– És mennyi volna a szoba ára? – kérdezte félénken.
– Huszonöt forint – felelt fagyosan a gnóm-király.
Balázs nem volt gazdag ember; ámbár ezt nem túlságos gyakran lehetett rajta észrevenni. Azonkívül rendes ember is volt; és, bizony, számítónak kellett lennie, hogy a szegénysége szemet ne szúrjon. De valahol csak kellett laknia, s istenem, ha az ember huszonkilencz éves!…
Szó sincs róla, olcsóbban is meghúzhatta volna magát másutt. De nem így határozott. Tudtára adta Fodor úrnak, hogy a föltételt elfogadja, s engedelmével holnap beköltözködik.
– Micsoda, ön kibérli a szobát?! – kiáltott fel álmélkodva a gnóm.
– Ha ugyan nincs kifogása a személyem ellen.
– Dehogy van kifogásom!… Ellenkezőleg. Hanem ha ön csakugyan kibérli a szobát, az más, egészen más. Ebben az esetben a szoba ára húsz forint.
– Az igazat megvallva, nem értem…
– Az igazat megvallva, azt akartam, hogy ne vegye ki a szobát. Lássa, ön nagyon tetszik nekem. Jóllehet csak néhány percz óta van szerencsém ismerni, nem hallgathatom el, hogy igen megnyerőnek találom önt, s szeretném, ha nem találkoznánk többé soha. Ezért mondtam huszonöt forintot; mások sokallták a huszat is. De ha ön ragaszkodik a szobához, az más. Ebben az esetben a szoba ára húsz forint. Csakhogy, gondolja meg, még nem késő, az asszony nem tud semmit. S engedje meg, hogy egy jó tanácscsal szolgáljak önnek. Fiatal barátom, ha ugyan szabad így neveznem, fiatal barátom: meneküljön! Nézze, ez az ajtó nyitva: meneküljön, és még csak vissza se tekintsen!
Most rám Balázson volt az álmélkodás sora.
– Nézze – folytatta a jólelkü gnóm-király – ön nem tudja, mit csinál, ha beköltözködik ebbe a lakásba. Rabbá teszi magát egész életére. Ez az asszony meg fogja rontani a fiatalságát, szerencsétlenné fogja tenni a jövőjét. Mert a ki egyszer ennek az asszonynak a közelébe került, az el van veszve. Mondok önnek valamit. Most két éve egy nagyon derék fiatal ember lakott ebben a szobában. Azt úgy elkínozta, hogy a szegény fiú búskomorságba esett, és meghalt. Egy másik még rosszabbul járt; kétségbeesésében teljesen elvesztette a fejét, és megházasodott. Vagy mást mondok. A konyha mellett van egy udvari szoba; ott egy európai hírü ember lakik. Tanár, tudós, nagyeszű férfiu. A társadalmi egyensúly törvényének a fölfedezője. Nézze meg azt az embert. Az nap, a mikor ide költözködött, félholtra verte a házmestert; olyan erős volt, hogy leütött volna egy bikát. Most lábujjhegyen jár és suttogva beszél. Csak azt mondom, hogy nézze meg azt az embert.
Így figyelmeztette Maffio Orsini Gennaro kapitányt a két mankón vánszorgó, húsz éves aggastyánra, hogy megmutassa neki, miképpen hat a Borgiák rettenetes mérge.
Balázs elmosolyodott.
– A ténsasszony, úgy látszik, rendes életre szoktatja a lakókat.
– Hogy rendre szoktatja őket? Meghiszem azt. Ebben a házban mindenki úgy tánczol, a hogy ő fütyöl. Lélekzeni se mer itt senki az ő engedelme nélkül. Nézzen meg engem, fiatal barátom. A mi engem illet, férfias nyíltsággal vallom meg önnek, hogy még tüsszenteni se szeretek, ha az asszony jelen van. Pedig én már meg vagyok edzve. Tőlem lehet mennydörgés, zivatar, tüzes istennyila, én soha se vesztem el a hidegvéremet. Olyan nyugodtan vagyok itt a könyveimmel, meg a tudományos eszközeimmel, mint Arkimédes a czirkulusaival, ha nem csalódom: Szirakúza ostroma alatt.
Balázs örült, hogy más tárgyra terelheti a beszélgetést.
– Uraságod, úgy látszik, csak a tudománynak él?
– Azaz hogy azt tenném, hogy ha lehetne. De először is, kissé elkésve léptem a tudományos pályára, s első ifjuságomban sokat mulasztottam; másodszor pedig nem képzeli, mennyi akadálylyal kell küzdenem. Nem hisznek bennem; azt gondolják, hogy félbolond vagyok. Pedig én nem vagyok félbolond; hanem, ha már rám akarják fogni, akkor inkább egész bolond, mert bennem lángelme lakozik, s a lángelme, mint tetszik tudni, tisztára őrültség. De mit a lángelme, ennek a műveletlen asszonynak! Képzelje, napokig kell könyörögnöm pénzért, ha egy körzőt kell vásárolnom. Higyje el, kérem: a tudatlanság és az asszony, ez a szabad embernek a két legnagyobb ellensége. Ha ezzel a kettővel nem kell küzdenem, ma ott volnék, a hol Edison. És tudja-e, mért vettem el ezt az asszonyt? Megtetszett nekem, hogy pofon vágott, a mikor meg akartam csókolni. Ez is mutatja, hogy egészen bolond vagyok.
Balázs egy kissé meg volt rőkönyödve. Hosszasabb bizonyítás nélkül is hajlandó lett volna elhinni a dolgot, de a gnóm-király olyan tiszta szemmel s olyan derüs nyugalommal nézett rá, hogy nem tudta, mit gondoljon. Mi ebben a tréfa, vagy az a keserűség, a melylyel az ember magamagát gúnyolja? És mi az, a mi már nem csak keserű tréfa, hanem a Fodor ur tudtán kívül szomorú valóság? A míg ezen tanakodott, Fodor ur, mintha az ő elhallgatott kételyeire akart volna megfelelni, így folytatta:
– Különben bolond az egész világ, a mi abból is kitetszik, hogy az emberek megházasodnak. Fiatal barátom, egy egész életre való tanácsot adok önnek; nem bánja meg, ha hallgat a szavamra. Ne házasodjék meg soha, semmiféle körülmények között! Ne vegye el se azt, a ki csókolgatja, se azt, a ki pofon vágja az embert. Különbözőképpen kezdik, de mind egyformán végzik.
Balázs fogadkozott, hogy távolról sincsenek ilyes szándékai. De ezzel a kis embert nem nyugtatta meg.
– Óvakodjék az asszonytól, akár kicsi, akár nagy, akár öreg, akár fiatal. A nőnek mindig csak egy dolog jár a fejében: a házasság. Ha fiatal, férjhez akar menni, vagy máshoz akar férjhez menni; ha öreg, meg akarja házasítani a fiatalokat. Még a gyerektől is óvakodjék, hogyha lány. Telepedjék le egy sereg kis lány közé: s házasságot fognak önnel játszani. Pedig a házasság a férfinak a halála. Ó, hogyha én nem házasodtam volna meg!…
Arcza fölragyogott erre a gondolatra. Mint a kiket a vallásos rajongás szent elragadtatása fogott el, boldog tekintettel bámult bele a semmiségbe. Vajon micsoda tündéri képek jelentek meg előtte, ott, a mennyezet tájékán?!
– Tudja, ha ön csakugyan nem hallgat rám, s itt marad ebben a pokolban, egyszer majd elbeszélem önnek az életem történetét. Nagyon tanulságos történet; a kiknek elmondtam, mindannyian sirtak rajta, s negyven napig nem néztek asszonyszemélyre. Most nem mondhatom el, mert az asszony mindjárt itt lesz, s nem lesz maradásom itthon, ha rajta ér a fecsegésen. Pedig nincs időm az utczán kóvályogni; serényen kell dolgoznom a vasut tervezetén.
– A világért se szeretném feltartóztatni…
– Ó, kérem, rám nézve ritka szerencse, ha magamhoz hasonlókkal beszélgethetek. (Balázs meghajlott.) S ha ön szives lesz még egy pár perczre helyet foglalni, mondok egyet-mást, a mi érdekelni fogja. Végre is, önnek ismernie kell azokat, a kiknél letelepedik.
Balázs már únni kezdte ezt a rendkivüli közlékenységet, de nem volt mód a szökésre.
– Tudja, én órás voltam. Kitünő munkás, a kinek a dolga aranyat ért. Hogy többet ne mondjak, én találtam fel a Fodor-féle órát. Ismeri ön a Fodor-féle órát? Nem? A Fodor-féle óra másodperczekre mutatja az időt, jelzi a temperaturát, megszámlálja az ember minden lépését, s ha két perczig a tenyeremben tartom, pontosan kimutatja az érütéseimet. Ezen kivül megvan az a hasonlíthatatlan előnye, hogy ön egy félóráig csapkodhatja a földhöz, még se törik össze. Mindebből láthatja, hogy a Fodor-féle óra kész vagyon volt, csak be kellett zsebelni. S azt hiszi, meggazdagodtam belőle?
Balázs előre is igen csodálkozott a Fodor-féle óra szomorú történetén.
– Ekkor közbejött a pofon. Ez a pofon megfosztott az eszemtől. Elvettem a feleségemet, vagyis tulajdonképpen ő vett el engem. Szóval: nem kapálóztam, nem kiabáltam segítségért, hanem úgy mentem utána a paphoz, mint a birka a vágóhidra. S mi történt velem, tisztán csak azért, mert olyan meggondolatlan voltam, hogy elkövettem ezt az egyetlenegy, de menthetetlen tévedést? Mi történt velem, egyedül a házasságom következtében? Csődbe jutottam! Az asszony rábeszélt, hogy húzzuk össze magunkat, nyissunk egy kis olcsó boltot kint a Kender-utczában, s ne költsek hirdetésre egy garast se. Képzelje, a tizenkilenczedik században! Így persze tönkre kellett mennem. S a Fodor-féle órán, mely másnak milliókat hozott volna, elúszott négyezer forintunk. Csak az vigasztalt, hogy ebből a négyezer forintból ezer az asszonyé volt.
Hősünk arczán meglátszott, hogy a nemezist illetőleg nincs a beszélővel egy véleményen, de a Fodor-féle óra megteremtője nem ügyelt a dologra.
– S nem elég, hogy tönkrementem – folytatta – elhiresztelték, hogy a Fodor-féle óra nem ér egy fityinget. Rám fogták, hogy azért buktam meg, mert az órám a kutyának se kellett. Az ellenségeim így kezdtek beszélni: »Hát persze, ki az ördög venne órát azért, hogy a földhöz vagdalja?! A lépéseit megszámlálhatja az ember óra nélkül is, az érlökést megméri az orvos, s ha az ember didereg, a Fodor-féle óra nélkül is tudja, hogy hideg van.« Természetesen, az asszony mindjárt elhitte ezeket a szamárságokat, s hiába volt minden érvelés, fel kellett hagynom a művészetemmel.
– És azóta?
– Képzelheti, hogy azóta se pihenek. Feltaláltam egy úszó-készüléket. Két tömlő az egész, de ez a két tömlő elég rá, hogy egy huszárt a teljes fölszerelésével és lovastul fenn tartson a vizen. A találmányomat be is mutattam a főhadparancsnokság embereinek, s próbaúszásom megtekintésére igen előkelő szakértők jelentek meg. Sajnos, minthogy az asszony nem bízott a felfedezésemben, a készülék előállításához szükséges pénzösszeg nem állott rendelkezésemre, s szégyen, gyalázat, takarékoskodnom kellett a legszükségesebb anyagokon. Ennek természetesen az lett a következése, hogy majdnem bele fultam a Dunába; úgy fogtak ki, a csavargőzössel. Ezek után érteni fogja a keserüségeimet. Képzelje el Edisont, ha kénytelen lemondani a telefonról, a fonografról, mindenről a világon, néhány rongyos dollár híjján, s egy pofon miatt, a melyben, vesztére, egykor örömet talált.
Hősünk illőnek vélte tiltakozni.
– Nem hihetem, hogy uraságodat ellenségeinek rosszakarata és a balszerencse végképp elcsüggesztették volna. A legelső pillantásra sejtettem, hogy uraságodban a cselekvés emberét van szerencsém üdvözölni, s tudom, hogy az ilyeneket az akadályok csak edzik. Sub pondere crescit palma – ha szabad ezt a klasszikus idézetet uraságodra alkalmaznom.
– Ó, még nem mondtam le mindenről, s a rosszakarat meg a gúny el fognak némulni, mihelyt fölépítem a vasutamat. Nem tudom, méltányolja-e ennek a nagyszabásu ötletnek a jelentőségét? Hogy visszatérjek Brindisire, ha ön ma Brindisibe akar menni, az állomások egész rengetegén kell keresztül vergődnie. Az én földalatti vasutam csak a nagy állomásokon fog megállapodni, s így ön már Brindisiben lesz akkor, mikor a közönséges vasút utasai még valamelyik nem messze eső vámhivatalban vesztegelnek. Mondja, kérem, nem nagyszerü ez?
Balázs ugyan nem sietett Brindisibe, hanem azért nagyon örvendett a felfedezésnek. És szerencsekivánatának a kifejezése után éppen a legélénkebb barátkozásban voltak, mikor egyszerre a hátuk mögött megszólalt a Fodorné éles hangja:
– No mi lesz? Meddig tart még ez a fecsegés? Ez az úr is okosabban tenné, ha a dolga után látna, s nem hallgatná végig a te szamárságaidat.
Mikor Borgia Lukrécziában, a Negroni herczegné lakomáján egyszerre csak szétválik a háttér függönye, s a bordalt éneklő, ittas vendégek megpillantják az álarczos barátokat, a kik a nekik szánt koporsókat hozzák: Maffio és társai tudvalevőleg halott-halaványan s egy pillanat alatt megöregedett arczczal merednek egymásra. Ilyenformán változott el a két férfiú arcza.
Fodor megkisérlette mentegetőzni:
– Angyalom, ez az úr…
De Fodorné a szavába vágott:
– Ez az úr vagy kiveszi a szobát, vagy nem veszi. Jobban szeretem, ha nem veszi; inkább adom oda egy tisztességes öreg kisasszonynak, mint holmi léhütőnek. A férfiak úgyis csak azért bérelnek szobát, hogy összerongálják a bútorokat. Ne is gondolja ez az úr, hogy valami nagyon kínálgatom neki a szobát. Ki nem állhatom a férfiakat, mert minden férfi gazember. Minden férfi, kivétel nélkül. A melyik nem látszik annak, az a legnagyobb gazember valamennyi között.
Hogy valamiképp ebbe az első rangosztályba ne kerüljön, Balázs olyasfélét hebegett, hogy ő egész őszintén egyike a legmegátalkodottabb gazficzkóknak, s távol van tőle minden képmutatás. Különben – folytatta merész elhatározással – ha ez nem akadály, ő kivenné a szobát, s nem igen zavarna több vizet, mint egy tisztes öreg kisasszony.
A helyett, hogy igent vagy nemet mondott volna, Fodorné szemügyre vette a vendéget, azzal a biztos pillantással, melylyel a piaczon a vágott libák értékéről szokott tájékozást szerezni. A szemle elég kedvezően üthetett ki, mert bár hangjának mérgessége egyre fenyegetőbbé vált, mindjárt azzal kezdte, hogy: jó, majd meglátjuk.
– Hanem azt megmondom előre – folytatta vésztjósló hangon – hogy nem tűrök semmiféle garázdálkodást. Ez a lakás az én lakásom, s ide nem lép be más ember, csak az, a kinek én megengedem. Ha barátkozni akar valakivel: van itt egy tudományos ember, attól sokat tanulhat. És kapuzárás előtt minden lélek idehaza legyen; a kinek ez nem tetszik: fel is út, le is út. Azt is megmondom, hogy ha nagy mosás van s ezt a szamarat elküldöm valahová: a lakók vigyáznak a gyerekre; és ha a gyereknek baja esik, én mindenkinek kikaparom a szemét. A ki pedig csak tivornyázni akar, s azért vesz lakást, hogy összerongálja a bútorokat, az jobban teszi, ha mindjárt máshová megy. Már most: ha tetszik, jó; ha nem, az is jó. Én nem árulok zsákban macskát semmi emberfia kedvéért.
Fodor vigan hunyorgatott a háta megett, mintha azt szerette volna mondani:
– Ugy-e, hogy igazam volt? Jeles asszony ez, majd meg fogja látni.
De Fodorné hirtelen arra fordult, s a gnóm egyszerre olyan komoly lett, mint egy temetés-rendező.
– Ezzel a pimaszszal pedig ne sokat társalogjon, ha kedves az ideje. Mindig milliókkal dobálózik és nem tud megkeresni egy vörös garast.
Fodor szégyenkezve sonfordált vissza a másik szobába. Leült a földgömb mellé, és keresztbe fonva törpe karjait, nézte Brindisit, a hogy egy köszvényes, nyugalmazott vén admirális nézi az óczeánt…
Balázs igérte jóakaratját, s fogadkozott, hogy a ténsasszony kivánságairól soha se fog megfelejtkezni. Megemlítette, hogy a tivornyázásban mindig mértéket szokott tartani, s hogy magán-viszonyainál fogva nem kedveli a nagyobb társaságokat.
Ezzel a beköszöntővel Fodorné annyira meg volt elégedve, hogy jónak látta Balázst kissé helyre vigasztalni.
– Azért én nagyon jó asszony vagyok, ne féljen. Ritka jó asszony, érti? Olyan jó asszony, hogy ezért mindig dühös vagyok magamra.
Csakhogy ezeket a biztató igéket oly fenyegető hangon mondta, hogy a kredenczben az összes tányérok megremegtek, s Balázs csontjaiban megfagyott a velő.
Mindamellett hősünk nem oldott kereket, hanem másnap este beköltözködött a bukott órás kiadó szobájába. S alig rendezkedett el, máris meg kellett kötnie azt az ismeretséget, melyet számára Fodorné jelölt ki.
A Fodorné lakói társaság dolgában nem igen voltak elkényeztetve. A társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője egész nap oly izgalommal várta Balázst, mint a milyennel június elején a fürdőhelyek Robinsonjai lesik az ujonnan érkező vendégeket. S mikor észrevette, hogy az uj lakó a névjegyét szegezi ki az ajtajára, nem türtőztette magát tovább, hanem lecsapott prédájára.
– Kedves uram, minthogy én is a házhoz tartozom, remélem, meg fogja engedni…
A társadalom-tudomány nagy bölcselője apró, hunyorgó szemü, módfelett nyájas, tömzsi emberke volt, a ki selypesen beszélt, mint a kövér nyelvüek, s lassan, vontatottan, mint a kik szeretik magukat hallani.
– Ez verte volna meg a házmestert? – álmélkodott magában Balázs.
Fodor már ekkor elmesélte neki, hogy a kiváló bölcselőnek három eleven felesége szaladgál a világban, a mi persze csak úgy történhetett, hogy a szóban forgó hölgyek közül kettő annak rendje és módja szerint elvált tőle, míg a harmadik egyszerüen a faképnél hagyta házasságuk negyedik hónapjában. Ez a tapasztalatokban gazdag mult, úgy látszik, nem nagyon bántotta az európai hírü tudóst; kedélyén legalább nem hagyott nyomot.
Különben sokkal inkább el volt foglalva az elméletével, semhogy ez a kellemetlen mult valami sűrűn kisérthette volna. A társadalmi egyensúly törvénye annyira izgatta, hogy utóljára kiszorított a fejéből minden más, vidám vagy nem vidám gondolatot.
– Az éj és a nap váltakozása – magyarázta Balázsnak – ez a természeti egyensúly. Mit gondol, ha egyszer a nap nem akarna lemenni?!… Megbomlanék az egész világ; a Siriustól kezdve le egészen az utolsó ázalagig, egy roppant csődbe jutna az egész világegyetem. A jó és a rossz váltakozása, az erkölcsi erők és az állati ösztönök örök küzdelme pedig: az erkölcsi egyensúly. Mondja, kérem, mi lenne akkor, ha csupa angyalból állna a világ?! Képzelje el, hogy a hordár angyal, a fináncz angyal, a végrehajtó angyal. Elküldene ön egy angyalt a zálogházba?! No, ugy-e? A természeti és az erkölcsi egyensúlylyal tehát tisztában volnánk. Kössük össze, elegyítsük e kettőt: s megkapjuk a társadalmi egyensúlyt. Ez a világ a nagy tömegek erőinek és rossz ösztöneinek folytonos, pihenés nélkül való, általános küzdelme; a meddig ez a küzdelem tart, addig áll a világ. Mi a társadalmi élet? Szüntelen váltakozása az ideális eszmék és a reális eszmék egymást követő uralmának. Hol az ideál van felül, hol a reális irányzat; egyszer a whig-ek, másszor a tory-ak. Mikor a realitás van a kormányon, az idealizmus megindítja s győzelemre juttatja az ellen áramlatot; s ha az ideális eszme győzött, nehogy bekövetkezzék a tespedés korszaka, a realizmus mozogni kezd, harczol és végre győzedelmeskedik. Kérem, fusson végig a világtörténelmen; s nézze, mily rendben váltakoznak a tömeg-uralom s a kevesek uralma. Mi a ma? Ellentéte a tegnapnak. S mi a holnap? Ellentéte a mának. A jelen az, a mi a multkor nem volt; a jövő: az, a mi ma nincs, hanem volt tegnap, szerdán, hétfőn, szombaton. Azt hiszem, mindez elég világos. Vegyük például a linczi békekötést…
A társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője mindent megfejtett, mindent kimagyarázott kedves elméletével. Olyan volt ez az elmélet mint az a furfangos amerikai készülék, mely egyszerre: bot, legyező, ernyő, kés és szivarvágó.
– Vagy vegyük például Spartacus lázadását…
Bizonyára, egész Közép-Európában nem találkozott ember, a ki jobban visszaélt volna a világtörténelemmel, mint a társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője. Ha valaki sokáig hallgatta, nem gondolhatott egyebet, mint hogy a fenicziaiaktól kezdve egészen az akadémia legutolsó közgyüléséig, minden a világon egyes-egyedül azért történt, hogy a társadalmi egyensúly törvényéhez a legcsekélyebb kétség se férhessen.
Balázs eleinte meghökkenve nézett a nyugodtan és megfontoltan beszélő kopasz emberkére. De udvariassága és kellemes formái megnyugtatták.
És vacsora után, mikor Fodor is, Udvarhelyi úr is, ujra beállítottak hozzá, már érdeklődve hallgatta a feltaláló és a bölcselő vitatkozását. E vitatkozás során Fodor kijelentette, hogy felhagy a földalatti vasut tervével, mert holnaptól fogva minden idejére szüksége lesz, hogy megcsinálja egy uj léghajónak a gépezetét, a mely léghajó, úgy alakjában, mint szerkezetében, a madár alkotásának lesz hűséges mása.
Balázs szinte szédült. Uj barátai oly könnyedén dobálóztak a legsúlyosabb eszmékkel, hogy nem nézhetett rájok elismeréssel teljes tisztelet nélkül. Ötleteik bősége, a rugalmasság, melylyel némely apró ellenmondásokon túltették magukat, s az a biztonság, melylyel az egyetemes történelmet s az egész világürt kezelték, kivételesen nagyszerűnek tűnt fel előtte. De nemcsak szédült: okult is, a hogy Fodorné megjósolta. Mert Udvarhelyi úr mindig fölért egy világtörténeti kézikönyvvel s ezenkivül a Meyer-féle lexikon egy zsebkiadásával.
Egy hét multán tisztában volt vele, hogy a sors két rokon lelket vezetett útjába.
Kölcsönös bizalmasságuk gyorsan növekedett. Kevéssel ezután Balázs tea-estélyt rendezett uj barátai tiszteletére, s megkinálván őket sonkával és párisival, felolvasta nekik legtitokzatosabb, legnehezebben érthető versét, azt a verset, mely a Spleen egyik gyöngye, s melynek hangulatos, rejtelmességgel teli czíme: Ululu Laia.
Ettől a naptól fogva bizonyos volt, hogy Balázs a Fodor-családnál fog élni és meghalni.
III.
Az ember néha szép nyugodtan, egyenesen és mozdulatlanul fekszik az ágyában, s mindamellett szentül meg van győződve róla, hogy szélsebesen kering egy ismeretlen középpont körül, a szobával, a bútorokkal, a székre rakott ruhadarabokkal és a faliórával egyetemben, mely szomoruan tiktakkoz ehhez a kalandhoz. Ebben a lelkiállapotban a legtarkább képek váltakoznak az ember előtt: ismeretlen biborosok, a kik velünk együtt forognak, dühösen kiabálnak ránk s mi nem értjük a beszédjöket, vasúti gőzösök vágtatnak rajtunk keresztül, oly gyors egymásutánban, mintha ágyunk volna a legkedvesebb séta-helyök, pióczák másznak a testünkön és mi hiába igyekezünk szabadulni tőlük, veszett kutyák vesznek űzőbe s torkunkon elakad a segitségkiáltás, a torony tetején találjuk magunkat s nem leljük meg a levezető utat, fájdalmasan tapasztaljuk, hogy egy úr ágyúgolyókat vagdos a fejünkhöz, s mikor a fejünkhöz kapunk, rémülten vesszük észre, hogy a fejünket elvesztettük valahol, ellenben helyette egy dinnyenagyságú léggömb ül a nyakunkon…
Nem sokkal azután, hogy itt akarta hagyni ezt a siralomvölgyet, Balázs bekötött fejjel pihent vánkosán, és sorra látta ezeket az ismert képeket. Fel-felriadt, s ijedten tekintgetett szét a szobában, de nem látott, és nem is hallott semmit. Hiába hallgatózott és meresztgette a szemét; vak volt és süket. Majd ujra elszenderedett.
Azt álmodta, hogy egy ismeretlen temetőben sétál, szép, virágos sírok között. Naplemente után lehetett az idő, s ez a temető olyan végtelenül szomorú volt.
Egyszerre egy kriptát pillantott meg, barátságos, nyitott ablaku kriptát, melyet vadrózsák környeztek. A kriptának az ajtaja is nyitva volt; bement.
A hogy bement, az ajtó becsapódott utána; kinézett az ablakon, s nem ismert rá a temetőre. Most már nem szomorú volt a táj, hanem félelmetes.
Valami végtelen szorongás fogta el. Ki akart menni; de az ajtó nem nyilt. Az ablak felé fordult, de ekkor valami rejtelmes zúgás támadt, s rémületében nem mert megmozdulni.
S mialatt az ajtót döngette, azalatt a kripta belseje elváltozott. Észrevette, hogy – különös! – az ablakkal szemben egy kályha áll.
A rejtelmes zúgás pedig növekedett s már egész közelről hallatszott.
Ebben a pillanatban megnyílt a kályha ajtaja, s hogy, hogy nem, egy fehér ruhás, szőke kis lány lebbent ki a kályhából. Vállán porköpönyeg volt, s barátságosan nézett Balázsra.
A szájához tette az ujját, s intett Balázsnak, hogy csendesen legyen. Majd kinyitotta az ablak másik szárnyát is, s rámutatott a sötét sarokra.
Balázs megértette, hogy oda kell rejtőznie.
Éppen ideje volt, hogy elrejtőzzék. A szőke kis lány eltűnt, s a kriptán vad szélforgatag süvöltött keresztül. A kályha ajtaja felcsattant, s rejtekéből titokzatos, seprünyélen lovagló alakok rohantak elő, pipaszár testü szörnyek, a kiknek nem volt fejök, csak kalapjok. Ezek őt keresik.
A szörnyek keresztül vágtattak a kriptán s kilovagoltak az ablakon. Most már nem félt. Tudta, hogy nem fogják megtalálni, mert a kis lány elrejtette.
És csakugyan, a zúgás elhallgatott; a kisértetek elvonultak.
A kis lány pedig bemosolygott az ablakon, a vadrózsák közül, mintha azt mondta volna:
– Ugy-e, hogy kijátszottuk őket?!
Aztán fölemelte kis varázs-pálczáját, a kripta ajtaja megnyílt magától, s Balázs virágos rétre lépett. A temető eltűnt. A messzeségből egy tó ezüstje csillámlott elő, majd úgy tetszett neki, hogy a tavon paloták ringanak Egyszerre valami különös hangot hallott… igen, ez egy kocsi dübörgése. Fölébredt.
Az álomképek eltűntek, de a kis lány ott ült az ágya mellett.
Balázs megkönnyebbülten lélekzett fel. Letörülte arczáról a veritéket, s fölemelkedett ágyában, már a mennyire birt.
– Elmentek a rémek? – kérdezte suttogva.
A két fogsora összevaczogott, tekintete zavaros volt, s látszott rajta, hogy még csak félig van magánál.
A kis lány nem értette, miféle rémekről beszél.
Fölugrott a székéről – a hol előbb mozdulatlanul ült, mint jó kis gyerekek az iskolában – közelebb hajlott a beteghez, s aggodalmasan kérdezősködött:
– Behívjam a mamát?
De Balázs már nem hallotta. Egy másvilági forgószél ismét magával ragadta silány öntudatát, s visszavitte a sötét, őrülten keringő kaoszba.
A kaoszból most már másféle szörnyek bontakoztak ki. Viziló, a mely villámokat tüsszögött; veszett farkasok, a melyek folyvást a sarkában voltak s rá ugráltak, hogy elharapják a torkát; és skorpiók, a melyeket nem tudott lerugdalni magáról.
Eszeveszetten futott álmában: a lélekzete elállt, szíve a rémülettől vadul dobogott, s a lábát egyre nehezebbnek érezte. Végre elbukott, s átadta magát a teljes öntudatlanság első, édes öleléseinek. Majd hűs áram csapta meg az arczát; egy sírdombon feküdt, felette égi békében fénylett a hold, s a fehér márvány sírkövek arany-szemeikkel szemrehányóan meredtek rá.
Megismerte a szomorú temetőt, a melyet előbb látott.
Egyszerre úgy tetszett neki, mintha sok, sok idő mult volna el valami névtelen, rettenetes dolog óta, s ő ezalatt, nyomorultul, nem gondolt volna egyébbel, csak hitvány énjével. A szíve összefacsarodott; szeretett volna sírni, de nem tudott.
Ekkor, mintha egy puha kis kéz megsimította volna forró homlokát. A kis leány volt, a ki intett neki, hogy keljen fel és kövesse.
De a sírdomb nem eresztette. Magához szítta erőtlen testét, s a kínosan fölemelt kar visszahanyatlott.
Még egy utolsó erőfeszítést tett. Azt hitte, hogy meg kell halnia. De nem halt meg, hanem ujra fölébredt.
És most már egészen természetesnek találta, hogy a kis leány ott ül az ágya mellett.
– Nem akarok visszamenni a temetőbe – hebegte, a mint megpillantotta. – Csak a temetőbe ne!… Nem akarok a temetőbe…
A kis leány úgy nézett rá, mint egy ijedt mókus. Alig volt hét esztendős, s azelőtt soha se látott beteget.
De ha szorongott is egy kicsit, megmoczczanni nem mert a beteg ágya mellől.
– A rémek nem mentek el; ott bujkálnak a temetőben. Nem akarok visszamenni a temetőbe.
– Behívjam a mamát? – szólalt meg a kis leány félénken.
Még nem volt egyéb mondanivalója.
De Balázs nem hallotta. Szempillái le-lecsukódtak, s a hogy ujra meg ujra rájött az aléltság, fantasztikus alakok szárny-csapását érezte a homloka körül.
Kétségtelen, hogy hősünk fent idézett szavaiban kevés volt az értelem, ellenben annál több a következetlenség, világos jeléül annak, hogy a mikor egy-egy perczre ébren volt, álomképei tovább foglalkoztatták, s ezek az álomképek összefolytak előtte. De mikor valakinek a feje úgy össze-vissza van varrva, mint egy kinai krepp látogató-ruha, s mikor az ember a koponyáját összetákoló kötelékektől nem sokkal lát többet a világból, mint egy két napos borz, bizonyára számot tarthat némi elnézésre.
Különben, tévedés volna azt hinni, hogy mindez csak egy jámbor versfaragóval eshetett meg, s hogy helyében az angol testőrség egy fránya gárdatisztje nyugodtan czigarettázott volna hetyke egyenruhájában. A vasemberekről szóló mondák csak mesék; a legvidámabb kötekedőknek is vannak gyönge óráik; és Richard gróf, a soha se félő, – bizonyosak lehetünk benne – maga is megilletődött egy pillanatra, a mikor a halott karja egyszerre csak torkon ragadta.
A mi Balázst illeti, a kit ez alkalommal lehetetlen hősünknek mondanunk, Balázs mentségére tehát meg kell jegyeznünk, hogy a köznapi életben nem árult el hasonló gyöngeségeket. Meglehetősen méltóságos tartásu úr volt, a ki már csak a hivatása iránti tiszteletből se szaladt volna meg semmiféle verekedésből. Nyugodt föllépése és hidegvére koronkint hatottak is, s ha itt eláruljuk, hogy inkább csak elvből, mint természettől volt bátor – a nagyvilág, barátai és ellenségei, nem tudtak s nem fognak tudni róla.
Csakhogy azok a tökéletes úriemberek, a kiknek a lelke is oly keményre van vasalva, mint gyönyörü ingpánczéljok, azok a kifogástalan regényhősök, a kik mindig, minden körülmények között megőrzik illatszerrel beitatott hidegvéröket, s hidegen nyujtják át látogató-jegyeiket a kisérteteknek, avagy órákig várakoztatják a kőszobor-vendéget, hogy aztán felséges előkelőséggel kináljanak neki helyet a pamlagon; ezek a tökéletes hősök kevesebben vannak, mint a regényekből gondolná az ember, s legpompásabb példányaikban sem emelkednek felül minden birálaton.
Megszoktuk azt képzelni, hogy a gyermek idő multán átváltozik s ember lesz belőle, ember, a kiben nyoma sincs az egykori gyámoltalan lénynek. Ez az előítélet épp oly hamis, mint a többi. A gyermek nem vész el az emberből soha; csak elrejtőzik benne. A viszontagságok, az idő, a védekezés szüksége kérget növesztenek könnyen sebezhető, érzékeny bőre körül, a mint hogy a jóságos természet karmokkal, szőrmezzel vagy szárnyakkal látja el az állatokat, hogy meg tudják állni helyöket az éghajlat és az időjárás véletlen változásai közepett, meg a többi állattal szemben. A kit meglett embernek mondunk: az a gyermek – állig fegyverben; ugyanaz a siránkozó kis teremtés, a ki volt, a ki azonban megtanulta, hogyan takarja el s hogyan védje a gyöngeségeit. Ha módodban van megkapargatni atyuskát, megtalálod a nyomorult kis kozákot, a kinek szakálla és dsidája nőtt, de azért féreg maradt, és legeslegbelül féreg módjára retteg, mikor szemben találja magát a roppant Bizonytalansággal.
Ha tehát úgy találjuk, hogy Balázs félt és ostobaságokat beszélt, ne felejtsük el, hogy: megtörténik ez néha a legjobb családokban is.
A kis lány tágra nyílt szemmel bámult rá. Egy nyitott könyv hevert kis térdein, de nem nézett belé. Oly különös, oly titokzatos s oly megriasztó volt, a mit látott, hogy egy más, csodálatos világ sejtelmei fogták el. Leánygyermek volt: érdeklődött még a halál iránt is.
Bizonyára jobban szeretett volna odakünn lenni. A nyitott ablakon keresztül hallotta az utcza tarka zsivaját, s egy szemtelen napsugár oly hívogatóan tánczolt előtte a padlón!… A tágas, piszkos, nagy udvarra gondolt, a hol kis czimborái alighanem vígan keringenek a gyapjuzsákok mellett. Azt hitte, hogy hallja őket, a mint körben éneklik:
Lieber Herr von Kohn,
Lieber Herr von Ko-o-o-ohn…
De nem jutott eszébe, hogy megszökjék, s maga is beálljon abba a társaságba, mely azon vigad, hogy Ko-o-o-ohn úr a franczia négyesben minden kolónt elront. A Fodorné háznépe jól volt nevelve, s a mit egyszer Fodorné megmondott, az ellen nem lehetett feljebbezni semmiféle más hatósághoz.
Koronkint, a mikor a beteg fészkelődött, nyugtalanság fogta el a kis lányt. Valami megnevezhetetlentől tartott, maga se tudta mitől. S már-már közel volt hozzá, hogy rémülten acsarkodjék az anyja után, a mikor egy-egy mély lélekzet hangja ujra lecsendesítette pihegő kis szivét.
És gyermeki lelke megzavarodva bámult bele a mennyezetes ágy titokzatos homályosságába. Még nem tudta, hogy micsoda az élet, s mégis szorongott, mint a madarak a viharban. A halál nagy rejtelme csapott feléje a gyűrött párnák közül.
Csend volt, s a gyermek nem moczczant. Csak a két nagy fekete szeme égett, mint őrtűz ég a sötét, végtelen pusztaságban.
Egyszerre a beteg fölvetette rá tekintetét, s megszólalt:
– Kicsoda maga?
– Én… én a lánya vagyok a mamának – felelt a gyermek meglepetten.
– És kicsoda a mama? Hol van a mama?
– A mama kinn van a konyhában, mert a Czili sír.
A beteg nem okosodott ki ezekből a feleletekből.
– És maga, maga mit csinál itt?
– A mama azt mondta, hogy itt maradjak, és ha víz kell, adjak vizet.
– Mást nem mondott a mama?
– Azt mondta, hivjam be, ha kell.
– Hát hogy hívják magát?
– Ella. Fodor Ella.
– Fodor… Fodor… Nem emlékszem.
A gyermek nem mert felelni.
A beteg csodálkozva nézte, s erőltetni kezdte az emlékezetét:
– Fodor… Fodor… A Fodor-féle óra…
– Igen, igen – erősítette a kis lány.
Végre, nagynehezen, Balázs észbe kapott.
– Tudom már. Az ott az én székem… erre van az ablak, s az ott a Fodor-féle óra.
Nagyra volt vele, hogy sikerült maga elé képzelnie meghitt barátját, s tovább kérdezősködött:
– Régen fekszem már itten?
– Régen.
– Van már egy napja?
– Van már talán egy hónapja is.
– És mért? Beteg vagyok?
– Mért vagyok beteg?
– Mert nagyon fáj a feje.
Aztán mind a ketten elhallgattak. Balázs nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Mindez ujság volt előtte.
S egy darabig gyanakodva nézett a kis lányra. Vajon igazat beszél-e?
Majd ujra megszólalt:
– Mi van az ölében?
– Egy könyv.
– Milyen könyv? Mesés könyv?
– Igen. A Csizmás kandur.
– Szép a Csizmás kandur?
– Ó, nagyon szép.
– Mesélje el nekem. Én nagyon szeretem a meséket.
A kis lány engedelmeskedett. Úgy szoktatták, hogy ne legyen más gondolata, mint: szót fogadni.
És ijedten, az első lámpaláz mondhatatlan szorongásai közepett, kezdett hozzá:
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár. Annak volt három fia, és egy malma, és egy szamara, és egy kandúr-macskája. És meghalt. És azt mondta a három fiunak: »Nektek hagyom a malmot, a szamarat és a kandúrt.«
Az elbeszélés tulajdonképpen alig állott egyébből, mint az ésnek, ennek a barátságos kötőszócskának, fölötte gyakori ismétléséből. Lehetetlen meg nem vallani, hogy a logika a sötét középkor óta csak igen ritkán szenvedett nagyobb rövidséget, mint regényünk hősnőjének ez első föllépése és első megnyilatkozása alkalmával.
Balázs nem tudott utána ugrálni a kis lány szárnyas képzeletének. Olyanformán volt, mint a Hamupipőke, a kinek a lencse-szemektől külön kellett választania a borsó-szemeket; nagy erőfeszítéseket tett, hogy a temérdek ésből kiböngészsze magát a mesét.
De ez a feladat túlságosan nagy munka volt az ő szegény fejének. Belezavarodott a váratlan »azután«-okba s eltévedt a közbevetett mondatok rengetegében.
Azt még sikerült megértenie, hogy a molnár legkisebbik fia, a kit örökség fejében a kandúrral fizettek ki, nagy búnak eresztette a fejét, jeléül, hogy a pénz, hiába, pénz volt, már talán a paradicsomban is. De a kandúr politikájának már nem tudott a mélyére látni. Ha a kandúr nyulat akart fogni, a két zsák káposztát csak helyeselni lehetett; megmagyarázható volt: a vadásztáska is, de mire kellett a kandúrnak a csizma?!
A kandúrnak bizonyára pusztán hiúságból kellett a csizma; a legeszesebb, a leginkább találékony fejű, a legfurfangosabb lények se tökéletesek. De a Balázs elméje fáradt volt, s ettől fogva már nem igen tudott a kandúrral lépést tartani.
A beszélőre tudvalevőleg a hallgatóság épp úgy hatni szokott, mint megfordítva. Tüzelik avagy elcsüggesztik egymást. A jelen esetben másképpen történt. Ha a hallgató figyelme bágyadt, viszont a mesélő neki bátorodott. Lassankint beleélte magát abba a napsugaras, rejtelmekkel teli, gyors átváltozásokban gazdag világba, mely a külvárosi bérház sötét, szennyes kis udvarában oly bűvös-bájosnak tűnt fel előtte.
Mindenki ismeri a Csizmás kandúr mód nélkül erkölcstelen meséjét. A csizmás kandúr a szédelgők ősapja; a Panama egy özönvizelőtti hőse, a ki mindenre képes, csakhogy miniszterré legyen. Holtnak tetteti magát, s megfojtja az ártatlan nyulakat, rideg előretörtetésből, a legcsunyább kapaszkodásból, pusztán azért, hogy kellemetes lehessen a királynak, a ki, úgy látszik, csak nagy ritkán jutott nyúlpecsenyéhez; majd hitelügyleti szédelgésre adja magát, s különböző fenyegetésekkel rábirja a parasztokat, hogy az egész tájékot a gazdája birtokának mondják a király előtt; végül furfangosan kieszelt, rablógyilkossággal hatalmába kerítvén az óriás kastélyát, ünnepélyekkel kápráztatja el és fonja be a királyt, akár Law vagy Fouqué. S mind e gaztettek jutalmául: ura, az ál Karabás gróf, elveszi a királykisasszonyt, ő maga pedig miniszterré lesz, a mi, vélekedjünk a miniszterségről bármiképpen, egy macskának bizonyára szép karriér.
Nem, azt nem lehet tagadni, hogy ez a történet mód nélkül erkölcstelen. De, jóllehet erkölcstelen, fölötte tanulságos. Megtanulhatjuk belőle, hogy a varázslatok idejében is csak akkor vihette az ember valamire, ha jó partit csinált.
A mesemondó azonban máskép itélte meg az esetet, s látnivaló volt, hogy a kandúr feltalálása és lélekjelenléte nagyon tetszenek neki. A győztessel érzett, s nem a legyőzöttekkel. A leány-gyermek hét esztendős korában már hölgy, ha még olyan parányi is; a gyöngeséggel szemben a legjobb női léleknek a mélyén is találhatsz valami hideg kegyetlenséget, a mely alapjában örökkön megérthetetlen marad előtted. Mária teljes volt minden malaszttal; de a világ ma se volna megváltva, ha az emberré vált isten földi hüvelyében nem férfiszív dobog.
Balázs már alig értett valamit a meséből. Lelkének kapui lassankint becsukódtak, s a gyermek szavai megértetlenül koppantak vissza koponyájáról, mely megvíhatatlan volt, mint egy jól elzárt, puszta, elhagyott vár. De egyszerre a zárak felpattantak; egy pár hang utat talált az alvó lélek kastélyába, s a beteg meglepetten nyitotta fel szemét.
A kis leány ott tartott, a hol a király kifejezi a kandúr előtt, mily kellemesen lepte meg őt a Karabás gróf gyöngéd figyelme.
– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztosítom őt nagy kegyemről.
Ezt a pár szót a kis lány olyan bájos hamiskodással mondta, a szemében annyi kópéság nevetett, hangocskája oly telidesteli volt illedelmesen visszafojtott vídámsággal, hogy Balázs nem ismert rá.
És most nézte meg először.
Vékony, madár-csontu, városi gyerek volt, a kinek arczszine három nemzedék szomorú történetéről beszélt. Tulajdonképpen csak két nagy fekete szem, mely csudálkozva nézett ebbe a furcsa világba, a hol minden oly ujdonatuj, s minden oly érdekes.
Ebben a két nagy fekete szemben rendesen nem volt egyéb, csak temérdek kíváncsiság. De, lám, tudtak azok sugározni is. S Balázs, uj életének első világos pillanatában, fölfedezte, hogy a kis leány bájos. A csizmás kandúr története hirtelen megszakadt. A mesemondó ott hagyta szegényt az óriás dolgozószobájában.
– És aztán? – sürgette Balázs a folytatást.
– Aztán nem tudom. Még nem olvastam tovább.
– Pedig a vége, az lehet még csak a legszebb.
– Majd megkeresem a könyvben, a hol elhagytuk.
– Igen, keresse meg, és olvassa fenszóval.
A felolvasás már valamivel lassabban haladt előre, mint az elbeszélés. A nagy betűk helyenkint kínos zavarokat idéztek elő, s a kandúr, mikor a legjobban kellett volna sietnie, ott rekedt valahol a kaland kellős közepében.
Balázs pedig még olyanformán volt, mint a részeg ember. A kábultság minduntalan elfogta, s kétszer is elszenderedett. Majd ismét felriadt, s mialatt kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy a felolvasót követhesse, a legtarkább gondolatok ugráltak a fejében.
A részeg embert a szeszmérgezésnek mindjárt az első hatásaiban főképpen arról lehet megismerni, hogy a legkülönbözőbb jelenségek szeszélyes összevetéséből, csudálatos merészséggel következtet általános törvényekre, melyeket a józanság fölötte kételkedve fogad. A részeg és a kába előtt nincs megérthetetlen; megtalálja az összefüggést a legmesszibb eső tünemények között, s tisztán látja az élet rejtelmességeit, legalább egy egy pillanatra.
S Balázsnak úgy tetszett, hogy mikor fel-felocsúdik a fél öntudatlanságból, melyből csak egy-egy perczre volt feltámadása, madártávlatból ugyan s kicsinyben, de világosan látja az Életet minden nyomorúságával egyetemben.
– Micsoda hitványság: élni! – kergetőztek fejében a »karakán ideák« – tűrni a természet kegyetlenkedéseit, a mások igazságtalanságát, s azokat az apró megaláztatásokat, a melyeket nem kerülhetnek el a legnagyobbak sem… Micsoda hitványság dolgozni, verejtékezni, élni semmiért, azért, hogy egy temetkezési vállalat szép tiszta jövedelemmel zárja a számadásait! Élni azért, hogy csak keveset fázzunk, s ne szűkölködjünk lábbeliben! S mi kárpótlásunk van mindezért a nyomoruságokért? A szerelem? Mi a szerelem? A jobbik esetben: nélkülözés, a rosszabbik esetben: silány megszokás. Vagy az, hogy gyermekeink születnek? Ugyan szép öröm; járnunk azzal a tudattal, hogy ezek a szánandó kis lények nem kérték tőlünk az életet, s minden órában, minden perczben látni az arczukon, hogy rosszul táplálkoznak! Szegény kis leány!
Aztán nem gondolt többé semmire; elaludt.
Másnap rossz napja volt. A rémek egyre a sarkában voltak, s ha egy pár perczre vissza-visszatért szegényes, megviselt öntudata, azt a végtelen lankadtságot érezte, mely a nagy tivornyák után fogja el az embert.
De kábultságában néhányszor úgy tetszett neki, mintha ujra hallaná:
– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztosítom őt nagy kegyemről.
S ez a képzelődés, nem tudta miért, kissé megvigasztalta.
… Mikor pedig vagy félesztendő multával ismét emberszámba ment, törte a fejét, mi módon fejezhetné ki háláját kis ápolója iránt, a ki heteken keresztül üldögélt az ágya mellett s ezenközben ujra megismertette őt a mesevilág örömeivel.
Valami nagyon szép emlékre gondolt, s hosszas tünődések után abban állapodott meg, hogy neki fogja ajánlani, az egész világ és az egész utókor előtt neki fogja ajánlani költeményei legszebbikét: az Ululu Laia-t.
De azután eszébe jutott a mese a szegény vargáról, a ki a kis lányának karácsonyra egy kis piros csizmát csinált remekbe, mivel hogy egyéb nem telhetett tőle. Mire az ajándék, a melynek a kitüntetett nem veheti hasznát?!
Elszégyelte magát, s lemondott a tervéről. Lassankint azután bele nyugodott a gondolatba, hogy Fodor Ella kisasszonynak örökkön adósa fog maradni.
IV.
Kevéssel a mi Urunk Jézus Krisztus születése előtt, egy bizonyos Vercingetorix igen sok kellemetlenséget szerzett Julius Caesarnak. Ő szervezte ugyanis a nemzeti ellenállást, melylyel a hóditó Róma Galliában találkozott; s ő volt az a kemény dió, mely a legjobban próbára tette az ó-kor Napoleonjának csodálatos éhségü fogait. Vercingetorixnak sokba került ez a világtörténelmi nevezetesség; néhány csatavesztés után rablánczra fűzték, élére állították a fogoly-seregnek, mely a győztes diadal-szekerét követte, s aztán kivégezték.
Ugyanez a Vercingetorix, vagy helyesebben szólva: Celtillonatus (mert a Vercingetorix név csak fővezéri rangját jelentette) sokkal későbben, nevezetesen Krisztus után 1889-től 1892-ig, épp annyi álmatlan éjszakát szerzett Hódy Balázsnak, mint hajdan Julius Caesarnak.
Hódy Balázs ugyanis lelkének minden erejével rajta volt, hogy a gall törzsfőknek ezt a legjelesebbikét először is: bele szorítsa öt felvonásba, azután pedig kifejtse négyezer sor szépen hangzó versben. Ez pedig bizonyára nagyobb munka volt Gallia meghódításánál.
A nagy munka, mint említettük, három évig tartott. Hogy miért ilyen sokáig, megmagyarázzák a következők. Balázs minden felvonást kétszer-háromszor dolgozott át, s háromszor kezdte ujra írni az egészet. Vercingetorix irodalmi emléke tehát körülbelül negyven felvonás sírhalmán emelkedett.
A három átdolgozást három különböző színház mintegy nyolczszor-kilenczszer utasította vissza; négyszer elfogadták a darabot, oly feltétellel, hogy a szerző írja át egyik vagy másik felvonást. Hol a végét, hol az elejét, hol a közepét kellett megváltoztatnia; s egyszer ki kellett küszöbölnie majdnem összes főalakjait. Ezekhez a kívánságokhoz képest, Vercingetorix átélt mindent, a mit embernek csak átélnie adatott. Visszautasította Caesar nejének, Pompejának szerelmét, s midőn már-már legyőzte Caesart, a boszúálló Pompeja karja érte utól; majd elcsábította Pompeját, s ekkor a féltékeny Cambra, elhagyott menyasszonya, veszítette el. Hol győzött, hol legyőzték; hol meghalt a szomorújáték végén, hol pedig megnősült és gyermekeket hagyott hátra. Meghalt a kínpadon, elpusztult méreg által, szívét keresztüljárták a római lándzsák, majd kardjába dőlt a maga jószántából. Mindent megkóstolt, a mi földi kín s öröm; csak a színpadra, ah, a színpadra, nem juthatott el soha!
A jövő irodalomtörténet-irói joggal kérdezhetik: mi köze volt Hódy Balázsnak ehhez az oly régen elhunyt, s különben tiszteletreméltó gall törzsfőhöz, hogy ily javíthatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá?! A színházaknál egyelőre csak azt kérdezték: »Mi a kő ütött hozzá ehhez az emberhez, hogy nem hagy békét a francziák elődeinek?! Mit vétettek neki a gallok, a kik mai napság már oly csöndesen vannak, s nem vétnek a légynek se?!«
Sajnos, ezekre a kérdésekre lehetetlen megfelelni. Hogy mi vonzotta hősünket a Vercingetorix ködös alakjához ellenállhatatlan erővel: ez azok közé a titkok közé tartozik, melyeket az alkotó lélek magával visz a sírba. Talán gondolatában az az alak, akit munkájában Vercingetorixnak nevezett, tulajdonképpen ő maga volt, Hódy Balázs; egy ismeretlen Hódy Balázs, a kit nagy lelkierejének s méltó büszkeségének pompás teljességében mi nem láthattunk soha, de a kit ő felfedezett szíverejtekén. A szomorujáték hatalmas legénye, ez a telivér ifju barbár, a ki csak azért éli végig Rómában a műveltség fényűzésében dúskálkodók tétlen, csak az élvezetnek szentelt, kicsapongó életét, hogy aztán tapasztaltabb szemmel, de a régi barbár erővel védelmezhesse népének szabadságát, így, messziről nézve, nem igen hasonlított ugyan ahhoz a kopott czilinderben járó, nélkülözésekből táplálkozó, szerény alakhoz, a ki a Rózsa utcza tájékán Hódy Balázs néven volt ismeretes – de ki láthat be a lélek mélységeibe?! Ki tudja, minő érzéseket találnak néha a lelkükben azok a jámbor megjelenésü, tétova járásu emberek, a kik mintha csak a lemondásnak élnének, s a kiket az utczán oldalba lökdös az egész világ?!
Szóval, hősünket ebben az időtájban sokkal inkább foglalkoztatta Vercingetorix, a kit talán az igazi Hódy Balázsnak gondolt, mint a külső világ előtt is ismeretes énje, a kopott czilinderes, álmatag sétáló. Ama bizonyos három esztendő alatt jóformán nem is volt más gondolata, mint ez a Vercingetorix.
Ezt a példátlan makacsságot ne itéljük meg túlontúl szigorúan; vannak bűnök, a melyek önmagukban hordják büntetésüket.
A halottaikból felidézett gallok nemcsak nyugtalan éjszakákat, hanem temérdek fáradságot s még több gondot okoztak Balázsnak. A hányszor egy-egy jelenetet megváltoztatott, mindannyiszor ujra hozzá fogott a »tisztázás«-hoz; s munkáját mindig legelülről kezdte, majd kék, majd zöld avagy a változatosság kedvéért karmin-színű tintával kaligrafálván le az egész darabot gyönyörű szép velin-papirra, onnan kezdve, hogy:
Vercingetorix,
eredeti szomorújáték öt felvonásban,
írta: Hódy Balázs.
Személyek…
egészen a 476-ik oldalig, a melynek alján ez a nyugodt önérzetes szó ékeskedett:
Vége.
Vége!… Dehogy volt vége! Hányszor írta le nagybetűkkel a nyugodt önérzetnek ezt az oly sokatmondó szavát!… S minden elmult… viharzó érzelmei szerény, borus hangulatokká zsugorodtak össze; tűnt, tűnt az ifjuság; az emberek elhaltak mellőle, s körülötte rendre felnőttek a gyermekek; ezüst szálak csillantak fel borongó homloka fölött; uj város épült fel a réginek a helyén, s uj világok keletkeztek ott, a hol sokáig temető volt; de Vercingetorixnak csak nem akart vége szakadni.
Mindig támadt egy aggodalma, mely ujra kezdette vele hol az egyik, hol a másik felvonást; s az igazgatókból, drámabirálókból álló külső világ is oly túlságosan tökéletesnek kívánta Caesar szerencsétlen ellenfelét!… Ilyenkor néhány délután elzárkozott s hangosan beszélgetett magában. Néha egy hétig is eltartott, míg egy-egy jelenetet átdolgozott. Ha aztán elkészült, az uj munkálatot sorra felolvasta a meghittjeinek. Szivesebben olvasta fel kétszer, s mindegyiknek külön-külön; hogy félreértés ne essék a dologban, s talán kissé azért is, mert szerette hallani a verseit…
Meghittjei rendesen igen meg voltak elégedve a legujabb változtatásokkal, s néha talán kissé nagyon is dicsérték az uj részleteket a régiek, a kihagyottak rovására. Kiváltképpen Udvarhelyi úr, a ki Vercingetorix legállhatatosabb tisztelői közé tartozott, noha nem értett vele egyet. Udvarhelyi úr nevezetesen úgy találta, hogy Vercingetorixnak nem volt igaza, mikor Caesarral szembeszállott. Caesarnak győznie kellett, így kivánta ezt a történelem logikája. S ha Vercingetorix ismerte volna a társadalmi egyensúly törvényét, bizonyára lemond a meddő küzdelemről.
Fodor ellenben azon a nézeten volt, hogy Vercingetorixból csak a gyakorlati érzék hiányzott, s ha áldozatul kellett esnie, tisztára ennek a fogyatkozásának tulajdonítható. Meglehet, titokban egyéb kifogásai is voltak a gall törzsfő ellen. Mialatt Vercingetorix tétovázva kereste útját a színpad felé, Fodor három különböző repülő-gépet talált fel, s ráadásul fölfedezte a veloczipéd-zongorát. Ehhez mérten nem csoda, ha kissé nehézkes járásunak találta Caesar ellenfelét. De ha voltak is némely kifogásai, óvakodott ezeknek hangot adni, mert Vercingetorix az idők folyamán egy hatalmas pártfogóra tett szert, a kivel nem volt tanácsos vitatkozni.
Ez a hatalmas pártfogó Fodorné volt. A Fodorné esztetikai meggyőződései ugyan kissé sajátságosaknak tűnhetnek fel, de azért ezek a nagyon egyéni esztetikai meggyőződések fölötte hatottak Fodorra a határozottságukkal. Fodorné tudniillik úgy vélekedett, hogy az a szomorújáték, melynek a szerzője minden este hétkor jár haza, kisasszonykákkal nem barátkozik s nem csinál adósságokat: a legjobb szomorújáték a világon. S Vercingetorix e tekintetben páratlanul állott a világirodalomban. Fodorné nem csinált belőle titkot, hogy Hódy Balázst tartja az egyetlen becsületes férfiúnak ezen a kerek világon, következésképpen, ha a darabját nem adják elő, az szamárság és alávalóság, a mi különben természetes, mert hisz a színdarabok előadása tekintetében, igen oktalanul, nem az asszonyok rendelkeznek. Ha véletlenül Fodornétól függ, az erkölcstelen bohózatok és operettek bizonyára már régóta kipusztultak volna a világból, s helyettök ma is Vercingetorixot adnák, okulására az ifjaknak s gyönyörűségére az idősebbeknek.
Ezen a hatalmas gyámolon kívül Vercingetorixnak még egy pártfogója volt: Ella kisasszony.
Azok a kik ismerik a tizenhét éves lányok szívét, aligha hisznek ennek a pártfogásnak az őszinteségében – és a hitetleneknek igazuk van. De a mi Hódy Balázst illeti, ő ismerte a világtörténelmet, ismerte a dramaturgia szabályait, ismerte a verselés művészetének minden apró furfangját, ismerte Ifigénia, Ofélia, Zaïre, Phaedra és Melinda jellemét a kétségbeejtő részletekig, csak éppen a tizenhét éves lányok szívét nem ismerte.
Honnan ismerte volna a rejtelmek rejtelmét?! S hogy ne hitt volna a két nagy fekete szem sötét nedvességben égő tüzének, mely biztatón világított feléje, a hogy egy nyugodtan haladó kis hajó lámpái világítanak éjjel, a tengeren…?!
Ez a két nagy, fekete szem ott világított mellette, mialatt ő egy-egy hatalmas tirádával vesződött, avagy abban fáradozott, hogy a czezurák, melyek szerettek ki-kitörni, a helyökre kerüljenek. Csak ki kellett szólnia a másik szobába: »Ella kisasszony, lesz olyan jó?…« – s Ella kisasszony helyet foglalt vele szemben a hintaszékben, készen rá, hogy ismét rövidítsen vagy két sort a Cambra örök siránkozásán.
Ilyenkor Balázs olyan aggodalmasan nézegetett rá, mintha magát a múzsát kérdezné:
– Jól lesz így, Ella kisasszony?
Természetesen Ella kisasszony mindig meg volt elégedve a megváltoztatott részlet legujabb alakjával. Lealkudott egy-egy fölösleges hasonlatot, szétbontatott néhány körmondatot, s ezzel megnyugtatta a lelkiismeretét. Aztán megjutalmazta a költőt olyanféle kijelentésekkel, hogy:
– Most már ez a jelenet tökéletes.
Balázs úgy találta, hogy ezekkel a nyomatékos itéletekkel szemben nincsen feljebbezés, s Vercingetorixot illetőleg az irodalomtörténetnek nem lehet egyéb dolga, mint hogy egyszerűen helybenhagyja az Ella kisasszony birálatát. Végre is, a drámairó számára nincs magasabb itélőszék, mint a női szív. Azért ír, hogy varázsvesszejével még a kősziklából is kifakaszsza a megindulás forrását, s hol van a megindulásnak gazdagabb forrása, mint a női szívben?!
Mindig ilyennek képzelte a szép iránti érzék megtestesülését, a minő ez a légies alkotásu, vékony, karcsu kis lány volt. Ella az arab regék álmatag járású, fehér bőrű keleti királykisasszonyaira emlékeztetett, a kiknek az arczszíne nem különbözik a fejöket boritó fehér fátyol szinétől, a kik egy-egy rizskása-szemből élnek, s a kiknek a tekintetében annyi a mélység, mint az indiai tengerben, a gyöngyhalászok Eldorádójában… Mesés könyvek között nőtt fel; élete abból állt, hogy szép dolgokat hallott s olvasott; finom kis dologtalan keze arra termett, hogy egy Hafiz homlokát simogassa s álmokba ringassa a költők szultánját. Ilyen lehetett Seherezáde, aki Álomországból származott s álomvilágban élt.
Az igazat megvallva, Balázs tévedett, s Ella kisasszony éppenséggel nem volt elragadtatva a három esztendőn át mindennap emlegetett Vercingetorixtól. Ellenkezőleg, a szegény Cambrát, a ki annyi felvonáson át epedett hiába, hihetetlen libának találta, s Vercingetorix meg a szánalmas élhetetlenség nagyon rokon fogalmak voltak előtte. Úgy tartotta, hogy Vercingetorixnak mindenekelőtt el kellett volna vernie Caesart, mint a kétfenekü dobot; aztán, ha egy csepp férfiasság van benne, felpofoz egy pár színházigazgatót, végigvonul hadseregével Európa összes színpadjain, ott keveset beszél, de annál többet trombitáltat, s ha ész nélkül tapsolják, akkor kedvesen szalutál, ah, szalutál!…
Hanem Ella kisasszony mindezt nem mondta senkinek, mert abban a korban volt, mikor a leányok semmit se mondanak el abból, a mit gondolnak. Nem volt közlékeny természetü; hallgatag volt már gyermeknek is, s a válságos évek csak fokozták a zárkozottságát. De Vercingetorix felől meg éppen óvakodott volna tiszteletlenül nyilatkozni, nemcsak Balázszsal szemben, hanem bizalmasabb körben is. S ennek megvolt a maga nagyon egyszerü magyarázata.
Egy szép napon ugyanis, mikor Balázs arra kérte, hogy estefelé legyen kegyes meghallgatni a szomorújáték visszavonhatatlanul utolsó felvonását, titokban kijelentette Fodornénak, hogy ő bizony nem hallgatja azokat a szamár verseket, hanem elmegy az apjával s Czilla hugával a czirkuszba. Ez a kijelentés a Fodorné amúgy is szüntelen forrongó haragját hirtelen vagy háromszáz fokra hevítette, s az anyai kéz egy párszor oly barátságtalanul talált hozzá nyúlni Seherezádéhoz, hogy a fehér arczon két bazsarózsa virult ki, mint a hogy a Szent Ágnes érintése nyomán is virágok termettek. Fodorné ugyan egyébként nem igen hasonlított Szent Ágneshez, de otthon nagyobb tiszteletben részesült a kalendáriom összes hitvallóinál, s Ella kisasszony ezt a napot megjegyezte magának.
Fodorné különben, a nagyobb érthetőség kedvéért, egy kis prédikácziót is fűzött ehhez a minden szónál ékesebben szóló anyai intelemhez. Sajnos, ennek a bizalmas természetü magánértekezletnek csak éppen a záró szavait idézhetjük. Fodorné utolsó mondata így hangzott:
– Velem pedig ne próbálj ujjat húzni, mert kitekerem a nyakadat, alávaló kölyök!
Seherezáde nem felejtette el se ezt a tanácsot, se Vercingetorixért szenvedett vértanúsága rózsáit. Engedelmességre szoktatták, s alkalmazkodó természetű volt, mint az apja.
Ha mindez azt a gyanút kelti fel, hogy Fodornénak messze nyúló, s beláthatatlan szándékai lehettek, melyek nemcsak leányára terjeszkedtek ki, hanem a reménytelen jövőjü Vercingetorixra is: hát erre itt csak annyit felelhetünk, hogy: a Fodorné szándékait nem szokta elfujni a szellő.
Ismerte-e ezeket a szándékokat Ella kisasszony egész terjedelmükben, s ha igen, mi volt róluk a véleménye? – nem tudjuk megmondani. Ki látna be egy örökkön hallgató leány lelkébe? A leányok különben, akár hallgatnak, akár beszélnek, nemcsak az udvarlóikat játszszák ki, hanem a regényírókat is.
Annak idején majd itéljünk a tényekből.
Elég az hozzá, Ella kisasszony, valószinüleg felsőbb meghagyásra, sok barátságot tanúsított a szegény Vercingetorix iránt, s ha előbb pártfogójának mondtuk, ez nem volt túlzás, mert, bár tudtán és akaratán kívül, igen nagy szolgálatot tett a bolygó hollandi e gall testvérének.
Ennek a szolgálatnak a történetét akarjuk a következőkben elmondani.
V.
Egy vasárnap délután, mialatt Fodorné aludt, Czilla egy végzett zsebtolvaj ügyességével, nesztelenül pattantotta fel a Balázs ajtaját, belebbent a szobába, s nagy suttogva megszólalt:
– Hódy bácsi!
– Maga az, Czilla?!
– Csitt, csendesen! Ha a mama fölébred, s meghallja, mit beszélünk, jaj lesz nekem is, Ellának is.
– Olyan veszedelmes a dolog?
– Nagyon. Különben mindjárt meglátja. Tehát: követségben jöttem. Ella szeretné valamire kérni, de nem meri.
– Ah!
Balázs, a kit eddig nem igen zavart munkájában a látogatás, meglepetten fordította székét a kis leány felé.
Ella senkit se szokott kérni semmire.
Czilla tudatában volt a helyzet rendkivüliségének, s élvezte a hatást. A világért se adta volna elő a dolgot, csak úgy, bevezetés nélkül.
– Szokott maga tánczolni, Hódy bácsi?
– Én?! – kérdezte Balázs kissé megütődve.
Mintha csak azzal rohanták volna meg, hogy szokott-e tökrészeg lenni?
– Én?! Nem, nem szoktam. Nem is tudok.
– De frakkja csak van legalább?
Nem, nem volt frakkja. Épp oly kevéssé, mint Apollónak.
– Nem tesz semmit. Van a papának.
Balázs azt hitte, hogy valami pajkosság fog kisülni a dologból, s gyanakodva nézett a kis leányra. De a két okos kék szemben ez egyszer nem találta azt a kötődő, gonosz tekintetet, mely már nem egy rossz pillanatot szerzett érzékeny lelkének.
Czilla kisasszony volt tudniillik az egyetlen egy lény a Fodor-házban, a ki a szegény Vercingetorix iránt nem tanusított kellő tiszteletet. Ha az anyai hatalmat nem érezte közel, igen merész tréfákat engedett meg magának Galliára vonatkozólag, s Vercingetorix szomorú hányattatásait olykor minden alkalom nélkül, gyerekesen léha megjegyzések közepett emlegette.
Mindezt, tekintettel a tettes féktelen természetére és szembeszökő kiskoruságára, eddig nem tartottuk érdemesnek megemlíteni, de e helyütt nem hallgathatjuk el, hogy Balázsnak titokban sokszor okoztak fájdalmat a Czilla tiszteletlenül illetlen megjegyzései.
Szerencsére, Czillát nem igen lehetett komolyan venni. Számottevő egyének előtt az ő szava nem járt, a miképpen nem jár a régi kétgarasos, s a mi bennünket illet, kívül is hagytuk volna őt minden legcsekélyebb figyelmen, ha erővel bele nem furakodik a történetünkbe.
De Czillának éppen az volt az uralkodó tulajdonsága, hogy neki mindenütt ott kellett lennie. Temetés, zászlószentelő, lakodalom, utczai tüntetések, bérmálás, virágkorzó, tűzoltó-ünnep, jégpálya-megnyitás – ezek mind nem folyhattak le az ő önkéntes részvétele nélkül. S ha a szives olvasó, jelentékenyebb hazafias tüntetések alkalmával, meglepetve látta, hogy egy fiatal hölgy (banderillero-kalapban és vörös napernyővel) nagyon élénken abczúgolja a miniszterelnököt, avagy rendkivül lelkesen éljenzi Kossuth Ferenczet, előre is ki kell jelentenünk, hogy ez a fiatal hölgy Czilla volt.
Mindenütt ott kellett lennie s mindenütt kellett valami kisebb háboruságot csinálnia. Idősebb asszonyok néha nem is állhatták meg, hogy csipősen ne jegyezzék meg a Czilla füle hallatára: »No, ez a fiatal hölgy se járt ott soha, a hol a szerénységet osztogatták!…« De Czilla soha se maradt adós a felelettel, s mindig becsületet szerzett annak a tudós asszonynak, a ki nyelvét az élet harczaira kikészítette. Kiváltképpen jelentékeny sikerei voltak éltesebb, kövér asszonyokkal szemben, a kiknek előszeretettel üzent hadat. A kort egy cseppet se tisztelte, s a közös hadsereget kivéve, egyáltalán nem tisztelt és becsült meg semmit, a mi becsülésre és tiszteletreméltó. Szóval Czilla olyan díszpéldány utczagyerek volt, a minőt csak ritkán találni a tizenhárom éves hajadonok között. Az udvarban rettegtek tőle, s Balázs is örült, ha nem kellett találkoznia ezzel a veszedelmes hölgygyel. A Czilla örök harczra vágyódása meg az ő békeszeretete nem igen vonzották egymást. De ha tartott is tőle egy kicsit, mégse volt vele szemben oly fegyvertelen, mint az idegen kövér asszonyságok. Ismerte a gyöngéjét.
Ennek a félelem és tartózkodás nélkül való, minden tekintélyt és törvényt megcsúfoló izgága egyéniségnek tudniillik volt egy sebezhető pontja, a melyre nagyon érzékeny volt. Az orrocskája.
Ez a különben szép metszésü, formás kis jószág csak éppen egy gondolattal volt nagyobb a legcsinosabb női orrnál, de nagyobb volt. Czilla tudta ezt, s ez a tudat sok keserűséget okozott neki. Mit nem adott volna érte, ha híjjával van ennek a gondolatnyi, de haj, el nem tüntethető, örök, visszavonhatatlan, ki tudja, talán végzetes fölöslegnek! Meglehet, Czilla alapjában véve voltaképpen szomorú lélek volt, a ki titkolt, szilaj bánatból okozott másoknak tenger sok boszúságot; meglehet, nem a kis lányokban lakó ördög, hanem a világfájdalom tette, hogy mindig készen állott csatázni az egész világgal s kikötni a piszék boldog seregével…
S mily végzet! Mindenbe bele kellett ütnie ezt a szegény orrocskát; akárminő vállalkozásba fogott, mindenütt ennek a harczias, de oly könnyen sebezhető orrocskának kellett legelül járnia…