A harczias orrocska vezénylete mellett különben egy eleven, okos, szép kis fej tolakodott előre mindenüvé, a hol egy garas ára vigasságot lehetett sejteni. Czilla nagyon csinos volt, de soha se bocsáthatta meg a világnak, hogy: csak egy semmiség, a természet egy pillanatnyi szórakozottsága, s ő örökre elesett attól, hogy nagyon szép legyen!
Czillának ezt az érzékenységét az egész ház ismerte, s mindenki visszaélt vele, a tehetsége szerint, és a szükséghez képest. Ha minden kötél szakadt, s Czillával nem lehetett birni: egy rideg czélzás erre az orrocskára, mely, isten tudja hogyan, egy pillanatra megfelejtkezett magáról, s Rettenetes Iván meg volt szelidítve. Meg kell vallani, hogy Czilla néha nagyon szemtelen volt. Ilyenkor az anyját is csak Katinak szólította, és tanácsokat osztogatott neki. Fodornét azonban nem lehetett egykönnyen lefőzni, s ámbár Czilla a szíve magzatja volt, kegyetlenül torolta meg ezt a szelidebb tiszteletlenséget. Egyszerüen rákiáltott:
– Fogd be a szádat, te vasorru bába, te ország csúfja, te Vitéz László!…
És Czilla sietett visszavonulni a legsötétebb sarokba, a hol nagy könnyhullatásoknak adta át magát, s néha órákig kesergett Púposka vagy egyéb szerencsétlen regényhősnők lehangoló társaságában.
Minthogy ezen a ponton könnyen meg lehetett sebezni Czillának az érzékenységét, s a nemtelen fegyver használatának mindig igen üdvös eredményei voltak: azok, a kiknek Czillával szemben védekezniök kellett, ugyancsak visszaéltek a kipróbált védőeszközzel. Balázs is sokszor folyamodott ehhez, és most, a megtámadtatástól tartva, éppen valami súlyos gyöngédtelenségen törte a fejét, mikor, nagy meglepetésére s kissé szégyenszemre, észrevette, hogy Czilla komolyan beszél.
– Tudja, Hódy bácsi, arról van szó, hogy Ella nagyon szeretne elmenni egy lakodalomra. És én is, mert ott lesznek: Szántó Miska, Göndöry Béla, Thurzó Aba, szóval az egész egyetem. Szántó Miska ugyan még csak első éves, de hogy tánczolja ez az ember a hopszpolkát!… Az már nem hopszpolka, hanem álom! És Thurzó Aba! Thurzó Aba huszár. Igaz, hogy, fájdalom, tartalékos, de látná csak parádékor a váczi utczán! Ahogy a kardját végig csörteti az aszfalton, mindenkinek bele kell botlania, s a czivilek csak úgy bukdácsolnak körülötte! Még a tanárok is előre köszönnek neki.
Balázs elbámult.
– És maga, Czilla, maga honnan ismeri ezeket a fiatal urakat? Hisz maguk egész nap itthon vannak!
– Honnan ismerem őket? Természetesen az egyetemi matinékról. Tudja, hogy a mama nem visz bennünket máshová, csak a matinékra, meg a Petőfi-Társaság üléseire, mert ezek ingyen vannak. De az nem tesz semmit. Mióta megismerkedtünk, Göndöry Béla az én kedvemért eljár a Petőfi-Társaságba is. És ha hosszú verseket olvasnak fel, akkor kuruttyol. Megismerem a kuruttyolását ezer közül is.
– Ki az a Göndöry Béla?
– Az én flammém. Nagyon kedves kölyök. Ugy tud az orrán muzsikálni, mint más ember a czimbalmon. Fájdalom, nem fog elvenni feleségül, mert hatvanezer forint kell neki, s nekem hatvan krajczárom sincs, a mint tetszik tudni. És e miatt nem fog elvenni… a szamár!
– Akkor nem is érdemli magát.
– De én azért, fájdalom, imádom a nyomorultat. Tudja, úgy iszik az az ember, mint a homok. És ha be van csípve, akkor még kedvesebb. Nem kötekedik, nem illetlen, csak kuruttyol. Szakasztott úgy tud kuruttyolni, mint a béka. Olyankor igazán csókolni való. Fájdalom, valami gazdag zsidólányt fog elvenni.
Czilla annyira tele volt »fájdalom«-mal, hogy Balázs, a kit pedig ez a sok léha beszéd kissé megriasztott, nem állhatta meg mosolygás nélkül.
– És ezek a tehetséges fiatal emberek mind ott lesznek a lakodalmon?
– Igen, ha mi ott leszünk. Mert csak a mi kedvünkért jönnek el. Ha mi nem, akkor ők sem. És fájdalom, az még kétséges, hogy mi ott leszünk-e? Mert ez Hódy bácsitól függ.
– Tőlem?
– Igen. Tessék csak elgondolni. Ha mi azt mondjuk a mamának, hogy szeretnénk elmenni a lakodalomba, akkor mindennek vége. A mama azt feleli, hogy: talán meg vagyunk bolondulva, s Göndöry Béla, Thurzó Aba, mind, mind szépen el vannak intézve. Nem is szóltunk a mamának egy hangot se, hanem azt eszeltük ki, hogy megkérjük Hódy bácsit, ugorjék be helyettünk. Ugy-e, nem mond nemet, ha szépen, nagyon szépen kérjük?
– Kedves Czilla, én szivesen beugrom, de azt hiszem, nem lesz sok foganatja…
– Persze, ha Hódy bácsi csak annyit mond, hogy: ugyan vigye el azokat a szegény leányokat, hadd ugrándozzák ki magukat egy kicsit, akkor a siker bizonytalan. De mi többet szeretnénk ennél.
– Ugyan?
– Teszem fel azt, ha Hódy bácsi így szól: »El kell mennem vőfélynek egy barátom esküvőjére; hadd vigyem el a két gyereket nyoszolyóleányoknak« – ez már egészen más. Akkor a mama nem mondhat nemet. Mi majd húzódozni fogunk egy kicsit, azt mondjuk, hogy: »Ugyan édes mama, minek az a sok költség? Keztyü is kell, s Ellának uj fehér ruha…« A mama erre elérzékenyedik, egyet gondol magában, hogy Kati is volt egyszer fiatal, s a Hódy bácsi kedvéért szépen ránk fog parancsolni.
– Azt hazudjam, hogy vőfély leszek?
– Ez nem lesz hazugság; csakugyan Hódy bácsi lesz a vőfély.
– De hisz azt se tudom, hogy ki a vőlegény.
– Ki a vőlegény? Pézsma Rajnáld báró.
– Hogy hívják?
– Pézsma Rajnáld báró.
– És kicsoda ez az úr?
– Biczikli tanár és napidíjas. Hétköznap napidíjas, nem tudom melyik minisztériumban, vasárnap pedig a biczikli-tanfolyam igazgatója. A tavalyi biczikli-Derby győztese, Közép-Európa bajnoka, s tulajdonosa több arany-éremnek.
– És ez az úr azt kivánja, hogy én legyek a vőfélye?
– Különös szerencséjének fogja tartani.
– De hisz ez az úr nem ismer engem, a mint én sem ismerem őt…
– Ó, a mi a bárót illeti, ő névről már régóta ismeri Hódy bácsit. Nagy tisztelője az irodalomnak, s igen lelkesül a versekért. Ő maga is írt egy könyvet; az volt a czíme, hogy: A kerékpár jövője. Hogy Hódy bácsi nem ismeri őt, az nem tesz semmit. Majd meg fognak ismerkedni. A báró különben csak egy pár bátorító szót vár, s aztán személyesen is fel fogja kérni Hódy bácsit, hogy legyen a vőfélye.
– És maguk, Czilla, maguk honnan ismerik ezt az urat?
– Mi tulajdonképpen csak a menyasszonyt ismerjük. Magával a báróval még én se beszéltem soha. A menyasszonyt különben ismeri Hódy bácsi is. Most vagy két éve gyakran láthatta nálunk…
– El nem tudom képzelni…
– Az özvegy Kleinné.
– Az özvegy Kleinné!
– Igen, az a svájczi hölgy, a ki Ellának harmadéve zongora-leczkéket adott.
– Emlékszem rá. Már nem lehet nagyon fiatal. Ha nem csalódom, van egy nagyocska lánya.
– Igen, a Fáni. De ez nem baj, mert a vőlegénynek is van két nagy kamasz fia. Eleinte úgy volt, hogy a nagyobbik fiú elveszi a Fánit. De aztán összement a dolog. Úgy látszik, az se ugrik be hatvanezer forinton alul.
– S az öreg? Az öreg beugrik?
– Ó, az egészen más. A báró, azt hiszem, a jövőjét akarja biztosítani ezzel a házassággal. Tudja, Hódy bácsi, az özvegy Kleinné parti. A bárónak pedig nem csak jó, hanem kitünő parti, mert az özvegy Kleinné keresztleánya Seress tábornoknénak, a miniszter anyjának.
– Keresztleánya – a tábornoknénak?!
– Igen, ő is, meg a Fáni is. A dolog úgy keletkezett, hogy az öreg tábornokné társalkodónőt keresett, s valahonnan az özvegy Kleinnét ajánlották neki. A tábornokné semmit se gyanított; a svájczi Kleinok mind jó katholikusok. Mikor aztán már vagy három esztendeig társalogtak, egyszerre csak kiderült, hogy az özvegy Kleinné zsidó. A tábornokné kétségbe volt esve. Hogy ő, vallásos asszony létére, három esztendeig két olyan női lényt tartott a házában, akik soha se fognak üdvözülni! Mit volt mit tenni? A hibát csak úgy lehetett helyrehozni, ha az özvegy Kleinné és a Fáni kikeresztelkednek. Cserében a tábornokné biztosította őket, hogy mindig gondja lesz rájok, s nem vonja meg tőlük a pártfogását.
– Kezdem érteni. A báró bizonyosan a Seress minisztériumában dolgozik, s némi előléptetést remél ezen a réven.
– Azt gondolom, hogy nem is számít rosszul. Annyi bizonyos, hogy az esküvőn a tábornokné lesz a nászasszony, s a tábornok a násznagy.
– S ezek mellett a kitünőségek mellett én legyek a vőfély?
– Gondolja meg, Hódy bácsi, micsoda pompás mulatság lesz! A lakzit a Vidám Targonczásnál fogják megtartani, mert a vidám targonczás rokona a bárónak, s így kevesebb lesz a költség.
– Maga a mulatság nem csábít éppen, kedves Czilla, de…
– De a mi kedvünkért, édes, kedves Hódy bácsi!…
Ebben a pillanatban a Fodorné hangja hallatszott a másik szobából; az összeesküvők szétrebbentek.
Balázs könnyü lélekkel nézett a lakodalom elébe. Bizonyosra vette, hogy Fodorné egy Quos egoval le fogja fujni az egész mulatságot, s azért a frakk kérdése, a nyilvános szereplés gondolata, meg a többi nehézségek, mind nem okoztak neki aggodalmat. Rosszhiszeműségében még azt is megigérte volna a lányoknak, hogy tánczolni fog.
Csakhogy Fodorné sehogy se akart nemet mondani. Mikor Balázs, igérete szerint, előadta a dolgot, Fodorné először elgondolkozott, s aztán határozott jóakarattal kezdett kérdezősködni az állítólagos jóbarát felől. Balázs megszeppent.
– Ó, nem éppen a legjobb barátom, szó sincs róla. Iskolatársak voltunk az egyetemen, ennyi az egész. De nem volt lelkem azt mondani, hogy keressen más vőfélyt.
– Persze – szólt Fodorné – az effélét nem lehet visszautasitani.
Erre a váratlan engedékenységre Balázs ész nélkül igyekezett visszavonulni, de már elkésett vele.
– A mi azt illeti, semmi se könnyebb ennél. Csak azzal a föltétellel mondtam igent, ha a ténsasszony meg a lányok is eljönnek.
– Akkor hát el fogunk menni – szólt Fodorné.
Balázs tudta, hogy a mit Fodorné egyszer megmondott, az készpénz. Olyan bizonyosság volt ez, mint a milyennel a greenwich-i csillagvizsgáló számítja ki, hogy ötszáztizenhét év mulva, november 25-én, déli egy óra 20 perczkor a Biela nevü üstökös ismét el fog haladni portánk előtt. Azaz hogy ennél is nagyobb bizonyosság volt. Mert meglehet, a Biela nevü üstökös útközben meggondolja magát, s ki tudja, talán eltér eredeti szándékától; ellenben arra, hogy Fodorné is meggondolja magát, nem lehetett soha semmi reménység. Fodorné nem értett a matematikához, s a hétszer kilenczet, meg a nyolczszor nyolczat mindig csak hosszas tusakodás után tudta megállapítani, de viszont nem volt halandó, a ki a cselekvő igék jövő idejét nagyobb biztonsággal kezelte volna, mint ő. Tudni lehetett előre, hogy: jöhet eső, jégvihar, földindulás, árvíz, de Fodorné s a hozzátartozók annak idején ott lesznek a Vidám Targonczásnál.
Balázs tehát mély szomorúságba esett, s nem győzte átkozni magát a könnyelmüségéért.
Még csak egy reménysége volt. Az a halovány reménység, hogy hátha a vőlegény időközben magába száll s lemond az özvegy Kleinné kezéről?!
De fel kellett hagynia ezzel az utolsó reménynyel is.
Egy délután, a hogy kikönyökölt az ablakán s szokása szerint álmélkodva nézte az élni rohanó embereket, az utczán sürgő tarka tömeget, melynek jövése-menése mindörökre oly megérthetetlen maradt előtte, mint akár a tengerfenék élete: egyszerre észrevette, hogy a kaszárnyaszerü bérház előtt, mely számára az otthont jelentette, egy bicziklista pattan le vasparipájáról, karjára kapja »hű eszközét«, majd eltűnik a kapualjban. Ez ő!
Csakugyan ő volt. Két percz mulva kopogtattak az ajtaján, s egy barna dressz-be öltözött, barna harisnyás, hórihorgas, ötven esztendős kopasz fiú nyitott be a szobába.
– Nevem Pézsma – mutatta be magát a hórihorgas.
– Én Hódy vagyok – szólt megadással hősünk.
– Ó, kérem, látásból, hírből, névről már régen van szerencsém. Magam is ittam Kasztália forrásából, magam is járatos vagyok a szent berekben. Szóval, csekély erőmhöz képest, tettem néhány szerény kisérletet az irodalom mezején. Ha megengedi, mindjárt át is nyujtok egy tiszteletpéldányt A kerékpár jövője czímű művecskémből.
Balázs nagyon örült a szerencsének. Helyet kinált a bárónak, s illendőségtudóan kérdezősködött a hű eszköz felől.
– Shamyl (mert Shamyl nevet adtam neki), Shamyl a folyosón van. Tekintve az ünnepies alkalmat, mely ide hozott, tapintatosnak véltem a folyosón hagyni. Ámbár nem szégyellem, mert méltó rá, hogy megszemléljék. Nem afféle közönséges biczikli, hanem elsőrangu kerékpár, telivér vasparipa, ha szabad így mondanom. Shamylon nyertem meg az első Derbyt.
Balázs kifejezte, mily boldoggá teszi, hogy egy Derby-héroszszal foghat kezet, s a báró áttért a látogatás czéljára.
– Nem mondhatom, mekkora szerencsének tartom, ha Uraságod, irodalmunk hírneves bajvívója, nem utasítja vissza mély tiszteletből fakadó kérésemet…
Ettől fogva a társalgás során nem igen volt egyébről szó, mint majd erről, majd amarról a szerencséről. Hol Balázs érezte magát boldognak, hol kitünő vendége. A báró megjegyezte, hogy öröme nem volna teljes, ha szélesebb körü ismeretség híjján, valamelyik fiatal tisztviselőtársát kellett volna vőfélyül felkérnie.
– A tábornok soha se bocsátaná meg, ha véletlenül egy napidíjas barátom szerepel vőfélyként… A tábornok el lesz ragadtatva, ha szerencséje lesz megismerkedni irodalmunk jeles bajvívójával…
Esküvőjéről szólván, mindig csak a tábornokról beszélt, mintha a tábornokot készült volna feleségül venni.
– Nem lehetek eléggé hálás a tábornok iránt… Mindent el fogok követni, hogy a tábornok a lakodalmon jól érezze magát…
S lassan, óvatosan, sok ámbár és miszerint között, előhozakodott egy félénk, jámbor óhajtással. A tábornok nagyon jó néven venné, ha valaki, a ki ért hozzá, egy-két verssorban megemlékeznék a lakomán jelen levő mexikói hősről. Balázs majdnem felpattant. Ohó! A mi a költészetet illeti, itt már nem értette a tréfát. Kissé szárazon felelt, hogy ha rá várna ez a feladat, sajnálatára, ki kell térnie a megtiszteltetés elől, mert ő nem szokott üdvözlő verseket írni, csak dalokat és költői elbeszéléseket.
A báró azonban ragaszkodott a költészethez, s hajlandó volt kiegyezni ötven százalékra.
– Ebben az esetben más valamit kérnék. Bocsássa meg, ha szerénytelen vagyok, de az a szándékom, hogy az ünnepies lakomát egy kis hangversenynyel kötjük egybe. Egyik fiam remekül cziterázik (egyebet se tud a gazember), a menyasszonyom zongoraművésznő: ez már magában véve is kitesz egy fél-műsort. De Ella kisasszony is megigérte, hogy énekelni fog, magam pedig néhány kerékpár-fortélyt fogok bemutatni. Csak egy hiányzik a műsorból: a felolvasás. Igazán restellném, ha tolakodónak találna, de nem hallgathatom el, hogy nagyon kitüntetve érezném magamat, ha kegyes volna becses költészetéből némi ízelítővel kedveskedni nekünk. Talán valamely époszból, mely esetleg hadviselésről szólna… Nagyon szeretném, ha a tábornok jól érezné magát.
Nem ítéljük el a fiatal leányt, ha mosolyog álmában, a mikor szerelemről álmodik; ne ítéljük el Hódy Balázst se, ha ebben a pillanatban a hadverő Vercingetorixra gondolt.
Oly régen – ezerkilenczszáz év óta! – kívánkozott szegény Vercingetorix a nyilvánosság elé! Vajjon csodának mondható-e, ha nem vetette meg az első kínálkozó alkalmat?!
Bizonyára, nem éppen a Vidám Targonczás nyilvánossága elé kívánkozott oly hosszú időn át, a szegény hadviselő. De eget kérni a Vidám Targonczásban mindig többet ér, mint az idők végtelenségéig senyvedni a Tartarusban egy sziklához lánczoltan.
Balázs tehát nem tudta kiverni a fejéből, hogy: ime, jobb idők kezdenek járni a hadviselést tárgyaló szomorújátékokra, s nem védekezett kellő erélylyel a vasparipán járó ördög ellen.
Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát, egy kicsit meg is haragudott, de egy negyedóra multán mindent megígért. S mikor Pézsma báró végre-valahára elbúcsúzott tőle, minden kétségbeesés nélkül, szelid megadással sugta meg Czillának a nagy ujságot:
– Itt volt.
A lakodalom reggelén Balázs Udvarhelyi úr támogatása mellett megküzdölődött a Fodor frakkjával, elhelyezkedett a Fodor-család hölgytagjaival egy négyüléses bárkában, melynek kormányzójától Fodorné jóelőre lealkudott minden borravalót, s a koczka el volt vetve; Vercingetorix, elrejtve hátul a frakkzsebben, megindult a halhatatlanság felé.
Egyelőre természetesen stácziót kellett tartania a menyasszonyos háznál. Ámbátor a lakodalom első és fő czélja az volt, hogy a tábornok jól érezze magát, mindamellett az özvegy Kleinnét még se lehetett egészen kihagyni a játékból.
Mikor fölértek a harmadik emeletre, a Fáni már jegyben-gyűrűben várta őket. A menyasszony azonban nem volt látható sehol. Fáni megsugta a hölgyeknek, hogy: most öltöztetik.
Végre megjelent, s szemérmes sírással vetette magát a Fodorné keblére. Gyászoló anyák sírnak így a temetés előtt, mintha azt mondanák:
– Ugy-e, a mult héten még senki se hitte volna?!
Balázst nem ragadták el a menyasszony szívós bájai, s maga se tudta mért, hirtelen elképzelte azt a templomi jelenetet, melynek akkor kellett lefolynia, mikor az özvegyet megkeresztelték. Mintha hallotta volna a tábornoknét, a mint az özvegy nevében kijelenti, hogy ellent fog állani az ördögnek s minden csábításainak, s arra gondolt, hogy a keresztanyai kijelentések sohase érdemelhettek több bizalmat, mint az, a mely a tábornokné ajkairól hangzott el.
Úgy volt, hogy a násznagy és a nászasszony csak a templomban fognak megjelenni; a lakodalmas menet tehát megindulhatott.
A báró kikötötte, hogy ő a templomba is vasparipán megy. Egyebekben igen engedékeny volt, de ettől a feltételtől nem tágított. Egy Derby-győztes bicziklistának végre is kötelességei vannak a világgal szemben. S ebben a pontban nem engedett semmi rábeszélésnek.
Mikor tehát a násznép kocsiba szállott, a vőlegény felpattant Shamyljára, s azon mód, frakkosan, fehér nyakkendősen elkarikázott. A sarokról azonban visszanézett, s búcsút intett a társaságnak a viszontlátásig.
Az özvegy Kleinné némi aggodalommal nézett utána, s mikor Balázs elhelyezkedett mellette a kocsiban, nem állhatta meg, hogy fel ne sóhajtson vőfélye előtt:
– Tudja, ha ez az ember most nekiiramodik a világnak, nincs gőzös, a melyik utólérje!
A templomban sokáig kellett várakozni. A vőlegény ugyan nem karikázott Amerikába, de a tábornok és a tábornokné rangjukhoz képest késtek.
Megérkezésükig kissé lassan telt az idő. A násznép, kisebb csoportokba verődve, csöndes pletykázásnak adta át magát, s a hátulsó padok felől, a hol Göndöry Béla vitte a szót, fojtott vihorászás hallatszott. Egy fehérruhás kis lány, a kit senki se ismert, fel s alá szaladgált a templomban, mintha otthon lett volna. A pap fenhangon türelmetlenkedett; a báró körbe járta a vendégeket, s boldognak, boldogtalannak hosszasan szorongatta a kezét; a menyasszony pedig, a kinek a ruháján igen sok volt az igazítani való, minduntalan a leányát kereste.
Balázs kezdte nagyon únni a dolgot. Sok ember között mindig rosszul érezte magát, s most, hogy a maga kis körét elveszve látta a pojáczáknak ebben a tarka seregében, valami mondhatatlan kedvetlenség fogta el.
– De hát mit is keresek én itt?! – kérdezgette magától. – És egyáltalán miért vagyok a világon?!
Ebben a pillanatban valósággal gyűlölte a két lányt, a kik ide csalták. Miért akarnak mindenáron ugrándozni, vagy ha ez az egyetlen gondolatuk, miért nem hagyják békében őt, a szomorú arczú embert?! A Göndöry Béla jókedve, maga se tudta miért, mód felett bántotta, s a hogy a zsebében szégyenkező Vercingetorixra gondolt, útálta önmagát és az egész világot.
Egy-két perczig az járt a fejében, hogy megszökik. De aztán eszébe jutott, hogy ennek súlyos következései lehetnének. Feltűnés, botrány, örök harag, s ki tudja, talán végleges szakítás azzal a körrel, melyet annyira megszokott, megszeretett. Eh, haladjon a gálya!…
A templom előtt egy kocsi állott meg.
– A tábornok!
Csakugyan a tábornok volt, végre-valahára. Néhány pillanat multán, karján ő méltóságával, belépett a templomba, végig haladt a tisztelgők két sorfala között, s barátságos kézlegyintéssel viszonozta az általános hajlongást.
– Jól van, nagyon jól van – ismételgette oly hangon, melynek recsegése a trombitára emlékeztetett.
Nem volt egészen világos, hogy: mi van jól, de ki lehetett találni, hogy a tábornok meg van elégedve, és hogy elégedettségének megnyilatkozása mindenekelőtt a násznépet illeti. A násznép meghaladta a tábornok várakozását. De hisz ezek mind rendes emberek, a kiknek a czipői szépen ki vannak tisztítva!
A tábornok különben kötött marsruttal indult el hazulról. Megigérte a méltóságos asszonynak, hogy ezen a népünnepen mindennel meg lesz elégedve. A tábornok be szokta váltani a szavát, s azért haladék nélkül hozzálátott a megelégedéshez.
A szertartás rendben zajlott le, ámbátor a tábornok némi zajjal kért felvilágosítást násznagyi teendői felől. Mialatt a pap a mátkapárt kérdezte, harsány szóval tudakozódott a körülötte állóktól:
– Mondjátok meg, hogy mit kell mondanom?
A pap boszús pillantásokat vetett a csendháborítóra, s Göndöry Béla hátul pisszegett. De az efféle csekélységek nem zavarták a tábornokot. Ő, viszont, a pappal is meg volt elégedve.
– A pap helyesen végezte feladatát – szólt a riadó hangján.
A szertartás bevégeztével az uj Pézsma báróné illőnek vélte kissé ájuldozni. De nagyobb baj nem lett a dologból, s miután a fölötte meghatott hölgyet hamarosan magához térítették, az uj pár meg a tanúk átmentek a sekrestyébe.
A tábornok megragadta az alkalmat, s borravalókat kezdett osztogatni. A sekrestyés, az egyházfi és a ministránsok arcza derüsre vált, Pézsma báró ellenben elhűlt, mikor a tábornok őt is megkínálta a borravalóval.
– Hogyan? – kiáltott a tábornok zavartalan derüvel – ön a vőlegény? Ezt már szeretem, ezt már szeretem. Önnek majd a szivarszipkákból adok.
A báró örült a megtiszteltetésnek, s emlékeztette a tábornokot, hogy már volt szerencséje tisztelegni ő méltóságánál.
– Nem emlékszem, de mindegy – felelt a tábornok – öné lesz a legszebb szivarszipka. Ne féljen – folytatta Balázshoz fordulva, a ki éppen akkor írta alá a nevét – minden vendég kap szivarszipkát. Mindegyik, kivétel nélkül. A mai kelettel.
Balázs ijedten nézett a vén emberre, s azt kérdezte magában:
– Vajjon honnan szabadult ide ez a boldogtalan?!
A mexikói hős azonban változatlan barátsággal mosolygott a szemébe.
– Ön kicsoda? – kérdezte nyájasan.
Balázs megnevezte magát.
– Úgy?! Jól van; nagyon jól van.
Balázs sietett menekülni, s fölkereste Fodornét, hogy a kocsiba vezesse.
– Bemutatta magát a tábornoknak? – kérdezte aggodalmasan a Fodor-család feje.
– Igen, már megismerkedtünk – felelt Balázs kedvetlenül.
– A tábornok jó kedvében van – suttogta Fodorné örömmel.
Balázs elképpedve tekintett háziasszonyára.
– Maga semmit se ért – boszankodott Fodorné. – Ez azt jelenti, hogy nemsokára híres írók, nagy emberek leszünk.
Balázs vállat vont. Ma, úgy látszik, az egész világ meg van bolondulva.
A násznép lassan kivonult a templomból. A báró az egyik templomszolga gondjaira bízta hű Shamylját, s kocsiba ült, immáron élete párjával. A második kocsin a tábornok és felesége helyezkedtek el, aztán a nyoszolyóleányok következtek kisérőikkel, majd a másodrangu előkelőség, s végül a népség és katonaság, a tánczosok meg a szegény rokonok, s megkezdődött a kivonulás a Vidám Targonczáshoz.
A Vidám Targonczás, a fővárosi epikúroknak ez a kedvelt nyári helyisége, voltaképpen egy csatakos kis udvar volt, melyben a természetet két hektikás, porlepte galagonyabokor képviselte. De az udvart határoló kőfalra svájczi tájkép volt festve, s a Targonczás vendégei, ha egy kissé megerőtették a képzeletüket, úgy érezhették magukat, mintha a szabad természetben volnának.
A lakodalmas népnek a kőfalnál, Svájcz közvetetlen közelében terítettek meg egy hosszú asztalt. Benn, a szálában, nem lehetett teríteni, mert ezt a helyiséget tánczteremmé kellett előléptetni.
A vendégeket kedves meglepetés fogadta. A tábornok, szeretetreméltó figyelmességgel, egy-egy kis emléket helyeztetett a meghívottak terítékeihez, virágot a hölgyek, és fából készült szivarszipkát az urak tányérjára. A virágok rózsaszín pántlikáin, s a szivarszipkákra rákarczolva, mindegyik emléken ott pompáztak az esküvő évét, hónapját és napját megörökítő számok és betűk.
Balázs Czilla és egy fiatal úr közé került, a ki sietett magát bemutatni.
– Pézsma – szólt egyszerűen.
Balázs kezet fogott a vőlegény fiával, s kifejezte, hogy nagyon örül a szerencsének.
– Soha se örüljön – szólt nevetve a cziteraművész – a velem való ismeretség nem szerencse, mert én mindenkit megszivattyuzok. Önt is meg fogom szivattyuzni, ha jobban megismerkedünk. Én nem csinálok titkot a szivattyuzásból, ó távolról sem. Végre is, kénytelen vagyok a szivattyuzást iparszerüleg űzni, mert a vén gazemberből soha egy krajczárt se tudok kivasalni.
Balázs meghökkenve tekintett fel a fesztelen közlékenységnek arra a kivételes magaslatára, melylyel szemtől-szemben találta magát. Nem merte kérdezgetni, hogy vajon kit nevez az ifju báró »vén gazember«-nek.
De az ifju báró rövidesen eloszlatta a kétségeit.
– Óva intem önt az apámtól – folytatta elragadó nyiltsággal a czitera-művész – mert az apám egy közönséges szédelgő. Tudja, ha megettem ezt a rossz levest, olyan történeteket mesélek róla önnek, hogy a haja szála is égnek mered.
Ezt már nem kellett igérgetnie; Balázs úgy érezte, hogy immár a tetőpontján van minden megpróbáltatásnak. Ha ezt a kis beszélgetést kibírja, jöjjön, a minek jönnie kell, a többi már nem számít.
Kibirta, jóllehet az ifju báró lovagregéi a pecsenyénél még nem értek véget. Balázs megkisérlette néhányszor Czillánál keresni menedéket, de Czilla nagyon el volt foglalva Thurzó Abával, s ebben a pillanatban a közös hadsereg különböző színü hajtókáin kívül nem érdeklődött semmi iránt a világon.
– Elitta az anyám pénzét – folytatta a kérlelhetetlen czitera-művész – elitta az enyimet, elinná a Dárius kincsét is. Nézze, már most is be van rugva.
A fiatal báró elbeszélése tárgyilagosságra és a részletek pontosságára nézve nem igen állotta ki a versenyt például egy Macaulay előadásával, de most az egyszer alighanem igaza volt. Pézsma Rajnáld az asztal végén túlságos vigasságnak adta át magát, s az arcza hol bazsarózsaszínű volt, hol meg lilaszínre vált.
A hangulat különben mindenfelé elég derüs volt. Göndöry Béla már másodszor bujt el a galagonya mögé, hogy szendén s szívrehatóan kuruttyoljon, mint egy szerelmes béka, s ezzel megkezdődött a hangverseny. A báró felpattant Ephialtesre, vascsikóinak legkönnyebbikére, melyet művészi fortélyainak bemutatása alkalmával a legszivesebben használt, s melyen a vidám targonczás fiuk már két nap óta rettegtették az egész környéket. A kerékpár nagymesterének vakmerő ügyeskedése óriási hatást keltett, iskola-lovaglása pedig általános csodálattal találkozott. A nagy művész kissé részeg volt; a sima földön talán nem is lett volna biztosságban, de annál biztosabban ült vasparipáján, mint Montmorency, aki élete utolsó éveiben járni már nem tudott, de a lovát megülte.
E szemkápráztató mutatványok közben Balázst az a meglepetés érte, hogy:
– A tábornok kéreti.
Balázs fellélekzett, hogy végre megszabadul a szörnyü cziterástól, s megkönnyebbült lélekkel rohant a tábornokhoz. Ez legalább nem gonosz bolond, mint az a rettenetes másik.
A tábornok kezet nyujtott neki és leültette.
– Értesültem róla – szólt – hogy ön szabályszerüen gyakorolja a költészetet. Ez helyes, igen helyes.
– Tábornok úr…
– Örömmel értesültem erről, mert én nagyon szeretem a helyes költészetet. Mondhatom, semmit se szeretek annyira, mint a helyes és szabályszerü költészetet.
A tábornok oly vígan pislogott, a két apró kék szem, mely egykor, Mexikó térein, annyiszor nézett szembe a halállal, oly barátságosan, annyi jóakarattal tekintett a költőre, hogy Balázs nem tudott hova lenni meglepetésében. Ez nem volt puszta udvariasság; ez az őszinte, meleg érdeklődés hangja volt. Bizonyára, soha se hitte volna, hogy a tábornoknak a költészet az uralkodó szenvedélye, de mit tudja az ember, hogy mi lakik a másikban?! És képzelmében már látta a tábornokot, a mint karddal oldalán s halálmegvetéssel szivében, a tábori őrtűz világa mellett kedves költőjét olvasgatja, egyikét azoknak a csöndes, édes szavu lantosoknak, akikről Longfellow beszél…
– Tábornok úr… igazán… nem tudom…
– A költészet – magyarázta a tábornok – ha szabályszerüen betartja az előírást, igen dicséretes. Különösen a költészet versekben. Én mindig helyeseltem a költészetet, fiatal koromban is. Most pedig, a mióta ilyen öreg fiú vagyok, még jobban helyeslem. Mert, tudja, barátom, nekem már csak a költészet ad megnyugvást.
Ez nem volt üres szólam, a mint később kitudódott.
– Jelentették nekem – folytatta a tábornok – hogy ön jól űzi a költészetet. A verses költészetet űzi ön?
– Igen, tábornok úr.
– Ez szép, igen szép. Egy jó asszony, a kinek nem tudom a nevét, jelentést tett nekem, hogy ön mutatványokat fog előadni, mint költész. Ezt igen szeretem. Jelentették nekem azt is, hogy mások mint énekesek és zenészek szándékoznak előadásokat tartani. Ez helytelen. A lármázás nem jól van; a lármázást le kell fujni.
A tábornok kívánsága az volt, hogy a műsor többi pontját ejtsék el, Balázs ellenben tüstént lásson hozzá a felolvasáshoz. Kiadta a rendeletet, hogy a felolvasó részére kerítsenek egy kényelmesebb széket, s hogy még inkább kitüntesse választott művészét, megajándékozta őt egy második szivarszipkával, mely egyébként úgy hasonlított az elsőhöz, mint egyik tojás a másikhoz.
Nem lehet elhallgatni, hogy Balázs meg volt illetődve. Tagadhatatlanul a készséges felolvasók közé tartozott, s ha csak módjában állott, nem mulasztotta el megszerezni magának ezt az élvezetet. De hogy valaki ennyire áhítozott volna a felolvasása után, arra maga se emlékezett. S végre is, egy tábornok előtt olvasott fel, egy tábornok előtt, aki szenvedélyes barátja a költészetnek, s a kinek csak egy szót kell szólnia, hogy a színházak rendre nyíljanak meg a szegény Vercingetorix előtt!…
Egy kicsit kalapált is a szíve, mialatt ügyetlen keze előhalászta a feltaláló frakkjának zsebéből Cambra panaszát, Vercingetorix esküjét, s az ötödik felvonás nagy csatajelenetét. Úgy rémlett neki, mintha Göndöry Béla vésztjóslón vigyorogna, de nem mert arra tekinteni. Ha a gazember éppen akkor kuruttyolja el magát, mikor Cambra ajkán elhal a csöndes zokogás! De a bátraké a szerencse.
Nem akarta látni vállalkozása örvényeit. Még egy utolsó pillantást vetett a tábornokra, a ki, mint a vezércsillagok szokták cselekedni, szeliden, bíztatón mosolygott le rá, aztán a meghatottságtól mély hangon, kissé remegő szóval kezdte tolmácsolni Cambra sirámát, s nem nézett fel többet a kéziratból.
A tábornok hátradőlt karosszékében, s édesdeden, hálás pislogással nézte a felolvasót. Meglátszott az arczán, hogy immáron semmi se hiányzik se testi-, se lelki jólétéből, s lecsukta szempilláit, hogy teljesebben élvezhesse a versek zenéjét. Eleinte egy-egy brávót recscsentett bele a jámbusok szimfóniájába, majd helyeslőleg bólogatott, s utóbb egészen elcsendesedett. Úgy látszott, teljesen átadja magát annak a varázsnak, melyet a nemes felhevülés hangja gyakorol a fogékony lélekre.
Mire Balázs végére ért a Cambra panaszának, a tábornok olyan mélyen aludt, mint Harold Harfagar király a tenger fenekén.
Ha Balázs megütközve s egy halálra sebzett dámvad végtelen szemrehányásával tekintett az alvó tábornokra, ez csak azt jelenti, hogy ismét nem volt igaza, mint már annyiszor. Mert, ámbátor nem sejtette, ez a hatás, a melyet Cambra panaszával elért, életének egyik legnagyobb sikere volt.
A tábornok tudniillik, a mexikói hadjárat óta súlyos álmatlanságban szenvedett. Voltaképpen soha se tudott aludni, s ha egy-egy órát bóbiskolt, már boldognak érezte magát. Az ágy és ő legyőzhetetlen idegenkedéssel voltak egymás iránt; a tábornok gyűlölte a szépen megvetett párnákat, s az ágy azzal állott boszút ezért a gyűlöletért, hogy nem tűrte meg magában a szegény mexikói hőst. Csak a színházban tudott egy egy kicsit szenderegni, vagy ha felolvastak előtte. A versek némileg könnyebbségére voltak, s a jelesebb szomorújátékok mindig megszereztek neki egy-egy félórai pihenést.
Ilyen édesen azonban, mint most Cambra panaszán, nem aludt már huszonöt év óta.
A tábornok nem volt hálátlan ember, s a hogy a nagy csöndességre felriadt, igen sajnálta ugyan, hogy a felolvasás ily hamar véget ért, de annál szívesebben ismerte el annak érdemeit, a kinek rövid bár, de rendkívüli élvezetet köszönhetett.
– Ez már aztán jó színdarab! – kiáltott lelkesülten. – Ezt már aztán nevezem jó színdarabnak!
Megveregette Balázsnak a vállát, kiválasztotta számára a legjobb szivarját, s nagy érdeklődéssel kérdezősködött a költő magánviszonyai és irodalmi működése felől.
Mikor meghallotta, hogy a színházak makacsul vonakodnak előadni Vercingetorixot, felháborodott.
– Nem adni elő ilyen színdarabot! – tombolt a haragtól – de hisz ez őrültség, ostobaság, gyalázat!… Ne féljen semmit, ez a színdarab szabályszerü, és én elő fogom adatni.
S többé nem ment ki a fejéből ez a derék szomorújáték, melynek huszonöt év óta az első igazi, édes, zavartalan álmot köszönhette.
Hazamenőben se szűnt meg Vercingetorixszal foglalkozni, s ujra meg ujra dicsérgette a tábornoknénak.
– Ezen színdarab jó színdarab – ismételgette mély meggyőződéssel. – Meg fogom hagyni, hogy ezen jó színdarabot előadják.
Bizonyára, a tábornokoknak nem tartozik éppen hivatásuk körébe a szomorujátékok előadatása. Mindazáltal Balázs meggyőződhetett róla, hogy egy morzsányi véletlen gyakran előbbre viszi az embert, mint minden nemes becsvágy.
Néhány nappal Pézsma báró lakodalma után Balázsnak látogatói érkeztek: egy hölgy meg egy kis fiú. Először Fodorné látta meg őket a Balázs ajtaja előtt, s bár nem állott ismeretségben a váratlan vendégekkel, nem kellett tudakolnia a nevöket, hogy lélekszakadva lármázza fel a házat:
– Durczás Panna van itt!
Mindenki megilletődéssel s valami tisztelettől áthatott szörnyüködéssel értesült erről a nagy ujságról. A lányok szent félelemmel néztek Balázs ajtaja felé, a hol a vendégek eltűntek: »Hogyan, Durczás Panna??!!«, s maga Udvarhelyi úr is, a kit pedig semmi se lepett meg, a mi az ó- és uj világban történt, kerekre nyitotta a szemét.
– Teringettét, Durczás Panna!
Durczás Pannát mindenki ismerte, még maga Balázs is.
Nem is igen lehetett őt nem ismerni, mert Durczás Panna mindig talpon, s mindig az utczán volt. Ennek a szép szőke színésznőnek egész élete a nyilvánosság előtt folyt le; este a színpadon, nappal, a hol a legtöbb ember járt. Lehetetlen, lángoló színü ruháit már kora reggel ott lehetett látni a piaczon, mert Durczás Panna jó gazdasszony volt. Jó gazdasszony és jó anya. A bevásárló kosár és Durczás Attila soha se szakadtak el mellőle. Ez a nyárspolgáriasság, mely hivatásával oly érdekes ellentétet alkotott, meghódította az egész világot, s az idősb Durczás úr a maga körében az irígyelt emberek közé tartozott. Mert Panna jó asszony volt; kissé rossz muzsikus, de jó asszony.
Hogy erénye annyira áhítozta a reklámot, ne ítéljük meg érte. Mindez Durczás Attiláért történt.
A szép asszony azzal lépett be Balázshoz, hogy őt a tábornok küldte. Biztosítani akarja a szerencsét, hogy ő játszhassa Pompéját, ha ugyan Vercingetorix nem lesz a másik színház zsákmánya.
Megvallotta őszintén, hogy az utóbbi esetben ő igen-igen boldogtalannak érezné magát. Ha a vetélytársa diadalmaskodnék ebben a szerepben!
A mi magát a szerepet illeti, csak két óhajtása volna. Elsőbb az, hogy igen szeretné ellejteni benne a Bolerot, vagy ha ez nem volna lehetséges, szúrna bele a darabba a tisztelt szerző úr egy kis római tivornyát, egy rövid jelenetet, a melyben dőzsölnek, mert a közönség, fájdalom, él-hal a fátyoljelmezekért. Őt kétségbeejti, hogy ilyen a világ, de istenem, ebbe már bele kell nyugodni Durczás Attiláért. Ó, az anyai szív!
A második kívánsága pedig az volna, hogy, a mennyiben lehetséges, tisztelné meg a szerző úr Vercingetorix szerepével az idősb Durczás urat. Ez az idősb Durczás úr egy kellemetlen fenevad volt, a kit vigyázatlanságból szabadlábon hagytak, s a ki, ha a színpadra szabadult, túlbömbölt egy menazséria kiéheztetett oroszlánt. Egyébként tündöklött a sok mindenféle erénytől; pontosan fizette az adóját, mindig a könyveket bujta, áttanulmányozta mindazokat a munkákat, a melyek a színjátszás mesterségét magyarázzák, tanítják, s általában igen kötelességtudó férfiu volt, a kinek rendkívüli gonddal borotvált, húsos lárva-arczát mindig ott lehetett látni a színházi kávéház környékén, a mint utánozhatatlan méltósággal s egy magános hegycsúcs végtelen borongásával nézte a bömbölés dolgában hátramaradott emberiséget.
Hazudnék, a ki azt erősítgetné, hogy a közönség rajongott a Durczás úr ábrázolásaiért; hanem azért, hiába, a Durczás úr művészetét mégis csak le kellett nyelni. Mert Durczás úr akkora volt, mint egy bölény, s Panna imádta őt. A borongó kedélyü művész értett hozzá, hogy ezt a szenvedelmet miképpen lehet fokozni; s minduntalan ki-kitudódott egy-egy viszonya a némaszerepeket játszó hölgyek egyikével vagy másikával, a kikkel aztán Panna rendesen össze is pofozkodott. Szóval Durczás úr tetszése szerint harsoghatott a Panna számlájára; Panna csak úgy szerződött el valahová, ha egyszersmind Durczás urat is szerződtették a hősi szerepekre.
Azok között, a kik Durczás művészetét teljességel nem birták méltányolni, a tábornokot illette meg a legeslegelső hely. Az már nem is idegenkedés, elfogultság vagy rosszindulat volt, a mit a tábornok ebben a pontban tanúsított, hanem vad gyűlölség, bősz ellenségeskedés. A hányszor Durczás megjelent a színpadon, a tábornok hangosan morgott páholyában s tüntetően fordított hátat a színpadnak. Olyankor pedig, mikor a művész, az alkotás ihletétől megszállva, nekieresztette a hangját, egy kissé megerőtette a tüdejét, s nem látva, nem hallva, nem gondolkozva, csak domborított, domborított, és annyi bensőséggel, oly részvétreméltón tombolt, mint egy átnyilazott gyomru Behemóth: a tábornok kihajolt a páholyból s felkiáltott a színpadra:
– Mars, takarodjál!
A tábornoktól különben az egész színház rettegett, s a mexikói hős éppen a félelmetességének és fesztelenül nyilvánított birálatainak köszönhette a Panna barátságát.
Panna, ha hódításról volt szó, nem sajnálta az időt s fáradságot; tábornok és tűzoltó, gróf és színlaposztó, nagykövet és lóvasuti kalauz mind egyformán becses zsákmány volt neki. Tudta, hogy a földszint dönti el a sikert, de tudta azt is, hogy a karzat többet tapsol, mint amaz, s nem hanyagolt el egy beteg macskát sem. Ki tudja? Ez a beteg macska egykor hálás lehet, s nem fog nyávogni, mikor valamelyik halva született darab első előadására behozzák véleményt nyilvánítani. Panna mindenekelőtt a reklámot szomjazta s csak a szerint becsülte az embereket, a mint hasznára vagy kárára lehettek. Lelke mélyéből tisztelte azokat, a kik koronkint áskálódtak a Durczás-család ellen, de legkivált tisztelte a tábornokot, a ki ellenségnek oly engesztelhetetlen volt, mint egy indiánus.
Panna hű volt, mint maga Penelope, de mikor a Durczás-család érdekei úgy kivánták, nem riadt vissza a kevésbbé botrányos kaczérságoktól, s ha megbukott a szirén szerepében, alkudott, mint egy kupecz, vagy síránkozott, mint egy czigányasszony. S rendesen addig lótott-futott, fáradt, míg elérte a czélját. De a tábornokot soha se sikerült behálóznia. A mexikói hőst Durczással már csak a halál békíthette ki.
– A ficzkót ne lássam többet – szólt, ha Panna a férjét emlegette.
Annyit azonban elért a szép asszony, hogy a tábornok nem üldözte többé a nagyhangú színművészt olyan tüntetően, mint annak előtte, s ez a félsiker, meg a soha sem valósuló reménység, hogy ez a két férfiu egykor még megérti egymást, folyvást ébren tartotta Panna érdeklődését a tábornok iránt. A tábornok viszont nagyon kedvelte a Panna dallamos, andalító szavalását, s hálás volt a rövid, szép álmokért, melyeket a szőke tündérnek köszönhetett.
Ennek a tartós s ismert barátságnak tulajdoníthatta Balázs, hogy sokat hányatott szomorújátékát végre ölébe kapta a szerencse. Panna ekkortájt folyton csak szerepek után szaladgált. Vetélytársa, a kit közönségesen csak a nagylábu Bertának neveztek, egy fényes és lármás viszony révén, kezdett igen sokat beszéltetni magáról, s Panna remegett, hogy a nagylábu lassankint teljesen elhódítja tőle a népszerüséget. Ezt a veszedelmet csak uj szerepek segitségével lehetett kikerülni.
– Istenem – magyarázta Balázsnak megindító nyíltsággal – egy tisztességes asszonynak olyan nehéz sora van a szinpadon! Ha nem pletykáltat magáról minduntalan, folyvást játszania kell, mert különben elfelejtik. Nekem pedig tisztességesnek kell maradnom, nem igaz?
Balázs is ezen a nézeten volt, s Panna neki bátorodva, tovább fejtegette a majdnem megoldhatatlannak látszó és kissé kényes kérdést.
– Mit mondana a férjem?! Mit mondana Attila, ha majd felnő?! Mondd, Attila, ugy-e, anyádnak tisztességesnek kell maradnia?!…
Igazán, ebbe bele kellett nyugodni. Balázs megsimogatta Attila fejét, s kifejezte, hogy valóban nincs más hátra, mint folyvást játszani, szüntelenül, pihenés nélkül játszani.
Attila egy kis sebet fedezett fel a Fodorné ősrégi kanapéján, s éppen javában húzgálta ki az ócska bútorból a lószőr-tölteléket, mikor Panna hirtelen magához rántotta, s a Gracchusok anyjának egy örökszép mozdulatával mutatva rá, így kiáltott fel:
– Nekem Attila a dicsőségem, és nem az, hogy ha az egész világ rólam beszél. De éppen ő érte, éppen az ő érdekében kérnem kell önt, hogy ne tagadja meg tőlem Pompeja szerepét!
Ó, mily régen epedett érte, hogy szerepekért nyaggassák!… De az öröm még nem vette el végképpen az eszét, s tovább tépelődött azon a kérdésen, hogy:
– Honnan ismeri ez az asszony Vercingetorixnak a szerepeit?! A tábornok beszélt volna neki Cambráról s Pompejáról?! De hisz a tábornok aludt, mialatt Pompejáról volt szó!
Nem állhatta meg, hogy ezt a kérdést ne bolygassa; a kiváncsiság kifúrta az oldalát.
– Honnan ismerem a szerepeket? De hisz én olvastam a darabot! A tábornok ide adta a kéziratot, s tegnap elolvastam egy ültőhelyemben. Mért néz rám olyan kételkedve? Egy vörös bőrbe kötött, negyedrét alaku könyv… a tábornok azt mondta, hogy öntől való.
A dolog kezdett egyre rejtelmesebb lenni; Balázs semmit se küldött a tábornoknak, de a vörös kötésü kézirat csakugyan eltűnt a könyvtárából. Ki vehette el innen? A tettes nem lehetett más, csak Fodorné.
Csakugyan Fodorné volt. A Balázs tizennégy teljes kézirata közül ez már a negyedik lehetett, a melyet suttyomban, pártfogókhoz küldött.
Mért érdeklődik ez az asszony oly melegen a gall törzsfő iránt?! Balázs nem volt találékony ember, s nem sejtette, hogy Fodorné Vercingetorixot már vejének tekintette…
– És, ha szabad kérdeznem, tetszik a szerep a nagyságos asszonynak?
Mily kérdés! Panna egyszerüen el volt ragadtatva. Micsoda szerep! Igazán semmi se hiányzik belőle egy kis római tivornyán kivül.
Balázs mindent megigért. A római jelenetet, a melyben dőzsölnek, a czímszerepet Durczás úrnak, mindent. Még Attilának is kiszorított volna egy kisebb, könnyfakasztó szerepet, de Attila egyelőre még nem működött a színészi pályán.
– Sajnos, okom van attól tartani, hogy a darab előadása nehézségekbe fog ütközni, mint már annyiszor.
– Bízza rám a dolgot – felelt nyugodtan Panna. – Kijárom én önnek, hogy előadják.
És kijárta. A nehézségek, melyeket Balázs már jól ismert, ujakkal szaporodtak, de Panna fáradhatatlan volt. A mit ő ki akart járni, abba előbb-utóbb bele kellett nyugodni. Mert Pannára nézve visszautasítás nem létezett. Ha kosarat kapott, eljött másodszor, harmadszor, tizedszer. Olyan volt ez az asszony, mint a nemezis; vele szemben nem maradt egyéb hátra, mint a föltétlen, teljes megadás.
A színházigazgató ideges ember volt, s hogy Attilát végre-valahára lerázza a nyakáról, kijelentette, hogy ha már bele kell törődnie a halál gondolatába, isten neki, bele nyugszik Vercingetorix előadásába is.
Három hónap multán Vercingetorix színre került, s nagy sikert aratott. Durczás úgy bömbölt, mint egy másvilági szörnyeteg, Panna fölvette a század legemlékezetesebb fátyol-ruháját (csak egy gondolat volt az egész ruha), a karzati ifjuság lelkesedett, s a szerzőt kitapsolták minden felvonás után, összesen tizenhétszer.
Másnap az ujságok fölfedezték a nagyérdemü költőt, kiadták az arczképét, s ennek a sikernek a hatása alatt a temetkezési vállalat előléptette Vercingetorix jeles szerzőjét aligazgatónak.
Egy félévre rá az ujonnan alakult Első Általános Tűzoltó Szerek Gyára Részvény Társaság Balázst mint ismert pénzügyi tehetséget megválasztotta igazgatójává.
VI.
Ha a medvét tánczművészetre óhajtják oktatni, először is kegyetlenül eldöngetik, aztán megint eldöngetik, és többször is eldöngetik. Ezek után az előtanulmányok után pedig elkábítják. Pálinkát tömnek belé, megfújnak a füle mellett egy harsány szavu sípot, s egy elszakíthatatlan, nehéz lánczczal addig rángatják az orrát, a míg beleszédül. Végül megmutatnak neki egy medvekisasszonyt, a mely már szépen tánczol parancsszóra. A medve eleinte kínosan morog, s iparkodik lánczát a kegyetlen kézből kiszabadítani, de a fütykös tánczol, a síp ordítozik, a láncz pedig csak nem akar elszakadni. És ezalatt oly szépen szól a duda! A medvekisasszony megadással lejti a csábító tánczot, az ostor pattog, a zene cseng-bong, s egyszerre az elkábult állat emelgetni kezdi idomtalan lábát. Az első tánczleczke megkezdődik.
Balázsnak ahhoz, hogy a tánczművészetet elsajátíthassa, nem hiányzott az előképzettsége. A sors eléggé megpuhította arra, hogy megadással viselje mindazt, a mi következik. A mi pedig az elkábítás művét illeti, arról gondoskodott Fodorné.
Szóval, a mi késik, nem múlik; Balázs megtanult taktusra lépni, megfigyelte mások kellemes mozdulatait, s igyekezett a látottakból okulni. Előbujt a barlangjából, s eljárt az emberek közé, először kiváncsiságból, aztán, mert nem csekély meglepetésére, szórakozást talált a dologban.
A kerékpár-király emlékezetes lakodalma óta ott lehetett látni minden tánczmulatságon, a hol Fodorék csak megjelentek. Frakkot csináltatott magának, megtanulta Czillától, hogyan kell a nyakkendőt megkötni, egyszóval nem lehetett ráismerni.
Fodorék pedig nem húzódtak vissza a szerényebb mulatságoktól. A ház úrnője mintha véleményt változtatott volna. »Most a leányokon a sor« – mondotta koronkint a gnómnak, szemmelláthatóan azért, hogy mások értsenek belőle. A leányok ugyan még folyvást maguk varrták a báli ruháikat, s Fodorné, a mikor hajnal tájban vetődtek haza, csak úgy felkelt öt órakor, mint azelőtt, de hová lett a régi takarékosság?! Rendes számlájok volt a keztyütisztítónál, s fodrásznő járt a házhoz. »Fel kell találnom a golyószórót« – szólt néha Fodor aggodalmasan.
Azokról a kirándulásokról, melyek a Fodor családapai gondjait ekkép megsokszorozták, Balázs soha se maradt el. Ő volt az állandó kisérő, a ki nélkül a világért se indultak volna el, bár ennek a kiséretnek a szükségét nem igen lehetett belátni. De az már magától értetődött, hogy Balázs velök legyen. Hogy miért, az szóba se került soha.
Ez a kérdés Balázsnak sokáig nem jutott eszébe. Hanem egy rossz órában keresztül villant a fején, és attól fogva nem tudott szabadulni tőle.
Valami lármásabb mulatságról jöttek, s kissé fáradtan koczogtak hazafelé. Elül Balázs és Ella, mögöttük Czilla az anyjával.
Hajnalodott, s a körút még zajtalan volt. Balázs és Ella szótlanul ballagtak egymás mellett. Czillának a báli topánkája egyhanguan kopogott mögöttük, s ettől a kopogástól nem igen lehetett hallani a Fodorné suttogását. Fodorné rossz kedvében volt, s halkan pörölt a kisebbik lányával.
– Eh, hagyj nekem békét – feleselt a leány. – Úgyis tudom, hogy Ellára haragszol… Vagy mindig én legyek a bűnbak?!
Halkan szólt, de Ella megértette.
A bűnös nem fordult hátra, s nem szólt bele a halk szóvitába. Csöndesen haladt tovább, s egy észrevétlen pillantást vetett kisérőjére, a ki szótlanul bámult a sötétkék sávra, mely az égen egy uj nap közeledtét hirdette. A leány vállat vont, s némán folytatta útját. Álmos volt, s nem törődött semmivel a világon.
A míg haza értek, nem váltottak egy szót sem. A küszöbnél aztán elbúcsúztak egymástól.
– Jó éjt, Ella kisasszony.
– Jó éjt, Hódy úr.
Fodorné szeretett volna egy pár jó szót mondani a kedvetlen Balázsnak, de nem talált semmi okosat.
– Úgy elkényeztet bennünket, hogy már meg se köszönjük a szívességét.
De ez a néhány szó olyan ünnepiesen hangzott, mint valami végbúcsú… Fodorné dühös volt magamagára és az egész világra.
S a hogy becsukódott mögöttük az ajtó, tüstént rá is támadt a nagyobbik lányára:
– Ostoba vagy, mint egy vadlúd! A kórházban fogsz meghalni, érted, a kórházban! Jusson eszedbe, hogy megmondtam előre.
A leány nem felelt.
Kinn maradtak a konyhában. Czilla levett a pohárszékről egy tányérral fedett tálat, s hozzá látott a hideg vacsorához. A zivatar, mely, mint előre látható volt, elkövetkezett, egy cseppet se érdekelte.
Ella melléje ült, s azt mondta neki:
– Adj hát nekem is egy kicsit.
Míg a két lány evett, Fodorné le s föl járt a konyhában; iparkodott türtőztetni magát. De nem állta sokáig a dicsőséget, s egyszerre csak megállapodott Czilla előtt:
– Nem ettél még eleget?
Czilla, a ki komoly veszedelem esetén épp olyan gyáva volt, mint a milyen hetvenkedő az apró perpatvarok alkalmával, intett, hogy már készen van. Megértette, hogy nem közönséges családi vihar, hanem az a nagy jelenet következik, a mely már régen fenyegetett. Minthogy pedig a drámai jeleneteket otthon nem kedvelte, sietve átsomfordált a hálószobába.
Ella követni akarta, de nem illanhatott el.
– Te maradj itt – rivallt rá az anyja.
Ella megadta magát sorsának. Leült, s szembe nézett a veszedelemmel.
Fodorné egy darabig még folytatta sétáját, s mikor meggyőződött róla, hogy a kis lány lefeküdt, odalépett Ellához.
– Hallod-e, te leány – szólt, a levágott fejek rémítő tekintetével nézve a Fodor-család reménységére – ha te még egyszer úgy viseled magad, mint ma este, megfojtalak, érted?!
– De hát mit csináltam én?! – védekezett a leány. – Olyan nagy vétek, hogy egy kicsit jókedvü voltam?!
– Még azt kérded, hogy mit csináltál?! Mintha nem láttam volna, mintha nem látta volna ez a szegény ember, s nem látta volna mindenki! Azt csináltad, hogy szemtelen voltál!
– Istenem, mert két vagy három ujrát tánczoltam az egyetlen jó tánczossal, a ki ott volt, azért mindjárt… Hisz te nagyon jól tudod, mama, hogy Béla nem is udvarol nekem!
– No ne is udvaroljon! És egyszer s mindenkorra megmondom, hogy erről a kamaszról ne halljak többet!… Tessék, még azt kérdi, hogy mit csinált?! Azt csináltad, hogy összebujtál nevetgélni ezzel a kamaszszal, tánczközben a vállára dőltél, és orczátlan voltál, tudod, orczátlan! Neki ez persze semmi! De ha még egyszer effélét látok, kikaparom a szemed!
Ella hallgatott.
– Mit gondolsz – folytatta Fodorné – hogy eshetett az ennek a szegény embernek?! Ez egy finom lelkü ember, a kit te nem érdemelsz! Azért, hogy nem csinál jeleneteket, azt hiszed, nem vesz észre semmit? Egy szép nap rád se néz többet, s aztán mehetsz ugrándozni, orczátlan!…
– De mama – szólt Ella csendesen – mi közöm nekem Hódy úrhoz?! Úgy beszélsz róla, mintha legalább is a vőlegényem volna.
– Azt mondom, hogy nem érdemled a szerencsédet. De ha nem érdemled, legalább becsüld meg! Ne légy ostoba. Ma még azt hiszed, hogy az élet csupa hanczúzás és tréfa. De egyszer majd keservesen tapasztalod, hogy a tréfa drága mulatság, a szerelmeskedés ostobaság, és semmi se ér semmit, csak a megélhetés, a szép, tiszta lakás, a jó meleg téli ruha, és az olyan ebéd, a melyikért nem kellett zálogba tenni semmit.
Ella elgondolkozott. Egy kis kézitükör volt előtte, sárgára mázolt keretü, szegényes jószág, a minőt czifrálkodó cselédek használnak. A tükör visszacsillogtatta szép szőke hullámos haját, és a Seherezáde-szempárt. Nem állhatta meg, hogy oda ne pillantson.
– Szóval, te azt hiszed, mama, hogy Hódy úr engem el fog venni feleségül?!
– Micsoda buta kérdés?! Ha ugyan ma este örökre el nem rontottad a dolgot.
– Ó, semmi esetre – felelt nyugodtan Ella. – Én inkább azt hiszem, hogy csak ma kezdett szeretni, akkor, a mikor megharagudott rám… De hát miért nem szól, ha szeret? Soha se mondott egy szót se, a miből azt gondolhatná az ember, hogy olyan szemmel néz rám… Még csak nem is néz úgy rám, mint a többiek.
– Persze, majd úgy ugrabugrál körülötted, mint ezek az éretlen diákok! De hát nincs szemed? Miért maradt itt, a mi hónapos szobánkban, akkor is, mikor az isten fölvitte a dolgát?! Miért foglalkozik annyit veled, miért kísér el mindenüvé, miért van kiforgatva a természetéből?! Mondd, nincs szemed?
De igen, volt szeme. Csakhogy szerette mindezt hallani.
– Ilyen tudományos ember! – folytatta Fodorné. – Bizony nagy szerencse, hogy rád veti a szemét.
Ella nem felelt. Maga is eltünődött rajta egy kicsit, honnan van, hogy ő ezt a sok érdemet nem tudja kellőképpen méltányolni?!
A hinduknak a szerelemről szóló szent könyve hetvenhét mesterséget sorol fel, s azt állítja, hogy ezek bármelyikével meg lehet nyerni a lányok szerelmét. De a tudomány nincsen közöttük.
S Ella gondolatai egy betü-iszonyban szenvedő gavallérnál kalandoztak, a ki háromszor bukott meg minden alapvizsgálaton, s a kiről a sors könyvébe azt írták, hogy: sohase fogja letenni a szigorlatokat…
Másnap este Balázs azt cselekedte, a mit előtte való éjszaka Fodorné. Izgatottan járt le s fel, s megmérte a szobáját széltében, hosszában, keresztben. Mintha nem ismerte volna már vagy tizennégy esztendeje.
Aztán megállt az ablaknál. Ha az embert bántja valami, ez még nem ok rá, hogy fölverje álmából az egész háznépet.
Nem tagadhatta önmaga előtt, hogy mód felett haragszik. De egy kicsit zavarba jött volna, ha véletlenül megkérdezik tőle, hogy: miért?
Utóljára is mi köze ehhez a leányhoz, s a helytelen viseletéhez? Semmi a világon. Sohase gondolt rá, hogy feleségül vegye; az egész család se inge, se gallérja.
És mégis, végtelen keserűség fogta el. A mint leverten, mélyen elszomorodva, majdnem minden gondolat nélkül kirévedezett az ablakon, tekintete önkéntelenül fölkereste azt a jól ismert erkélyt, a mely mögött már oly régen nem lakik senki! A hold, az érzelgős lelkek és a költők barátja, ezüst esőben fürösztötte meg az erkélyt tartó két óriás kisasszonyt, s Balázsnak eszébe jutott az a sok ostoba, de édes óra, a mikor itt ült ezen a helyen, hogy rímes szamárságokat mondjon meghittjének, ennek a boldogtalan planétának, a mely talán éppen azért bolyong az ürben, hogy meneküljön a rímes bizalmasságoktól.
Be rég is volt az!
Istenem, soha se mondhatta el, hogy kéjt a föld többet már nem adhat neki. A boldogsága is csupa nélkülözés volt. De akkor a szenvedés is boldoggá tette, s egy óra alatt többet élt, mint ezekben az örömtelen, czudar, nyomorult esztendőkben, a mikor már nem volt semmije, még csak egy fájdalma sem!…
– Te voltál a jóság, te voltál az öröm, te voltál az élet! Ó mért is, hogy nem tudtam meghalni!
S nem gondolva rá, hogy immár fehér szálak kezdik tekintélyessé tenni különben balgatag fejét, suttogni kezdett az árnyékhoz, a ki hosszú idő multán ujra megjelent neki.
– Csak téged szerettelek, s örökkön csak téged foglak szeretni! Nincs, ne is legyen örömem a te emlékeden kívül… Hűséges maradok hozzád, a míg csak élek!…
Mikor ezt a szót: hűség, ismételgetni kezdjük, a hűtlenség már szívünkbe lopózott.
Ne legyünk szigoruak szegény barátunk iránt. Az ember alkalmazkodó állat, s bele törődik minden nyomorúságba. De van egy gondolat, a melyet nem lehet megszokni, azt, hogy: soha többé.
És mégis bele kell törődnie abba a vigasztalan gondolatba, hogy a szerető csókja rá nézve már csak mitológia; le kell tennie, le fog tenni róla, hogy valaha fészke lesz, a hol gyerekek lármáznak.
Brr, még a gondolattól is megfázik az ember.
És ugyan miért? Olyan öreg volna már, a kit nem lehet többé szeretni?! Nem nyomorék, nem beteg, még csak nem is a régi éhenkórász. S ha gyámoltalanságától, siralmas multjának eltörölhetetlen bélyegétől nem is szabadulhat többé soha, ne léteznék a világon leány, a ki megérezze, hogy rosszul szabott kabátja alatt férfiszív dobog?!
De mért jár mindez a fejében? Mi ütött hozzá?
Azért van így elkeseredve, mert az a kis lány illetlenül kaczérkodott egy hozzá való jókedvü fiatal úrral? De hát mit törődik azzal a kis lánynyal?!
És rájött, hogy fájdalmasan esik megszokni a gondolatot, hogy azért a kis lányért egyszer csak érte jön valamelyik jókedvü fiatal úr, elviszi ebből a házból, s ő nem fogja hallani többé azt a kedves hangot, azt a szép, okos beszédet.
Már hajnalodott, s Fodorné hallotta, hogy még folyvást le s fel jár a szobájában.
*
Göndöry Béla egy szép reggel arra ébredt, hogy vadul dörömböznek az ajtaján. Ez a szép reggel tulajdonképpen délutáni két órát kíván jelenteni, a vad dörömbözés azonban szó szerint értendő.
Ideges lények lázas szívdobogást kaptak volna ettől a hirtelen bősz lármától, de Göndöry Béla éppenséggel nem szenvedett ilyes betegségben.
– Nagyon szemtelen – szólt magában. – Nem lehet más, csak a szabó vagy a suszter.
Azzal megfordult a másik oldalára, s tovább aludt.
De az ajtót tovább döngették, s a bősz lárma kíséretében egy ismeretlen hang szólalt meg:
– Nagyságos úr! Nagyságos úr!
– Nem hagy aludni a gazember – bosszankodott Justinianus kitartó tanítványa, s rágyujtott egy czigarettára. – Csak rajta, majd meglátjuk, melyikünk győzi tovább türelemmel.
Elővette a tegnapi estilapot, s olvasni kezdett.
– Levelet hoztam, nagyságos úr – erőködött odakünn az ostromló.
– Tudom – gondolta odabenn a jogász.
– Hordár, hordár van kinn! – esengett az erőszakos látogató. – Hordár a Nagymező-utczából.
– Ezt akárki mondhatja – jegyezte meg magában az ostromlott férfiu, a ki jól ismerte a hitelezők minden furfangját.
S nyugodtan eregette a füstöt czigarettájából.
Végre a látogató feltalálta magát. Felhagyott a dörömbözéssel, s vagy két percz multán Göndöry Béla észrevette, hogy a küszöbről, az ajtó hasadékán, egy czédula erőködik be a szobájába.
A czédula után pedig egy levél következett. Közönséges, polgári levél, s nem ama szalmaborítéku irományok egyike, melyekről a szakavatott szem messziről meglátja, hogy semmi jót se jelentenek.
A levél félig kinn maradt; látszott, hogy nem akarják egészen elereszteni. A czédula azonban egész terjedelmében bejutott a szobába.
Göndöry Béla, miután meggyőződött róla, hogy kívülről lehetetlen ellenőrízni, mi történik odabenn, felkelt, óvatosan oda lépkedett a czédulához, s fölvette.
A czédulán ez állott: