Őszi napsugár; A gyanu

ŐSZI NAPSUGÁR.

I.

– Keresd az asszonyt!…

Mikor két úr – két ragyogó czilinder (ugyanattól a kalapostól), két gyönyörü ing-pánczél (ugyanattól a divatárustól), s két andalítóan szabott kabát (ugyanattól az uzsorástól) – Budakeszen vagy Rákospalotán három pár golyót küldözget egymásra, s az egyik szépen himzett, fehér ingen egyszerre csak kivirul az úri becsületérzés piros rózsája: a négy kerekfejü, monoklis becsület-ügyvivő, a ki az imént oly kápráztató hidegvérüséget fejtett ki a másik kettő bőrére, meg a két bőr-táskás, fekete szakállu, orvosnak nevezett komédiás, a ki ugyanattól a tanártól ellesett nyugalommal nézte végig az úri viaskodást, körülveszi a sebesültet, egy kicsit foglalatoskodik vagy a helyzethez illő tartózkodással szerencsétlenkedik körülötte, aztán kocsira ül, elhajtat a Körbe, s ha csak ujságiróval nem találkozik, a kinek természetesen semmiféle részlettel nem maradhat adósa, a temérdek kérdezősködésre rendesen csak ezt a lapos pillantásokkal kisért mondatot adja feleletül:

– Keresd az asszonyt.

És keresik az asszonyt. Nemcsak keresik, hanem meg is találják. Ma például egy szende, álmos asszonyka személyében, a ki az ő magas homloku, nyilt arczu, szépen szónokló urát templomi csöndben ott csalja meg, a hol éri, s a ki mindegyik udvarlóját úgy hívja, hogy: »Egyetlen kutyám!«; holnap talán egy villogó tekintetű tündér alakjában, a ki a hányszor elbukik, mindannyiszor magasabb társaságba bukik, a ki az egész országban a legtöbb tűzzel tánczolja a csárdást, s a ki, végezetül, hivatásszerüen űzi azoknak a férfiaknak az elbolondítását, a kiknek nincs más foglalkozásuk, mint hogy koronkint el- és megbolonduljanak.

Második példa:

Mikor egy szép tekintélynek s majdnem ugyanakkora hitelnek örvendő bankár, a ki tizenhét éves korában a legpofozottabb lénye volt a ritkábban sepert pénzváltó boltoknak, sőt az egész mindenségnek, s a ki a sok türelem, igyekezet és előitéletnélküliség erejénél fogva, meg egy hatvan-hetvenezer forintos házasság sikeres lebonyolítása révén pénzügyi kiválósággá nőtte ki magát, a helyett, hogy elkisérné ő nagyságát a Barbi Alice hangversenyére, felsétál a Gellérthegyre, s egy magános helyen eldurrantja a tova tünt letétek és a tőzsdei különbözetek egyenlegét, avagy hajnalban egy fa ágáról, batiszt zsebkendővel a nyakán vigyorog le a szép kilátásra: a pórul járt börze-parasztok, a kik bottal ütik a pénzük nyomát s a deszkakoporsó mögött támadt özönvizet, – noha előbb kizártnak tartották, hogy a hol a pénzt nyerik, ott a pénzt el is lehessen veszíteni, – ugyancsak ezzel a szálló igével dühítik egymást:

– Keresd az asszonyt!

És néha csakugyan találnak asszonyt. Ilyenkor az asszony vagy a Magyar Királyi Operaház valamelyik szilfidje, a ki a Világürt, esetleg a Tejutat ábrázolja a legujabb balletben, vagy egy lusta, a sok szemrehányó köhögéstől elhízott, márcziustól novemberig fürdőző nagyságos asszony, a ki soha se tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy a másik szobába csak gyalog lehet menni, s a ki soha se bocsáthatja meg az urának, hogy nem ő az a bizonyos Mackay báró, a ki minden évben ötven vadászt küld Ausztráliába, azokért a páratlan, mesés kalap-tollakért, a melyekkel csak a Szivárvány-madár szolgál, egyesegyedül Mackay bárónénak.

Harmadik eset:

Mikor a rendőrség a huszonötödik, hasonló módszerű betörés után felocsúdik két-három évig tartó meglepetéséből, s a gonosztevők csúfolódó levelei alapján meggyőződik róla, hogy a gaztetteket ugyanaz a szövetkezet hajtotta végre: a tapasztaltabb rendőrségi rókák, főképpen ha szorgalmasan olvasták a Gaboriau bűnügyi regényeit, azzal a bizonyos, változatlanul jóságos mosolylyal, melyet különösen a razziák alkalmával kedvelnek, egy szekéroldal papircsomón kivül többnyire ezt a nagybecsü tanácsot vágják a vizsgálatot vezető szegény ördög fejéhez:

– Keresd az asszonyt.

A szegény ördög aztán keresi. S az ügyiratok szarkalábjai között megüti a szemét egy tulipántos név, az ingyen készült fényképek között felkelti a figyelmét egy szemtelenül mosolygó szempár, egy csudálatos asszonyi váll, vagy egy harmadévi divatu, szebb multakról árulkodó női kabátka, a megjegyzések rovatában álmodozóvá teszi ez a hivatalos nyelven fogalmazott románcz: »kor: 19 év, haj: szőke, szem: fekete, orr: rendes, száj: kicsiny, fogak: jók. Lopás, részesség betöréses lopásban, lopás és orgazdaság. NB. Jobb karján borsónyi forradás. Revolver nyoma; a szeretője akarta megölni.« Mi ez? Bizonyára semmiség, mindössze egy asszonyi hajszál. De ez az asszonyi hajszál fonállá válik a kezében, ebből az asszonyi hajszálból hurok készül, melylyel kézrekerítik az egész betörő társaságot, ujabb dicsőségére a szálló igének.

És mindannyiszor, a hányszor az emberek úgy találják, hogy egyik-másik férfinak a viselete érthetetlen, hogy a legutolsó érdekes eset kissé homályos, hogy abban, a mi történik, a logika nem talál kielégülést, hogy valami megmagyarázhatatlan dolognak a kulcsa sehogy se akar előkerülni: mindenki az asszonyt keresi, az örök asszonyt, a ki mindig ott rejtőzködik a színfalak mögött, mialatt a színen, frakkban, vagy zubbonyban, férfi alaku bábuk hajlonganak és ugrándoznak, vagy tülekednek s marakodnak, hogy végül őrületes bukfenczekkel mulattassák a közönséget, vagy pedig szép rendben, egyszerüen hanyatt vágódjanak.

Csak egyetlen egy eset van, a mikor senki se keresi az asszonyt. Ez az eset a szegény lirai költőé.

Pedig, ha jól meggondoljuk a dolgot, egy igazi, tősgyökeres, megrögzött lirai költőnek az élete mindig igen különös, sőt titokzatos valami. Hogy egy nagykoru, irni és olvasni tudó, ép elméjü ember, a kinek két karja és két lába van, mint másnak, a helyett, hogy boldogulni igyekeznék, mint az egész világ; akár tudatosan, akár öntudatlanul, de mindig szabadakaratból s kényszerítő külső okok nélkül, lemondjon mindarról, a mit más ember becsben tart, a miért az egész világ töri magát, lemondjon a könnyen megszerezhető kényelemről, a kevés fáradsággal elérhető jólétről s minden magasabb rendü világi örömről, csak azért, hogy a fogadott szegénység fütetlen kályhája mellett minél többet gyönyörködhessék a tulajdon szava zengésében – ha nem is éppen példátlan, de mindig igen sajátságos jelenség. S akár jó, akár rossz versek költőjéről van szó: az eset mindig egyformán eredeti. Egy vén fiu, a kinek az öröme nekünk gyermekjáték, s a ki viszont a mi örömeinket léhaságoknak találja; a Szépnek egy jámbor légátusa, a kit az élet, a rossz emberek s a véletlen a világ szemében mindig megaláznak; egy élhetetlen fráter, a ki a számüzött királyok gőgjét hordozza magában, s a ki olyan ünnepies arczokat vágva bibelődik ártatlan és haszontalan játékaival, mintha birodalmakat alkotna; egy szelid bolond, a ki ravasz, egy öntudatlan komédiás, a ki érzéseit siet szétfaragni rímekbe s unos-untalan megcsalja önmagát; egy holdkóros, a ki csodálatos biztonsággal sétál a háztetőkön, de agyonzúzza magát, ha a nevén szólítják; egy nem e világból való ember, a ki a jövőbe lát, de nem tud járni a sima földön, mint Michel Angelo, mikor leszállt állványáról, a hol a mennyet festette volt; a szfinksz egy uj kiadása női lélekkel és szörnyű lábbal; egy elkésett szfinksz, a ki megilletődötten hallgatja a tulajdon füle zúgását s találós meséket mond, a melyeket senki se fejt meg: vajjon nem ezekre a képekre gondol-e mindenki, hogy ha lirai költőkről hall?!

Mindegyik egy-egy talány az egész világ előtt, és soha se jut eszébe senkinek, hogy ennek a talánynak a megfejtését keresse. Soha, senki se kutatja a női alakot, a ki ezt a néha talán dicsőséges, a legtöbbször fonák és mindig rendkivüli életet megmagyarázza.

Mindez, alighanem onnan van, hogy az igazat meg vallva, senki sem érdeklődik sem a lirai költemények, sem a lirai költők iránt; a talány tehát hidegen hagy mindenkit, s a Beatrice, a kinek emléke ezt a sok vörös, sárga és kék borítéku, egy forintos füzetet besugározza, az egész világnak Hekuba.

Ki törődött valaha azokkal a költeményekkel, a melyeket Hódy Balázs 1872-től 1893-ig közönséges, velin és Van Geldern papiron bocsátott nyilvánosságra?! Ki gondolt valaha arra a női lényre, a kinek egy-egy lustálkodó tekintete vagy egy-egy érzékcsiklandozó, halk kaczagása a Hódy Balázs szivében zsongó, bugyborékoló érzés-hullámokat úgy felkorbácsolta, hogy ezeknek a hullámoknak árja elhagyván a földet, nekieredt a végtelenségnek, a puszta, sötét végtelenségnek, a mely fölött csakis két csillag világít?!

Pedig, hogy egy olyan békés, harmonikus lélek, a minő a Hódy Balázsé volt, kiegyenlíthetetlen ellentétbe keveredjék a dolgok rendjével, – hogy egy olyan szelid, nyugalom-kedvelő véralkat, a milyennek hősünk kora ifjuságától fogva mutatkozott, prométheüszi viaskodásokra szánja el magát, – hogy egy olyan rendszerető, illendőségtudó, minden tekintélyt és törvényt tiszteletben tartó ember, a milyennek a mi barátunkat az egész Rózsa-utcza ismerte, szakítson a világrenddel, s lenézve a föld összes többi javait, egy egész életen át ne lásson maga előtt csak egy jót: két szép gömbölyü kar tilos ölelését, – hogy egy olyan csupa lemondáshoz szokott szív, mint a minőnek Icarust a verseiből ismerjük, jobban mondva: ismerhettük volna, arra adja magát, hogy, a mig csak lélekzik, a lehetetlent vívja, s megvetve a világ összes többi erőit, folyton-folyvást a Szépet keresse, azt a bűvös erőt, a melynek segítségével a mesék lovagja megnyitja Tündér Ilona várának zárait, – hogy végre egy temetés-rendező vállalat segédtitkárja előtt ne legyen szent, csak: a művészi, a földfeletti és a sejtelemszerü, ahhoz nem volt elég az első selyemviganó izgató suhogása, ahhoz egy Beatrice kellett.

Ezt a Beatricét eddig még senki se kereste, de meglehet, hogy a jövő század irodalomtörténet-írói kutatni fogják. Hogy a jövőnek ezek a munkásai majdan ne legyenek zavarban és hogy a Hódy Balázs végtelen tisztesség-érzeténél és kifogástalan titoktartásánál fogva egy irodalomtörténeti adalék örökre el ne veszszen: ezennel elárulom, hogy Hódy Balázsnak a Beatricéje a szép Sárváryné volt.

Bár, meglehet, maga se tudott róla, a szép Sárváryné – Sárváry Béla, az ismert rajzoló felesége – sugalmazta Hódy Balázs összes költeményeit (három testes kötetben s hat kisebb füzetben), 1872-től 1893-ig. Ő volt a hősnője a Hódy Balázs könyvdrámáinak, és ismét csak ő volt, a kit Hódy Balázs megénekelt époszban, költői regényben, allegoriában, bökversekben, rondeaukban s vegyesekben. Ő volt, a kiért a Ginevra-cziklus epedett, a Spleen czímü kötet borongott, s akit a De Profundis megsiratott. Róla szóltak az ölelkező rímek, az anapesztusok, a népies balladák, sőt az a némajáték is, a melyet az Életnek és a Halálnak kellett volna a Népszinházban eltánczolniok.

Ez a szép Sárváryné nem csak amolyan szemrevaló teremtés, hanem istenigazában szép asszony volt, hogy úgy mondjam: tartalmas szépség, a legegészségesebb és legkövérebb a világ minden szőke szépsége között. Ismeretes, hogy ebben a mai papirkorszakban a szépségek között is vannak névleges értékek, melyek igen mutatósak egy-egy jó órában, vagy szabó-kéztől frissen kikészítve az esti világításnál, de délelőttönként egyszerüen nem léteznek, s akárhányszor, ma estéről holnap estére végkép oda vannak, mintha elfujták volna őket. A Sárváryné szépsége aranyban volt.

A napok szerint változó szépségek veszedelmeit nem ismerte; május avagy deczember hó, a jó és a rossz napok nyomtalanul multak el alakjának pompás tökéletessége felett. Este tündöklött, s azt hitte volna az ember, hogy báli öltözetben jött a világra, de délelőtt virágzott, mert a ki nem látta pongyolában, az – bizony isten! – nem látott semmit. Mindig szép volt, mint a szép képek, mint a régi, boldogabb idők leányai; szép és nyomatékos, mint egy gyönyörüen metszett arany billikom.

A miből ne méltóztassanak azt következtetni, hogy valami érett szépségről beszélek, vagy legalább is egyikéről azoknak a végiglen kivirágzott alakoknak, a melyeket Nyár czíme alatt látni festők és kártyagyárosok munkáin. A Spleen czímü kötet megjelenése idején a szép Sárváryné húsz-huszonegy esztendős lehetett. Igaz, hogy a Spleen czímü kötet után még egy De profundis is következett… de ne siessünk. Ugyis hamarább érkezünk ennek a románcznak a végéhez, mint a már elmondottak sejtetik.

Tehát: ha igaza volt Hódy Balázsnak, mikor a szép Sárvárynét, egy nem éppen meglepő, de kipróbált és tartós hasonlattal csökönyösen rózsának nevezte: ez a rózsa csak akkor kezdett virágozni, mikor, tudtán kivül, helyet foglalt a magyar irodalomtörténetben. A mi pedig Hódy Balázst illeti, ő már akkor ismerte a Ginevra néven megénekelt szép Borcsát, mikor ez a rózsa még csak rózsabimbó volt.

A dolog úgy történt, hogy: volt a rózsabimbónak egy nagy kamasz öcscse, a ki sehogy se akart megbarátkozni a hellén műveltséggel, s valamely rejtelmes lelki idegenkedésnél fogva, a melynek éppen csak a gyakorisága ad némelyes magyarázatot: gyülölte a görög nyelvet általában s a mi végzetü igéket különösen. A mi végzetü igék szivük mélyéből viszonozták ezeket az érzelmeket, s hogy ez a sajnos ellentét, legalább a nagyvilág előtt, valamiképp kiegyenlíthető legyen: Hódy Balázs, egy régi tanárának ajánlatára, meghívást kapott az aggódó apától, hogy havonkint tizenöt forintért, sziveskedjék hetenkint kétszer részletesen ecsetelni, mily igazságtalan az a rossz indulat, melylyel Bandi urfi a görög nyelv és különösen az összes mi végzetü igék irányában viseltetik.

Mikor Hódy Balázs először jelent meg az aggódó apa házánál, véletlenül a szép Borcsa kisasszony nyitott neki ajtót. De ez csak afféle szinpadi véletlen volt, mert Borcsa kisasszony egy fekete bajuszu rajzolót várt, a ki, mint világéletében mindig mindenünnen, akkor is, innen is elkésett. Ezt bizony rosszul cselekedte, mert Borcsa kisasszony már éppen negyedszer sietett ki az előszobába, tisztára azért az örömért, hogy a szobalány helyett ő fogadhassa a fekete bajuszu urat, a kivel egy pillanatig egyedül szeretett volna lenni, nem tudni: miért?

Hódy Balázs akkor még semmit se tudott a fekete bajuszu úrról, a kit később élete megrontójának kellett tartania. Nem ismerte a házi rendet s nem kereste, hogy mi lehet a magyarázata annak a kivételes szerencsének, a melyben váratlanul részesült. Mindazáltal ez a kivételes és váratlan szerencse meglehetős zavarba ejtette. Meglepetésében átkutatta az egész előszobát és sehogy se tudott helyet találni a botjának; végre is föltette egy szekrény tetejére, a honnan csak három hét mulva került elő.

Borcsa kisasszony, mikor megtudta, hogy a vendég mi járatban van, vállalkozott rá, hogy bevezeti a papához. Hódy Balázsnak elkáprázott a szeme s a helyett, hogy sarkon fordult és kereket oldott volna, követte végzetét, mint a megbabonázott gyermekek a varázs-sípot fúvó bűbájost.

A papa örült a szerencsének, de szégyenkezve vallotta meg, hogy Bandi urfival egyelőre nem szolgálhat. A gazember neszét vette a dolognak s elrejtőzött a tanitó úr elől. Keresték a pinczében is, a padláson is, de sehol se találják. A mi különben jövőre nem fog megtörténni; az atyai hatalom meg fogja tenni a magáét. Egyelőre méltóztassék a tanitó úrnak helyet foglalni; nem fog ártani, ha szives lesz megismerkedni a családfő nevelési elveivel s a jóakaratába ajánlott különös jellemmel. Az óra azért számítani fog.

A rózsabimbó – ó, mily hatalmas volt bimbónak is! – benn maradt a szobában s érdeklődve nézte a szerény és csöndes urat, a ki vállalkozott rá, hogy Bandi urat meg fogja szelidíteni. Merésznek és furcsának találhatta a vállalkozást, mert, mialatt apja a feladat sokféle nehézségét fejtegette, titokban elmosolyodott. De mintha rögtön megbánta volna ezt a futó mosolyt, egy pillanat mulva már ismét komolyan nézett a tanitó úrra, mint előbb. S milyen nyugodt, milyen édes volt a tekintete, mikor komolyan nézett valakire!

Hódy Balázs nem látta ezt a tekintetet, hanem annál inkább érezte. Látni különben nem látott mást, csak az előtte ülő barátságos úri ember orrának a hajlását, s gondolni se gondolt egyebet, mint azt, hogy: ő most tulajdonképpen nagyon nevetséges lehet. Egyszerre tudniillik nem tudott hova lenni a két kezével. A jelen pillanatban egészen fölöslegesnek találta ezt a két kezet, s a legjobban szerette volna, ha egyátalán kéz nélkül jött volna a világra. Istenem, mily borzasztó dolog is, hogy mikor az embernek a feje tele van csodálatos szépségü, nemes, légies finomságu gondolatokkal, két gyámoltalan, haszontalan kéz elront mindent a világon!

A barátságos értekezésnek vége volt. Nem lehet letagadni, hogy nevelési elvek soha, mióta a világ, nem hangzottak el olyan haszontalanul, mint az aggódó apa nevelési elvei. Hódy Balázs úgy volt ezzel a nevelési értekezéssel, mint a sziesztáját tartó ember a méhdöngéssel; hallotta, de nem sokat értett belőle. Csak az járt a fejében, hogy egy rendkivül kényes s fölötte bonyolult feladat áll előtte: elbúcsúzni a nyugodt tekintetü Borcsa kisasszonytól. Persze a dolog nem ment valami könnyen. Fölvette a mellette lévő székről Xenofonját, s oly görcsösen kezdte szorongatni ezt a kiváló irót, mintha kész volna meghalni inkább, mintsem megválni tőle, hacsak egy órára is. Majd eszébe jutott a kalapja, s balkeze ösztönszerüleg kereste botját, melyet mintha háromszáz évvel ezelőtt hagyott volna el valahol. S ezalatt Borcsa kisasszony közelebb jött hozzá; közelebb jött és feléje nyujtotta a kezét. Ó mily mostohának találta szegény Hódy Balázs a természetet, mely az embernek csak két kezet adott!

Maga se tudta, hogyan esett túl ezen a búcsúzáson. Csak akkor lélekzett fel, mikor már künn volt a lépcsőházban, s alig hogy fellélekzett, szerette volna felpofozni magát.

Vagy másfél óráig dologtalanul csavargott fel s alá a városban, s az egyedüllét visszaadta magában való bizodalmát. Mire hazament, tökéletesen megbékült önfelével, s nem érzett egyebet, csak valami kéjes bizsergést a szivében. Korán feküdt le, keveset olvasott, s mikor elfujta lámpáját, megvallotta a szobája négy falának, hogy:

– Ő az, a ki álmaimban élt.

Ha beszámoltunk azzal, mit gondolt Hódy Balázs, mikor először látta a szép Sárvárynét, nem hallgathatjuk el azt sem, mit gondolt a rózsabimbó, mikor először találkozott regényünk hősével.

A rózsabimbó azt gondolta, hogy:

– Ez a legrosszabb kalapu, a legrosszabb kabátu és a legrosszabb czipőjü ember, a kit valaha láttam.

Később, esztendők multán, ez a vélemény jelentékenyen módosult. S mikor egyszer Sárváry valami csúfolódó megjegyzést tett Hódy Balázs egyik verskötetére, mely végtelen tiszteletet lehellő ajánlással s diszes kötésben pompázott az asztalon, a szép asszony azt mondta a férjének:

– Csak Hódyt ne bántsa. Jól esik látni, hogy még vannak ilyen derék emberek a világon.

Sárváry röhögött.

Meglehet, ugyanebben az órában történt, hogy Hódy Balázs versben és még több melegséggel, de kevésbbé elismerően nyilatkozott a szép Sárvárynéról.

Mert akkortájban irta azt a költeményét, mely így kezdődik:

Meg kell vallani, hogy a Spleen-nek ebben a sorában Hódy Balázs igen-igen igazságtalan volt. Azt lehetne mondani, hogy a világtörténelem csak kevés olyan égbekiáltó igazságtalanságot említ, mint a minő a Spleen czímü kötetnek ebben a gyöngyében foglaltatik. Mert ha egyáltalán létezett valaha asszony, a ki a kaczérság eredendő bűne nélkül született, úgy ez az egyetlenegy asszony a szép Sárváryné volt; és ha vannak uj nemzedékek, a melyeknek a világra jövetele az anya ártatlan lelkületénél fogva szinte a szeplőtelen fogantatásra emlékeztet, úgy ilyen uj nemzedék volt a Sárváryné hat fia is: Béla, Géza, Aladár, Elemér, Tihamér és László. A szép Sárvárynéban nem lakozott a hódítás és az ünnepeltetés vágyából egy csipetnyi sem; nem volt hiú s nem szomjazta az olcsó diadalokat. Jólétének gondtalanságában s egészségének felséges békéjében soha se voltak másféle vágyai, csak azok, a melyeket a következő óra magától meghozott; s azok számára, a kik a lélek-magyarázatnak csakis abban az egy esetben adnak hitelt, ha összes következtetéseit az emberi rossz hajlandóságokból, bűnökből és az állati ösztönökből vonja le, hozzá lehet tenni, hogy: valami mennyei lustaság lakott benne, mely megóvta tőle, hogy akármit is akarjon, a miért valamit tenni kellett, a minek valami ára volt, hacsak egy lépés vagy egy mosoly is. Mert a jó sors mindazt, a mi egy asszonyi életnek a föltétele, megadta neki ingyen, soha se jutott eszébe a más ökre és szamara, akárhogy bőgtek is az ablaka előtt. Ha az egész világ olyan, mint ez az asszony, igazán fölösleges lett volna törvénynyé tenni a tiz parancsolatot. Életének csöndessége egy szép hűvös patakéhoz hasonlított; s mit tehet a szép, hűvös patak arról, hogy vizére a szarvas kivánkozik?!

Vagy talán már kaczérság volt az is, hogy mialatt Bandi és Xenofon birkóztak (Bandi maradt az erősebb), a rózsabimbó néha benn maradt a szobában?! Eszébe se jutott, hogy kimenjen. Olyan mindegy volt neki Bandi, Hódy Balázs és Xenofon! Csak nagyritkán nézett fel a himzéséről (a mi, bizony, csak álczázott semmittevés), olyankor, a mikor Balázs nagyon belebonyolódott valami rendhagyó multrészesülőbe. Egy rendhagyó multrészesülő igen kényes palánta, s a Bandi feje nem volt termőföld, hanem kopár hegyfok. Ilyenkor a rózsabimbó részvéttel és csudálkozással nézte a vért izzadó szegény tanitó urat. Becsületes lelke sehogy se tudta megérteni, hogy vannak emberek, a kiknek nincs egy jó kabátjuk, s a kik nem gondolnak egyébre, mint ezer és ezer évvel ezelőtt meghalt irás-molyok abrakadabráira.

Hódy Balázs félreértette ezeket a pillantásokat. Bár távol vala tőle minden elbizakodottság, titokban azt az édes hitet kezdte táplálni, hogy ezek a barátságos pillantások azt a hódolatot fejezik ki, melyet ő a Xenofon lángelméjével szemben a legtermészetesebb dolognak talált a világon. Lehetséges-e Xenofon iránt nem lelkesedni? A Bandi példája azt mutatta volna, hogy: igen, lehetséges; de Bandi, ez a vásott siheder, a ki a városligetben arra biztatta a tanitó urat, hogy menjenek utána a cseléd-leányoknak, meg ez a gyönyörü, édes teremtés, a kinek a tekintete csupa lélek, istenem, mily két külön világ! A rózsabimbó bizonyára többet figyelt az ő magyarázatára, mint az, a kinek ez a magyarázat szólt volna; s Balázs koronkint tűzbe jött, ékesen szólóvá lett, tekintettel (ó, csak oldalvást és mindössze egy-egy tekintettel!) az igazi hallgatóságára. Van-e nagyobb gyönyörüség, mint figyelmessé tenni a szépre azt, a ki előttünk a legszebb? S van-e kielégülés, mely fölér azzal, hogy ha feltárhatjuk lelkünk kincseit az előtt, a kinek a czipője hegyét megcsókolni már másvilági boldogságnak tetszik?!

S észre se vette, már elfogta a hiúság – melyet legjobban az alázatos lelkek ismernek. Az a hiúság, mely néha elhiteti velünk, hogy hozzá férkőztünk egy léleknek a zárához, mintha az emberi léleknek volna több kulcsa is, s nemcsak az az egy, a melyet nem lehet elajándékozni és nem lehet megkeríteni. Büszkélkedni kezdett vele, hogy a Bandi görög leczkéi az előtt a szép lélek előtt egy uj látókört tárnak fel: az ó-kor szép világát, s ez a gondolat boldoggá tette.

Hogy ezek az előadások, melyekre oly nagy gonddal készült, kárba veszhetnek: soha se jutott eszébe. S ha a rózsabimbó, egy fekete bajuszu úrra gondolván, elmélázva nézett ki az ablakon, Balázs meg volt győződve róla, hogy ez Xenofon hatása. Alighanem innen magyarázható, hogy a Ginevra-cziklus a szép Sárvárynét mint egy második Vittoria Colonnát ünnepli.

A rózsabimbó betöltötte tizenhatodik évét, s alig hogy betöltötte, férjhez ment a már többször nevezett Sárváry Bélához. Kiderült, hogy ehhez a házassághoz már régen megvolt minden: a fekete bajuszu úr, a kisasszony hajlandósága, a szülői beleegyezés, még a kelengye is, csak éppen a tizenhatodik év hiányzott. Mikor ez az időpont elérkezett, megtörtént az eljegyzés.

Ettől fogva a rózsabimbó nem jelent meg a görög leczkéken, ellenben gyakran kikocsikázott a vőlegényével, meg azokkal az ismeretes rokonokkal, a kik éppen csak ilyen alkalmakkor nem fölöslegesek. Hat hétre az eljegyzés után megvolt az esküvő is. Sárváry, kivételképpen, nem késett el a lakodalomról; Bandi, az általános öröm közepett, zavartalanul hozhatott haza négy szekundát; a nászlakoma pompás volt, s a fiatal pár elutazott Olaszországba.

És Hódy Balázs? Sírt benne a lélek, mint Petur bánban.

Szíve a sírban, s Xenofon, Xenofon elárulva!

Ó, fájt neki, hogy nem volt, a ki kitalálja a szívében élő mélységes, odaadó, örök szerelmet, s hogy tündére elszállt egy édes szó, egy mosoly nélkül! Ha csak a homlokán, ha csak egyszer, egyetlen egyszer, csókolhatja meg ezt a gyönyörü fejet, ha tündére, csak egy pillanatra leszáll hozzá s azt suttogja: »Nem lehetek a tied, de gondolok rád…« Ha, csak egy tekintettel, azt mondja neki: »Tudom, hogy imádsz: megengedem, hogy imádj…« De nem, semmi. Úgy vált el tőle, mint a többi idegentől. És idegen marad örökkön, világ végeztéig, a sírban is, az utolsó ítélet napjáig! Ó, fájdalmas volt ez a váratlan végbúcsú, s vannak csapások, a melyekre hiába készülünk előre… De hadd mozduljon tovább a gálya; élnünk kell, ha nem is tudjuk meg, hogy miért.

S a fájdalmát csak elviselte volna. Szíve hozzá szokott a lemondáshoz, vagy meglehet: szíve már lemondónak született. Hanem Xenofon elárultatását… a csalódását, a szégyenét, ó, azt nehezebb volt megbocsátani!

Megbocsátotta azt is. Hasztalan ismételgette magában ezeket a keserüségeket:

– Alig várta a tizenhatodik esztendejét, hogy férjhez mehessen!… És ehhez az emberhez! A ki tele füstölte menyasszony-szobáját, a ki vőlegény korában is minden éjjel eljárt a kávéházba, alighanem kártyázni!… Ez a szép bábu kellett neki! Ilyen mind a hány, ilyen valamennyi, ilyen.

És mégse tudott másként gondolni rá, mint végtelen szerelemmel.

A rózsabimbó, házasságának tizenegyedik hónapjában, egy egészséges fiú-gyermeket hozott a világra, a ki akkora volt, mint egy pápai zuáv. Ez a pápai zuáv és a Spleen első darabjai egy időből valók. Kevéssel utóbb azt kezdték beszélni, hogy az asszony nem boldog, mert a férje megint éjszakázik. Ez a hir megillette a Hódy Balázs szívét. Talán egy csepp káröröm is vegyült a sajnálkozásába; ha igen, megbűnhődött érte. Mert bár szeretettel csiszolgatta a verseit, a hat részből álló Spleen második cziklusával nem tudott oly hamar elkészülni, mint a milyen hamar megérkezett a második pápai zuáv is.

A harmadik se váratott magára két esztendeig; s mindegyiknek akkora feje volt, mint egy-egy görögdinnye.

Ebben az időben hősünk nagyon neki adta magát a borongásnak. Megírta a komor hangu Végtelenség-et és a száztíz oldalra terjedő Rejtelmek-et – azokat a verseit, a melyekből a jövő irodalomtörténet-irói majdan meg fogják állapítani, hogy Hódy Balázs és a világrend nem igen kedvelték egymást s néha rendkivül feszült viszonyban voltak, – sokat járt ki a zugligetbe, hozzá szokott a boritalhoz, s ha az utczán ismerős jött vele szembe, ijedten kapta félre a fejét, mint a skót ballada grófja, hogyha szürke barátot látott.

Aztán, elcsitultak szivének hullámai. Egyre kevesebbet hallott az angyali teremtésről; végre elveszítette szeme elől egészen. Bandi, az alatt az ürügy alatt, hogy immár tökéletesen meg van érve a felsőbb tudományokra, elvált Xenofontól örökre; viszont, a temetkezési vállalat, melylyel hősünk utóbb életfogytig tartó szövetséget kötött, már ekkor javában kaczérkodott vele. Szóval, mulván az idők, Balázs elkerült az aggódó apa házától; uj bajok, uj gondok kezdték foglalkoztatni, s az édes kép mindinkább eltűnt a messzeség ködében.

Már tartott tőle, hogy: el fog tűnni egészen. S ez a gondolat keservesebb volt mindennél a világon.

Fájdalmát megszokta, megszerette. A szivében zsongó édes bánat volt lelkének a kincse; ez éltette költészetét, ez aranyozta be mindazt a szépet, a mit látnia adatott, ez volt mindene, mert csak ebben élt. S félteni, ápolni kezdte bánatát. Hisz olyan jól megfértek ők ketten: a költő és a költői bú.

Mily kietlenné válnék a világ, ha kiapadna a dalok forrása!

De nem apadt ki.

Vagy hét esztendő haladt el. Egy este, a mint benyitott a szobájába, levelet talált az íróasztalán. A lába megcsuklott, a hogy az írásra ráismert. Levél ő tőle! Szive úgy zakatolt, mint egy megbolondult lokomotiv, s félénken nyujtotta a kezét feléje, mintha egy foszló rózsasziromhoz nyulna, melyet megirígyelt a szellő.

A levélben ez volt:

Ha a türelmes olvasó ismerné a Spleen-t, a Végtelenség prométheüszi gőgjét, a Rejtelmek fásultságát és magas röptét, szóval, ha ismerné Icarus-t – alkalmasint ilyenformán okoskodnék:

Icarus Hódy Balázs. Hódy Balázs tehát igen-igen megköszönte az ajánlatot s megírta, hogy, legmélyebb sajnálatára, nem vállalhatja el a nagyon kedves és nagyon megtisztelő, de rá nézve lehetetlen feladatot. Mert Hódy Balázs csak ekkép gondolkozhatott:

– Ha nem léphettem be a szobádba, mint vőlegény: nem lépek be oda, mint nevelő. Ha nem kaphattam a kezedből egy rózsát: még nem jutottam odáig, hogy elvegyem ebből a kézből a fizetést.

Szerencsére a türelmes olvasó nem ismeri Icarus költeményeit, s ez nagyon megkönnyíti a feladatunkat.

Mert így nem kell hosszasabban magyarázgatnunk, hogy ámbátor Balázsnak mindezek megfordultak a fejében, ámbátor először megsértődött, azután fellázadt, majd gyötrelmes lelki viaskodásoknak adta át magát, végre mikor rákerült a sor, mégis csak elment a szép asszonyhoz.

Azzal ment el, hogy köszönettel bár, de le fog mondani a megtiszteltetésről. Megfogadta magában, hogy udvarias lesz, de önérzetes, tisztelettel teli, de hajlíthatatlan. És alig volt ott egy negyedórát, elolvadt, mint a márcziusi hó.

Ettől a naptól fogva öt esztendeig egy fedél alatt élt a szép asszonynyal s egy levegőt szítt vele. Csak nyáron át nem látta, abban a négy tűrhetetlen hónapban, a mikor Sárváryné, gyerekseregével, faluzni ment.

De annál többet volt velök a téli hónapokban. Attól fogva, hogy délután négy órakor a nagy ebédlőben meggyujtották a függő-lámpát, késő estig, amíg csak Sárváry vacsorálni haza nem érkezett, együtt volt a kis pápai zuávokkal, s így, a legtöbbször, csak egy hosszu asztal választotta el attól, a kit alattomban élete napvilágának szokott nevezni. Lassankint tudniillik, valami hallgatag megegyezés következtében, törvénynyé lett, hogy feladata nem végződik el az ábéczé titkainak magyarázatával, sőt ellenkezőleg, a feladata tulajdonképpen… Megvalljuk, nem könnyű erről a feladatról szólni. Végre is a türelmes olvasó regényhősök dolgában meglehetősen el van kényeztetve. Hozzá szokott a kabylok ellen küzdő oroszlánokhoz, az alag-utakat teremtő vas-emberekhez, s a titokzatos Orlandó gróf már mindenkit hidegen hagy. És szégyenkezve bár, de meg kell vallanunk, hogy Hódy Balázs távolról se volt oroszlán, s a mi a Sárváry-házban való elfoglaltságát illeti, ez a hivatal bölcs középutat tartott a szárazdajkaság és a nevelőség között.

Sokan úgy képzelhetik, hogy ez nem lehetett valami irígyelni való állapot. Hódy Balázs más nézeten volt. Úgy találta, hogy ha az ember egész mélységes hosszu délutánokon egy imádott lény kábító közelségében lehet, s ezalatt nincs egyéb dolga, mint halk, de határozott hangon figyelmeztetni az illendőség parancsaira néhány rakonczátlan és lármás pápai zuávot: ez maga a boldogság. S később éppenséggel nem volt oka rá, hogy megváltoztassa a véleményét.

A szép Sárvárynénak a gyerekein kivül az egyetlen Hódy Balázsból állott minden társasága. Sárváry a legjobb fiú volt a világon, s nem hiányoztak belőle a férfiúi erények, de egy hibában leledzett Madame Benoitonnal: nem igen szeretett otthon ülni. Korán kelt, délelőtt elvégezte a dolgát, s alig, hogy megebédelt, szedte a sátorfáját. A szép asszony pedig csak nagyritkán mozdult ki hazulról. Kényelmessége a gyerekei számával növekedett, s a lustaságában, kivált olyankor, ha Sárváry néha-néha nagyon bele talált keveredni az éjszakázásba, volt valami elszomorító. Nem szeretett kijárni; nem szerette a szelet, irtózott a hidegtől; még a napfény is bántotta. Vannak pompás virágok, a melyeket mintha a természet is arra szánt volna, hogy üvegházban éljenek; a változó idő haláluk, még a déli égalj tulságos heve se kell nekik, életföltételük: a mindig egyforma kellemes meleg.

Balázs szentül meg volt győződve róla, hogy a szép Sárváryné nem boldog; de Balázs, mint világéletében mindig, tévedett.

Igaz, néha megfordult a szép Borcsa fejében, hogy másképp is lehetne. Végre is, úgy vélte, az ember voltaképpen nem azért jött a világra, hogy örökkön a kávéházban üljön s egész nap a Vörös Ász festett bájaiban gyönyörködjék. De Sárváry másként vélekedett, s ez a szilárd meggyőződés lassankint megtette a maga kellő hatását. Az asszonynak át kellett látnia, hogy a kettejök közt való versenyben a Vörös Ász lett a győztes, s ez a tapasztalat elvette a kedvét az ujabb küzdelmektől. A Grizeldiszek közé tartozott, a kik elfogadnak minden megaláztatást.

Mindamellett, a zuávok siketítő lármája közepett, koronkint elmélázott, s a hogy szórakozott szeme rátévedt a derék Balázsra, a ki égi türelemmel, a bölcs mérséklet hangján ajánlgatta a zuávok figyelmébe, hogy az erkölcsi szép minden földi javaknál kivánatosabb: el-eltünődött a világ különös berendezésén. Miért is, hogy a rózsának tövisei vannak, s hogy a szeretetreméltóság oly csapodár?! Ime, hogy a szigorúan rendes életmód a kávéháziassággal ellentétes háziasság, az egyhelyben ülés s a gyermekekkel való bajlódás nem éppen lehetetlen dolgok, annak egy fényes példája ül itt előtte. Fájdalom, ha a szigoruan rendes életmód egyáltalán hasonlatos valamely virághoz, úgy ez nem a rózsa, hanem a liliom. Szegény liliom! Balázs szinte tündöklött a sok erénytől. Maga volt a szerénység és a béketűrés, a tartózkodás és az igénytelenség: az összehasonlítás nem válhatott előnyére.

A szép Borcsa áldott jó lélek, hanem mégis csak asszony volt: kutyába se vette az erkölcsi szépet.

De azért nagyon megbarátkozott magánosságának furcsa osztályosával. Talán meg is hatotta valamennyire ez a másvilági, néma, lemondással teli és ügyetlenül titkolt árnyék-szerelem; legalább mindig megzavarodott egy kissé, a hányszor Balázs rajta felejtette azt a hű kutya-tekintetet, mely egyesegyedül a lemondó érzelmeké. A féregként lenézett embernek a szerelme is hizelgő, hogyha ennyire odaadó, s ily mindenről lemondó.

Bizonyára csak a szamaritánus érzés támadt fel benne, mikor a házába hívta. Meglátta az ablakából, a mint ugyanabban a ruhában, a melyben egykor Xenofont magyarázta, árván, szomoruan, szürkén bandukolt végig a napsugaras, sárgára festett, könnyű kocsiktól, élénk szinű női öltözetektől, és huszár-tiszti egyenruháktól tarka, eleven körúton. De ez a szamaritánus érzés, egy-két esztendő multán, komoly, tisztelettől áthatott, és becsüléstől csepegő barátsággá változott át. A milyen jó asszony volt, haragudni kezdett az egész emberiségre, mely oly kevéssé becsüli meg a mi végzetü igéken való föltétlen uralkodást.

Hitte és vallotta, hogy Hódy Balázs a legderekabb ember hetedhét országon. Látni való, hogy hősünk szerelme végkép reménytelen és teljesen vigasztalan volt.

Világos, hogy az ilyen rendkivül derék ember nem feszélyezi úgy az asszonyokat, mint holmi éretlen gavallérok vagy azok a boszantó huszárönkéntesek, a kik oly tüntetően csörtetik a kardjokat s tükörnek használnak minden ablak-üveget. Komoly ember semmit se ad a külsőségekre; komoly embert senki se akar elkápráztatni czifra ruhával vagy más efféle ostobasággal. S a szép asszony Balázs előtt ugyanabban a pongyolában mutatkozott, a melyben Balázson kivül csak a gyermekei és a cselédek láthatták.

A nagy barátságok az ilyen apró bizalmasságokból erednek, s alighanem ez az oka, hogy némelyik asszony a szobalányát teszi a meghittjévé. A szép Borcsa nem volt ennyire leereszkedő, de Balázs iránt egyre több bizalmasságot tanusított. Nem voltak valami nagy titkai, de ki az, a ki ne volna nagyra a maga kis dolgaival?! Így, egy késő esti órában, mialatt a gyerekek álmosan hajtották le fejöket az ebédlő nagy asztalára, megvallotta Balázsnak, hogy Sárváryt egy Aranka nevű csúnya kis fekete asszonykával gyanusítja, a ki barátnőjének hazudja magát, s a kit jó asszony létére nem átallott az egész földgömb legelvetemedettebb személyének nevezni.

Balázs félreértette ezeket a bizalmasságokat.

Nem mintha elkapatta volna az a kitüntetés, a melyben bizonyára csakis ő részesült. Ó nem. Mindig az maradt a szép asszonynyal szemben, a ki volt; mindig ugyanaz a félénk, titoktartó imádó. Az a lázas aggodalom, mely akkor fogta el először, mikor a rózsabimbót megpillantotta, soha se hagyta el, ha a szép Borcsa mellett ült, vagy ha ruhájának suhogását hallotta. Ez a lázas aggodalom ahhoz a szorongáshoz hasonlított, a melyet álmunkban érzünk, mikor azt álmodjuk, hogy mezitláb sétálunk egy bálteremben, s folyvást remegünk, hogy valaki a lábunkra talál pillantani.

Nem, Balázst nem kapatta el a szerencséje. Árnyék-udvarlónak született s árnyék-udvarlónak maradt örökkön. De míg azelőtt úgy gondolt a szép Borcsára, mint édes szerenádok királynőjére a troubadour, a ki mindig eltűnik a hajnallal s örökkön ismeretlen marad: egyszerre úgy tetszett neki, hogy szerelmese tulajdonképpen egy sötét lovag-regény szerencsétlen hősnője, a kit a troubadournak erkölcsi kötelessége kiszabadítani a Rémségek várából. Fejébe vette, hogy imádottja egy gonosz Kékszakál leigázott, néma, lemondással teli vértanúja; s úgy kezdte gyűlölni Sárváryt, a hogy csak egy temetkezési vállalatnál tudnak gyűlölni.

Az efféle képzelődések nyomán reménységek szoktak fakadni, melyek egymás nyakára nőnek s korán hervadnak, mint a délignyitó. S a Balázs izgékony képzeletét regényes, lehetetlennek tudott jelenetek kezdték foglalkoztatni, hogy mindezek a mesés képek egy túlvilági, névtelen reménységnek adjanak helyet, holdsugarakból szőtt, álomországi reménységnek, melynek a gondolatára is remegés fogta el.

Ez tavaszszal volt, virágfakadáskor.

Ugyanezen a nyáron, dinnyeéréskor, Sárváryné egy egészséges fiú-gyermeknek adott életet, a ki a keresztségben Tihamér nevet kapott. Az ujon érkezett egy szépen fejlett foggal különbözött más, kevésbbé szerencsés alkotásu kortársaitól; egyébként pedig olyan hangja volt, mint a bölönbikának.

Ezen a nyáron Balázs nem írt egy verset sem.

Később átlátta, hogy a Grizeldiszek vértanúságát éppen a gyermekek teszik teljessé, s másfél év mulva, mikor László is megszületett, felhagyott minden reménységgel.

Erről az eseményről Hódy Balázs életirója nem emlékezhetik meg mély megindulás nélkül. S megindultságának oka ugyanaz, a mi Hódy Balázst a végső lemondás útjára terelte, nevezetesen László születése. Minden tisztelet mellett, mely ezt a kitünő ifjút bizonyára megilleti, bajos megérteni, hogy mi szükség volt rá ezen a rossz világon, melynek a veszedelme úgyis a túlnépesedés. Igaz, hogy a legnagyobb emberekről is kétséges, vajon komoly szükség volt-e rájok a földtekén, de a rendes esetek nem vetik fel ezt a kérdést. Ellenben kétségtelen, hogy az az ár, melybe a László születése került, tulságosan nagy, a rendesnél sokkal nagyobb volt. Végre is, bár az ország védő erejének fejlesztése érdekében kivánatosnak tetszik, hogy minden anya lehetőleg egy fél-tuczat katonát adjon az államnak, de másrészt az is bizonyos, hogy Sárváry Borcsa, az Úr végtelen irgalmassága előtt öt gyermekkel is kegyelmet talált volna, s majdan, sokára, azt mondták volna neki odafenn:

– Jó sáfár voltál.

László születése után Sárváry Borcsa elkezdett betegeskedni. A következő nyáron Franzensbadba ment, s mikor onnan visszatért, nem lehetett ráismerni: hiú volt és szeszélyes. Egy csúnya téli este, a hófuvások idején, nagyon rosszul lett; Sárváryért el kellett küldeni a kávéházba, s Balázs az nap nem adott a gyerekeknek leczkét. A beteg néhány hét multán jobban lett, de mihelyt fenn járhatott, nagy sietséggel s külön vonaton, elvitték Cannes-ba. Balázs nem látta többé. Tavaszszal, egy édes áprilisi délután – nagyszombat volt, s világos, könnyű tavaszi ruhák tették szinessé az utczát – megjött a hír, hogy Sárváry Borcsa életének 27-ik és boldog házasságának 11-ik évében, hosszas szenvedés s a haldoklók szentségének áhítatos felvétele után, a délvidéken meghalt.

Az élet lemondásokból áll. Vannak, a kik egyforma könnyüséggel tudnak lemondani kis és nagy dolgokról, s ugyanazzal a lelki rugalmassággal állanak minden veszteséget: ezek az élet legnagyobb művészei. Mások képtelenek a legcsekélyebb lemondásra, s örökkön rabjai a vágyaiknak, a szokásaiknak, a jó, vagy rossz kedvöknek; ezek az élhetetlenek, a nem életrevalók, a kiknek sorsa: az őrültek háza, a börtön, vagy a mi ezeknél is rosszabb, az apró nyomorúságokkal való mindennapos harcz, vesződség és nyüglődés. E között a két véglet között, szerencsés vagy szerencsétlen középúton, rajzanak a nagy embertömegek; egymás vállán sürögve, hogy körutakat és csatornákat hagyhassanak hátra az ismeretlen jövőnek, és palotákat, melyek ívelt ablakainak sötét, bemélyedéséből holdfényes éjszakákon olyan titokzatossággal teli, érthetetlen hangulatok gőzölögnek elő.

De ezek a nagy embertömegek még sem az egész emberiség. A betegek és szenvedők elmaradnak a bolytól, s azzal vigasztalják magukat, hogy elég erőt éreznek a magánosságra. Pedig csak gyöngék a küzdelemre.

Az emberi lélektől minden kitelik: az is, hogy megtagadja önmagát. S a lemondás művészetének vannak betegei, eszelősei, őrültjei.

Vannak, a kiknek annyi jutott ki a szűkölködésből, a csapásokból és a szenvedésből, hogy utóljára is erényt csinálnak a szükségből. Ezek a szegény, természetükből kiforgatottak végre gyönyörüséget találnak a lemondásban. Kevélyekké válnak a nélkülözéseikre, és kéjelegnek a szenvedéseikben. Hasonlóan az ős-keresztényekhez, a kik önként jelentkeztek hitet vallani, a szenvedés vallásának ezek a rajongói elébe mennek a fájdalomnak, feltárják érzékeny, elsatnyult keblöket minden vesszőcsapás előtt, s vértanúságukra büszkén, gyönyörrel véreznek el.

Hódy Balázs ezeknek az önkéntes, névtelen vértanúknak, a kik többen vannak, mint a látszat mutatja – egyik legszebben kifejlett, gyönyörü példánya volt.

S önkéntes vértanúságát különösen lelkessé, mondhatni: páratlanul makacscsá tették hitvallásának sikerei. Mert hisz a legendák csodái megujultak, s rózsák fakadtak vércseppjei nyomán.

Ehhez képest egész élete valami szörnyü fonákságnak tünhetik fel az előtt, a ki ennek az életrajznak némi figyelmet szentel, s nem lehet elhallgatni, hogy Hódy Balázs költészete csakugyan hijjával volt annak a természetességnek, mely a nagy költői alkotásoknak alapföltétele. Mindegyik olvasójának feltünhetik a verseiből ködként gomolygó rosszkedv, és sokan talán rosszhiszemünek fogják találni ezt a sok borongást, mert látnivaló, hogy a szerző úgy szereti a Sors-haragot, mint édestestvérét.

És mégis, Hódy Balázsnak, legalább egyszer életében, igenis volt egy természetes indulata. De meglehet, hogy sokan ezt is természet-ellenesnek, sőt érthetetlennek fogják itélni.

Ez a természetes indulata az volt, hogy fellázadt. És mert szemben a végzettel, a mely ellen kitört, gyöngének tudta magát, megkisérlette az öngyilkosságot.

A pisztoly, a melylyel fejbe durrantotta magát, valami olcsó, silány szerszám volt, a keze pedig a legügyetlenebb kéz, a mely valaha pisztolyt fogott. Öngyilkossági kisérlete tehát balul ütött ki. A golyó félre csúszott, s Balázs életben maradt. A nagy elszánásból az lett, hogy vagy hat hétig nyomta az ágyat, s a fejsebétől azután is kótyagos maradt vagy egy fél esztendeig. A rosszakarói szerint kótyagos maradt világéletében.

Ha az ember egy előkelő vendéglő pompás nagytermében, ebéd után, finom italok mellett bölcselkedik az öngyilkosságról, azt találná természetesnek, hogy a balul sikerült öngyilkossági kisérlet után szükségképpen következik egy második, vagy szükség esetén harmadik kisérlet, a míg csak a dolog nincs egészen rendben. A ki egyszer komolyan elszánta magát a halálra, miért állapodnék meg a félúton? A tapasztalás azonban szürke elméletnek bélyegzi ezt az okoskodást, s azt bizonyítja, hogy az efféle első felvonások után rendesen nem következik második. A halál vőlegényei egyet gondolnak, s bizony, visszabaktatnak a félútról. A legtöbbször talán nem is gondolnak semmit, csak felocsudván, egészen más szemmel néznek a világba, mint azelőtt. Úgy lehet ez is, mint egyéb válságoknál. A ki kisírta, kidühöngte, vagy kivigadta magát, valami megkönnyebbülést érez, s ugyanazok a gondolatok, melyek idegeit az imént megfeszítették, egyelőre nem ingerlik többé.

Az, a mit Hódy Balázs később a második életének nevezett, hosszu zsibbadtsággal kezdődött, mely nem sokban különbözött a félkegyelmüségtől. Nem emlékezett semmire; nem tudott és nem akart semmit. Úgy volt, mint a gyerek. Szót fogadott az ápolóinak, s félt, hogy meg fogják pirongatni. Nem érdeklődött semmi iránt, de szorongó csodálkozással nézte, hogy milyen sokat foglalkoznak vele, olyanformán, a hogyan egy tengeri nyúl nézelődhetik, mikor egy bakteriológus laboratóriumában találja magát, egy dézsa zselatin meg mindenféle preparátum között, s látja, hogy őt egy nagy szakállu ember felveszi-leteszi, szurkálja-piszkálja s egyik helyről a másikra czipeli. Mi az ördögöt akarhatnak vele?

Később, nagy lassan, eszmélni kezdett. Néha, a hogy félálomban feküdt az ágyán, a mult egyes foszlányai megjelentek előtte, s látomások fogták el. Aztán megkisérlette gondolkozni. Rájött, hogy mindez elmult, s hogy vele most a láz űz kegyetlen játékot. Kábultságának képei szinte idegenek voltak neki, s mintha valamikor régen, nagyon régen látta volna ezeket a képeket. Utóbb már emlékezni kezdett, s tisztán látta ujra a megszokott, sokszor átélt jeleneteket. Látta önmagát a nagy ebédlő asztalánál a kis zuávokkal, s látta őt. A világoskék batiszt ruhája volt rajta, azokkal a piczi kék virágokkal… Ilyenkor a beteg nem találta helyét. Mintha valami furcsa zsongást érzett volna a szive táján. Szeretett volna sírni, de nem tudott. Aztán azt gondolta, hogy fel kell kelnie; de nem birt.

Hanem teljesen csak akkor tért vissza az emlékezete s emlékezetével együtt egész fájdalma, mikor már régtől fogva fenn járt s kisétálhatott a szabadba.

Magánosan, gondolattalanul bandukolt végig a vasárnapi közönségtől népes utczákon, s lökdöstette magát, mint egy alvajáró. Egyszerre a zugligeti úton találta magát. Nem volt arra semmi keresete, de azért valami homályos érzés nem engedte, hogy visszaforduljon. S a néphullám vitte előre.

A hogy aztán kiért a zugligetbe, egyszerre eszébe jutott valami. S elválva a vasárnapi tömegtől, neki vágott egy meredek útnak.

A milyen lankadtan ballagott előbb, olyan sietségre kényszerítette most nyomorult, elgyengült lábát. A magasból nézve, azt gondolhatta volna valaki, hogy egy sebzett vad csörtet az odujába, meghalni békén, távol az emberek szemétől.

A lélekzete elfult, mikor megállapodott. Igen, ez az a villa. Megismerte a verandát, a kerti padokat, a két vén hársat, a vadrózsával befuttatott lugast, a zugliget egész útszéli díszét. Igen, ez az a villa. Itt volt olyan boldog, a milyen nem lesz többé soha.

Emlékezett. Az a drága, édes teremtés olyan jókedvü volt akkoriban, mint maga az egészség. Egy délután azt mondta neki:

– Eljön velünk a Normafáig? De csak így megyek, hajadon fővel…

S a karjába kapaszkodott, a míg oda értek. Ez volt az egész regény. De mikor ez a semmi neki mindene volt!…

Benézett a lécz-kerítésen; a kertben idegen gyerekek játszottak. Fű, fa, virágágyak, a hitvány üveggolyók a nagyon közönséges rózsák mellett: mind ugyanazok. Semmi se történt: csak az istenek költöztek el erről a rongy világról!

S ő akkor oly őrült volt, hogy órákat töltött a lugasban, Condorcet könyvével, melynek czime: Voltaire élete!…

Végre megértett mindent. Isten veled, ifjúság! Isten veled, szerelem! Isten veled, te drága, a ki soha vissza nem térsz!

Nem látta senki: sírhatott. Aztán megtörülte az arczát, s lassan, a hogy a temetőből jönnek, elindult visszafelé. Össze volt törve.

A boldogság!… Az oly rég volt! És úgy fájt minden! Nem akart többé semmit.

Ezek után a válságok után pedig jött az idő, mely letörüli a könnyeket s virágokat fakaszt a sírokon.

A szépség és a jóság elvész, hogy utána ne maradjon egyéb, csak a síri virágok illata. S a fájdalom utána hal, hogy belőle se maradjon más, csak egy pár édes emlék, mely egyre bágygyad, s melyen egyre erősebben érezni a hervadás illatát, akár magukon a sírról tépett virágokon.

Ó, emberünk őrizte s hűségesen őrizte édes emlékeit!

A gyönyörü teremtés puszta álomképpé változott át, de ez az álomkép immár az övé volt egészen. Meglátogatta ágya fejénél s kegyesen szólt hozzá. Egyszer az álmodó egy csókot érzett a homlokán; felriadt, és szive vadul kalapált. Ez volt az egyetlen igazi csók egész életében.

Álmokban élt és álmot szőtt magának. Szép álmot, gyönyörü álmot. Azt az álmot, hogy mindig szerették egymást, s hogy csak a balsors választotta el tőle hűséges szerelmesét. S mikor ebben az álomban már jobban hitt, mint minden valóságban, ujra megtalálta a dalok forrását.

Ettől fogva megint a csengő rímeknek élt, s mint a pinczér, a ki időtlen idők multán is emlékszik azokra a herczegi lakomákra, a melyekből nem evett soha egy falatot se, élete fogytáig zengette első szerelmét.

Rövid foglalatban, ime, ez a története annak a szerelemnek, a melyet Hódy Balázs számtalanszor énekelt meg: dalban és költői elbeszélésben, szonettben és madrigálban, rondeaukban és vegyesekben.

Erről a szerelemről a jövő irodalomtörténet-irása bizonyára részletesen fog megemlékezni, s mi e helyütt éppen csak az adatgyüjtés érdekében akartunk némi magyarázatot szolgáltatni a Ginevra-cziklus, a Spleen és a De Profundis egyes darabjaihoz.

De volt Hódy Balázsnak egy másik szerelmi regénye is, s majdnem bizonyos, hogy erről a második szerelmi regényről már nem lesz az irodalomtörténetirásnak egyetlen szava sem.

Mert Hódy Balázs költeményeiben csak egy női név van: a Ginevra neve. S arról a szerelemről, melyet a költő Fodor Ella kisasszony iránt érzett, a dalok és a költői elbeszélések, a szonettek és madrigálok, a rondeauk és a vegyesek mélységesen hallgatnak.

Ennek a szemérmes és csodálatosan hallgatag szerelemnek a történetét óhajtjuk ezen a helyen elbeszélni.

II.

Mikor Hódy Balázs Fodor Ella kisasszonyt először pillantotta meg, Fodor Ella kisasszony tetőtől talpig mezítelen volt.

Egy kis teknőben feküdt és erősen acsarkodott.

Látnivaló volt rajta, hogy éppenséggel semmi hajlandóságot nem érez a tisztálkodás eszméje iránt, mert oly hangosan tiltakozott személyes szabadságának nyilvánvaló megsértése ellen, a hogy négy esztendős kis torkától csak kitelhetett.

Fodorné azonban nem volt az az asszony, a ki valami sokba vette volna a személyes szabadság jogát, s minden rugódozás és acsarkodás ellenére, tovább szapulta.

Balázs meghökkenve állt meg a küszöbön e családi jelenet láttára.

– Hát maga megbolondult? – kiáltott rá Fodorné – hogy nyitva hagyja erre a gyerekre az ajtót?! Kicsoda maga és mit akar?

– Bocsánatot kérek, ténsasszony – dadogott Balázs, és sietett a konyha-ajtót betenni – nem tudtam… A nevem Hódy s a házmesterné utasított ide.

– Ahá, maga a szobát akarja megnézni – szólt Fodorné, valamivel békülékenyebb hangon.

– Igenis, kérem.

– Akkor hát várjon egy kicsit. Hé, Fodor!

A konyhában csak hárman voltak: Balázs, Ella kisasszony és Fodorné. Tulajdonképpen azt kellene mondanunk, hogy: négyen, mert elbeszélésünk főszemélyei közül jelen volt Fodor Czilla kisasszony is, de az ő szereplése ez idő szerint még oly szűk körre szorítkozott, hogy bemutatását bátran el lehet halasztani a következő fejezetekre.

Szóval Balázs csak két emberi lényt vett észre maga körül: egy kicsit a mosó-teknőben, meg egy nagyot a mosó-teknő mellett. Az előbbi barátságtalan felhívás tehát olyan valakinek szólhatott, a ki nem volt jelen, s a legjobb esetben valahol közel tartózkodott.

S Balázs várakozással pillantott a szemközt levő szobaajtóra, mely nem sokkal volt nagyobb, mint egy jóravaló dominó-koczka. De Fodor nem jelentkezett.

– Hé, Fodor!… Adta kölyke!… No még ilyen mamlaszt!…

Ezek a felkiáltások gyors egymásutánban zengettek végig a téglával kövezett, visszhangos nagy konyhán, s minthogy valaki, hősünk iránt való jóindulatból, netalán úgy vélekedhetik, hogy ezek a felkiáltások mindannyian az ismeretlen Fodornak szóltak, meg kell jegyeznünk, hogy: nem, mindez nem csak Fodornak szólt.

Balázs kivette a tömeges megrovásból rá eső részt, s elkezdett mentegetőzni.

– Engedelmet kérek, ténsasszony, nem akartam háborgatni. Majd máskor jövök…

Balázs azt várta, hogy Fodorné erre a szelid hangra le fog csillapodni. Csalódott, mert épp az ellenkező történt: Fodorné felpattant.

– Hát most meg hová akar menni?! Hogy még egyszer rányissa erre a gyerekre az ajtót?! Várjon sorára. Láthatja, hogy dühös vagyok. Különben mi köze magának hozzá, ha én dühös vagyok is?! Én mindig dühös vagyok; nekem ez már természetem. Azért nagyon jó asszony vagyok, érti?… Hé, Fodor!

Balázs el volt kábulva. Szokása szerint megadta magát sorsának, s türelmesen várta a mentő-angyalt, a ki ezúttal Fodor névre fog hallgatni.

De Fodor füle botját se mozdította.

– Ez már mégis szemtelenség… Te kölyök, fogd be a szád, mert ha még tovább is sivalkodol… Hallja, menjen be ebbe a szobába; egy kis vörös majmot fog ott találni. Fogja fülön, s mondja meg neki, hogy azt parancsoltam: mutassa meg magának a szobát. Várjon csak. Bizonyosan egy földgömb lesz előtte; azon bámészkodik. Vágja pofon, a földgömböt meg dobja ki az ablakon. Értette?

Ez a különös megbizás Balázst végképpen kétségbe ejtette. Szeretett volna menekülni, de a visszavonulás útja egyelőre el volt zárva előle.

Keresztül ment a konyhán, s visszaélve azzal, hogy Fodornét teljesen elfoglalta Ella kisasszony egy élénk tiltakozási kisérletének erélyes megtorlása: alattomban kopogtatott a kiskoru ajtón.

– Szabad! – szólt belülről egy nyugodt hang.

Benyitott, s egy különös berendezésü helyiségben találta magát, melyről hirtelenében nem igen tudta volna megmondani, hogy nagyon tágas-e, vagy nagyon szűk? Ez a helyiség tudniillik, a budapesti viszonyokhoz képest, valósággal tiszteletreméltó térfogatnak örvendett, de mozogni csak ügygyel-bajjal lehetett benne, mert bútorzatának pazar csoportosításával ugyancsak kihasználta ezt a tiszteletreméltó tulajdonságát. Nagyban és egészben azokra a hálószobákra emlékeztetett, melyeket a vidéken, névnapok és batyubálok idején, tele gyömöszölnek a többi szobák bútoraival. A zongora teteje könyvtárul szolgált, szállást adott egy aranyozott kalitkába zárt szomorú kanárinak, s úgy a hogy, a női munkaasztalt is helyettesítette; az ebédlő-asztal gyermekszobának volt berendezve; az ágyak nappal ruhatárként szerepeltek; egy hajdani iróasztalon, melyet a haladó idő közönséges állványnyá fokozott le, olcsó csecsebecsék díszlettek; s a két utczai ablak közt egy szinehagyott kerevet vagy tizenöt darab mindenféle fajta, ébresztő, álló s fali óra terhétől roskadozott. A közfelfogás szerint az ember nem lehet három vagy négy helyen egyszerre. Vannak kivételes esetek. Balázs egyszerre volt jelen: a Fodor család társalgójában, műtermében, ebédlőjében és hálószobájában.

Ezt a kaoszt természetesen nem lehetett csak úgy hamarjában átpillantani; a különös helyiségben kiigazodni és utat találni, a nehezebb feladatok közé tartozott. És Balázs eleinte nem látta a sok fától az erdészt. Tulajdonképpen semmit se látott egy nagy zsibvásáron kívül, s nem tudta elhatározni, hogy a homályosságban előbbre botorkáljon-e? Végre fölfedezte a földgömböt, s kis híjja volt, hogy »Föld!«-et nem kiáltott, mint a Marryat kapitány hősei szokták cselekedni válságos pillanatok után.

A földgömb ott állott a jobboldali ablak mellett, egy kis tükrös asztalkán. De hol lehet a kis vörös majom?

Előkerült az is. Az előbb hallott nyugodt hang ismét megszólalt, s Balázsnak úgy tetszett, mintha ez a hang a föld alól jött volna:

– Mindjárt.

A kis vörös majom a csupasz padlón üldögélt s egy térképbe volt elmélyedve. Az ajtó mellől azonban, a különböző bútor-torlaszoktól, nem lehetett belőle egyebet látni, csak vörhenyeges szakálát.

– Bocsánatot kérek, hogy háborgatom – szólt Balázs az ajtónál – Hódy Balázsnak hívnak, s a kiadó szobát óhajtanám megnézni. A ténsasszony, a kivel az imént volt szerencsém beszélni, kilátásba helyezte, hogy, a mennyiben becses ideje engedi, kegyes lesz megmutatni.

– Mindjárt, kérem, csak Brindisit keresem meg.

Balázs illedelmesen várakozott, mig Brindisit megtalálják. Brindisi kissé messze van Budapesttől, s így nem volt csoda, hogy időbe telt a felkutatása. Bele telt vagy öt percz, mig sikerült a dolog; Balázs azonban győzte türelemmel.

– Egyszer már megvan! – biztatta a vendéget a rejtelmes kis majom.

De meg kellett keresni a földgömbön is. A vörhenyeges szakál kiemelkedett a torlaszok közül, s hősünk végre megszemlélhette azt a férfiut, a kivel a gondviselés végzéséből egy egész életre szóló barátságot kellett kötnie.

Soha ilyen tekintélyes arczot. Ezeknek a szabályos vonásoknak, ennek a nyugodt arczkifejezésnek, s a mellig érő hullámos szakál pazar szépségének láttára Balázs önkéntelenül Siegmund királyra gondolt, a hadverő Siegfried fejedelmi atyjára. Csak a teuton félistenek jártak a földön ilyen magas, fenköltségtől sugárzó homlokkal ékesen; s ha nincsenek a bayreuthi előadások, ennek a tiszteletreméltó, hatalmas szakálnak a mását ma már csak rámában láthatná az ember.

Csakhogy a tekintélyes fej nevetségesen piczi törzsön pihent, s a mint a különös kis ember a földgömb körül bujkált, Balázst az a kellemetlen érzés környékezte, mely a természet kegyetlenkedései láttára fogja el az álmodozókat. Siegmund! Nem Siegmund volt ez, hanem a gnóm-király!

A gnóm-király másodszor is megtalálta Brindisit, s leszegezte egy gombostűvel, hogy el ne szaladjon. Aztán elébe jött a vendégének, s melegen megrázta mind a két kezét.

Balázst megtévesztette az előlegezett barátság. Úgy tekintette, mint szerény föllépésének megérdemlett jutalmát, pedig Fodor épp ilyen nyájas volt az egész világgal, kivéve az egész világból kedves felesége ő nagyságát. A meleg kézszoritás, melylyel mindenkit megtisztelt, nála azt jelentette, hogy:

– Ön nem ő, s ez nekem elég. Szeretem önt.

A szokatlanul barátságos jellegü ismerkedés után a gnóm-király szükségesnek látta visszatérni kedves Brindisijére.

– Nem képzeli, kérem, milyen fáradságomba került Brindisit megtalálnom. Megvallom, a földrajzban csak most kezdek némi járatosságot szerezni. Gyermekkoromban elhanyagoltam a tudományt, s ez rám nézve igen nagy szerencsétlenség. Mit gondol, ha néhány évvel ezelőtt csak oly mértékben rendelkezem a szükséges előismeretekkel, mint, hogy többet ne mondjak, mai nap, mit gondol, hol volnék én ma akkor?!

Balázs nem tudta elképzelni, hogy a szóban forgó kedvező esetben hol is lehetne hát Fodor úr a jelen pillanatban? Úgy tetszett neki: aligha ebben a szobában. De nem gondolkozhatott sokáig a fölvetett kérdésről, mert Fodor úr folytatta:

– Brindisire pedig azért volt szükségem, mert ott lesz az egyik főállomás. Igaz, még nem mondtam önnek, hogy földalatti vasutat fogok építeni a világ körül. Mit szól ehhez a tervhez? Merész gondolat, nem igaz?

Az igazat megvallva, Balázs épp oly keveset törődött a közlekedésügy nagy érdekeivel, mint egy kecskepásztor, a ki hónapokig ki nem mozdul a havasok közül. A ki jó óráiban a fellegek közt szárnyal, nem igen bánja, hogy embertársai postakocsin döczögnek-e, avagy villamos vonaton száguldanak, nyélbe ütni szennyes kis kötéseiket. A nagy anyagi érdekek, a társaságos élet óriási vivmányai hősünket hidegen hagyták.

Mindamellett a barátságos fogadtatás után, a melylyel kitüntették, kötelességének tartotta érdeklődni a kissé meglepő terv iránt.

– Az eszme bizonyára nagyszabásu – szólt, nem minden kételkedés nélkül.

– Sajnos, a megfelelő anyagi eszközök még nem állanak rendelkezésemre – jelezte Fodor úr a terv nagy nehézségét.

Balázs úgy vélte, hogy mivel ennek a nehézségnek az eltűnése a közel jövőben úgy se várható, egyelőre semmi se tartja vissza Fodor urat attól, hogy megmutassa a kiadó szobát. Ehhez képest helyén valónak találta Fodor urat emlékeztetni, hogy jövetelének czélja nem annyira Brindisivel, mint inkább a kérdéses szobával függ össze.

– Tehát ön csakugyan ki akarja bérelni a szobát? – kérdezte Fodor úr, mintha nem akarna hinni a fülének.

Ez a kérdés kissé furcsának tűnt fel Balázs előtt, s megvallotta őszintén:

– Szeretnék itt lakni, ebben a házban.

– Csodálatos! – szólt a gnóm-király, mélyen eltünődve.

De azért csak átvezérelte Balázst a szomszéd helyiségbe.

– Ez az – szólt aztán olyan mozdulattal, mely nem jelenthetett egyebet, mint hogy: »Ám lásd, hogy mit csinálsz; én mosom a kezemet.«

Balázsnak szeget ütött a fejébe ez a néhány rejtelmes szó. Vajon micsoda rejtett hibája lehet annak a szobának, a melybe úgy vezetik be az embereket, mint a hajdani regényhősöket a kisértetes helyekre?! Nem vett észre rajta semmi különöset.

Elég tágas, tisztára sikált, magas szoba volt, a minőket ma már csak a régi házakban látni. A bútorzatát ugyan nem lehetett fényesnek mondani, de Balázs nem tartozott az elkényeztetett emberek közé. S a sarokban rejtőzködő, nagy, függönyös és mennyezetes ágy valósággal meghóditotta. Az első pillanatokban attól tartott, hogy a szobának nincsen külön kijárása, de Fodor felvilágosította, hogy a szemközt látható dominó-koczka egyenest a lépcsőházba nyílik. Balázs meg volt elégedve.

Nemcsak hogy meg volt elégedve, el kellett ismernie, hogy a mit lát, messze meghaladja minden várakozását. A szoba csak egy ablakkal dicsekedett, de ez a régies alakú, hatalmas ablak erkély módjára kiszögellett az utczára, úgy, hogy a bemélyedésében kényelmesen elfért egy kisebb iróasztal. És az ablak a Sugárútra nézett; Balázs, a hogy közelebb lépett, remegve pillantotta meg a szép Sárváryné ablakait.

(Ideje beszámolnunk vele, hogy mindez 1880-ban történt, három esztendővel azelőtt, hogy Hódy Balázs egy rossz pisztolylyal fejbe durrantotta magát.)

Balázs a holdvilágos estékre gondolt, a mikor oly édes nem csinálni semmit, csak kibámulni a csendességbe s megkeresni tekintetünkkel az ezüstös fénytől csillogó üveglapot, a mely közel, nagyon közel van ahhoz, a kit szeretünk. Vajon ébren van-e, vajon gondol-e ránk? Hacsak annyit is, hogy: »Szegény fiu!« A legszebb verssorok ilyenkor teremnek.