Ha elárulnám neked a titkot, melyet már senki se tud, hogy: igen, az, a kit oly forrón szerettél, mérget kevert, s mint a halál angyala állott egy szánalomraméltó vén ember ágya mellett, de megmutatnám egyben a multat teljesen, s látnád, hogy a mandragorának ezt a virágát, melyet az akasztófa tövéből szakítottál le, előtted emberkéz nem érintette, s még csak lehellet se fért hozzá: mondd, ó Brutus, mit tennél akkor?!… Azt mondanád, ó Brutus, ezeknek a szállongó pelyheknek: »Hullj sűrűbben, hullj sokáig, sokáig, és borítsd be a multakat áthatatlan, vastag szemfödővel! Ne kutassa, ne bolygassa többé senki, mi történt, hogy történt. A holtak jól el vannak temetve, a mult jól el van földelve, békesség a holtaknak és bocsánat az élőknek!« Aztán könyörögnél az egek urához, hogy küldjön rád felejtést, s talán felejtenél is. A gyilkossággal, ó Brutus, a legnagyobb szörnyüséggel a világon, meg tudnál te békélni. Más az, ó Brutus, a minek a gondolatára is hideg verejték ül ki az arczodra! Megmondjam: micsoda? Az a tudat, ó Brutus, hogy a ki nem retten vissza a gyilkosságtól, nem riad meg a bocsánatos bűnöktől sem. Az a meggyőződés, ó Brutus, hogy ily tökéletes képmutatónak, a ki el tudta ásni a legnagyobb vétket, könnyü volt ellepleznie az apró bűneit. Az a kétség, ó Brutus, hogy a halálnak ez a fehér angyala nem volt-e szerelmi találkozók piros arczu tündére is?!… A mérget még csak megbocsátanád, szegény ember, de a csókok gondolatára minden vércsepped a karodba tódul! És minő képek látogatnak lázas álmaidban! A vén ember tisztátalan érintése… hideg vétkezés aljas számításból… lopott, féktelen szerelmek… rejtett szobák bűnei… Meg akarsz fulladni, szegény ember?! Nyisd ki hát a másik ablakot is.

Kinyitotta mind a két ablakát, s fel s alá kezdett járni a szobában. A démon kísérte.

– Az ilyen multat – suttogott a rossz lélek – nem lehet elföldelni. Az ilyen mult megmarad a sírig, s ha az alvó ajka nem beszéli ki, megtalálod a jelenben. Bizonyosságot akarsz? Keress, kutass, légy százszemü, mint Argus; a míg ő él, a Mult itt van, tőled egy lépésnyire.

X.

– Ella – szólt Irén másnap délután a szobalányhoz – ne menjen sehová, míg haza nem jövök. Nézzen be gyakran a gyermekszobába; ne legyenek egészen az uj dadára bízva.

A szobalány kiment, s Irén a keztyüjét gombolta fel. Aztán menni készült, de visszafordult. Eszébe jutott, hogy levelet írt a sógornőjének; egyúttal azt is bedobhatja a levélszekrénybe. S keresgélni kezdett az iróasztalán.

– Irén!

– Nini, te itthon vagy?

S meglepetten fordult meg.

– Hogy megrezzentél!

– Megrezzentem! Mily különös szavaid vannak! Csak meglepett, hogy itthon vagy. Azt mondtad, elmészsz.

– Már visszajöttem. Egyedül mészsz ki?

– Azt mondtad délben, hogy nem kisérhetsz el. Irénkét pedig még nem vihetem ki.

– Úgy értettem, hogy: Ellát nem viszed magaddal?

– Igazán nem értelek. Mért vinném magammal?

– A hogy gondolod. Mikor jössz vissza?

– Egy fél óra mulva itt leszek, csak Wolfhoz megyek, Irénkének ruhát rendelni. De… mintha ellenedre volna, hogy elmegyek hazulról. Ne várjalak meg, a míg elkisérhetsz? Nincs valami mondanivalód?

– Semmi. Később se kisérhetlek el. Nagyon sok a dolgom.

– Engem semmi se sürget. Inkább csak azért indultam el, hogy járjak egyet. Ne menjünk együtt holnap?

– Nem, csak menj ma. Lehet, hogy holnap sem érek rá.

– Nagyon sokat dolgozol. Az éjjel is fenn voltál.

– Nem tart sokáig. Egy-két nap, aztán vége.

– Valamit akartál mondani.

– Én? Semmit.

– Mikor az imént megszólítottál.

– Csak meglepett, hogy elmészsz.

– Mi lelt téged, Károly?

– Engem? Semmi. Ugyan mi lelhetne?

– Nagyon sáppadt vagy.

– Meglehet, hogy van egy kis gyomorbajom.

– Ne szóljak fel az öreg Vidához? Jó volna, hogyha megvizsgáltatnád magad.

– Nem olyan jelentékeny a dolog. Ha véletlenül rosszabbul lennék, talán majd elhivatom Palayt.

S oldalvást leste, milyen hatást tesz ez a rég nem említett név? Nem tett az semmiféle különös hatást.

– Palayt? Miért Palayt? – kérdezte Irén. – Mikor soha se járt a házunkhoz?!

– Nem szeretem az öreget. A gyerekekkel nagyon jól bánik, de nekem semmi kedvem a szirupjaihoz.

– Akkor sem értem – szólt Irén, kissé elgondolkozva – mért fordulnál éppen Palayhoz? Nem valami kellemes emlékek kötnek bennünket hozzá. Különben, a hogy gondolod.

Minden megzavarodás nélkül, egykedvüen mondta ezt a pár szót, s nem forditotta félre a szemét.

– Nem ragaszkodom az ötlethez – szólt Károly. De ha kimészsz, ne hagyd későre, mert estefelé én is el akarok menni hazulról. Szeretném, ha akkorra haza jönnél.

– Itthon leszek, de mondd, Károly… Igazán nem bánt semmi, a mit elhallgatsz előlem?

– Semmi. Mi bántana?

Aztán elváltak. Károly úgy tett, mintha a dolgozószobája felé menne, de a küszöbnél visszafordult. Majd óvatosan, halkan kinyitotta az üvegajtót, s utána nézett a feleségének.

Irén elgondolkozva s fejét lecsüggesztve haladt végig a széles, zárt folyosón; ernyőjével végig kopogtatta a mozaik-szemeket. Aztán befordult a lépcsőházba, s eltűnt férjének a szeme elől.

Mire leért, Károly is odalenn volt. A cselédlépcsőn szökött le, mint egy zsebtolvaj. Lenn megvárta, míg Irén kilépett a kapun, aztán követte.

Olyan nehezen járt, mint a ki nagy, nehéz betegségből lábbadozik. De azért nem fogadott kocsit a kémjáratra: a szemérmét még nem vesztette el egészen.

Különben számított rá, hogy Irén se fog kocsiba ülni. Mert ha kocsit venne, mikor csak egy kőhajításnyira készül: akkor már eleget tudott meg mára. Akkor kétségtelen, hogy titkos útjai vannak, mindegy, akárhová.

Nem, nem vett kocsit. Abban az irányban haladt, a melyet említett, s csakugyan Wolfhoz tért be. Károly föllélekzett. Úgy érezte magát, mint a játékos, a kinek mindene koczkán van, s a kinek egy szerencsés tétel már biztosította a holnapra valót, az életet még egy napig.

De azért várt türelmesen, s úgy látszott, nem hiába.

Irén vagy tíz perczig maradt az üzletben, aztán folytatta útját, de nem hazafelé, hanem az ellenkező irányban. Károlynak nagyot dobbant a szíve, s tovább leselkedett a falak mellett, elfulva, fáradtan, mintha az Ultima Thuléhoz közelednék, a világ másik végéről.

Meg volt írva, hogy nem tudhat meg semmit. Irén hirtelen visszafordult, s Károlynak alig maradt annyi ideje, hogy egy kapu alá rejtőzzék. A mint leshelyéről kitekintett, látta, hogy Irén gyors léptekkel megy visszafelé, a másik oldalon.

– Észrevette, hogy követik! – átkozódott Károly.

Mintha összefacsarták volna a szivét. Ime, a bizonyosság, a rettegve várt bizonyosság ismét kisiklott a keze közül.

De nem, Irén bekanyarodott az egyik szűk utczába, s egyszerre eltűnt, nyilván az első kapun. Mi volt ez? Eltévesztette volt előbb az utczát, vagy csak meggyőződést akart szerezni, hogy a közelben semmi ismerős?

Csak egy perczig maradt odabenn. Alig hogy Károly ujabb őrhelyet talált, karcsu alakja már ismét kibukkant a kapu alól.

Hogy ez nem lehetett találkozó, látnivaló volt. Annyi idő se telt el, hogy azt mondhatta volna a másiknak: »Figyelnek ránk; egy darabig nem jövök.«

S van-e olyan találkozó, a hol a búcsúzás nem kerül perczekbe?!

Hanem azért megjegyezte a házat, s mikor a kémszereppel fel kellett hagynia – Irén most már egyenesen haza sietett – visszatért oda tudakozódni.

Megtudott mindent, a mit akart. A házban csak négy apró lakás volt, meg egy nagy szabóüzlet az emeleten, a hol egész nap ki és bejártak az emberek. Az apró lakások közül három nem lehetett gyanus. Szegény emberek laktak bennök, a kik negyed-ötöd magukkal voltak egy szobában. Csak a negyedik lakó keltette fel a kémkedő figyelmét. Ez a negyedik lakó egy fehérnemü-varrónő volt, a kinek mintha már hallotta volna a nevét.

Irén csak itt járhatott.

Eszébe jutott a regényekből, hogy a titkolt bűnök szeretik az efféle szomszédságot. Az asszonyok gyanutlanul járhatnak el az olyan házba, a hol egy keresett szabó lakik, kivált ha fehérnemü-varrónő is lakik mellette, a ki meglehet, titokban egyéb mesterséget is űz.

Felment, valami megrendelés ürügye alatt, de akár rögtön vissza is fordulhatott volna. A gyanusított lakás csak egy konyhából, meg egy szobából állott, s a szoba is tele volt gyermekekkel. Az ilyen helyen nem szokás légyottozni.

Nem lélekzett föl s nem örvendett a fölfedezésnek. Voltak perczei, a mikor már nem volt egyéb óhajtása, csak az, hogy valahára vége lenne ennek a gyötrő bizonytalanságnak, akárhogyan, ha összedől is a világ.

Érezte, hogy a mit tesz, épp oly hiábavaló, mint a mily megalázó mind a kettőjökre nézve. S nem tudta belátni, hogy ha ez a kínzó bizonytalanság még sokáig tart, mi fog következni?

Mikor hazaért, Irén szinte mentegetőzve fogadta.

– Nem tudtál bevárni, ugy-e? Pedig siettem. De egy pillanatra felszóltam a fehérruha-varrónőmhöz, s képzeld, alig tudtam megtalálni a lakását.

Meg volt írva, hogy nem fog megtudni semmit.

– Valóságos vigjátéki alakká lettem! – szólt önmagához keserüen, s azzal áltatta magát, hogy még nyugodt is tud lenni. – Igen, valóságos vigjátéki alakká!

Eszébe jutott a nagyon mulatságos Arnolphe, a ki mindig gyanakszik, és soha se tud meg semmit, Arnolphe, a ki kémlelődik, fürkész, kutat, őrködik, lesbe áll, kiront, perel, felsül, ujra nyomoz, és soha se veszi észre, hogy a háta mögött csalják meg: s kedve lett volna sírni.

XI.

Két hónap mult el. Ez alatt a két hónap alatt Károly olyan munkát végzett, a minőre detektiv nem képes.

Megszerzett minden képzelhető adatot, a mi a felesége multjára vonatkozott. Valóságos naplói voltak arról az évről, melyet Irén a vidéken töltött, utána járt, kiknél tett látogatásokat a tanítónői állás érdekében s meddig maradt azoknál, a kiket fölkeresett, tudta mikor, hányszor, kinek a jelenlétében találkozott a fiatal orvossal, még a kolostorbeli iskolatársak bizalmas közléseihez is hozzá tudott férni.

Levetkőzött minden szemérmet. Összeadta magát tudakozódó intézetekkel, detektiveket fogadott a szolgálatába, kihallgatott cselédeket, és bizalmaskodott házmesterekkel. Nem tudott meg semmit.

A mi kétségtelen volt, abban nem talált olyat, a mit ép észszel hibáztatnia lehetett volna. De egy-egy betett ajtó mögött el-elveszett előtte a bizonyosság, s az ilyen fölfedezések után, gyanuja uj tüzet fogva pusztított tovább.

– S ő ne sejtené ezt a nyomorúságot?! – tépelődött magában. – Lehetetlen! Hisz félig már meg vagyok őrülve, s magam sem ismerek többé magamra! Ne vette volna észre, hogy árnyéka vagyok annak, a ki voltam, hogy egy vampir tehetetlen áldozata vagyok, hogy ez a vampir kiszívja a véremet, lebilincseli a karomat, megbontja az agyvelőmet, megmérgezi a lehelletemet, ha a gyermekeimhez közeledem?!… Ne vette volna észre, hogy mindez azóta, mióta azt az átkozott haldoklót meglátogattam, ne találta volna ki, hogy ki volt ez a rettentő haldokló?!… Ne tudná, hogy folyton kémlelem, hogy szemmel kisérem minden lépését, ne sejtené, hogy meglesem minden mozdulatát s latra vetem minden szavát?!… De hát mért nem szól akkor?! Mért nem védi magát?!… Azt gondolja, hogy: ne fujd, a mi nem éget, s remegve húzódik meg fészkén, mint a tyúk, ha róka jár a szárnyas-ól körül?!…

És azután is csökönyösen ismételgette magában:

– Ha ártatlan volna, nem félne kérdezősködni, nem félne hozzáérni a sebemhez…

Nem félt hozzáérni. Egy este, mikor Károly ügyiratcsomója mellől kimerülten hanyatlott hátra a karosszékébe, szép csendesen fölkelt a munkaasztalka mellől, a melynél dolgozott, s oda könyökölt az ura elé.

– Zavarlak, Károly?

– Nem. Már készen vagyok.

– Megharagudnál, ha valamit kérdeznék tőled?

– Mire ezek a gyerekes bevezetések? – szólt Károly ingerülten. – Ne játszd a rabszolgát, hanem mondd, a mit mondani akarsz.

– Csak azt akartam kérdezni…

– De hát mit? Ne várd, hogy harapófogóval húzzam ki a szádból a szót.

– Ostobának fogod találni a kiváncsiságomat. De azelőtt nem titkoltál el előttem semmit, és ez a hosszú, makacs hallgatás… Hisz én is asszony vagyok!

– Megtudhatom végre…?

– Mondd, édesem, de igazán ne haragudjál meg… hogy hívták azt a haldoklót, a ki nemrég magához hivatott?

Megdöbbent, és habozás nélkül hazudott:

– Ruff Péternének. Miért?

Irén a legtermészetesebb hangon felelt:

– Azt kezdtem képzelni, hogy Barcsiné volt.

– Miért lett volna éppen Barcsiné?

– Hogy olyan feltünően hallgattál erről a látogatásról, az a gondolatom támadt, hogy talán engem is érdekel a dolog, s csak gyöngédségből nem szólsz. S így természetesen csak Barcsinéra gondolhattam.

Károly nem volt oly nyugodt, mint Irén, s hirtelenében nem tudott egyebet mondani, mint ezt a pár szót:

– Nem. Nem Barcsiné volt.

Aztán nem beszéltek többet erről a tárgyról.

– Vajon mit gondol magában? – tünődött Károly, mialatt Irén nyugodtan hozakodott elő a maga apró házi dolgaival. – Csakugyan beérte a válaszommal? Vagy ez is színlelés?

S akkor is egyre emésztődött, mikor egyedül maradt.

– Tehát, ime, őt is nyugtalanítja ez a rettentő név!… Miért nyugtalanítja? Ha ártatlan, mért nem felejtkezett el róla tökéletesen? Ó, ha ártatlan volna, nem járna a fejében szüntelen ez a név, ez az átkozott név!…

Majd eszébe jutott, milyen ellenmondásba keveredett önmagával.

– Igazán elvesztem az eszemet!… Hisz szegény nem szólhat egy szót, nem léphet se jobbra, se balra, nem mosolyoghat, nem szomorkodhatik, nem hallgathat és nem lehet beszédes, hogy mindezt rosszra ne magyarázzam, hogy mindebből ne a bűnösségét olvassam ki, hogy azt ne higyjem: mindez csak áltatás, hazugság! Ó, ez az átok!… Meg fogok őrülni, bizonyosan meg fogok őrülni.

*

Koronkint voltak nyugodtabb órái is. Ilyenkor, mintha szükségét érezte volna, hogy jóvátegye, a mit gondolatban vétett, majd megfullasztotta Irént a csókjaival.

Irén nem tudta mire magyarázni ezeket a rohamokat. De egyre jobban félt valami határozatlan, valami titokzatos veszedelemtől, s rémülten tűrt és hallgatott.

Ennek az érzéki láznak a váltsága volt a leggyötrelmesebb.

– És ha ezeket a karokat más is csókolta, ha ezeket a karokat egy vén ember ajka is érintette!… – gyötrődött, mialatt mosolyogni próbált.

Majd nem akart többé tudni semmit, s csak egy vágya volt: a rém-álmot elfelejteni.

XII.

Egyszer, késő éjjel, Irén arra riadt fel, hogy a sötétségben megragadják a kezét, kirántják az ágyból, s kivonszolják a másik, a világos szobába.

– Gyere, Gyere!

– Károly! Meg vagy őrülve?!…

Amaz hirtelen elbocsátotta a karját, s a terhes asszonynak meg kellett fogóznia, hogy el ne essék.

– Károly! Károly! Az istenért!

A férfi felragadott egy levelet az asztalról s elébe tartotta. A balkeze görcsösen fogta a virágos papirlapot, s remegő jobbja ütéseket mért a megfakult írásra. Az arcza ólomszínü volt, s egy ismeretlen ember hangján üvöltött:

– Mondd: a szeretője voltál ennek az embernek?! A szeretője voltál?!

– Károly, én félek tőled! Károly, én nem láttalak így soha! Az istenért, térj magadhoz!

– Te írtad ezt a levelet?! Te írtad, igen vagy nem?!

Végre megismerte a papirlapot. A kolostorból írta egyik barátnőjének.

– Persze, hogy én írtam. De nem értelek…

– A szeretője voltál?! Mondd: a szeretője voltál?!

Nagynehezen megértette.

– De az istenért, olvasd tovább, s látni fogod, hogy tréfa az egész! Olvasd tovább, olvasd tovább… Ó, be megrémültem!

A szeme káprázott, a keze reszketett, de hisz épp ezt várta: a mentséget, a mentséget!

Kibetűzte az írást, s a pirosság lassankint visszatért arczába. Istenem, hát ennyire őrült volt!

Letérdepelt feleségének a lába elé.

– Bocsáss meg! Elment az eszem, meg vagyok őrülve, a gonosz szállott meg, nem tudom: mi lelt! Ó ha tudnád, hogy mennyit szenvedek!

És elsírta a felesége előtt minden nyomorúságát. Elmondta, minő átok ül rajta, elbeszélte a kétségeit, gyötrődéseit, elmondta, hogy ez a féreg folyvást rágódik a szívén, s érzi, hogy nincsen menekvése, hogy bele fog őrülni ebbe a vergődésbe.

Valami csodában reménykedett. Abban, hogy a felesége egy szavával meg fogja törni a varázslatot. Vagy legalább el fogja altatni, el fogja hitetni vele, hogy mindez csak rémkép volt.

Irén csak nézte, halotthalaványan.

Mi volt az előbbi rémülete ehhez képest!

Ez az ember, a ki előtte maga volt a férfiasság! Mily ébredés!

S mint a ki a lángok közt elhamvadni látja mindenét, gépiesen ismételgetett egy pár szót, ezt a pár szót:

– Ó, én szegény asszony! Ó, én szerencsétlen asszony!

Majd hozzátette:

– Szegény gyermekeim! Szegény kis gyermekeim!

Amaz pedig könyörgött a csodáért.

– Mondd, hogy mindez csak rémkép volt, mondd… ó, mondj hát valamit!

– Mit mondjak? Esküdözzem? De hisz, szegény ember, nem fogsz te hinni se az esküimnek, se a könnyeimnek!

– Esküdjél meg gyermekeink életére!

– Esküszöm gyermekeink életére!

– Úgy lásd őket boldogan, a mint hogy ártatlan vagy?

– Úgy lássam őket boldogan, a mint hogy ártatlan vagyok!

Megcsókolták egymást. Aztán bementek a másik szobába s megcsókolták a gyermekeiket is.

– Félek magamban. Maradj itt.

– Itt maradok. Hiszek neked. Imádlak.

És hitt, a míg ott maradt.

De reggel, a mikor betette maga után az ajtót, s ismét egyedül volt, azon kezdte, hogy leroskadt a székébe.

– Megcsalt! – hörögte. – Hazudott, most is hazudott! Hisz én is hazudtam volna – irgalomból!

Aztán eszébe jutott az eskü, és összeszorította az öklét.

– Megesküdött a gyermekeink életére! A gyermekeink életére!…

Fel s alá járt a szobában, aztán vagy kétszer végigsimított a homlokán.

– Addig, míg nem vagyok egészen őrült – hebegte – addig, míg nem vagyok egészen őrült… Mert akkor talán megölném őt is, és mi lenne szegény kis gyermekeinkből?!…

Elővette a revolverét s a szívének irányozta.

*

Szombathy Károlynak az esete azok közé az öngyilkosságok közé tartozott, melyeket az ujságok sehogy se tudnak megmagyarázni. A vagyoni viszonyai rendben voltak, boldog családi életet élt, ép, egészséges ember volt. Vajon mi bírhatta rá az öngyilkosságra? A Werner-pörre nem gondolt senki. Az a kérdés, hogy Wernert ki gyilkolta meg, már rég el volt temetve.