KIRÁLY-IDILLEK.
I.
SASVADÁSZAT.
Második Arzén, levante-i király, magához hivatta miniszterelnökét, a derék Milicset, és szomoruan így szólt:
– A pénz kevés. Nagyon kevés!
Milics egyetértett a felséges úrral:
– Bizony kevés. Nagy-gyon kevés!
Ezt albán nyelven, de igen sok gy-vel, a feneketlen bánat hangján mondta. Nyomatékul sóhajtott is hozzá; s az ismert bariton, mely húsz éven át annyi parlamenti viharral daczolt, szomoruan csengett, mint egy Ave Maria.
A Balkán oroszlánja nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, mintha még most se akarná elhinni a vigasztalan valót; mintha azt remélné, hogy mégis csak talál ott valamit. Aztán lehorgasztva világtörténelmi orrát, elkezdett le s fel járni a szobában. Milics úgy állott a háttérben, mint a Sötét Gond.
– Az élet kissé sajátszerü – bölcselkedett a király. – Az embernek hol nincsen pénze, hol ismét nincsen.
Milics is ezen a nézeten volt.
– Azt mondhatnám, felség, hogy az élet rendkívül sajátszerü.
A fejedelem egy pillanatra megállott, hogy meghallgassa első tanácsosát. De a Milics bölcs mondása nyilván nem elégítette ki, mert a hogy elhangzott, folytatta a sétáját.
A dolgozószobában egy pár pillanatig csak a vadászcsizmák kopogása hallatszott. Milics mozdulatlanul állott és fülelt.
Végre a Balkán oroszlánja ezt a kijelentést tette:
– Pénzt kellene fölvenni valahol.
Milics fölemelte szemét a mennyezetre, mintha meg akarná kérdezni a magasban lakozótól:
– Láttál, Uram, ilyen ártatlanságot?! Ez a kellemetlen kamasz még most is kölcsönökről álmodik! Elmult negyven éves, s még most is hisz az uzsorásokról szóló tündérmesében! Annyi viszontagság után teli van ábránddal.
Milics határozottan irígyelte ezt a gyermekiességet. Hiába, a származás mégis csak valami. Ime, ez a kóbor princz, a kit trónkereső korában az angol bookmaker-ek megvertek, s a ki most itt egy sereg kecskepásztorral királynak czímezteti magát, annyi balszerencse s oly sok megaláztatás után, mind e mai napig megőrzött valamit őseinek, az olasz condottiere-knek derüs világnézetéből. Hisz és remél!
– Nem felelsz, Milics?
– Sire! A rideg való az, hogy a hitel szót ki kell törülnünk a szótárunkból. Egy kopek nem sok, de egy kopeket se tudunk kölcsön kapni.
Arzén király az ablaknál állott s búsan nézett ki a sivatagba. Tekintete elrévedezett a végtelen homokbuczkákon. Sehol semmi; még csak egy kecske se ődöngött a kopár sziklák körül.
– A Montenegroi Kézművesek Szövetkezete – folytatta alázatos jelentését Milics – felmondta összes kölcsöneit, s Volkin, a ki az utolsó reménységem volt, azt felelte, hogy: tárgyaljunk a Rothschild-csoporttal.
– A disznó! – dörmögte a király.
– Disznó?! Hol van? – kiáltott fel Milics.
S apró szemében felcsillant a váratlan öröm. Fegyverre akarta szólítani az őrséget, hogy a disznót, élve vagy halva, kerítsék kézre, de aztán kiderült, hogy az egész félreértés s a disznó délibáb volt.
– Vásárolnunk kellene valamit – vélte a király. – Cséplőgépet, zongorát, koporsót, vagy: léghajót, bicziklit, biliardot. Volkin mindenre hitelez.
– Istenem, Sire, a kereskedők olyan kitanultak!
– Látod, Milics, ez a te külső politikád gyümölcse. Ha ki tudjuk eszközölni, hogy Európa elismerje királyságomat, most van pénz, hitel, bizalom, minden.
– Ó, uram, nincs az a diplomata, a ki többet házaljon, mint én a Felséged érdekében. Elmondhatom, hogy kevés embert löktek ki annyiszor, mint engem!
– S a nép… a nép szegény, ugy-e?… – tünődött a király. – Nem bir el ujabb terheket? Hisz a régit se hajlandó fizetni!
– A nép oly szegény… oly szegény!… – Milics elővette a zsebkendőjét, s könnyeit törülgette. – Levante egész területén nem nő fű, s a kecske-anyák elhatározták, hogy nem szülnek többé kis kecskéket!…
– Gondoskodnom kell népemről, bármi áron – pattant fel Arzén király. – Értsd meg: bármi áron. Ha e sokat szenvedett szegény szív megtörik is, az mindegy. Népem java az első.
Milics eleinte nem értette.
– Mit szólsz hozzá Milics? Feláldozom magam népemért és megházasodom.
Milics megdöbbent. Eszébe jutott Arzén királynak mind a három elvált felesége. A georgiai herczegnő, a ki harangzúgás közt vonult be s paraszt-szekéren, álöltözetben menekült el; a bojár özvegye, a kit, mert nem akart elválni, zsandárokkal kisértettek haza; s a milliomos görög lány, a kinek a fehérnemüit még most se váltották ki a zálogházból. Hisz ha a házassághoz nem kellene egyéb, csak egy metropolita, a ki megkösse és felbontsa!… De hol van az a rettenthetetlen amazon, a ki hajlandó volna férjhez menni ehhez a Kékszakálhoz?!
– No, mit szólsz hozzá?
Milics nem volt olyan szamár ember, hogy azt mondja, a mit gondol.
– Valóban, Sire, ez királyi szó volt!
– Csakugyan?… Azt hiszed?…
Milics helyeslése nem tetszett a királynak. Ellenmondást várt, aggodalmakat. Hogy így, meg amúgy. Hogy az európai udvarok igen szűkkeblüek s hogy a siker nagyon kétséges. Ezek az ellenvetések megkönnyítették volna az értekezést. Nem mutatkozván más megoldás, a király előállott volna az ultima ratioval.
Ez a szemtelen felelet megzavarta. Magának kellett megkeresnie a kifogásokat.
– Csakhogy ehhez idő kell. Ez a Volkin nagyon körmönfont gazember, s a leánya mindössze tizenkét esztendős.
– Menyasszonyt találunk – vélte Milics.
– Nem, nem, ez rossz ötlet volt. Valami mást kell kieszelnünk.
Aztán megint sétálgatni kezdett, s egy darabig nem szólt. Ez a némaság fenyegető volt, s Milics kezdte rosszul érezni magát. Úgy pislogott, mint egy tapasztalt öreg nyúl, a ki a vadászt látja.
A vadász nem vesztegette az időt; egy mozdulat, és czélzott.
Megállt a terem közepén, s mintha egyszerre világosság támadt volna a fejében, hirtelen megszólalt:
– Tudod mit, Milics, te fogsz kölcsön adni nekem!
– Én?!
A Milics vén arczán akkora meglepetés s oly őszinte kétségbeesés tükröződött, a mely mindenkit becsapott volna. De Arzén király maga is művész volt.
– Te hát! Ne vágj olyan ijedt arczot. Tudom, hogy van pénzed, hogy igen sok pénzed van. A mi pénz körülöttem elhullott, te azt mind felszedted és élére raktad. Jól van. A míg volt, nem bántam, ha raboltál. De most más időket élünk. Rajtad a sor, állj elő a pénzeddel.
Milics fölemelte szemét az égre. Az eget nem láthatta ugyan, csak a mennyezet kövér amorettjeit, de ez nem hozta zavarba. A vértanúk nézhettek így, mikor mondhatatlan bűnökkel vádolták őket.
– Sire, verjen meg engem az isten, ha vagyont tettem félre!
Azután sírni kezdett.
– Isten látja a lelkem, hogy nincs egyebem kilencz rongyos maravédinél, meg egy ócska esernyőnél. Azt is kikölcsönöztem valakinek. A tehenem beteg, s a kecskéim mind egy szálig elhullottak. Semmim sincs, csak a becsületem. Istenkém, istenkém, hogy is tehettem volna félre, a mi a felségedé?! Nem nyúlok én soha semmihez, még ha aranyból volna is! Istenkém, istenkém!
Mialatt Milics esküdözött, a király hátat fordított neki. Talán azt várta, hogy Milics lassankint mégis csak előpakolja, a mit elrabolt. De a mit Milics eltett, az jól el volt téve. Kifordítgatta ugyan a zsebeit, de csak azért, hogy bizonyságot tegyen a szegénységéről.
Majd a szentek tanubizonyságához folyamodott, s különösen szent Prokópra hivatkozott, mint a ki szivesen tanúskodnék a becsülete mellett, ha jelen volna. De szent Prokóp, véletlenül, nem volt a közelben, s miután hasztalan hivatkozott rá, Milics befejezte a védekezését.
Ezután már csak sóhajtozott, nyögött, s levantei szokás szerint, sűrűn verte a mellét.
A király megfordult, s rászegezte a szemét Milicsre.
– Tehát nincsen pénzed?
Milics sóhajtott.
– Értsd meg: nekem minden pénz jó. Ha nincsen rubeled, jó a görög pénz is. Ha görög nincs, legyen román, török, csuvasz vagy cseremisz pénz. Csak pénz legyen. Sok a hamis ezüst? Azt se bánom, ha fele hamis pénz lesz is: azért beirjuk a váltóba. Minden pénz jó. A mit tolvaj öreg asszonyok lenyeltek, s az igazságszolgáltatás ismét napfényre hozott… az is jó pénz.
– Semmilyen sincsen – nyögte Milics.
Arzén király összeránczolta szemöldökeit, s szigoruan szólt:
– Ez nem helyes. Nagyon nem helyes.
S annyi méltósággal nézett miniszterére, hogy ez aggódni kezdett. Milics tudója volt Arzén király minden viselt dolgának, de a fejedelem alkalom adtán olyan előkelőséget tudott kifejteni, a mely még Milicsre is hatással volt.
– Sire, rendelkezzék az életemmel…
De a király nem hagyta beszélni.
– Látod, Milics, milyen gazember vagy te! Jót tettem veled, úrrá tettem az egész családodat, szabad lopást engedtem neked és egész háznépednek, s most, mikor megszedted magadat, mikor könyökig vájkálsz az aranyban, nem akarsz kölcsönözni egy pár ezer rubelt, nekem, a gazdádnak, a jótevődnek! Kedves bátyád tizenöt esztendeig a haramia mesterséget folytatta; megtettem főpostamesterré. Remélem, megengeded, hogy ez nyugalmasabb állás és jövedelmezőbb is. A fiad, első házasságodból született, legkedvesebb fiad, kétségen kivül igen sima úriember; de ez a jeles úriember egyszer annyira elszórakozott, hogy tévedésből magával vitte a kedvesének összes ékszereit s elvitorlázott Amerikába. Mikor hazajött, azt mondtam neki: borítsunk fátyolt a multakra, s megtettem őt közoktatásügyi miniszteremmé. És te, Milics! Mondd, volt-e, van-e Panama, a honnan te ki nem vetted a részedet, a legjobb részt, az oroszlánrészt? Van-e a Közép Tenger környékén bank, a melyet meg nem revolvereztél? Van-e özvegy és árva, a kit ügyvéd korodban ki nem fosztottál? Arról, hogy bigámiát követtél el, hogy kétszer kötöttél törvényes házasságot, s hogy épeszü feleségedet a bolondok házába csukattad: az ilyen apró-cseprő dolgokról nem is beszélek. De beszéljünk a fődologról. Te kecsketolvajlásban őszültél meg, Milics, s ha országomban nincsen többé egy gödölye sem, ez azért van, mert te mind elloptad őket! Elloptál mindent, a mi csak ellopható, loptál pénzt, szarvasmarhát, ékszert, dugóhúzót, a mi a kezed ügyébe akadt; megloptál engem, megloptál mást, s mivel magad se tudod már, mit harácsoltál össze, tévedésből megloptad tenmagadat is. Nem bántottalak; nem csukattalak be, nem húzattalak nyársra; ellenkezőleg, megtettelek miniszterelnökömmé. Engedtem, hogy tovább lopj; míg végre elloptad az egész országot. És te nem akarsz nekem kölcsön adni?
– Sire! Semmim a világon! Nagyon rossz esztendők jártak. Aztán meg ki kellett egyezkednem az ellenségeimmel. Megloptak. A tőzsdén rengeteget vesztettem; a mi megmaradt, ellopták tőlem. Sire! Öné életem, vérem, mindenem! Kivánjon tőlem bármit, csukasson be, végeztessen ki! De pénzem, az nincsen!
Milics nem tette bolonddá urát. A levantei koronátlan király tudta, hogy tanácsadója hazudik, de Milicsnek szerencséjére, volt egy szava, mely Arzént gondolkodóba ejtette. Ez a szó: »mindenem.«
– Hát tudod mit, Milics?! Jól van, ne szaporítsuk a szót, hanem eredj haza és beszélj Linával. Lina okos asszony; az majd kieszeli, hogyan lehetne pénzt keríteni. Mert a pénz kell, nagyon kell, föltétlenül kell. Tudod, mi az, hogy: kell? Ha egy hónap alatt nem tudtok pénzt keríteni, elcsaplak, becsukatlak, és elkoboztatom a jószágaidat.
Lina, a kit Levante területén mindenki csak úgy hívott, hogy: »Az öt világrész Linája«, Milics felesége volt. Régebben, egy ideig nagy szerepet játszott az udvarnál, s abban az időben, mikor a georgiai herczegnő Arzént a faképnél hagyta, ő volt a fejedelem vigasztalója. Ez időtájt Lina a palotában lakott s erős kézzel vezette Levante belügyeit.
Később, mikor Levante pénzügyei elkerülhetetlenné tették, hogy Arzén király feleségül vegye a bojár asszonyt, Milicséknek ki kellett költözködniök a palotából, de azért Lina továbbra is megtartotta kivételes rangját. És ezt már nem a szépségének köszönhette, hanem egyesegyedül az okosságának. Lina határozottan államférfiui tehetség volt; Arzén és az ura úgy féltek tőle, mint a tűztől. Elnyomatásukért úgy állottak boszút, hogy Linát, a háta mögött, maguk is a csúfnevén emlegették, s Milics, ha a főpostamester meglátogatta, rendesen azzal fogadta a bátyját:
– Pszt! Légy csendesen. Az öt világrész Linája haragszik!
De csak suttogva mondta, s nagyokat hunyorgatott hozzá.
Arzén igen jól tudta, hogy voltaképpen Lina a miniszterelnöke, de azt hitte, Milicsre könnyebben ráijeszthet. Csalódott; ha pénzről volt szó, Milics úgy védekezett, mint egy patkány az éléskamrában.
– Menj haza és beszélj Linával; Lina majd csak talál valamit. De találjon ám, mert a mit mondtam, megmondtam. Ha nem lesz pénz, elcsaplak.
Milics örült, hogy ilyen simán szabadul. Időt nyert, tehát még semmi se veszett el. S maga is bízott a felesége eszében. Tudott az pénzt fakasztani a sziklából is; hisz még őt is ki tudta zsebelni!
– Tanácskozni fogok vele, Sire, s holnap megteszem alázatos jelentésemet.
Élt az alkalommal és sietett visszavonulni.
Mikor az ajtóhoz ért, Arzén utána szólt:
– Te Milics, nincs egy szivarod?
– Felség, végtelen bánatomra, már harmadnapja elszíttam az utolsót. A bagónál tartok, becsület-istenemre!
– Úgy hát elbocsátalak. De várj. Még egy jó tanácsot. Ne igyekezzél kereket oldani, mert az első gyanus jelre fegyverre szólítom az őrséget, és zsandárok között hurczoltatlak vissza! Megértettél?
Milics, a hogy kiért a szabadba, megkönnyebbülten lélekzett fel, mint Oroszlánszivü Rikárd, midőn osztrák fogságából megszökheték, s vígan ugrándozott tova. Útja homokbuczkák közt vezette végig; a messzeségben mészkő sziklák izzottak a napon. Se egy fűszál, se semmiféle élő lény nem volt látható az egész szemhatáron.
De a Milics sastekintete mégis fölfedezett egy piczi fekete pontot, mely mintha ide-oda mozgott volna a sziklák tövében.
Milics arra irányította lépteit. A piczi fekete pont egy kecske gödölye volt, mely gyanutlanul legelészett néhány porlepte, csenevész fűszálon. Nem telt bele egy percz, s Milics a kecske mellett termett.
Az állat felnézett, s lábai meggyökeresedtek a rémülettől. Megismerte Milicset.
– Kis kecske, szép kis kecske! – suttogott hozzá hizelgő szóval – én vagyok a jó Milics bácsi! Ne félj!
Az ártatlan gödölye könyörgő tekintetet vetett a Kecske-rémre. Mintha azt akarta volna mondani:
– Oly fiatal vagyok még!… Ne vedd el szabadságomat!…
A néma esdeklésnek nem volt foganatja. Milics hirtelen az ölébe kapta a gödölyét, s megindult vele hazafelé. Körülnézett; nem láthatta senki.
Milics ekkor szépen megsimogatta a csinos állatot, s megdicsérte őt, mondván:
– Kis kecske, jó kecske.
* * *
Az öt világrész Linája nem tartozott a példás feleségek közé, de hűséges czinkostársa volt Milicsnek; ha nem is a jobbik fele, mindenesetre a jobb keze. Milics zsebre vágott mindent, a mi csak a keze ügyébe akadt, de azzal, hogy nagystilü tolvaj, nem dicsekedhetett. Ösztönből és válogatás nélkül lopott, s az egykori zsebmetszőt pénzügyminiszter korában se tudta levetkezni. Belátta ugyan, hogy Linának van igaza, s hogy lopni csak nagyban érdemes, de nála ez véralkat, ösztön és megszokás dolga volt: soha egy zsebkendőről se tudott lemondani. Lina ellenben lángelme volt, mint Cartouche vagy Robert Macaire. A nagyobb vállalatokat ő eszelte ki és ő hajtotta végre. Hogy ezeket az ügyeket mesterien intézte: Milics nem tagadta. De hát Linát soha se ragadta el a véralkat, az ösztön. Ő elvből működött; a mi cselekvésre birta, nem a leküzdhetetlen hajlandóság volt, hanem a bölcselet, az életfelfogás.
Egyébként ki nem állhatták egymást. Lina utálta az urát. Egy szép haramiával csak megegyezett volna, de ebben a kis szürke mezei egérben igen gyűlölte a férfiui jellemtelenséget. Azonkivül mélységesen lenézte Milicset; mivel hogy sokat tudott, a mihez Milics egy cseppet se értett. Házasfelek közt mindig kész veszedelem, ha az asszony többet tud, mint a férfi, s Milicsék régen vasvillával mentek volna egymásra, a nélkül az életbölcseség nélkül, melynek Milics oly szép példáját adta. Mikor Lina beköltözött a palotába, Milics a struccz példáját követte; nem akart látni és nem látott semmit. S minél messzibbre dobta Lina a fejkötőjét, Milics annál mélyebben dugta be a fejét a homokba. Lina, okos asszony lévén, megbecsülte ezt az elmésséget, s lassankint megbékült sorsával; belátta, hogy kényelmesebb férjet nem kaphatott volna. Ez azonban nem gátolta benne, hogy Milicset igen ocsmánynak találja.
Viszont Milics is gyűlölte ezt a házi ellenséget, a kinek annyira a hatalmában volt. Nem mintha valami nagyon bántották volna azok a sok zajt okozó események; de Lina kissé túlságosan éreztette vele a megvetését, s Milics erre csak fogcsikorgatással válaszolhatott. A kövér szőke asszony kitünően ismerte Milicsnek összes viselt dolgait, kalandjait szárazon és vizen, tudta: hol s milyen néven szerepelt hajdan, a sötét időkben; nem lehetett biztosra venni, hogy, ha Milics válópört indítana, nem végződnék-e ez a pör a büntető törvényszéknél?!
Szóval, Milics szívből viszonozta Lina érzelmeit, s nem csekély önváddal gondolt arra az órára, a mikor elhatározta, hogy bigámiát fog elkövetni. Bánatán azzal könnyített, hogy ha szerét tehette, egyet-mást ellopott Linától, de ez az öröme ritkán volt tökéletes, mert Linának nagyon jó szeme volt, s az emléket rendesen vissza kellett adni.
Ilyen viszonyok között Milics és Lina nem igen vágyódtak egymás társaságára. Csak az »ügyek« hozták össze őket. Az efféle tárgyalásokon Milics úgy beszélt a feleségével, mint egy alárendelt tisztviselő a feljebbvalójával; politikai dolgokban mindig elismerte a Lina felsőbbségét.
Ebben a felsőbbségben vakon bizakodott, s egy órával a kihallgatás után azzal a meggyőződéssel nyitott be Linához, hogy a szőke asszony, mint már annyiszor, most is csak kirántja a hinárból.
Nem is csalódott. Lina egy kicsit elgondolkozott, s csakhamar megtalálta a hőn óhajtott mentő gondolatot.
– Ha nincs pénz – szólt – és nagyon nincs, rettentően nincs, akkor nem marad egyéb hátra, mint: kártyázni.
Milicsnek eleinte nem tetszett az ötlet.
– A gondolat nem rossz, de végre is, a siker kétséges.
– Kétséges? – pattant fel Lina. – Már hogy volna kétséges?! Veszíteni nem veszíthet, ugy-e? Hogy nyerjen, az a mi dolgunk. A mi ezt illeti, magamra vállalom az ügyet.
– De ki az ördög kártyáznék ezzel a nagyorruval?! Az egész világ tudja, hogy soha sincs egy vörös garasa se.
– Ki? Hát majd megmondom. Először is Volkin. Volkin ugyan igen kellemetlen állat, mert ha lerészegszik, olyan illetlen, hogy utóljára is ki kell dobni a teremből…
– Annál jobb ránk nézve.
– Volkin el se jön. A vén róka bizonyosan megszimatolja, hogy mi készül itt, s kinevet bennünket.
– Eljön, ha megtudja, ki lesz a többi vendég. Félti ugyan a pénzét, de ha igazi urakkal mulathat, marokra fogja az aranyat, s úgy gurítja szerte. Hadd lássák, kicsoda ő!
– S ki lenne itt az igazi úr?
– A norfolki herczeg.
– Teringettét! – kiáltott fel Milics. – Kezdem érteni a dolgot!
– A norfolki herczeg, ha kártyázni hívják, fölkel az ágyából, elmegy a harmadik világrészbe, játszik, ha tetszik, hét nap, hét éjjel, s kölcsön ad, hogy tovább játszszanak vele.
– Igen, attól kitelik, hogy leül kártyázni Levante urával. De a norfolki herczeg Skócziában vadászik, s ha kártyázni akar, nem kell ilyen messzire utaznia.
– El fog jönni, ha mondom. Vendége van, a kit nem tud lerázni a nyakáról. Eljön már csak azért is, hogy a vendégét a mi nyakunkba sózza. S tudod-e, ki ez a vendég? Ő felsége, a kannibálok királya.
Milics csak most kezdte méltányolni a tervet.
– Micsoda diplomata ön! – hízelgett parancsolójának.
– A kannibálok királya – folytatta Lina – mióta gyomorhurutot kapott s átjött Karlsbadba, úgy megszerette Európát, hogy haza se akar menni. Harmad éve összeismerkedett Arzénnal a Sprudelnál, s úgy emlékszem, nagyokat mulattak együtt az Elzüllött Fejedelmek-hez czímzett fogadóban. Bizonyos vagyok benne, hogy elfogadja a meghivásunkat.
– De milyen czímen csaljuk őket ide? Kártyázni nem hívhatjuk őket.
– Sasvadászatot rendezünk nekik.
– És a fogadtatás? A dinom-dánom? Mindez pénzbe kerül.
– Annyi még akad. Ne félj, nem lesz szükség az én ezüstneműmre. A legrosszabb esetben Arzén zálogba fogja tenni, ha mást nem, a zálogczéduláit.
* * *
Így történt, hogy a stefanopoliszi állomásra, a hol a vasuti őr és egyszersmind az állomásfő tisztjét egy szomorú öreg kecske teljesítette, két héttel a leírt jelenetek után, egy különvonat robogott be, mely igen előkelő vendégeket hozott magával. Kik voltak ezek az előkelő vendégek, könnyü kitalálni.
Ő felsége, a kannibálok királya, elsőnek szállt ki a szalonkocsiból. Szürke czilindert és szürke kabátot viselt; gomblyukában bumbago virág díszlett. Rugalmas léptekkel sietett a levantei király üdvözlésére, s meleg kézszorítás után mind a két orczáján megcsókolta nagyorru uralkodó-társát, a kit a fejedelmek nemzetközi szokásához híven, unokatestvérének szólított.
Nyomában egy pókhasu óriás lépdelt; a norfolki herczeg, Európa leggazdagabb víg legénye. A pókhasu óriás szeme folyvást nevetett; a vidám, kék szempárból egy milliárdnyi vagyon mosolygott ki.
A kíséret komoly s az üdvözlők csapatja a meghatottságig ünnepies volt; a házigazda valósággal könnyezett. Néhány szóval megköszönte a látogatást, s orra úgy félrecsavarodott a nagy megilletődéstől, hogy ábrázata csaknem megrepedezett.
A háta mögött Milics tisztelettudóan pislogott, Lina pedig úgy virágzott, mint egy Victoria regia. Volkin, a ki már két nappal előbb megérkezett, Lina mellett állott, s aprópénzét csörgette a zsebében. Ez a szokása pinczérkorából maradt meg.
A kannibálok királya végig tekintett a stefanopoliszi síkságon, mely síkabb és pusztább volt minden geometriai fogalomnál, s így szólt:
– Örülök, hogy e szép vidéket megismerhettem.
Földrajzi ismeretei kissé hézagosak voltak, s úgy vélte, hogy a messzeségben a Szaharát látja.
Aztán kocsira ültek, Arzén afrikai unokatestvérével, a norfolki Linával. Milics Volkint kísérte, s ábrándosan nézte a bojár óralánczát.
– Lina – szólt a pohos princz – te olyan szép vagy, mint egy coeur-dáma.
– Isten tartsa meg fenséged jó kedvét – felelt a Balkán Pompadour-ja.
Lina kaczér volt és a norfolki gazdag; amaz tüzes, de az utóbbi álmos.
Megérkeztek a palotába, s a fejedelmi vendégek termeikbe vonultak. A norfolki kísérője: Cornwall lovag után tudakozódott.
– Van nálad egy pakli kártya, Cornwall? – kérdezte, mikor a lovag megjelent.
Cornwall szolgálatra készen nyult a zsebébe.
– Azért kérdem, mert nálam is van, ha nálad nem lett volna.
A princz nagyon szerette Cornwallt, bár otthon sokat birálgatták ezért a barátságért. Cornwallt ugyanis kidobták a világ minden kaszinójából; Spaaból kitiltották, s Monte Carlo-ban majdnem meglincselték.
A norfolki a játék Rinaldo Rinaldinijét tisztelte benne. Cornwall egyszeri kiosztás után minden kártyát ismert a hátuljáról, s ehhez a természeti adományhoz a csalásnak olyan magasabb rendü tehetsége járult, mely egyszerüen kápráztató volt. Ha erről a művészetről volt szó, a herczeg levette a kalapját, s elismerte, hogy Cornwall a hamis kártyások királya.
Sajnos, a lángelme nem mindig érvényesül, s ez volt a Cornwall esete is. Szédítő ügyességgel csalt, de nem volt szerencséje. A vak véletlennel szemben hiábavalónak bizonyult minden erőködése; a herczeg mindig visszanyerte azt, a mit Cornwall lassankint elpaklizott tőle. A norfolki mindig nyert; a hol ő megjelent, ott többet nem nőtt fű. Az ember azt hitte volna, hogy minden arany szerelmes belé.
Mialatt Cornwall vért izzadt, s a herczeg mosolyogva nézte czimborája ujjgyakorlatait, a kannibálok királya a majordomust hivatta magához.
– Reggelizni akarok. De valami könnyü ételt készíttessen, mert gyomorhurutom van.
A majordomus segítségül hívta a konyhamestert, s ez elszámlálta a franczia szakács-művészet összes csodáit. Az exotikus uralkodó az orrát fintorgatta.
– Nem szeretem ezeket a furcsa nevü ételeket. Értse meg: gyönge gyomru ember vagyok; mindjárt megárt, ha valami nehezet eszem. Találjon mást.
A majordomus és a konyhamester kétségbeesetten tanácskoztak, s egy óra multán az ínyenczség művészetének igazi remekeivel állottak elő. De az afrikainak semmi se ízlett.
Egész nap elégedetlen volt, s az ebéd után meg is jegyezte Arzén király előtt:
– Minden nagyon szép, s a vidék igen kedves. Csak az étel nem ízlik; nem szeretem a nehéz eledeleket. Sajnos, gyenge a gyomrom, nagyon gyenge.
* * *
Másnap vasutra ültek és elutaztak Fantascaba. Fantasca-nál kezdődnek a Fekete-hegyek. Az a hosszú, meredek sziklafal, mely a hegyvidéket elválasztja a Fantasca előtt elterülő roppant síkságtól: a sasok tanyája.
Ilyen rezidencziát kedvel a sas. Fent fészkel, de közel a mélyhez; mert táplálékát innen kell beszereznie.
Egy hét elég volt rá, hogy sétautakat verjenek fel a hegyre, egészen a Konstantin-oromig. Mert ha a kecskeállomány dolgában legutóbb nagy hanyatlás s végtelenül elszomorító anyag-csökkenés állott be, útkaparó találkozott elég. Levante állam ezen a héten nem kevesebb, mint háromezer munkásnak maradt adósa.
A Konstantin-ormon sátrakat állítottak fel a fejedelmi vendégek kényelmére. Az ilyen előkelő személyek vadászatkor se szeretik a vesződést, fáradságot; hadd lőjjenek páholyból a sasokra.
Az Ördöghegy csúcsáról, mely a közelben meredezett le a tátongó mélységbe, épp ebben az irányban szállongtak a sasok, a sátraktól alig egy lövésnyi távolságra. Csak meg kellett nyomni a puska ravaszát, hogy az ember egy királyi trofeummal gazdagodjék; az egész olyan könnyen ment, mint a hektografálás.
Úgy volt, hogy meglesik az anyasast, a mely még nem tért haza a zsákmányával.
De a sas, mintha megérezte volna a veszedelmet, nem mutatkozott.
Kokorikó király elővette kronométerét, megállapította, hogy négy óra, s szigorúan így szólt:
– A sas nem pontos.
De végre előkerült, mert fenn a fiókjai várták. Szerencsésen le is puffantották, s vadászuzsonnához ültek. Kokorikó királynak ismét nem ízlett semmi, s egyre panaszkodott:
– Pedig, nem tudom, olyan éhes vagyok. A gyomoridegeim nem jók.
Aztán haza vasutaztak.
A vasuton Kokorikó király Milicstől Levante látnivalói után tudakozódott. Elmondta, hogy ő főképpen az orvosi tudományok uj vivmányai iránt érdeklődik, s megkérdezte, nem lehetne-e néhány levantei bűnöst felbonczolni? A norfolki elmagyarázta neki, hogy Európában ez nem szokás.
A sikeres vadászat örömére este díszelőadás volt a stefanopoliszi színházban. Ezen a díszelőadáson lépett fel először Miss Oceania, a halak királynője, a ki előtte való nap érkezett meg Küsztendzséből akváriumával.
Miss Oceania teljes tíz perczig maradt a víz alatt, aztán kijött az akváriumból, s elénekelte a párisi és londoni mulatóhelyek legdivatosabb dalait. A vízi mutatványnak megfelelően volt öltözve, s úgy az, a mi az öltözetéből hiányzott, mint általában egész megjelenése élénk feltűnést keltett.
Ez a mutatvány igen tetszett Kokorikó királynak.
– Nagyon bájos hölgy – szólt Milicshez. – Milyen szép fehér keble van! Fiatal, szép és puha!
S csettentett a nyelvével. Kokorikó király, ha elszórakozott, koronkint elfelejtkezett az etikettről.
– Nem szeretem a soványakat – magyarázta aztán Milicsnek.
A miniszter nem felejtette el ezt a dicséretet, hanem felment a színpadra, s tudatta Miss Oceaniával, hogy ő felsége, Kokorikó király, észrevette őt.
A miss örült, hogy ilyen kitüntetésben részesül, s Milicsnek arra a kérdésére, hogy hajlandó-e ő felségével kettesben vacsorálni, határozott igennel válaszolt.
Meg is tartotta a szavát: tizenegy órakor megjelent Kokorikó király termeiben. Attól fogva Miss Oceaniát nem látták többé. Bement a lány, de többé nem jöve ki.
* * *
A palotában és a városban kissé kínos feltünést okozott, hogy Miss Oceania se harmad-, se negyednap nem került elő. A művésznőnek egyszerüen nyoma veszett; s attól, a ki utóljára látta, nem mert kérdezősködni senki.
Végre a norfolki nem állhatta meg, s szóba hozta a kellemetlen ügyet.
Kokorikó király ránézett a herczegre, s nyomatékosan, komoly hangon így szólt:
– Ő jó volt, és a nagy szellem magához vette őt.
Aztán elfordult a herczegtől, s többet nem beszélt erről a dologról.
A herczeg kidüllesztette a szemét, úgy bámult rá Kokorikó királyra. A fekete arczból komolyság, egészség és megelégedés sugárzott.
A norfolkinak nem lehetett kétsége többé. Cornwall határozottan emlékezett, hogy közvetetlenül a díszelőadás után Kokorikó király a művésznőt ennivalóan kedvesnek mondotta.
– Ezt nevezem aztán szerelemnek! – jegyezte meg Cornwall.
– Teringettét – szólt Cornwallhoz a herczeg – igazán szerencse, hogy ez a história nem otthon esett meg velünk. Otthon kissé feszélyező lehetett volna a dolog.
– Hja, ez az öröklés!… a leszármazással járó lelki kényszer!… – bölcselkedett Cornwall. – Elnézőknek kell lennünk. Oszthatok?
– Hohó, majd magam keverem meg a kártyát!
És másról beszéltek.
Minthogy a történteken úgy se lehetett változtatni, a palotában fátyolt borítottak az esetre, s nem fecsegtek többet erről a kényes ügyről. Egy utazó művésznő eltűnt, elveszett, pont. Levanteban már láttak nagyobb szeleket is.
Hanem az eset egy kissé bonyolódott.
* * *
– Igaz, mit csinálunk a kis leánynyal? – kérdezte pár nap mulva Cornwall a norfolki herczegtől.
– Micsoda kis leánynyal?
– Miss Oceania egy akváriumot és egy négy esztendős kis lányt hagyott hátra. S minthogy Miss Oceania, családi nevén: Sarah Blunt, angol alattvaló volt, világos, hogy a kis lányról gondoskodnunk kell valamiképpen.
A norfolkit hirtelen egy nagylelküségi roham fogta el.
– Légy nyugodt, gondoskodni fogunk róla. Haza küldjük a rokonaihoz, s mert ez a história az én bőrömre megy, letétbe helyezek neki húszezer fontot. Annak a kamataiból felnevelhetik, s később is megélhet belőle.
– Húszezer font, az sok lesz – jegyezte meg Cornwall.
– Hát mondjunk tízezer fontot – engedett a herczeg. – És maradjunk e mellett.
Később azonban eszébe jutott valami:
– Igazad volt, Cornwall, csakugyan sok lesz tízezer font. Ötezer elég rá, hogy fölneveljék, s egy kis hozománya legyen. Még így is szerencsét csinált.
– Bizony, ha az anyja életben marad, belőle is csak vándor művésznő lett volna.
– Így is csak az lesz, a vér nem válik vízzé. S ostobaságot csinálok, a mikor félvilági hölgyeket nevelek a jövőnek. De isten neki, ezer font nem pénz, adok neki ezer fontot.
A vége az lett, hogy a norfolki belátta:
– Mi közöm nekem az egész dologhoz?! Fizessen ez a fekete barom, mért dobjak én ki száz fontot ő helyette?! Ha azt akarja, hogy én fizessek: rajta, nyerje el pokerben.
A kis lányt időközben haza szállították. Az akváriumot pénzzé tették, egy-egy kis baksist itt-ott ellevantéztek belőle, a maradék hetven fontot pedig elküldték a kis lány után, a Blunt-család czímére.
* * *
– Lám, a kis lány pénze szerencsét hozott! – szólt a norfolki Cornwallhoz.
Egy kis aranyhegy állott előtte; jókedvü volt, s folyvást nevetett.
Már a tizedik napja játszottak. Mindenki vesztett, csak a norfolki nyert folyvást. Arzén király már az első nap elvesztette mindenét; csak az orra maradt meg. A játék hevében Lina kölcsönzött neki; majd Milics ugrott be a hitelezésbe, hogy visszaszerezze, a mit Lina könnyelmüen megkoczkáztatott. Hiába; az ujabb kibocsátások is elúsztak, minden pénz a herczeghez vándorolt.
Cornwall már rég kidőlt, s közönséges kibiczczé sülyedt. Volkint, szerencséjére, másnap ki kellett dobni. A tizedik éjjel Kokorikó király is beadta a kulcsot.
– Hozom! – kiáltotta harsányan, egy reménynyel teli pillanatban.
– Hozomra nem játszom! – szólt a norfolki, és nevetett.
Keresztbe fonta a két karját, s várta, hogy a fekete pénzzel álljon elő.
Kokorikó király kiürítette az összes zsebeit; s betette a bankba ezüst burnót-szelenczéjét. Aztán kivágta az aranyóráját; minden elment. Végre elvesztette az ingét is.
Csak a levantei czég tartotta még magát valahogy. De Arzén egyre szomorúbb lett, s Milics egyre jobban verejtékezett. Lassankint a norfolkihoz kerültek az orosz, török, görög, tatár pénzek, a miket Milics hetedhét országból összelopkodott; előtte volt minden értékpapir, a Lina karperecze, a király gyűrűi, még a zálogczédulák is.
Hajnalban már az ingatlanokra került a sor, s Arzén elvesztette a palotáját, földbirtokait, aztán az ingókat, a Milics juhait és kecskéit, Linának a fehérnemüjét, mindent. Fél nyolczkor reggel a norfolki herczeg elnyerte az egész országot.
Ekkor felkelt, s azt mondta:
– Ideje lefeküdnünk. Cornwall, készülődjél, este utazunk.
Délután könyörtelenül előkövetelte az ingókat, a melyeket az elmult éjjel összenyert, berakatta a nyereséget tizenkét teher-vagonba, Kokorikó királyt megajándékozta egy másod-osztályu jegygyel, a melylyel visszamehetett Londonba, s aztán elbúcsúzott a levanteiektől.
Mialatt a norfolki herczeg néhány legutolsó bókot mondott az öt világrész Linájának, az esthomály lassankint leszállt. A társalgás ellankadt. Odább a teherkocsikban a juhok keservesen bőgtek, s a kecskék bánatosan mekegtek.
Nyolcz óra negyvenöt perczkor a norfolki herczeg belépett szalonkocsijába, s a vonat szép lassan megindult. Az állatok kétségbeesetten, szívtépően bömböltek, s egy kis kecske, ott az utolsó teherkocsiban, egy szép, jó kis kecske, mely nemrég még gyanutlanul legelészett a mészkősziklák körül, csak nézett, nézett a sötétben, de nem értette, hogy mi történik vele.
II.
A STEFANOPOLISZI SZERZŐDÉS.
Mikor Mowbray Tamás, Northumberland grófja és Norfolk herczege, egy Szent-Bertalan éjszakán elnyerte kártyán egész Levante-országot, s a Káró király vonata, mely magával vitte Levante összes ingóit, egy vészsivítás után elbűzölt a stefanopoliszi állomásról: Milics Lina, a kit otthon a rövidség okáért »az öt világrész Linájá«-nak neveztek, búcsút intve az eldübörgő teherkocsinak, melyben kis kecskék, nagy kecskék, birkák és borjúk ríttak keservesen, nagyot sóhajtott s így szólt:
– No, ez sikerült!
Lina éktelenül dühös volt. Hogy ő, okos asszony létére, így be tudott ugrani ennek a kártyázó Schinderhannesnek!… És ez a két szamár, itt, az oldala mellett!… Mintha még soha se lett volna kártya a kezükben!…
De a hogy rápillantott életének osztályosaira, lecsillapodott.
Arzén, Levante koronátlan királya, maga volt a búbánat. Tekintete ott maradt, a hol a vonat eltűnt; s a világtörténelmi orr ernyedten csüngött alá, mint egy hervadó, tropikus virág.
A Milics ábrázata még szánalmasabb lelkiállapotra vallott. Mosdatlanabb volt, mint valaha, s olyan kétségbeesés rítt ki a szeméből, hogy öröm volt látni.
Linának, bár kissé sokba került, tetszett ez a dolog.
– És most? Mitévők leszünk most? – kérdezte Arzén tanácstalanul, tekintetével Lina pillantását keresve. – Rokonaimhoz forduljak, avagy kiáltványt intézzek népemhez?
Lina vállat vont.
– Rokonai aligha lesznek otthon, s a nép… a nép, Sire, kecskéit gyászolja. Ezek kétségbeesett gondolatok. Valami okosabbat kellene kieszelnünk.
Milics a homlokához kapott, s aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mint a ki valami igen bölcset akar mondani.
– Nos, mi az? Mi jutott eszedbe? – kérdezte az el nem ismert király méltósággal, de kissé aggódóan.
Lina is Milics felé fordult, s a kissé zsönge ötlet nem állotta ki ezt az éles pillantást. Letört még bimbójában.
– Semmi… semmi… – sóhajtott a miniszter csüggedten.
– A bank-alapítás – folytatta Lina, mintha a Milics halva született gondolatára akart volna sírkövet tenni – püspökségek adományozása, a főpostamesterségre való árlejtés, meg a többi e fajta régi tréfa nem igen vezetne czélhoz. Népünk, valljuk meg őszintén, a tizenkettedik század óta nem volt ily hosszantartó pillanatnyi pénzzavarban; a mije maradt, az a miénk volt. Nem is volt, hanem volt vala. És föltéve, hogy a főrendek még ki tudnának verejtékezni néhány ezüst és réz maravédit: mit érünk ezzel az ideig-óráig tartó segítséggel? Mit vacsorálunk holnap?
– Beszélj, dinasztiám karcsu oszlopa! – esdekelt Arzén. – Beszéld el, mi jár szép szőke fejedben?
– Az én tervem kész. Tetszik, nem tetszik: okosabbat nem tudok kitalálni. A tervem az, hogy: elszerződünk a berlini Wintergartenbe.
– Színpadra lépjünk? – kérdezte a király egy kissé meghökkenve. – De hisz ez a végső elzüllés!
– Sire, a mai világban egy jó orfeumi szerződés ér annyit, mint a lippe-detmoldi fejedelemség; s vannak királyi vérből származottak, a kik már régen belátták ezt az igazságot. Ma a legjobb családokban is előfordul ilyesmi, s nincs az a társulat, a melyiknek ne volna meg a maga herczegnője. Ich bin die erste und die letzte nicht. Amerikában pedig minden valamire való orfeumban vannak tagok, a kik Rőtszakállu Frigyestől vagy magától Nagy Károlytól származtak.
– De egy valóságos uralkodó!
– Éppen ez adná meg fellépésünknek a fő vonzóerőt. A berliniek úgy törnék magukat a jegyekért, hogy fölösleges öt milliárdjukból egyet vagy kettőt könnyü szerrel megszerezhetnénk.
– Hm. A milliárd nem rossz, nem rossz… Egy milliárdért az ember néhány perczre feláldozza az orrát, mint dicső elődöm, nem tudom melyik római császár mondta. Az ember megkeresi a kenyerét, megmossa a kezét, s ismét rózsát tűz a gomblyukába. Ha a vendégszereplésnek vége, hazámé leszek ujra. Hazámé s isteni küldetésemé. Addig pedig ki törődnék az élczelőkkel, nem igaz? Úgyis folyton rajtunk élődnek, mint a moh a százados fákon… De mit csinálunk majd a szinpadon?
– Nagyon egyszerü a dolog. Kiiratjuk a színlapra, hogy: Uj! A Balkán oroszlánja társulatával! Uj! – s kiki előáll vele, a mihez ért. Én majd vidám dalokat fogok énekelni, s bemutatom a közönségnek, hogyan öltözködik fel egy előkelő hölgy, Milics a pénztárhoz ül…
– A pénztár helyes! Igen helyes! – szólt közbe Milics.
– … vagy bűvészkedik, s tallérokat tüntet el. Felséged pedig egyszerüen meg fog jelenni a színpadon…
– De én nem értek semmihez a világon, a politikát kivéve…
– Mindegy. Elég az, hogy megmutatja magát. Végig sétál a színen tízszer vagy tizenkétszer, s ha tetszik, morog egyet, mint az igazi oroszlán. Ez bőven elég. Az elefántoknak és a kutyáknak sok mindent kell tudniok, hogy a szinpadon bemutatkozhassanak; de egy fejedelemnek nem kell tudnia semmit, elég megjelennie.
– A terv mindenesetre tetszetős – vélte a koronátlan király. – Csak egy bökkenője van a dolognak. Elvált nőm, a georgiai herczegnő, úgy tudom, szintén a Wintergartenben működik, s találkozásunk kissé fájó volna.
– Mily alkalom kibékülni vele! A georgiai herczegnő még most is igen szép asszony, s végre is, Felséged nem tehet róla, hogy a herczegnő gyönge idegzete soha se tudta megszokni a levante-i levegőt. Mindenesetre érdekes volna látni híres gyémántjait; azt mondják: csodaszépek.
– Én soha se idegenkedtem Armizától – szólt a leégett király, s egy könnycseppet sajtolt és törölt ki a szeméből. – Voltak köztünk félreértések, de mindig őszintén szerettem őt, s a mi engem illet, valóban nincs hőbb vágyam, mint ujra együtt élni vele. Tudod, Lina, az ember megnősül, ismét megnősül, harmadszor is megnősül, de a kivel először ment a templomba, hiába, csak az az igazi!
– E szerint sürgönyözhetek Berlinbe?
– Igen, Armizáért kész vagyok minden áldozatra. Látod, Lina, engem balul ítél meg a világ. Hiszed, vagy nem, ma is kibékülnék bármelyik feleségemmel, sőt kibékülnék mind a hárommal, ha ez ellen a megoldás ellen az egyháznak nem volna kifogása.
– Ó, Sire, a metropolita felvilágosodott ember, lehet vele beszélni.
– Úgy hát üzenjétek meg neki, hogy adja fel a berlini sürgönyt. Neki talán még maradt valami aprópénze.
* * *
Mikor a staféta megérkezett, a metropolita éppen a boxolásban gyakorolta magát a fantascai archimandritával; Levanteban még soha senkinek se ártott meg egy kis testgyakorlat.
Ez a metropolita bizonyára igen jó fiu volt; de az is igaz, hogy a mint meghallotta a királyi parancsolatot, szépen levetkőzött s lefeküdt az ágyába.
– Mondjátok meg, hogy nagyon, nagyon beteg vagyok. Az idegeim szét vannak roncsolva, s ha koronkint egy kis svéd gimnasztikával nem erősíteném magam, talán soha se tudnék a lábamra állani. Ez a részvevő lélek – az archimandritára mutatott – eljött a haldoklót meglátogatni; megmondhatja nektek, mennyire oda vagyok. Mit akartok egy szegény öregtől, a ki beteg és fázik? Szent Cyrillre mondom (szükség esetén megesküdhetem szent Methodra is) nincs annyi erőm, hogy a zsebembe nyuljak.
Ezzel a fal felé fordult, keresztet vetett magára, s nyöszörögni kezdett, hogy adják fel neki a haldoklók szentségét.
Se több szót, se egy hitvány maravédit nem lehetett kivenni belőle.
Szerencsére Milics, a nagy letörés éjszakáján, elcsente Linának az aprópénzes tárczáját. Reggel felé tudniillik a hosszas szorongás oly kimerültté és szórakozottá tette, hogy valami öntudatlanság fogta el, s nem vette észre, hogy a keze talán atavizmusból, talán a megszokás erejénél fogva, hol a Cornwall, hol a Lina zsebébe tévedt. Cornwall ugyan visszalopta az aranyait, de Linának sejtelme se volt róla, hogy egy alvajárónak a keze környékezi. Ez az aprópénzes tárcza, egy batiszt zsebkendő, meg egy csomó kulcs volt mindaz, a mit Milicsék a kataklizma után magukénak mondhattak.
A sürgönyt tehát mégis csak el lehetett küldeni.
– Írjátok meg – intézkedett a fejedelem – hogy az előleget ne küldjék pénzeslevélben, hanem utalványnyal az Angol-Török Bankhoz. Bátyád, Milics, igen derék ember s kitünő fő-postamester, de a leghívebb tisztviselőket se jó próbára tenni.
– Igen, de addig, míg az előleg megjön?… Mi lesz addig? – aggódott Milics.
– Találjatok valamit! Ha kerestek: találtok.
S Milics talált is. Levante minisztere, ha nem is volt olyan nagy képzeletű tervelő, mint a felesége, nem szűkölködött lelemény nélkül. Ezen a fölötte válságos napon megjelent lelki szeme előtt egész életpályája, a rossz napok, a kezdet nehézségei – hisz látott ő már csinos viharokat – s eszébe jutottak első kis kardcsörtetései, mikor abból éldegélt, hogy eladogatta a maga s a mások könyveit. Ez az emlék gyümölcsöző volt.
– Pénzzé teszszük a könyvtárt – szólt rövid megfontolás után.
Az eszme mindenesetre méltó volt némelyes figyelemre. A könyvtárról a játék hevében megfeledkeztek; ezt az egy ingóságot Arzén nem veszítette el. S minek a könyvtár annak, a kit a sors forgandósága amúgy is bölcscsé tett?
A királynak azonban nem tetszett ez az ötlet.
– Melyik könyvtárt? – kérdezte bizalmatlanul. – Az országos könyvtárt vagy a magamét?
– Hogy melyik könyvtárt? – szólt közbe Lina. – Mind a kettőt, Sire, mind a kettőt! És ha volna még egy harmadik, hát a harmadikat is!
– Az antikváriusok – erősítette Milics – oly szennyesek, hogy a könyvtárakkal nem lehet fukarkodnunk.
– Azért kérdem – jegyezte meg Arzén – mert tartok tőle, hogy magán-könyvtáram nem tenné meg a kívánt szolgálatot.
Ez az aggodalom alaposnak bizonyult. A magánkönyvtárban nem találtak egyebet, csak egy franczia nyelvtant, melynek az első nyolczvan lapja hiányzott, tizenhét csomag svájczi és harmincz csomag franczia kártyát, négy, színes képekkel diszített füzetet A kozákok királya czimü regényből, egy cognac-kereskedő árjegyzékét s egy csinos kötetet az örök ifjuságról.
Ez után a szomoru felfedezés után nem maradt más választás, mint: érintkezésbe lépni az országos könyvtár igazgatójával. A könyvtáros megjelent két fólióval a hóna alatt.
– Sire – kezdte jelentését – az országos könyvtár, melyet incunabulumok, elzevirek és különböző unikumok tesznek igen nagy értékűvé, nyolcz részből áll. Az első osztály öröme lehet minden könyvbarátnak. Sajnos, ezt az osztályt a Baziliadesz-dinasztia egyes nagy alakjai, így Lázár és Milos fejedelmek, még a mult században tüzelőnek használták fel. 1731-ben és 1758-ban ugyanis nagyon szigorú volt a tél…
– Elég. Beszélj a második osztályról.
– A második osztály mintegy nyolczezer kötetet foglal magában. Ezt az osztályt azonban Felséged dicső elődje: Dimitri király…
– Feltüzelte?
– Nem. Eladta makulaturának. 1863-ban ugyanis, a nagy ínség idején…
– Tovább. Térj át a harmadik osztályra.
– Ezzel egy kis baj történt. Felséged bevonulása ünnepén az országos könyvtárban volt a bál, s hajnal felé egy eldobott szivarcsutkától a harmadik osztály tüzet fogott, elégett. Viszont a negyedik osztályt az egerek rágták meg.
– Folytasd. Mi van az ötödik osztályban?
– Erre már nem emlékszem határozottan. Ezt az osztályt, húsz-harmincz kötetenkint, a kormányelnök úr ő kegyelmessége kölcsönözte ki…
– Akkor ne beszéljünk erről az osztályról se. Írd össze a hatodik és a többi osztály tartalmát.
– Sire, a hatodik osztály nincs meg. Felséged magas engedelmével azok a hivatalnokok és tisztek, a kiknek fizetését az állampénztár nem folyósította, a hatodik osztálylyal kárpótolták magukat. Ellenben a hetedik osztályt ellopták; részben ismeretlen tettesek, részben oly előkelő egyének, a kik a közügyek terén szerzett érdemeikkel már régen jóvá tették ezt a ballépésüket.
– S így a könyvtárból semmi se maradt meg?
– De igen, Sire. A katalógus megvan. Ime, mind a két kötet.
– Megállj. A nyolczadik osztályról nem beszéltél. Mi van a nyolczadik osztálylyal?
– Sire! Kegyelem! A nyolczadik osztályt én loptam el!
És térdre esett.
– Megkegyelmezek neked – szólt Arzén némi tünődés után. – De csak egy feltétel alatt. Mondd, nem adhatnál vissza valamit?
– Nem tehetem, Felség. Szegény ember vagyok, nincs egyebem, mint ez a kis gyüjtemény. De ha Felséged kinevezne a múzeumok és a képtárak főfelügyelőjévé, meglehet, találhatnánk valami olyan megoldást, a mely mindenkit kielégítene…
Arzén megharagudott.
– Szerencséd – szólt – hogy jelenleg a színi pályára készülök, s így szükségem van a kedvező közvéleményre. Mert különben úgy bántam volna el veled, a hogy érdemled, nevezetesen: Levante ősi szokása szerint. A mi azt jelenti, hogy: lógnál. Hordd el magad, s ha kegyelmet óhajtasz, lopd vissza a tisztektől, a mit lehet.
– Azt hiszem – szólt Milics, mikor a könyvtáros elpárolgott – Felséged kissé szigoruan ítélte meg őt. Értelmes ember ez, a kivel lehet tárgyalni. Küldje ki őt, Sire, a külföldi könyvtárak tanulmányozására, s bibliotékánk szebb lesz, mint valaha. El lehetne vinni Berlinbe…
– De hát mi megyünk-e csakugyan? Mi történt a sürgönyünkkel? Nincs még felelet?
– Minden perczben várom.
– Át kellene üzenni az Angol-Török Bankhoz, hogy nem érkezett-e részünkre valami? S ha nem, sürgönyözz még egyszer. A norfolki mindössze egy hetet engedett a kihurczolkodásra; egy hét mulva át kell költöznünk a fogadóba.
– Akkorra már Berlinben leszünk.
De ez a reménység se vált valóra. Másnap este megjött a Télikert válasza, s a válasz kegyetlenül hangzott:
»Sajnálom, de ebben a szezonban már lehetetlen. A reprezentáló szerepkörre éppen most kötöttem meg a szerződést ő felségével, a kannibálok királyával.«
Még Lina is meghökkent. Milics úgy összehúzódott, mint egy kutya a jégesőben, s Arzén király elmélázva tekintett ki a sivatagba.
– Dicső őseim egyike, V. Károly császár, így szólt: »Birodalmamban nem megy le a nap.« Ez a mondás, az utódok ajkán kopott, egyre kopott… S ime én, a kései unoka, már kénytelen vagyok így sóhajtani fel: »Bármerre nézek, a hová nap süt, semmit se mondhatok a magaménak!«
Ebben a pillanatban egy ismerős alakot pillantott meg, a ki vidáman közeledett a norfolki herczeg levante-i palotája felé. Az ismerős alak Volkin volt, Volkin, a ki a királyok találkozója alkalmával holtrészegre itta magát, s a kit, szerencséjére, hamarább dobtak ki a társaságból, mintsem elveszthette volna besszarábiai birtokát. Volkin, a kiről mindnyájan megfelejtkeztek.
Az italkedvelő nábobnak éppen két hét kellett hozzá, hogy tökéletesen kialudja a részegségét, de végre kialudta, s immáron vígan fütyörészett. A nyitott ablakon át hallani lehetett, a mint az aprópénzét csörgette a zsebében. Ezt a szokását, mely tudvalevőleg pinczérkorának az emléke volt, soha se tudta végképpen levetkezni.
* * *
Egy ember, a kinek, tévedésből, megmaradt egész vagyona! Egy ember, a ki aprópénzt csörget a zsebében! Egy ember, a kit le lehet itatni!
Lina szemében felcsillant a reménység, s a csüggeteg férfiak, látva ezt a biztató sugárt, arra gondoltak, hogy: a mit egy szép asszony akar, azt az isten is akarja.
De Volkin elsőrangu gazember volt. Se fejedelmi leereszkedés, se asszonyi mosolygás nem igen hatottak rá. Ismerte jól ezeknek a kegyeknek a piaczi értékét.
Nagyon nehezére esett ugyan, hogy nem szabad innia, s már-már ráállott, hogy elviszi a társaságot a Grand Hôtelbe sörözni, de végre is felülkerekedett benne az ős-levante-i. Érdekből Volkin képes volt még a józanságra is.
Így történt, hogy a Lina szép szeme ez egyszer kudarczot vallott, s hogy Arzén királynak, szégyenszemre, meg kellett kötnie a stefanopoliszi szerződést. A berlini szerződés óta, mely Levante államot függetlenné tette, hasonló csapás nem érte Arzén király országát.
A stefanopoliszi szerződés főbb pontjai ugyanis a következők voltak:
1. Arzén király kötelezi magát, hogy a szerződés aláírásától számított harmadik évben, Keresztelő János fejvétele napján, oltárhoz fogja vezetni Volkin Amália kisasszonyt, a ki ez idő szerint még csak tizenhárom esztendős, s a mennyiben kötelességét annak idején teljesíteni vonakodnék, aláveti magát bármely szabadon választott európai bíróság ítéletének, s ugyanazon bíróság végrehajtást rendelő intézkedéseinek.
2. Himlőhely avagy más egyéb pecsétek ennek a határidőre kötött házassági üzletnek bontó akadályául nem szolgálhatnak.
3. Mindaddig, míg ez a házassági ügylet befejezetté nem válik, Arzén király napot fog enni Volkin úr házában, minden kedden, csütörtökön és szombaton. A többi napokon a nagy vendéglőben fog étkezni, s a mennyiben havi számlája a hetvenöt ezüst maravédit meg nem haladja, ezt a számlát Volkin úr fogja kiegyenlíteni.
4. Arzén király a szerződés aláírásával egy időben kinevezi Volkin Dömötör urat Syracusa és Girgenti herczegévé. (Syracusának ez mindegy; Girgentinek is. Volkinnak ellenben nem egészen.)
5. Girgenti herczege hat hét leforgása alatt megvásárolja a norfolki herczegtől Levicot, Levante állam egykori korona-uradalmát, a hozzá tartozó kastélylyal; az utóbbiban szabad lakást, mosást és világítást biztosít Arzén királynak.
6. Viszonzásul Arzén király kinevezi Girgenti herczegét Levante állam pénzügyminiszterévé és fő-postamesterévé. Idősb Milics úr, az ex-főpostamester, kárpótlásul az ezer maravédin aluli pénzes levelek kihordásának jogát, s az országos főszámvevői czímet és rangot kapja.
7. A főpostamesteri jövedelmekből Girgenti herczege tiz százalék jutalékot biztosít a felségnek, s ugyanannyit a miniszterelnöknek.
8. A syracusai herczegnő Levicot s Arzén király váltóit kapja hozományul; ezenkivül az esküvő napján százezer arany maravédit. Erre a hozományra Arzén király előleget nem kaphat.
9. Girgenti herczege a házasság megkötéséig korlátlanul gyakorolja azokat a jogait, a melyek őt, mint Levico tulajdonosát megilletik; de készséggel engedi át a palota egy második emeleti lakosztályát a miniszterelnökné ő kegyelmességének. Milics úrnak is joga van egy szobához, de csak a harmadik emeleten.
10. A postai küldeményeket (az ezer maravédin aluli pénzes levelek kivételével) egyes-egyedül Girgenti herczege veheti át; olyankor, mikor a herczeg rosszul érzi magát, a posta vár.
Milics könnyezve írta alá ezt a szerződést, de Jules Favre is sírt a franczia-porosz békekötés alkalmával… Arzén király, a kit válságos perczekben soha se hagyott el a méltósága, a syracusai hercegnő után tudakozódott. Lina, mintha egy cseppet se érdekelné a szerződés, oly szendén nézett Girgenti herczegére, hogy ez önkéntelenül a zsebébe nyúlt, s hosszan, szeretettel simogatta, csörgette tallérait.
– Szegény barátom! – szólt a király, mikor magára maradt tanácsosával. – Mi lesz velünk? Mi sors vár ránk?
Milics pár pillanatig hallgatott, s azután hirtelen megszólalt:
– Nincs szentebb előttem, mint nőm becsülete!
Hogy miért mondta ezt, azt csak a szivek és vesék ismerője tudná kideríteni.
* * *
Két héttel a stefanopoliszi nagy csatavesztés s a fentebb ismertetett gyászos események után, Mária Anasztázia dortmundi herczegnőnek váratlanul egy fényes ötlete támadt. Egyet gondolt és meghalt.
Mária Anasztázia dortmundi herczegnő kilenczvenhárom évig élt, tizenkilencz európai forradalmat látott, megért három vagy négy trónvesztést s ugyanannyi restaurácziót, eltemetett két férjet és egy gárdakapitányt, tanúja volt a régi és az uj Európa, a lokomotiv és a villamos vasut megszületésének, de egész életében; a hosszú időn át csak csöndes helybenhagyással kisérte az eseményeket, gondolni nem gondolt róluk semmit. Egyáltalán, az ellenségei se foghatták rá, hogy minden áron szerepelni akar, s azért ez a lépés, a melyikre senki se beszélte rá, meglepte az egész világot.
De Mária Anasztáziának élete kilenczvenharmadik évében nem is egy, hanem két gondolata támadt egyszerre. A második – fölötte váratlan – gondolata az volt, hogy végrendelet hátrahagyása nélkül halt meg, a mely ötlete határozottan lázas hatást keltett.
Az egész góthai almanach azt hitte, hogy végső (s egyszersmind első) akarata a közjegyzőnél van, talán már 1848 óta, s hogy vagyonát a Coburgok és a hesszeniek öröklik. Legközelebbi rokonát, a nagyorru Arzén fejedelmet, a ki unokaöcscse volt, soha ki nem állhatta, és sejthette-e valaki, hogy kilenczvenhárom év alatt egy pillanatig se jutott eszébe a halál?
Mária Anasztázia azonban oly jól érezte magát sárga, olajzöld és rózsaszinü szalagjai között, annyira hozzászokott, hogy a dolgok és az emberek elmulnak, de ő megmarad, s végül oly természetesnek találta a csöndes fonnyadást, hogy annyit se gondolt holmi utolsó intézkedésre – közjegyzőre, végrendeletre – mint egy sárguló falevél.
Igy történt, hogy midőn egy szép őszi este, minden hosszabb készülődés nélkül, elszenderült az Urban, ezzel a hirtelen elhatározásával egyrészt ámulatba ejtette az egész világot, másrészt milliók örökösévé tette Arzént, Levante királyát.
Arzén, az első perczben, maga is azt hitte, hogy bolonddá akarják tenni, de a milliókkal nem nehéz megbarátkozni, s Arzénnek semmi kifogása se volt az ismeretség ellen.
– Szegény nagynéném! – szólt meghatottan Linához. – Mindig ő volt egyetlen gondolatom.
Az Orient Expressznek megvan az a jó tulajdonsága, hogy: »hipp, hopp, ott legyek, a hol akarok!« – igen hamar Németországba szállítja a pénzes embert. S mióta az Allgemeine Zeitung híre bejárta a világot, Arzén királynak nem volt rá szüksége, hogy az útiköltség dolgában Volkinnal értekezzék. A temetésre ugyan már nem érkezhetett meg, de a hagyaték átvételét nem kellett idegenre bíznia.
Az átadás alkalmával mindenkit megindított őszinte gyászával.
– Ebben a házban lakott, ezen a szőnyegen járt, ebben a karosszékben szokott pihenni! – szólt reszkető hangon. – Nem, nem tudom nézni ezeket a kedves tárgyakat, mert meghasad a szivem! Adjatok el mindent, még ma, rögtön! Ó, imádott nagynéném! Mért tetted ezt velem?! Adjatok el mindent, mert ez a látvány megöl!
Hogy Arzén király, németországi kirándulása után, miképpen vonult be székvárosába, harangzúgás s a nép örömrivalgása között, hány küldöttség járult elébe s a metropolita mily szép üdvözlő beszédet intézett hozzá, ezt már tudja a szíves olvasó a világtörténelemből. De meg kell említenünk, hogy az üdvözlők sorában ott volt Girgenti herczege is, kissé mámorosan ugyan, de még a maga lábán. A király szivesen fogadta hódolatát, s a küldöttségek elvonulása után megszólítással tüntette ki.
– Girgenti – szólt nyájasan – te ugyan a legnagyobb disznó vagy a világon, s Yorkshire nem szült nálad piszkosabb állatot, de azért biztosítalak változatlan kegyelmemről.
Girgenti megcsókolta a király kezét és hazament aludni.
Lina nem győzte bámulni a kikefélkedett dinasztát. Mintha szebb és fiatalabb lett volna; még az orra is kisebb volt.
– Határozottan fenség van benne – szólt Milicshez.
– Meglátszik rajta az isteni küldetés – felelt Milics.
– Azt mondaná az ember, hogy glória van a feje körül.
– A glóriát nem látom – szólt Lina – s azt se tudom, hogy csakugyan isteni küldetés hozta-e Levanteba. Nekem úgy tetszik, hogy csak úgy magától jött. De a királyok mégis csak más emberek, mint mi. Mintha igazán velök volna az isteni kegyelem, ha elfogy a pénzük: örökölnek. S ha ismét elfogy, ismét örökölnek.